logo

XVII October AD

A vizsgált kollégiumok cselekvőképességének kérdése

A római jogi személyek cselekvőképességének kérdését az irodalomnak mindézideig nem sikerült megnyugtató módon tisztáznia.34 Magát a jogi személyt minden szerző cselekvőképtelennek tartja és egyesek kifejtik, hogy a jogi személy helyett az alapszabályiban megnevezett szervek (actores, syndici,) járnak el a jogügyletek megkötésénél és a peres eljárásoknál. Azt azonban, hogy

1. ezek a képviselők a jogi személy nevében vagy a saját nevükben kötnek-e ügyleteket, és hogy
2. az ügyletből származó kötelezettség mikor terheli a jogi személyt és mikor a tisztségviselőt, valamint hogy
3. a tisztségviselő felelősségre vonható-e az alapszabállyal ellentétesen kötött ügyletekért; a forrósok hiányos voltára tekintettel nem lehetett eldönteni.

A dáciai római emlékek között (az Albumus maiorban létezett temetkezési egyesület feloszlatásáról szóló okiratban) azonban fontos jelenséget figyelhettünk meg, amely a kérdés megoldásához közelebb vezet. A kollégiumok szervezetét tanulmányozva már megállapítottuk, hogy a magisterek voltak a kollégium, igazi vezetői, s ezt a megállapításunkat különösen arra a - most ismertetésre kerülő okiratban szereplő - tényre alapítottuk, hogy a kollégium tisztségviselői közül egyedül a magistereknek kellett cautiot nyújtaniuk.

Az I. számú dáciai viasztábla első lapjának, belső, második oldalán a következőket olvashatjuk:

,,Descriptum et recognitum factum ex libello qui propositus erat Alb(uro) maiori ad statione Resculi, in quo scriptum erat id quod i(ntra) scriptum) est. Artemidorus Apollini(s) magister collegi Jovis Cerneni et Valerius Niconis et Offas Menofili questores collegi eius dem postio hoc libello publice testantur ex collegis s(upra) s(cripto) ubi erant ho(m) ines LIIII, ex eis non plus remanisse ad Alb(umum) quam quot h(
A második lap első oldalán pedig megtaláljuk azt a kifejezést, amellyel a magisterekkel kapcsolatban állításunkat igazolni kívánjuk:

„et cautionem, suam, in qua eis caverat, recepisset modoque autem neque funeraticis sufficerent neque loculum aberet, neque quisquam tam magno tempore diebus, quibus legi continetur, convenire voluerint aut conferre funeraticia sive munera seque i(d) circo hunc libellum publice testantur ut, si quis defunctus fuerit, ne putet se colle gium abere aut ab eis aliquem petitio nem funeris abiturum. Propositus Alb(umo) maiori V. idus febr. Imp. L. Aur(elio) Vero III et Quadrato cos act(tum) Albfurno maiori,”

Ebből a számunkra fontos írásos emlékből a kollégiumok cselekvőképességével kapcsolatban az alábbi következtetéseket vonhatjuk le:

1. Maga a kollégium nem cselekvőképes és a magisterek voltak azok a tisztségviselők, akik a kollégium számára szükséges jogosultságokat cselekedeteik által megszerezték. Azt a körülményt, hogy a magisterek bár saját nevükben kötötték az ügyletet, mégis a kollégium számára szereztek jogokat és kötelezettségeket azzal látjuk bizonyíthatónak, hogy a magistereknek a kollégium összejövetelén be kellett számolniuk a működésük alatt végzett tevékenységről.

2. A tagoknak is lehetett követelésük a kollégiummal mint jogi személlyel szemben, amelyet a kollégium megszűnésekor a quaestoroktól visszakaptak. Ezt a cselekményt is a magisterek végezték és a quaestorok az egyesület pénztárából teljesítették a tagok ilyen irányú követelését.

3. A magistereknek véleményünk szerint megválasztásuk után cautiot kellett nyújtani, arra vonatkozóan, hogy jogügyleteik megkötése után, ha a gyűlés azt nem hagyja jóvá, vagy egyébként is ellentétes az alapszabályban lefektetett céllal, legyen fedezet a köteles kielégítésére. Ez a cautio feltétlenül egy írásba foglalt kötelezettség-vállalás volt, melyet a recepisset” kitétel bizonyít, mert csak írásba foglalt kötelezettségvállalást lehet szerintünk „visszakapni”, a szóbeli stipulátiót ugyanis nem visszakapni, hanem feloldani szokták. így ha egy szóbeli kötelezettségvállalásról lett volna szó az általunk vizsgált dáciai kollégiumnál, akkor a cautioval kapcsolatban nem a „recepisset” kifejezés szerepelne, hanem az „acceptilatio”, feloldás, szóhasználat került volna az okirat szövegébe.

A cautio formalitásait nem ismerjük ugyan pontosan, azonban cautio a következő formákban volt eszközölhető a római jogban
1. Cautio discreta
2. Cautio indiscreta

Ennek a kétféle cauti ónak igen változatos formáival találkozunk a római jog ismeretforrásaiban. A cautio discreta egy írásba foglalt absztrakt stipulatio volt. A stipulátiót ugyanis, ha nem önálló, hanem valamely jogviszony keretében, vagy perben egyes kötelezettségeket biztosított, cautiónak nevezték. A cautio indiscreta pedig egy olyan okiratba foglalt kötelezettségvállalás volt, amely a követelés jogcímét is tartalmazta.

A verespataki kollégium magisterének cautiojával kapcsolatban tehát a következőket állapítjuk meg:
A magister által nyújtott cautio, a magister és a kollégium belső viszonyát szabályozó, okiratba, foglalt biztosíték lehetett, melynél fogva a magister az ügyletek kötésénél a határozatoknak (decretum) megfelelő módon volt köteles eljárni, s ha ezt nem így tette; felelősségre lehetett vonni cselekedetéért.

A felelősségre vonás magánjogi természetű kellett, hogy legyen és ebből következően kártérítésre irányulhatott. A cautioval kapcsolatban valószínűbbnek tartjuk, hogy az erre a belső viszonyra vonatkozott és nem a perbeli képviseletre, mert a perbeli képviselet biztosítékát a jogászok által szorgalmazott szabályok már a korábbiakban is rendezték.
Paulus ismerteti azt a már korábbiakban kialakult szabály, mely szerint ha az universitas megbízottja (actor) ügyletet köt., köteles mindent megtenni a teljesítésére, de nem köteles az üggyel kapcsolatban biztosítékot nyújtani. Ha azonban közben a decretumból kifolyólag kétség merülne fel (azaz a városi vagy kollégiumi határozattal az ügylet kötés célja nem egyezne), akkor Paulus szerint fel kell vetni az üggyel kapcsolatos felelősség (cautio) kérdését. (D. 3. 4. 6. utolsó mondatok).

A dáciai kollégiumok vizsgálata közben tehát feleletet kapunk arra a kérdésre

1. hogy a magister által kötött ügyletből eredő kötelezettség mikor terheli a jogi személyt és mikor a tisztségviselőt, mégpedig oly módon, hogy ha a magister ügyletet kötött, a kollégium az ügylet kötelezettjévé vált, de ha a szerződés az alapszabály céljaival ellenkezett, vagy a kollégiumi határozat az ügyletet nem hagyta jóvá, akkor a magistert cautiojánál fogva felelősségre lehetett vonni.

2. Feleletet kapunk arra a kérdésre is, hogy a magisterek a saját nevükben, vagy a kollégium nevében kötötték-e szerződéseket, és pedig akképpen, hogy a magister saját nevében kötötte meg a kollégium céljait szolgáló ügyleteket, de annak jogosultjává és kötelezettévé maga a kollégium vált.

A római jog ismeretforrásaiban és a feliratos, valamint okiratos emlékek között ezért nem találunk olyan jogviszonyt, illetve erre utaló megállapítást, melyben a kollégium a szerződés kötelezettje, mert a kollégiumok magisterer nem a kollégium nevében kötötték meg jogügyleteiket. Arra vonatkozóan pedig, hogy a kollégiumok részére igen sok ügyletet kötöttek, több példát találunk, mert hiszen vásároltak telket, vásároltak vagy építettek székházat, beszerezték a lakomához szükséges anyagi javakat, béreltek helységet, kötöttek, megbízási szerződést a kollégiumot képviselő ügyvédekkel és általában elvégezték mindazokat a cselekményeket, amelyek a kollégium működéséhez elengedhetetlenül szükségesek voltak.
A magisterek mindezeket a jogokat a kollégium, mint jogi személy számára szerezték meg, a kötelezettségvállalásokkal kapcsolatban azonban cautiot voltak kötelesek nyújtani, és ha működésük során túllépték azt a jogkörüket, amelyet a kollégium alapszabálya, vagy egyáltalán a kollégium érdekei! biztosítottak számukra, cautiojuk alapján felelősségre lehetett őket vonni.

Véleményünk szerint a magistereknek ez az alapszabályszerű ténykedése nem is számított képviseleti cselekménynek, hanem a jogi személy cselekvésének fogták azt fel. Ezt az első pillanatban merésznek tűnő megállapítást azzal kívánjuk alátámasztani, hogy a kollégiumok tisztviselői olyan ügyletet is: véghez vihettek, amelynél a képviselet a római jog szabályai szerint ki volt zárva. Ez a tipikusan római jogi hatást maga után vonó cselekedet a manumissio volt, amellyel kapcsolatban kétséget kizáró módon megállapíthatjuk,, hogy a kollégiumoknak is lehetőségük volt a rabszolgák szabadon bocsájtására... (Ulpianus libro quinto ad Sabinum: „Divus Marcus omnibus collegiis, quibus; coeundi ius est, manumittendi potestatem dedit;” D. 40. 3. 1.).

A képviselet szabályaival ez a cselekedet nem fért össze, s így a kollégium; tisztségviselőjének jogilag hatályos magatartását nem tekinthetjük képviseleté cselekménynek, hanem jogi nyelven szólva a kollégium cselekvésének kell azt értékelnünk, a mindennapos szóhasználatot alkalmazva pedig, a kollégiumok cselekvőképességével kapcsolatban azt mondhatjuk, hogy a kollégium tisztségviselői „kölcsönözték” a kollégium számára cselekvőképességüket.
A dáciai kollégiumoknak okiratos emlékei számunkra abból a szempontból, is jelentősek, hogy ebből a provinciális gyakorlatból következtethetünk a birodalmi jog hatására kialakult gyakorlatra is, és így megállapíthatjuk, hogy a kollégiumok a birodalom egész területén hasonlóképpen tudtak jogokat szerezni és kötelezettséget vállalni.

A köztestületek tisztségviselői az állami magistrátusok működéséhez hasonlóan köthették meg szerződéseiket és véleményünk szerint ez vezetett arra a helytelen elgondolásra a jogirodalomban, amely szerint a jogi személyek „közjogi” eredetű és egyben közjogi jogosultságokkal és kötelezettségekkel rendelkező szervezetek voltak. A közjogi elemeket kidomborító szerzők nem tettek, különbséget a köztestületek és a magántestületek között és így helytelen következtetésekre jutottak.
A jogi személyek keletkezésével kapcsolatban, így á . kollégiumokéval kapcsolatban is, azt mi is elismerjük, hogy ezeknek a korporációknak a kialakulásához az állam példája szükséges volt, azonban Gaiusnak az „ad exemplum rei publicae” kitételét pusztán a példa vonatkozásában értékeljük és nem pedig úgy ahogyan azt a kérdéssel foglalkozó szerzők teszik. Gaius ugyanis azt mondja, hogy ha a korporációk érvényesen létrejöttek, testületi jogot (jogképességet) nyertek és ezek kollégium vagy más néven tulajdonjogot is szerezhettek, az államhoz hasonlóan, éspedig közös tulajdont, (res communes proprium), így közös pénztárt tarthattak fenn és actoraik vagy egyéb tisztségviselőik által (syndicum), akárcsak az állam, szerződéseket köthettek (agatur fiat) Gaius. D. 3. 4. 1. § 1.)

Gaiusnak ezt a megállapítását véleményünk szerint nem úgy kell értékelnünk, hogy a kollégiumoknak és más jogi személyeknek teljesen az állam jog és cselekvőképességére vonatkozó szabályok szerint kellett működniük, hanem olymódon, hogy Gaius, az „ad exemplum rei publicae” és „tamquam in re publica” kifejezéseket pusztán a jogi személyek kialakulásával kapcsolatban említi, mintegy utalva arra, hogy; a jogképességet először (a természetes személyek jogképességén túlmenően) az állam vonatkozásában ismerték el.

Különbség van a köztestületek (municipium, ooloniae stb.) és a magántestületek (collegium) cselekvőképességének szabályozása között abban a tekintetben is, hogy míg a köztestületek tisztségviselőinek eljárását a jogszabályok és :a jogtudósok által kidolgozott, de időközben törvényerőre emelkedett vélemények szabályozták, addig a kollégiumok - jogviszonyban és perben eljáró - szerveinek, jogilag hatályos magatartásait, az alapszabályok állapították meg.
Pannóniában és Dáciában ilyen alapszabállyal nem találkozunk, azonban az általunk részletes vizsgálat tárgyává tett CIL III. 924. 1., cer. I. viaszostáfcla „quibus legi continetur” kifejezése ennek a temetkezési egyesületnek az alapszabályára utal. (Ezen a helyen ugyanis arról van szó, hogy a magister a kollégium felosztását többek között - a tagok létszámának csökkenésén kívül - azzal indokolja, hogy „bár az alapszabályban bennfoglal tátik”, a tagok már hosszú idő óta nem akartak összegyűlni és tagdíjakat sem akarták leróni.) Ebben az általunk feltételezett alapszabályban szabályozták a kollégium célját, .rendeltetését, a kollégium szervezetét és azt is, hogy a harmadik személyekkel .kapcsolatban történő ügyletkötés milyen formában eszközölhető.

Összefoglalva az elmondottakat megállapíthatjuk, hogy míg a kollégiumok jogképességét a jogforrások és a feliratok bizonyítják, addig azt a tényt, hogy a kollégiumok számára a tisztségviselők szerezték meg a szükséges jogokat és vállalták a kötelezettségeket, a cautioval kapcsolatban kifejtettek igazolják, mely szerint megállapítható, hogy a tisztségviselők eljárása nem a római képviselet általános szabályai szerint valósult meg, hanem az magának a kollégiumnak - mint jogi személynek - a cselekvéseként történt.


Bíró János: Kollégiumok a római Daciaban