logo

XVII October AD

A vizsgált kollégiumok jogképessége

A rómaiak nem dolgozták ki a jogi személynek - mint különleges szubjektívnek - a fogalmát, szembeállítva a fizikai személy fogalmával. A jogi. személy elnevezés helyett Florentinusnál csupán ennyit találunk: „personae vice fungitur”. (D. 46. 1. 22.) Novickij a jogi személyekre vonatkozó fejtegetései közben megállapítja, hogy azok a gazdasági viszonyok, amelyeknek talaján a rómaiaknál a jogi személy létrejött, nem voltak eléggé fejlettek.
Kétségtelen, hogy a rómaiaknál még a XII táblás törvény keletkezése előtt létrejöhettek bizonyos korporációk, amelynek nyomait ott meg is találjuk, a corporatió jogi konstrukcióját azonban a jogtudomány dogmatikusan sohasem dolgozta ki. Gaius szerint a XII. táblás törvény megadta a vallásos célú egyesüléseknek azt a jogot, hogy szabályzatokat dolgozzanak ki maguk számára s a XII. táblás törvény töredékei között említést találunk egy collegium naviculariorum elnevezésű egyesületről is, amely valószínűleg a hajóépítés anyagi feltételeinek közös előteremtése céljából keletkezett.

Az idők folyamán egyre több különböző célú és jellegű egyesület jött létre a római viszonyok között. A római jogászok kezdtek felfigyelni arra, hogy egyes esetekben a kollégiumok vagyona már nem képezi a kollégiumot alkotó személyek tulajdonát, hanem magával az egyesüléssel nő az össze, és így az egyesülés és az egyes tagok vagyoni viszonyai egymástól elkülönültek. A kollégium vagyonát a kollégium tulajdonaként ismerte el a római szokásjog és ebben a vonatkozásban az állam példája állhatott szemük előtt.
Gaius ui. azt mondja: ,,quae publicae sunt, nullius videntur in bonis esse, ipsius enim universitatis esse creduntur”. (Gaius, 2. 11.). Ami tehát az állam kezelésében van, az nem az állam magántulajdona, hanem res publica. Az eltérés azonban az állam jogképessége és kollégiumok jogképessége között abban áll, hogy míg az állam jogviszonyait a ius publicum szabályai szerint rendezték, addig a kollégiumok jogviszonyai a ius privatum szabályai szerint nyertek rendezést.

A kollégiumok jogképességének tisztázása céljából érdemes megvizsgálni az istenek számára rendelt vagyontömegek jogi sorsát is a rómaiaknál. Mommsen a római korporációkra vonatkozó tanításokkal foglalkozva megállapítja, hogy a vagyonjogilag és államilag elismert istenségek semmi esetre sem önálló jogi személyek és vagyonuk nem úgy kezelendő, mint az állami tulajdonból kivált magántulajdon.
Mommsen igen találóan jegyzi meg, hogy lényegében az állami viszonyát a templomi vagyonhoz akként fejezhetjük ki, hogy az istenek részére rendelt vagyon azáltal, hogy vallási célokra szolgált, az államvagyonból kivált, de az egyén szempontjából olyan mintha államvagyon lenne. Mommsennek ezzel az elgondolásával csak annyiban érthetünk egyet, hogy valóban az istenek céljára rendelt vagyon sajátos helyet foglalt el a római tulajdonviszonyokban.
Nagyon valószínűnek tartjuk, hogy a papi kollégiumok, amelyek a templomok szertartásainak elvégzésére, a templom összes gazdasági és szellemi ügyeinek intézésére voltak hivatva működésüket kifejteni, ezek a kollégiumok, a vagyontömegek gazdáinak érezték magukat.

A forrásokból arról győződhetünk meg, hogy a templom céljára rendelt vagyontömegek a papi kollégiumok nem voltak tulajdonosai, azonban azt minden esetben megállapíthatjuk, hogy magát a templomot és a templomhoz tartozó anyagi javakat a templom kollégiuma tartotta birtokában. Az kétségtelen ui., hogy a római jog egyetlen szabálya sem ruházta fel a papi kollégiumokat jogképességgel a köztársaság korában, azonban a papságnak az állami szervekkel való szoros kapcsolatára és az állam céljainak megfelelő kifejtett tevékenységre való tekintettel a papi kollégiumoknak a templommal kapcsolatos vagyontárgyak feletti tényleges hatalom-gyakorlása nem ütközött a római jog szabályaiba.
Arra vonatkozóan, hogy a templom, a templom telke, a respublica fogalmába tartozott azt látjuk, hogy ha valamilyen oknál fogva a templomot át kellett helyezni egy másik telepre vagy helyiségbe, akkor az a sajátos helyzet állott elő, hogy a papi kollégium a felszabadult telket nem adhatta el, mert a telek felett csak az állam rendelkezhetett. A templom tehát vagyonjogilag olyannak tekinthető, mint az út, vagy a vásártér, amely állandó használatra a közösség rendelkezésére lett bocsájtva, azonban más irányú hasznosítását az állam még a papi kollégium ellenkező szándéka esetében sem engedte meg.

A fentiekből tehát megállapítható, hogy a különböző vallásokkal kapcsolatban kialakult papi kollégiumok tényleges hatalomgyakorlása nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a római jog egyes testületek számára megadja a vagyonszerzés, azaz a jogképesség lehetőségét, Pannóniában és Dáciában már a vallásos célú kollégiumok is jogképességgel bírtak, hiszen a principatus korában már a kollégiumok jogképessége igen előrehaladott állapotban volt és így Pannónia és Dácia kollégiumai ezen kialakult szabályoknak megfelelően fejtették ki működésüket.
Arra vonatkozóan, hogy a kollégiumok birtokában levő vagyon (egyesületi pénztár, székház, föld stb.) a tagok tulajdonától elkülönült tulajdonként volt-e felismerve, érdemes megvizsgálnunk Marcianusnak a Dig. 1. 8. 6. 1. helyén kifejtett véleményét, melyben a dolgok felosztását tárgyalva a következőket mondja:
„Universitatis sunt, non singulorum veluti quae . in civitatibus sunt theatra et stadia et similia
et si qua alia sunt communia civitatium.”

Ebből a forráshelyből tehát megtudhatjuk, hogy a színházak és az arénák valamint ehhez hasonló dolgok az egyesület vagyonát képezik és nem pedig az egyesekét, akik az egyesületet alkotják. Figyelemre méltó az a gondolat is, hogy Marcianus a rendelkezés jogát is igyekszik a közös vagyontárgyakra vonatkozóan tisztázni:
„Ideoque servus communis civitatis singulorum pro parte intellegitur, sed universitatis ct ideo tam contra civem quam pro eo posse servum civitatis torqueri divi fratres rescripserunt.” (D. 18. 6.)

A fentiek szerint ha egy testületnek rabszolgája van, azzal csak maga a testület rendelkezhet és az egyes tagoknak rendelkezési jogosultságuk nincsen.

Dáciában, egy Alburnus maior-ban működő kollégium feloszlatásával kapcsolatban, a kollégium jogképességére vonatkozóan, hivatkozott forráshelyekkel egyezően azt találjuk, hogy amikor a kollégium magistere hivatalosan (írásba foglalva) kijelenti, hogy a kollégium, - a tagok számának csökkenése1, a tagdíjak nem fizetése és a kollégium alapszabályában biztosított gyülekezési jog nem gyakorlása miatt - feloszlik, egyben figyelmezteti a megmaradt tagokat: né gondoljanak arra, hogy a tagdíjuknak megfelelő összeget valaha is visszakapják, ne gondolják, hogy ha valaki közöllük elhal, akkor temetkezési segélyre igényt tarthat mert a kollégium vagyona kimerült. A magister azt is nyilvánosságra hozzá, hogy a kollégiummal szemben fennálló követeléseket teljesítette.

Ebből a viasztáblából tehát láthatjuk, hogy Dáciában is a birodalmi jognak megfelelő gyakorlatot folytattak a kollégiumok, amely a jogképesség, vonatkozásában azt jelentette, hogy a kollégium vagyona magának a kollégiumnak a tulajdonában volt és senki sem követelhetett azon a címen részt .magának a kollégiumi vagyonból, hogy a korábbiakban a tagdíjat rendszeresen befizette. (CIL III. p. 924.)
A római jogászok észlelek azt a tényt is, hogy a jogok és kötelezettségek nem az egyes személyeket, hanem a testület egészét illetik meg, amely önálló léttel bír, függetlenül a szervezetet összetevő fizikai személyektől. Attól függetlenül tehát, hogy a „jogi személy” elnevezés a római jogban nem volt ismeretes, a római jogászok összehasonlították a testületeket és szervezeteket az emberrel. a fizikai személlyel és megállapították, hogy a szervezet a személy minőségében jár el és a jogviszonyokban a személy helyét foglalja el. Ez az álláspont jut kifejezésre az universitasnak és a kollégiumnak a társasággal való összehasonlításában is.
A társaság egy tagjának halála vagy kilépése a társaság megszűnésére vezet, míg a kollégiumoknál amint ezt Dáciában is látjuk csak a testület nyilvánosan kijelentett feloszlása szüntethette meg a kollégium működését. A kilépéshez hasonlóan az új tagok belépése sem változtatja meg az universitast és a kollégiumot, míg ha a társaságba lép be egy új személy ezzel a ténnyel új társaság keletkezik.

Alfenus a Dig. 5. 1. 76. helyén a következő érdekes összehasonlítást teszi: „ ... itemque navem, si adeo saepe refecta esset, ut nulla tabula eadem, permaneret quae non nova fuisse, nihilo minus eandem navem esse exis-; timari.”

Ebből a megállapításból, - mely szerint a hajón időről időre szükséges alkatrészt cserélni, és eljöhet az a pillanat, amikor minden alkatrészt kicseréltek, s a hajó mégis ugyanaz lesz - nem következtethetünk kifejezetten a kollégiumok létével kapcsolatos római elméletekre, azonban maga az a tény, hogy Alfenus egy dolog állandó létét igyekszik bizonyítani abban az esetben is, amikor magának a dolognak a részei már teljesen kicserélődtek, elősegíti az elvont dolgok, így többek között a jogi személyek létére vonatkozó elgondolások kifejlődését is. Ugyancsak Alfenustól származik és számunkra sokkal jelentősebb az a megállapítás, amely szerint függetlenül attól, hogy a légiókban az egyes személyek kicserélődnek, a légiókból, egyesek kidőlnek, mások bekerülnek, a légió mégis ugyanaz marad:
„ ... nam et legionem eandem haberi, ex qua multi decessissent, quorum, in locum alii subiecti essent.” (D. 5. 1. 16.)

Ez á megállapítás már valóban egy jogi személyre, vagy legalábbis jogi. személynek tekinthető korporációra, köztestületre vonatkozik és így a jogi személyekre vonatkozó Alfenus idejebeli elgondolásokra fényt derít.
A társaságok tagjai kilépéskor megkapták a társasági vagyonnak rájuk eső részét, míg a kollégiumoknál a kilépő tagok nem voltak jogosultak követeléssel élni a vagyon egyes részeire nézve, amint ezt a dáciai kollégiumnál is megfigyelhettük.

A jogászok véleménye és a kialakult gyakorlat tehát érzékelte és kifejezésre juttatta a társaság és az egyesület közti különbséget és valóban a tárgyi jog meg is adta a jogképességet a szervezeteknek és testületeknek.
Személyi szerint már a köztársaság korában jogképes volt: a község (civitates, coloniae, municipia) a tisztviselők testületé (decuriae), egyes vallási: egyesületek (sodalitates) és néhány kollégium (collegium fabrorum etc).

A klasszikus jogászok a testületek önálló jogalanyiságát kifejezésre juttatják. Giaus a következőket mondja:
„Idemque in ceteris servis, corporum dicendum est: nec enim plurium, servus videtur, sed corporis.” (D. 3. 4. 1. pr.)

Ulpianus az universitas elleni követelésekkel kapcsolatban pedig megállapítja:
„Si quis universitati debetur, singulis non debetur: nec quod debet universitas singuli debent.” (D. 3. 4. 7. 1.)

Az általunk vizsgált kollégiumok jogképessége az alábbiakon mérhető le:

1. Az aquincumi augustales kollégium önálló testületi pénztárat (arca) tartott fenn, de megállapítható az, is hogy. ennek a kollégiumnak földbirtoka és székháza is volt. Számunkra különösen jelentős az a körülmény, hogy az augustales kollégiumnak föld is volt tulajdonában, mert ehhez hasonló földtulajdont a birodalom területén csak elvétve lehet kimutatni.
Az augustales kollégium nagy lakomákat rendezett tagjai számára és ilyen alkalmakkor a szerződések egész sorát kellett megkötnie a kollégium magisterének. Ezáltal a kollégium adásvételi, munka vagy műbérleti, haszonkölcsön és egyéb jogviszonyok alanya lehetett. A kollégium által rendezett felvonulások és kirándulások alkalmára zászlókat, díszes fogatokat és egyéb szükséges kellékeket kellett beszerezni, amelyhez a kollégium csak szerződések útján juthatott.

2. Az iparosok kollégiumainak is volt testületi pénztáruk a temetkezési segélyek fedezete céljából, de arról is tudunk, hogy az egyik iparos kollégium ajándékozási szerződés alanyává vált. Az az orgona, melyet a collegium centonariorum kapott Aquincumban, a kollégium tulajdonát képezte és a kollégium székhazában nyertelhelyezést. Egyébként is szokásban volt, hogy a kollégiumok patronusai, de más személyek is ajándékokkal kedveskedtek az egyszerűbb emberek testületéi számára és ezekből az ajándékokból a kollégium – mint egész -mint különálló jogalany - tagjai számára biztosította, ünnepélyek alkalmából a lakomák fedezetét. Az ajándékokkal tehát a kollégium rendelkezett.

3. A temetkezési egyesületeknek szintén volt pénztáruk, sőt arról is tudunk, hogy ezek a kollégiumok egész kőfaragó műhelyeket foglalkoztattak, tehát gyakran kellett adás-vételi és munka vagy műbérleti szerződés alanyaiként szerepelniük.

4. A katonai kollégiumok működésé bizonyítja az általunk vizsgált területen a legmegnyugtatóbban azt, hogy a kollégiumoknak önálló tulajdonuk, vagyonuk volt. A katonák rendszeres tagdíjat fizettek a kollégiumi pénzárba, de nem a befizetett összeget kapták vissza, hanem, az alapszabályban lefektetett határozatnak megfelelően, különböző alkalmakkor, a kollégiumi vagyonból részesültek juttatásokban az egyes tagok.

5. Dáciában a lecticariusok kollégiuma egy defensorral, „ügyvéddel” állhatott szerződéses viszonyban, aki ezt a megtisztelő megbízatást annyira fontosnak tartotta, hogy emlékkövére tisztségét felvésette. A kollégiumokat egyébként a magisterek (vagy más viszonylatokban actorok is) képviselhették magánjogi vitáikban, azonban a defensor működése azt bizonyítja, hogy ennek a kollégiumnak teljes jogképessége volt.

6. A dáciai vallási és temetkezési kollégiumok igyekeztek maguknak saját tulajdonban levő temetőt is szerezni, amely a temetkezés költségeit nagymértékben csökkentette. Ezt a földterületet is csak jogképességgel rendelkező testület szerezhette meg.

A temetkezési egyesületek Dáciában is kötöttek szerződéseket lakomáikkal és ünnepeikkel kapcsolatban, amit kétséget kizáró módon bizonyít egy fennmaradt elszámolási jegyzék, amelyben a konyhamester a kollégiumnak felsorolja a számára átadott Összeg felhasználását. Véleményünk szerint a kisebb kollégiumok, amelyek rabszolgát tulajdonban nem voltak képesek tartani, szerződés útján biztosították a lakomákhoz szükséges konyhamester közreműködését.
Arra vonatkozóan, hogy az általunk vizsgált területen a kollégiumnak rabszolgája lett volna, adatot nem találunk, azonban Ulpianustól tudjuk, hogy a provinciákban Marcus Aurelius óta a kollégiumok is szabadon bocsájthatták rabszolgáikat (D. 40. 3. 1.), s így az öröklés is megnyílt számukra libertusaik után (D. 40. 3. 2.).

A kollégiumok jogképessége a hagyományokra vonatkozóan is kiterjesztést nyert, melyet egy senatusconsultum tett lehetővé, azonban az ezen szabálynak megfelelő gyakorlattal Pannóniában és Dáciában, nem találkozunk. Figyelembe véve azt is, hogy erről Paulus tesz említést, arra következtethetünk, hogy az általunk vizsgált kollégiumoknak ilyen jogosultsága még nem volt.
Ulpianus szerint a kollégiumok birtok joggal rendelkeztek (D, 10. 4. 7. 3, és D. 41. 2. 2.) Ez azonban Pannóniában és Dáciában csonka lehetett, mert itt arra példát, hogy a kollégiumok elbirtoklás útján tulajdonjogot szerezhettek volna, nem találunk.

A kollégiumok jogképességével kapcsolatban Pannónia és Dácia példája mutatja, hogy a kollégiumok jogképessége csak arra a területre terjedt ki, amely a testület céljának megvalósításához szükséges volt.
A forrásokban ezzel a megállapítással nem találkozunk, azonban a rabszolga felszabadításra, az ezzel kapcsolatos öröklésre és a hagyományra vonatkozó jogosultság fokozatos kiterjesztése azt bizonyítja, hogy eredetileg csak meghatározott és állandó cél érdekében lettek a kollégiumok jogképességgel felruházva. (A családi viszonyon alapuló örökösödési jogot a kollégiumok - de más testületek sem - kapták meg, hiszen az ellenkezett volna a római nagyon is reális gondolkodásmódjával.)

A jogképesség terjedelmét valószínűleg az engedélyező jogszabály, állapította meg, azonban mivel a dáciai kollégiumok a birodalmi gyakorlatnak megfelelően alakultak, ilyen külön szabály kiadására nem volt szükség.


Bíró János: Kollégiumok a római Daciaban