logo

XXI September AD

A Római Birodalom keleti tartományai II. rész

A császárság első századában Rómában és Italiában a tehetetlenség erejénél fogva továbbra is éltek annak a társadalmi életnek az elemei, amelyről olyan világos képet nyújt Pompeii. A császároknak tekintettel kellett lenniük a százados hagyományokra, amennyiben ezek anélkül, hogy a főhatalom lényegét érintették volna, megkönnyítették a városok igazgatásának feladatát és ugyanakkor elkendőzték a reális valóságot, azt az illúziót keltették a kortársakban (és egyes modern történetkutatókban), mintha semmi különös nem történt volna. Voltaképpen pedig az állam politikai életében való részvételt a társadalmi életnek valami szurrogátuma pótolta, mert ezt a társadalmi életet teljesen kitöltötték a helyi vonatkozású, hétköznapi dolgok.
Ha ilyen volt a helyzet Italiában, még sokkal rosszabb lehetett a tartományokban, ahol a rómaiak hódítói jogon nemcsak a politikai függetlenségtől fosztották meg a leigázott országokat, nemcsak a demokráciát nyomták el mindenütt, hanem általában is arra törekedtek, hogy megváltoztassák a régi társadalmi berendezést, az egészet egységes, közös birodalmi mértékre szabják át. A császárság rendszeresen irtotta az autonómiának még a maradványait is, ha véletlenül a provinciákban ilyenekről szó lehetett. A „szabad városoké” (civitates liberae) száma egyre csökkent; az I. század vége felé még olyan nagy város is elvesztette szabadságát, mint Ephesos, Asia provincia proconsulának székhelye.

A helyi önkormányzati szervek a tartományokban csakúgy, mint Italiában, politikai jelentőség nélkül maradtak. A népgyűlések, tanácsok, gerusiák közjóléti kérdésekkel, az uralkodókultusz megszervezésével, játékok és látványosságok rendezésével, vagy azzal foglalkoznak, hogy kérvényező vagy még gyakrabban üdvözlő delegációkat küldenek a császárok elé. Ezek a szervek szánalomra méltó intézményekké fajulnak, melyeknek tagjai a gazdagok adományaiból éltek. A helyi arisztokrácia - minden politikai hatalom híján - kénytelen volt beérni olyan társadalmi funkciókkal, amelyek kimerültek a gymnasionok. színházak, fürdők és hasonló közintézmények felügyeletében, játékok rendelésében stb.
A rómaiak szívesen módot adtak a tartományi lakosság tagjainak arra, hogy eljátszadozzanak holmi jólhangzó címekkel, amelyek nem jártak együtt reális hatalommal, viszont viselőiket arra kötelezték, hogy a város szükségleteit a magukéból fedezzék. De a római kormányzat még ilyen szűk határok között sem engedte meg, hogy valaki egyéni kezdeményezésről tegyen tanúságot és nagyobb szabású, önálló intézkedésre gondolhasson. Pliniusnak Traianus-szal folytatott levelezése mutatja, hogy a helyi intézmények felett őrködő császári hatalom milyen aprólékos kérdésekbe is belebocsátkozott.
A helyi hatóságok még egy fürdőépítkezés kérdésében sem dönthettek a császári helytartó jóváhagyása nélkül. A curatorok, vagyis a tartományi városok pénzügyeit ellenőrző római tisztviselők intézménye, amelyre legalábbis Nerva idejétől kezdve már van adatunk (Dig., XLIII 24, 3, 4), a városi önkormányzatnak még a látszatát is szertefoszlatta.

Ilyen körülmények között elmosódtak azok a régi rendi tagolódások, amelyek egyes tartományokban és városokban fennálltak. A császári hatalom ilyenre nem volt tekintettel, csak a maga érdekeivel törődött. Bár a municipiumi törvény előírja, hogy a tisztségekre történő kinevezések során bizonyos társadalmi helyzettel bíró emberek előnyben részesüljenek, mégis ügyelni kell arra, hogy ezt csak akkor kell tekintetbe venni, ha a jelöltek megfelelők; ezt írja elő az isteni Marcus rendelete. Ha pedig nincsenek megfelelő emberek, akik vállalhatnák az illető hivatalt, megszűnik az immunitas, mint az isteni fivérek rendelték. (Dig., L 4, 11, 1-2.) Ezek szerint a II. századi törvényhozás rögzíti a régi társadalmi tagolódás eltörlését, mihelyt ez ellentétbe kerül a kormány érdekeivel. Hivatalosan csak a polgárokra és nem-polgárokra való felosztást ismerték el, idővel azonban ez a felosztás is elvesztette reális tartalmát.
A társadalom régi életfeltételeinek megszüntetéséhez hozzájárult a római birodalom adópolitikája is. A provinciákban - meghódításuk után - rendszerint kíméletlen rablást engedélyeztek, majd ezt a fosztogatást folytatták a kapzsi proconsulok, adóbérlők és uzsorások. A császárkorban határt szabtak a római lovagok garázdálkodásának, a fosztogatás most már törvényesebb és módszeresebb jelleggel, de még sokkal kíméletlenebbül folyt.
A római adószedő apparátus irgalmatlanul járt el és nem volt tekintettel a különféle társadalmi csoportok régi helyi kiváltságaira. A lakosság egyes kategóriáit (például az orvosokat, építészeket, tanítókat, szénégetőket, gladiátorokat stb.), vagy akár egész városokat is mentesíthettek ugyan az adóktól és kötelezettségektől, de a császár engedélye, nem pedig régi kiváltságaik alapján. Az államkincstárral szemben mindenki egyenlő volt.

Igen sok irodalmi és feliratos emlék bizonyítja azt, hogy az adóprés egyre kíméletlenebbül működött, mégpedig annál inkább, minél előbbre haladt a rabszolgatartó társadalom általános bomlása. Az adószedők - „vámosok - a leggyűlöletesebb emberfajta. Az evangéliumokban úgy szerepelnek, mint megátalkodott bűnösök. Lukianos az adószedőket egy kalap alá vonja a nyilvánosházak tulajdonosaival, a hivatásos besúgókkal és az útonállókkal. A Talmud a „vis maior-ral” kapcsolatban a rablókkal állítja őket egy sorba. A birodalom közigazgatási szervezete végeredményben olyan gépezetté fejlődött, amely arra szolgált, hogy a lakosságból az éltető nedvek utolsó maradványait is kiszívja.
Nem csekély volt a jelentősége a birodalom nivellálódásának folyamatában a római igazságszolgáltatásnak sem. Csak az olyan bírói végzések bírtak hatállyal, amelyeket a római jog alapján hoztak; így a helyi törvények és a szokásjog érvényüket vesztették. A provinciákban létrehozott törvényszéki körzetek akárhányszor nem estek egybe a régi politikai beosztással. A császárkorban kidolgozott római jog elvont tulajdonosokkal operál, eltérőleg a többi ókori jogrendszertől, amely mind szorosan kapcsolódott a természetesen kialakult népekhez és népi egyedekhez.
A római jog nincs tekintettel semmiféle történetileg kialakult sajátosságra, csak a szabadok és rabszolgák közti különbségtételre. Megszünteti a különféle országok törvényhozási sajátosságait, ugyanúgy, mint a római „ius Quiritium”-ot. A római jog az általános kiegyenlítődés folyamatának egyik legszemléletesebb kifejezése.

A nivellálás és azok a kíméletlen rendszabályok, melyeknek alkalmazásával a nivellálódást el lehetett érni, eredménye illetőleg eszközei voltak a provinciák szerves beilleszkedésének az egységes birodalom keretébe, ami a keleti tartományok számára történelmileg elkerülhetetlen lépés volt. Ez a terhes és a dolgozókra nézve egyre kínosabb folyamat az első időkben a rabszolga tartó osztály malmára hajtotta a vizet. A keleti provinciák gazdasági élete felélénkült, lehetővé vált, hogy a társadalmi munkamegosztás nagyobb méretekben kibontakozzék.
Kis-Ázsia és Szíria városaiban a termelés és a kereskedelem - az ókori viszonyokhoz képest - magas színvonalat ért el. Ha arra a lesüllyedésre és kirablásra gondolunk, amelyen a provinciák a köztársaság korának végén, a polgárháborúk évtizedeiben keresztülmentek, megállapíthatjuk, hogy a legfejlettebb tartományokban a városok virágzásnak indultak. Ezt a tartós békének és a biztonságos szállítási lehetőségeknek köszönhették; csak így utazhatott például Zeuxis hierapolisi kereskedő 72-szer Phrygiából Rómába, mint ahogyan feliratán erről beszámol. De ez a felvirágzás annyit is jelentett, hogy az osztályellentétek elmélyültek, a társadalom felső rétegei rengeteg vagyont halmoztak fel és hihetetlen fényűzést fejtettek ki, ugyanakkor a tömegek koldussorban sínylődtek, a gazdagok még inkább meggazdagodtak, a szegények pedig végképp tönkrejutottak.
Ha a római rabszolgatartó társadalmon belül folyó mozgalmat meg akarjuk érteni, nem téveszthetjük szem elől ennek a társadalomnak kettősségét és ellentmondásait; akkor kiderül, hogy a birodalom bukása nem véletlenül történt, hanem okai ott rejlettek a rabszolgatartó társadalom lényegében, amely a császárság korában utolsó szakaszát élte át.

Természetes, hogy a római birodalomban elemi erővel lezajlott folyamatok nem mehettek végbe tervszerűen és törések nélkül. Az általános kiegyenlítésre, az egész lakosságnak jogfosztott alattvalókká való változtatására, a bürokratikus egyeduralom megteremtésére irányuló politikai tendencia mellett a gyakorlatban előfordultak a helytől és az időtől függő különbségek, történtek visszakanyarodások és hirtelen fordulatok.
A történelem - konkrét valami, és az általános törvényszerűségek csak közös eredőként jelentkeznek benne, néha sajátos formák közt. Teljes kiegyenlítődésre a római birodalomban sem került sor, bár itt tovább jutott, mint a hellénizmus korában. Nemcsak a görögök és az elgörögösödött népek, hanem a Kelet egyes népei is megőrizték nyelvüket és kultúrájukat. Szíria, mint a részben megmaradt „szír-római törvénykönyv” mutatja, megőrizte a helyi jog elemeit. Gyakorlatilag a tartományok római kormányzóinak tekintettel kellett lenniük a helyi sajátságokra, és elismert jogászok készítettek is vezérfonalakat „de officio proconsulis”, amelyekben megvoltak a szükséges útmutatások.
A jogászok bizonyos esetekben előírják a municipiumi törvények figyelembevételét (Dig. XLIII 24, 3, 4), bár Ulpianus kifejti (Dig. XLVII 12, 3, 5), hogy a princeps „rescriptum”-ai (rescripta principalia, imperialia statuta) mindenütt érvénnyel bírnak és hatálytalanítják a helyi törvényeket. Egy másik helyen (Dig. XLVIII 3, 4) Ulpianus a döntést a provincia helytartójára bízza, ha nincs kialakult szokásjog. A III. század elején Septimius Severus pénzügyi meggondolásokból kifolyólag önkormányzatot ad a legkevesebb joggal rendelkező provincia - Egyiptom - városainak.
Nero szeszélye Athént is „szabaddá” teszi. Mint a papiruszok mutatják (főleg a „Gnómón idiulogu”), a római kormányzat az egyiptomi lakosságot állandó jelleggel különböző kategóriákra tagolja, hogy így minél több bevételt tudjon biztosítani a kincstár számára.

A közigazgatás gyakorlatából rengeteg ilyen példát hozhatnánk fel a nézeteltérések és következetlenségek szemléltetésére. És ez teljes mértékben érthető is. Róma eleinte nem rendelkezett olyan apparátussal, amely a provinciák egész politikai és gazdasági életét irányíthatta volna, és az első időkben - egyes tartományokban hosszabb, másutt rövidebb ideig - felhasználta a helyi hatósági szerveket. Néhol helyükön maradhattak a bennszülött fejedelmek és kiskirályok, máshol pedig, miután megpróbálták közvetlenül kormányozni a provinciát, visszaültették trónusára az illető fejedelmet, tetrarchát vagy királyt.
Végül az egyes provinciák nem egyforma erővel szegültek Róma nivelláló törekvései ellen. Ezért van az, hogy a provinciák császárkori életének képe meglehetősen tarka. De éppen ez teszi lehetővé azt, hogy mélyebbre hatóan vizsgáljuk és konkrét vonásokkal gazdagítsuk azt az általános irányzatot, amely végül is a dominatus politikai rendszerére, majd a birodalom bukására vezetett.

A rabszolgamunkára alapozott termelési mód felbomlása természetesen főleg a birodalom gazdasági életében mutatkozott meg. A bomlás legfontosabb kritériuma az, hogy a rabszolgatartó formáció méhében a közvetlen termelők kizsákmányolásának új módszere érlelődött meg. A császárkorra jellemző a colonatus kifejlődése, amely a szabad földbérletből fokozatosan a jobbágysághoz közelálló rendszerré változott. Mikor a rabszolgamunka előnytelensége nyilvánvalóvá lett, a rabszolgatartók arra kényszerültek, hogy új módszereket találjanak a mezőgazdaságban dolgozók kizsákmányolására. A rabszolgamunkára alapozott latifundiumok mellett egyre inkább tért hódít a kisbirtok.
A nagybirtokok apró parcellákra szakadoznak, és ezeket bérbe adják. A bérlők a tönkrement és földjéből kiforgatott parasztság szolgáltatta, amely a bérleti szerződések megkötésekor kénytelen volt elfogadni minden feltételt, amit csak a földbirtokos diktált. Ezeknek a szerződéseknek az adósrabszolgaságra emlékeztető feltételeit a törvényhozás is szentesítette. Magától értetődik, hogy a colonusnak nem volt joga a bérbe vett parcella birtoklására.

A „Digesta” szerkesztői hangsúlyozzák (XLI 3, 33), hogy a colonust sem a földesúr életében, sem halála után nem illeti meg semmiféle birtokjog (nec vivo, nec mortuo domino ullam possessionem habet). Ebből a szempontból „a colonus és rabszolga közt nincs semmi különbsége. (Dig. XLI 2, 25, 1.) De még az sem a colonusé, amit munkájával termelt (a föld termése, épületek), sem az általa szerzett felszerelés, sem személyi tulajdona (invecta illata), mivel „a termés hallgatólagos elismerés szerint a földesúrnál letett zálog a bérbe vett birtok után, még ha erre vonatkozólag nincs is külön kikötése (Dig. XX 2, 7; vö. XIX 2, 24, 1), az „invecta illafa”-val kapcsolatban pedig csak annyit olvasunk, hogy a colonus esetleg rendelkezhetik azokkal a tárgyakkal, amelyeket ideiglenes személyi használat végett odavitt. Ezért van az, hogy a colonusnak nincsen például joga keresetet beadnia, ha a gyümölcsöt vagy a lábon álló termést ellopták tőle, - mert a termés mindaddig nem a colonusé, amíg el nem számolt a föld tulajdonosával. Ugyanennél az oknál fogva a colonust nemcsak vagyonilag vonhatják felelősségre, hanem lopás címén még büntető eljárást is indíthatnak ellene, ha a termés egy részét el találja vinni! (Dig. XLVII 2, 62, 8.)

A súlyos bérleti feltételek arra vezettek, hogy a colonus nem volt képes kivergődni az adósságokból. Az ifj. Plinius, mikor meg akar vásárolni egy birtokot, nem tudja, mitévő legyen: a birtokon dolgozó colonusok már nagyon elesettek. „A régebbi tulajdonos több ízben elárvereztette a zálogtárgyakat; ezzel az eljárásával pillanatnyilag csökkentette a colonusok tartozásait, de a jövőre nézve kimerítette erőiket, melyeknek hiányában tartozásaik most ismét felduzzadtak.” (Ep. III 19, 6.) „A colonusok tartozása” (reliqua colonorum) állandóan szereplő tétele lett a birtokleltáraknak; ez még szorosabbá tette a colonusnak a földbirtokostól való függését, valójában pedig a földhöz kötötte a colonust.
Az elszegényedett szabad parasztokból kikerülő colonusok mellett rabszolgák is dolgoztak, akiket a földesúr kitelepített a földre. A rabszolga azzal, hogy bizonyos szabadsághoz jutott (ennek a mértéke és időtartama a rabszolgatartó akaratától és szeszélyétől függött), hogy peculium képpen - felszerelési tárgyakat, vetőmagot stb. kapott, valójában szinte colonus-szá (quasi colonus) változott. Természetesen be kellett érnie rendszerint a legalacsonyabb életszínvonallal, amelyhez azonban a szabad colonus is kénytelen volt igazodni.

A colonusi viszonyok leggyorsabban és legkövetkezetesebben a császári nagybirtokokon fejlődtek ki. Ezek a birtokok ki voltak véve az általános közigazgatás fennhatósága alól; de a császári „saltus” jószágkormányzója különben is olyan fontos személy volt, hogy a helyi hatóságok nem mertek beleavatkozni a dolgaiba, még ha azok ellenkeztek is a törvénnyel. Ezeken a császári birtokokon, amelyek - Frontinus bizonysága szerint - néha egy egész állam területét elfoglalták, a gyakorlat bizonyos szervezeti szabályzatot (lex, condicio) alakított ki. Egy ilyen szabályzat, a „lex Manciana”, már az I. században megvolt; ennek alapján állították össze az afrikai Villa Magna ránk maradt feliratos szabályzatát. Ebben - egyebek között - gondoskodás történik arról, hogy a colonusok évenként néhány napot a földesúr birtokán dolgozzanak (szántsanak, vessenek, arassanak).
Ezekre a szabályzatokra hatással voltak a földművesmunkának a Rómához csatolt keleti tartományokban szokásos feltételei; itt helyenként még őrződtek az ókori keleti viszonyok. De lényegében elvileg új jelenségről volt szó: a colonusok már a középkori jobbágyok előfutárai voltak.

Azok a rabszolgák, akik „mintegy colonusi” helyzetbe kerültek, továbbra is rabszolgák maradtak, társadalmi helyzetük nem változott. A colonatus voltaképpen annyit jelentett, hogy a szabad földműves függő, féljobbágy, a polgári jogoktól valójában megfosztott földművessé változott. A birodalmi kormányzat számára, amelynek állandóan harcolnia kellett a fenyegető pénzügyi csőd ellen, a colonatus megkönnyítette, hogy a parasztságot adózó renddé süllyessze.
A parasztokkal szemben a gazdaságon kívüli kényszert is alkalmazták. Tiberius Iulius Alexander, Egyiptom praefectusa, 68-ban kiadott edictumában (OGIS 669, 1. §.) tiltakozik az ellen, hogy „az embereket akaratuk ellenére, erőszakkal földbérletre kényszerítsék”.

Hadrianus császár egyik rescriptumában a következőket olvassuk: „Egyáltalán nem emberséges az a szokás, hogy az állami adók és földek bérlőit a következő időszakra is visszatartják, ha az illető tételeket nem sikerül ugyanazért az összegért (más bérlőnek) kiadni; hiszen könnyebben lehet bérlőket találni, ha köztudomásúvá válik, hogy a lustrum (ötéves időköz) elteltével lemondhatnak a bérlétről, és senki sem fogja őket visszatartani. (Dig. XLIX 14, 3, 6.)
Amint ebből a rendeletből kiderül, már akkor szokásba jött az, hogy a földbérletet ráerőszakolták legalábbis a nagybérlőkre (conductores), akik azután ezt a kötelezettséget áthárították a kisbérlőkre. Egyiptomban pedig rendszerré vált, vagyis az, hogy a bérbe vett földdarabhoz erőszakkal még egy darab megműveletlen földet is hozzácsaptak.
A kormányzat érdeke nem annyira ahhoz fűződött, hogy a föld ne maradjon művelés nélkül, mint inkább ahhoz, hogy az adók és egyéb szolgáltatások rendszeresen befolyjanak. Éppen ezért, mikor rendeleteket adott ki a parlagon heverő földek megművelésével járó kedvezményekről, másrészről egyre nagyobb nyomást is fejtett ki a földművesekre, de ennek következményeivel már nem törődött.
A ránk maradt panaszbeadványok tanúsíthatják azt az elmondhatatlan ínséget, amelybe a parasztokat az adóteher, a hivatalnokok és a fékevesztett katonaság önkényeskedése és zsarolása taszította. A földművesek nyomorult helyzete hivatalosan elismert tény volt, és Constantinus császár egyik rendeletében még arról is olvashatunk, hogy a szülők rabszolgának adták el gyermekeiket.

A szabad kisparasztok gazdasági színvonalának hirtelen süllyedésével együtt járt a mezőgazdasági termékek árujellegének csökkenése, a technikai haladás megrekedése, - még azokon a szűk határokon belül is, amelyek között a rabszolgatartó társadalomban technikai haladásról beszélhetünk. Azt a folyamatot, melynek eredményeképpen a szabad földművelő függő helyzetben élő colonus-szá változott, Constantinusnak 332. október 30-ról keltezett rendelete hivatalosan is elismerte. (Cod. Theod. V 17, 1.) Ez a rendelet előírja, hogy „-mint a rabszolgákat, vasra kell verni azokat a colonusokat, akik meg akarnak szökni földjükről.

A szabad parasztok helyzete még olyan termékeny országban is, mint amilyen Egyiptom, alig volt különb a colonusok helyzeténél. Éppen ezért az emberek ellenállást fejtettek ki az adóprés nyomásával és a hatóságok zsarolásaival szemben. Az ellenállás főleg passzív formákban mutatkozott meg: a parasztok elhagyták nyomorúságos gazdaságukat és elmentek, amerre a szemük látott. Egyiptomban az ilyenféle „sztrájkoké megszokott jelenségnek számítottak és többek között arra vezettek, hogy külön adót intézményesítettek, amelyre vonatkozólag már a II. század elejéről vannak adataink.
Mint Philón egyik helyéből (De special, leg. Ill, 162 Cohn) kiderül, a rokonok és a szomszédok már az ő idejében egyetemlegesen felelősek voltak az adófizetők tartozásaiért. Ennek az intézménynek az eredménye az lett, hogy „csakhamar egész falvak és városok néptelenedtek el, lakosaik elköltöztek, szétszóródtak mindenfelé, ahol arra számíthattak, hogy nem kutatják fel őket”. De a földtől való menekülés nemcsak egyiptomi jelenség, thrakiai és phrygiai dokumentumok ugyanezt bizonyítják.

A császári rezsim elnyomásával szemben kifejtett ellenállás másik, ugyancsak passzív formája volt később a patronatus: a parasztok hatalmas nagybirtokosok védelme alá helyezték magukat, akikkel szemben a kormánytisztviselők tehetetlenek voltak. Már II. Claudius (a III. században) büntetőjogi felelősségre vonással fenyegette meg azokat a személyeket, akik mágnások védelme (patrocinium) alá helyezik magukat. De az ilyen kormányintézkedések nem jártak megfelelő eredménnyel.
A szükség arra kényszerítette az embereket, hogy megkerüljék vagy egyenesen áthágják a császári rendeleteket, közben pedig az általános felbomlás és az egyre erősbödő decentralizálási irányzat annyira haladt, hogy a kormányzat nem is rendelkezett reális erővel a patronatus rendszere elleni harc céljaira. Sőt amikor egyik oldalon harcolni próbált a patronatus ellen, a másikon viszont felhasználta, hogy így könnyebben meg tudja oldani az adóbehajtás feladatát, mert a belügyi kormányzat feladatai hovatovább csak erre korlátozódtak. Ennek eredményeképpen a birodalmon belül hatalmas nagybirtokok alakultak ki, mindegyiken belül függő helyzetben levő kisbirtokok, - tehát az elkövetkezendő feudális birtokok mintaképei. Itt azután újból megjelent a szükségleti gazdálkodás, mégpedig a mezőgazdasági technika igen alacsony fokán. De a parasztok és a jobbágysorba kényszerített colonusok nem érték be a passzív tiltakozás formáival.

A III. századtól kezdve azokon az elszigetelt fellépéseken kívül, amelyeket a kortársak „verekedéseknek” („rablásoknak”) minősítettek, kibontakoznak a nagyarányú társadalmi megmozdulások. Lendületét tekintve egészen rendkívüli volt a bagaudák forradalmi mozgalma, amely a III. század derekán kezdődött, és a IV., sőt még az V. században is tartott. A mozgalom magával sodorta Galliát és Hispániát. Ehhez járultak még a rabszolgafelkelések is. Egyáltalán, a colonusok és a rabszolgák a császárság utolsó századaiban rendszerint közösen jártak el.

Végezetül - már a császárkor lehanyatlásának szakaszában - a birodalom elleni aktív tiltakozás egyik formája volt az is, hogy a colonusok és rabszolgák összefogtak a barbár törzsekkel, amelyek egyre nagyobb erővel nehezedtek rá a birodalomra. Ez történt Hadrianopolisnál, ahol a gótok megsemmisítették a római haderőt, vagy mikor Alarich feldúlta Rómát. Salvianus az V. században azt írja, hogy az egyszerű ember egyedüli vágya: hogy együtt élhessen a barbárokkal, egyedüli félelme: hogy megint a római törvények hatalma alá kerül vissza.
A rómaiak „a barbárok közt keresik a római emberiességet, mivel már képtelenek elviselni a rómaiak közt uralkodó barbár embertelenséget. Inkább azt választják, hogy a rabszolgaság (captivitas) látszata alatt szabadon éljenek, semmint, hogy a szabadság látszata alatt rabszolgák (captivi) legyenek.” Látjuk tehát, hogy a rabszolgatartó társadalmi rend forradalmi megdöntését a belső ellentmondások fejlődésének a menete készítette elő, és ennek a forradalmi változásnak a csírái magában ennek a társadalomnak a szerkezetében rejlettek.
De nemcsak a colonusokat taszították jobbágysorba. Mivel az egész lakosság egyenlőképpen osztozott a jogi osztottságban, és adókkal, szolgáltatásokkal agyonterhelt tárggyá vált, a császári hatalom a lekötöttség elvét kiterjesztette mind a tartományok municipiumi közigazgatására, mind az iparosok és vállalkozók testületéire és egyáltalán valamennyi, rendre.

A rómaiak szíves örömest kihasználták a leiturgiák intézményét, amelyet ott találtak a provinciákban, hogy a közigazgatás terhét a helyi vagyonos elemekre hárítsák, különösen, ha az adók behajtásáról volt szó. Az adóbehajtókat anyagilag tették felelőssé az adók befolyásáért, és így a leiturgiákkal rendkívül súlyos terhet róttak a lakosságra, amelytől csak úgy lehetett mentesülni, ha valaki megszökött. A sok egyiptomi papirusz az I. századtól kezdve ezt bizonyítja. Például egy 55-böl származó papiruszon (SB 7462) a fejadó beszedésével megbízott hat személy kérvényt intéz Egyiptom praefectusához. Előadják, hogy a számukra kijelölt körzetekben az elszegényedett lakosság részint szétfutott, részint kihalt: kérik a helytartót, ellenőrizze a helyszínen a valódi tényállást.
Egy 186-ban keltezett papiruszon (P. Gén. 37) egy faluközösség jelenti, hogy a négy adószedőjelölt megszökött, ezért most a megszököttek helyett másokat jelöl, akik megfelelő vagyonnal rendelkeznek és egyébként is alkalmasak a tisztségre. Egy másik dokumentumban (P. Rain. 20) egy bizonyos személy, aki nemrégiben a kosmétési tisztséget töltötte be, és ebbeli minőségében vagyonának nagy részét elvesztette, megmaradt vagyonának kétharmadát ajánlja fel, csak fiát ki ne nevezzék ugyanarra a tisztségre.
Egy Septimius Severushoz és Caracallához intézett kérvényben (202-ből; P. Oxy. IV 705) egy Hórión nevű személy bizonyos tőkét ajánl fel, melynek kamataiból olyan embereket lehetne segélyezni, akiket tönkretettek a kincstár érdekében végzett „leiturgiák”.

De még a szökés sem mindig segített az akaratuk ellenére tisztviselővé tett szerencsétlen személyeken. Egy Aurelios Pakysis nevű, római polgárjoggal bíró ember beadványában (216-ból, BGU I 159) a következőket olvashatjuk: „Miután igen terhes leiturgia teljesítésére kaptam megbízást, eltávoztam a faluból, mert képtelen voltam vállalni a leiturgia terhét. De mikor Valerius Datus, a fenséges helytartó megparancsolta, hogy mindenki térjen vissza földjére az idegenből, visszatértem. Tekintettel arra, hogy . . . Aurelios Sótérichos, városunk censora erősen megnyomorított, ti. az esedékes összeg háromszorosát akarta rajtam behajtani, erről jelentést teszek, és kérem, hogy hallgass ki, és azután rendelkezzél, ahogyan jónak látod.”

A császári hatalom ugyanígy, tehát kényszerítés gyanánt vette igénybe a tartományok municipiumi intézményeit is. A kormányzat egyre inkább korlátozta illetékességüket, ugyanakkor azonban képviselőiket arra kényszerítette, hogy különféle kiadásokkal járó társadalmi kötelezettségeket vállaljanak. Míg azelőtt a municipiumi vezetők, csakhogy a helyi közigazgatás élén állhassanak, szívesen ajánlottak fel bizonyos összegeket a város szükségleteinek fedezésére hivatalba lépésük alkalmából, és tekintélyes pénzeket áldoztak a gymnasionok, színházak, fürdők stb. fenntartására, addig később, minél mélyebbre süllyedt a municipiumok életszínvonala, a tartományok lakosai egyre inkább húzódoztak attól a kétes értékű megtiszteltetéstől, hogy rendkívüli terhekkel járó közszolgálati állást vállaljanak. Nagyon is terhes dolog volt, ha valaki a curialisok rendjéhez tartozott, amelyből a tartományi magistratusokat, a helyi tanácsok és senatusok tagjait választották. A decuriók boldogok voltak, ha lerázhatták magukról ezt a „megtisztelő” címet.
A császári hatalom komoly rendszabályokat foganatosított a decuriók közömbössége és húzódozása ellen. Egyrészről kiszélesítette azoknak a személyeknek á körét, akiket tartományi tisztségekkel meg lehetett bízni. E magistratusok betöltéséhez a megkívánt korhatárt már Augustus 23 évre szállította le az addigi 32-vel szemben. Marcus Aurelius, mint láttuk, a decuriókkal kapcsolatban el-törölte a rendi korlátozásokat abban az esetben, ha „nem volna elegendő ember, aki magistraturát vállalhat”.
Hovatovább válogatás nélkül decurióvá választottak mindenkit, még szabadon bocsátott rabszolgákat is, ha az illetők megfelelő vagyoni census-szal rendelkeztek és a hivatallal járó költségeket fedezni tudták. Másrészről a gyakorlatban megvalósították azt az elvet, hogy erőszakkal is lehet valakit municipiumi szolgálatra kényszeríteni.

A hispaniai municipiumok szabályzata szerint jelentkezők hiányában úgy nevezték ki a városi tisztviselőket. Mikor a decuriók ki akartak térni kötelezettségeik elől, a kormányzatnak az volt a válasza, hogy formálisan lakóhelyükhöz kötötte őket. „Azokat a decuriókat, akikről bebizonyosodik, hogy elhagyták illetékes városi lakóhelyüket és más helyre költöztek, a provincia helytartója telepítse vissza szülőföldjükre és kényszerítse őket a megfelelő kötelezettségek vállalására.-w (Dig. L 2, 1; Ulpianus.)

Az „immunitas”-t, vagyis a tartományi magistraturák viselésétől való mentesítést a császárok különös kegyként adományozták, de azoknak a személyeknek a köre, akik ilyen immunitást élvezhettek, egyre szűkebbre szorult. Diocletianus pénzügyi reformja után, mikor a decuriókat anyagilag is felelőssé tették azért, hogy az adók befolyjanak, a decuriók anynyira kétségbeejtő helyzetbe kerültek, hogy közülük nem egy akár még rabszolgának is eladatta magát, csak mentesülhessen attól a megtiszteltetéstől, hogy a helyi „önkormányzat” képviselője legyen.
Ez a jobbágysorba való kényszerítés mindazokra a szervezetekre és egyesületekre is kiterjedt, amelyek a birodalomban fennállottak. Például a III. században szervezett „collegium naviculariorum”, vagyis azoknak a hajótulajdonosoknak a testületé, akik a Róma élelmiszerellátásához szükséges gabona szállítását vállalták, nemzedékeken keresztül ugyanazokból a családokból került ki, maga a foglalkozás pedig kötelezettséggé (munus) változott. Ugyanilyen volt a kiskereskedők (negotiatores) és iparosok helyzete is. Végül még a hivatalnoki kar is a tisztviselők rendjévé változott, és az állami szolgálat kötelezettség lett, amely azonban bizonyos kiváltságokkal is járt.

A nivellálódás folyamata kiterjedt a császárság alapjára: a hadseregre is. Az a hadseregszabályzat, amelyet Augustus dolgozott ki, végleg betetőzte azt a folyamatot, melynek eredményeképpen a népfelkelés hivatásos sereggé változott. De még éltek a köztársasági hagyományok. A hadsereg tagjait eleinte italikusokból, a praetorianusokat pedig főleg római és környékbeli lakosokból toborozták. De a polgárjog jelentőségének csökkenésével párhuzamosan tartományi lakosokat, szabadon bocsátott rabszolgákat és barbárokat is vesznek be a hadseregbe.

A Severusok korától fogva még a praetorianus gárda magvát is barbárok teszik ki. Ez elkerülhetetlen eredménye volt annak, hogy áttértek a hivatásos katonaság rendszerére. A katonai szolgálat hosszúsága (egészen 25 évig) még a proletárokat sem csábította, hiába volt a fizetés és a mindenféle kedvezmény, és a császárok kénytelenek voltak a lakosság valamennyi kategóriájához folyamodni, hogy a megfelelő létszámot biztosítani tudják. Ez a rendszer lehetetlen lett volna a rabszolgatartó társadalomvirágzása idején, amikor a katonai szolgálat a polgár kötelessége, egyben kiváltsága is volt, most azonban, amikor a polgári és népi hadsereg császári és népellenes sereggé, landsknechtek seregévé alakult át, természetessé vált.

Cassius Dio tudósítása szerint (XLII, 49) Caesar azt mondotta, hogy két erő van, amely előkészíti, oltalmazza és megszilárdítja a hatalmat (óvvaoteiay. a katonaság és a pénz, de úgy, hogy ez a két erő egymást is támogatja. Csakhogy hamarosan kiderült, hogy a császárok gyengesége éppen ebből a két erőből fakadt. Caesar elgondolása szerint a katonák lehetővé teszik a pénzszerzést, pénzért pedig hadsereget lehet toborozni és biztosítani lehet a hadsereg hűségét. De ha ebben a rendszerben az egyensúly megbomlik, a császári hatalom alapja rendül meg. Mikor a katonák nem szereztek több pénzt, fokozni kellett az adóterheket, ez pedig az ország gazdasági erőinek a kimerülésére vezetett, át kellett térni a zsoldosok természetbeni fizetésére, részben katonai telepek szervezése révén, de akkor meg ezek kezdték veszélyeztetni a császárság létét.
A hadsereget szoros szálak fűzték a császár személyéhez. Jó kifejezést talált erre Galba, mikor ezt mondta a katonáknak: „Én a tietek, ti pedig az enyéim.” (Suet., Galba 20.) Érthető, hogy Tiberius kérlelhetetlen szigorral járt el Iunius Gallio senatorral szemben, „amiért - megítélése szerint - arról akarta meggyőzni a katonákat, hogy inkább az államnak „legyenek hívei, mint neki”. (Cass. Dio LVIII 18.) De a császárnak ebben a szoros együttesében az erő az utóbbiak oldalán volt, és a katonák erre csakhamar rá is jöttek. A császárokat a praetorianusok és a katonák emelték trónjukra, de ők is tették le őket. Mind a két fél azon iparkodott, hogy rettegésben tartsa a másikat. „Addig félnek tőled a katonák, amíg te nem félsz tőlük” - mondotta Septimius Severus.

A császári hadsereg - a lakosság ostora és a császárok megfélemlítője - mégsem volt képes nemcsak hódításokra, de még csak a birodalom megvédésére sem. A birodalom már a ÍI. században védelemre rendezkedik be. De hiába építették ki a majdnem egymást érő határvédelmi erődök rendszerét, hiába telepítették be a határvidékeket barbárokkal, hogy ezek majd megvédik a birodalmat a barbároktól, hiába volt Diocletianusnak és utódainak hadseregszervezési reformja, - a birodalom megvédését mindez nem tudta biztosítani. A vége - mint tudjuk - az lett, hogy „a barbárok megdöntötték Rómát”. És ez nem véletlen katasztrófa volt, hanem elkerülhetetlen eredménye a császári rezsim egész rendszerének.

Magából a császárság lényegéből következik: ez volt a rabszolgatartó társadalom utolsó stádiuma, a rabszolgatartáson nyugvó társadalmi-gazdasági formáció felbomlásának a szakasza. Azt a válságot, amelybe a társadalom a világbirodalom megszervezése után jelentkező fellendülés időszaka után szükségképpen sodródott, már nem lehetett megoldani a rabszolgatartó rend keretein belül, elkerülhetetlen volt a csőd. Róma eljátszotta történeti szerepét, azt a szerepet, amelyet az emberiség előremutató fejlődése során betöltött. Megteremtette az új társadalmi-gazdasági formáció előfeltételeit és éppen ezáltal akadályozójává lett a további előrehaladásnak; ezért volt arra kárhoztatva, hogy a forradalom elsöpörje. A forradalmi erők pedig a birodalmon belül annak eredményeképpen jöttek létre, hogy egyre fokozódtak, egyre mélyebbek lettek a belső ellentmondások.
Á birodalom utolsó századainak sötét képe azért ugyanúgy ne leplezze el előttünk a fejlődés fő vonalát, mint fordítva, az első századok eredményeinek a képe: a görögrómai műveltség elterjesztése, utak építése, városok alapítása, a nemzetközi kapcsolatok kiszélesítése, a szárazföldi és tengeri közlekedési vonalak megjavítása és biztonságossá tétele sem. A világtörténet szempontjából a római birodalom bukása annyit jelent, hogy megtörtént az átmenet a termelési viszonyok haladóbb formája felé, a császárság kialakulása pedig a rabszolgatartó rend végének a kezdetét. A történésznek éppen ezért nincs oka keseregni a III-V. századi hanyatláson és pusztuláson, vagy elragadtatva ünnepelni a „római békét” és ennek I-II. századi eredményeit. A dolog nem az erkölcsi vagy esztétikai értékelésen, hanem annak a történeti törvényszerűségnek az elemzésén fordul meg, amely Róma bukására vezetett; azt a helyet kell meghatároznunk, amelyet a római birodalom az európai emberiség történetében elfoglalt.

Egy nemrég megjelent könyvben a szerző, R. W. Moore, amiatt panaszkodik, hogy Gibbon hatása alatt a római császárkorban mind a mai napig nem látnak mást, mint az erkölcsi süllyedést, a kultúra aláhanyatlását, keleti despotizmust; pedig „az emberek büszkék voltak arra, hogy a római birodalomhoz tartoznak, büszkék voltak kiváltságaikra, fáradoztak a civilizáció előmozdításán, törvényeket, társadalmat, utakat, városokat, közigazgatást, békét teremtettek. Ha a szerző a dolgozókra gondol, akkor igaza van annyiban, hogy a közvetlen termelők minden körülmények között alkotó erőt jelentettek, és a rabszolgatartó társadalom felbomlási folyamatában ők voltak a szenvedő fél. De itt most nem arról van szó, hogy elmarasztaló vagy felmentő ítéletet hozzunk, hanem arról, hogy tárgyilagosan vizsgáljuk az anyagi életfeltételeket, a termelési viszonyokat, melyeknek összessége a társadalmat alkotja.

A birodalom zátonyra jutását csakis ebből a szem-pontból lehet megérteni és megmagyarázni. Ha a történeti folyamatot marxista-leninista szempontból értelmezzük, a római birodalom bukása máris nem megoldhatatlan probléma. Inkább az a tény igényel magyarázatot, hogy a császárság (legalábbis formailag) ötszáz évig fennállt. Ennek több oka is volt.
Először is - mint láttuk - az egész Földközi-tenger melléki világot felölelő egységes birodalom kialakulása megelevenítette az újból hanyatlásnak indult hellenisztikus világot, lehetővé tette a provinciákban rejlő erőforrások ésszerűbb kihasználását, kiszélesítette a társadalom gazdasági alapját. Másodszor: jelentőséggel bírt az a körülmény is, hogy a Mezopotámiától Gibraltárig és Núbiától Britanniáig húzódó óriási területen a római birodalom volt az egyedüli állam, amelynek nem voltak komoly versenytársai. Amikor Keleten megalakult a Szasszanidák új perzsa birodalma, és a barbár törzsek is megindultak, megbomlott a birodalom állandósága, és a századokon keresztül összehordott épület leomlott.

Tekintettel kell lennünk arra is, hogy milyen lassú volt a társadalmi fejlődés tempója az ókorban, kiváltképpen amíg nem szilárdultak meg, nem egyesültek azok a társadalmi erők, amelyek az új termelési mód szervezőiként, a haladó eszmék hordozóiként szerepelhettek. De az egyik legfőbb ok, amiért a birodalom oly hosszú időn át fennállhatott, Engels szavai szerint1 az volt, hogy hiányzott a modern proletariátus, vagyis az a szervezett osztály, amely nemcsak arra képes, hogy szervezett osztályharcot folytasson, hanem arra is, hogy kezébe ragadja a hatalmat és forradalmi módon újjá szervezze a társadalmat.
A rabszolgák és a colonusok spontán harcot folytattak a rabszolgatartó rend ellen, erőik szétforgácsolódtak, nem volt sem egységes programjuk, sem egységes politikai és eszmei irányvonaluk. Ezért volt az, hogy a rabszolgák és colonusok forradalma évszázadokon keresztül tartott, és hogy erőik meg voltak kötve. A barbároknak kellett betörniük, hogy a forradalom a rabszolgatartó társadalmi rend felszámolásával fejeződjék be. De még ezután is hosszú évszázadok kellettek ahhoz, hogy az új, haladóbb: feudális társadalmi-gazdasági formáció megszilárdulhasson. Ilyen körülmények között érthető, hogy a birodalom felbomlásának kóros folyamata oly sokáig elhúzódott és annyi elmondhatatlan szenvedéssel járt a dolgozókra nézve.

Érthető, hogy az általános mozgási törvényszerűségek az eleven valóság konkrét formáiban mutatkoztak. Ez pedig nem egyenes, hanem cikk-cakkban futó vonal. A fejlődés nem volt egyenletes, sem míg felfelé mutatott, sem mikor már lehanyatlott. A Rómával szemben mutatkozó ellenállás erői sem egyenletesen oszlottak meg, hanem a legkülönfélébb formákban jelentkeztek. A birodalom felbomlásával párhuzamosan ez az egyenlőtlenség is fokozódott és arra vezetett, hogy a birodalom különböző tartományaiban a végeredmények is különbözőképpen alakultak.
Ebből a szempontból a római birodalom keleti provinciái kiváltképpen érdekesek. Nemcsak a keletrómai császárság, majd Bizánc történetét, de a középkori Közel-Kelet, az iráni és az arab kultúra történetét sem érthetjük meg teljesen, ha nem vesszük figyelembe azokat a körülményeket, amelyek között a Kelet története a római birodalom keretein belül lezajlott.

Sz. V. Jesevszkij volt az egyik legelső kutató, aki rendszeres áttekintést adott a római - mind a nyugati, mind a keleti - provinciák történetéről. Erről a témáról külön előadásokat tartott 1858-ban a moszkvai egyetemen, majd előadásait „A római világ központja és provinciáid címmel 1866-ban ki is adta.
Mommsen „Római történetének” ötödik kötete is a provinciák történetével foglalkozik - Caesartól Diocletianusig. Az utóbbi időben megjelent munkák közül a keleti provinciák történetét tárgyalja T. Frank „An economic survey of ancient Rome” című sorozatának második (teljesen), harmadik és negyedik kötete, A. H. M. Jones két speciális tanulmánya („The cities of the eastern Roman Empire és „Greek cities from Alexander to Justinian); terjedelmes fejezetek foglalkoznak a keleti tartományokkal a Cambridge Ancient History XI. kötetében is.
Mindezeket a munkákat főleg anyaggyűjteményeknek tekinthetjük; a történeti általánosítás és a társadalmi elemzés modernizáló szempontból történik bennük. Különösen elmondhatjuk ezt M. Rosztovcev „The social and economic history of the Roman Empire című munkájáról, amelyben rengeteg ténybeli adat van felhalmozva, de az egész mű reakciós, és a történeti folyamat mozgatóerőinek elemzése szempontjából még a polgári kutatókat sem elégítette ki.

A római tartományok. történetének kutatását nagyon megnehezíti az a körülmény, hogy forrásaink nem kielégítőek. Az irodalmi anyag végképp nem elégségei. Legfőbb forrásaink a feliratok, papiruszok, pénzek és a régészeti emlékek. Ez az anyag annyira gazdag, hogy áttekintése máris nehéz, de mégis többé-kevésbé esetleges jellegű. A feliratok és papiruszok azért olyan értékesek, mert eredeti dokumentumok, a reális mindennapi életet ábrázolják, és kalauzolásukkal a régmúlt idők valóságos életének közvetlen közelébe férkőzhetünk. Fogyatkozásuk is éppen konkrét, egyéni jellegükből folyik.
Teljes bizonyossággal nem vonhatunk le belőlük általános következtetéseket, még akkor sem, ha sok ilyen dokumentummal rendelkezünk. Nem egyszer megtörtént, hogy egy újonnan előkerült dokumentum a tudományban szilárdan meggyökeresedett megállapításokat döntött meg. Az általános jellegű dokumentumok, mint például „a feliratok királynéja („Monumentum Ancyranum és nemrégiben talált új másolatai), „az idios logos gnómónja, Diocletianus árszabályozó rendelete, - legjobb esetben is csak néhány tucatot tesznek ki. De bár a dokumentumok óriási tömege magában véve nem éppen sokatmondó, összességükben mégis igen sok tényt -állapíthatunk meg segítségükkel a gazdasági, politikai és társadalmi életből, rekonstruálhatjuk a római birodalom népeinek életét és kultúráját, nyomon követhetjük a császárság fejlődésének főbb vonalait és általános irányzatait, az egyes provinciákban megmutatkozó sajátosságokat, valamint a helyi érdekességeket, a Róma nivelláló erejével szemben a provinciákban megnyilvánuló ellenállás fokát és tartósságát.

A keleti tartományok nem egy időben, nem is egyféleképpen illeszkedtek be a római birodalom kereteibe, a római kormányzatnak az egyes provinciákkal szemben folytatott politikája is különböző volt, - ez is az illető időpontban kialakult erőviszonyoktól függött. A római politika még egy és ugyanazon provinciával szemben is nem egyszer változott.
A tartományi határokat többszörösen módosították, egyes területeket hol az egyik, hol a másik provinciához csatoltak, változott a közigazgatási beosztás és a provinciái közigazgatás jellege is; néha a provincia megszervezése évtizedekig húzódott. Ezért azután még a „provincia” elnevezés is akárhányszor csak megállapodáson nyugvó megjelölés. A provinciák csak a II. század elején nyerték el többé-kevésbé állandó formájukat.

Az egyik legrégibb és legfontosabb római provincia - Asia volt.

Forrás: Abram Borisovič Ranovič: A Római Birodalom keleti tartományai