logo

XXI September AD

Cilicia történelme és a provincia leírása

Cilicia mint római provincia, nem egyszerre találta meg helyét a birodalom rendszerében. Ezen a hatalmas területen, amely Szíriát köti össze Kis-Ázsiával, az ellentétek egész sorát fedezhetjük fel. Míg a keleti sík rész (Pedias), amelyet három nagy folyó - a Pyramos, Saros és Kydnos - is öntözött, a bőség országa volt, addig az egyetlen Kalykadnos folyótól át-szelt nyugati (hegyes) országrész teljes joggal viselte nevét. (Cilicia tracheia a. m. „a zord, köves, vad K.”) A görög jellegű városok mellett voltak itt a világtól elrugaszkodott vidékek, amelyeken még tovább folyt a nemzetségi-törzsi társadalom élete; rablótörzsek éltek a nagy gazdasági központok szomszédságában, amelyek igen nagy szerepet játszottak a kereskedelemben.

Cilicia - ősi kultúrával rendelkező ország. Különböző elnevezésekkel (Hilakku, Kedi, Kodé, Que) szerepel a régi egyiptomi és asszír forrásokban is. A Biblia tudósítása szerint Salamon Que-ben vásárolt lovakat. (I Kir. 10, 28: mqwh); Homéros is említi a Ciliciaiakat és városukat, a mysiai „magaskapujú Thébait” (II. VI 397; 415); a „Kelekes” név ott olvasható az „északi országok népeid között, amelyek Egyiptomot megrohanták, és ezen az alapon arra gondolhatunk, hogy Cilicia lakói a görögök legközelebbi rokonai és igen régi idők óta telepedtek meg Kis-Ázsiában. A hagyomány a Ciliciai városok alapítását a görög eposz hőseivel hozta összefüggésbe: Tarsos Triptolemost, Perseust és Aiast tisztelte alapítója gyanánt; Mopsuhestia Mopsost, Teiresias fiát; Ólba - Aiast, és itt még római időkben is a Teukridák dinasztiája uralkodott; Hésiodos (Strabón szerint) Soloi városát Amphilochos-szal, Amphiaraos fiával hozta összefüggésbe.
Lehetséges persze, hogy ezekben a városalapítási legendákban és hagyományokban nem rejlik semmiféle történeti mag sem, ez gyakran megtörténhetik, de azért annyi mindenesetre valószínű, hogy sok Ciliciai város eredete a görög történet heroikus korszakába, vagy legalábbis a görög gyarmatosítás korai periódusába nyúlik vissza. Egyes városok - Tarsos, Soloi stb. - görög felírással ellátott pénzeket vertek még a perzsa uralom alatt is. Viszont a hegyek közt valószínűleg bennszülött eredetű, barbár törzsek éltek. Az egyik ilyen törzsről (Clitarum natio) Tacitus azt írja, hogy amikor Archelaos kappadokiai király, akinek birodalmához a rómaiak hozzácsapták Cilicia egy részét is, római mintára megpróbálta bevezetni a censust és adókat vetett ki, a törzs a Tauros hegyei közé húzódott és komoly ellenállást fejtett ki Archelaos csapataival szemben. (Tac., Ann. VI 41.)
Később, Claudius alatt, ugyanez a törzs - mint máskor is hasonló esetben - egy bizonyos Trosoboros vezérlete alatt megerősített állásokba vonult a hegyek közé, és onnan intézett rajtaütéseket a földművesek és városi polgárok, kereskedők és tengeri utazók ellen. (Ann. XII 45.)

A régi városok mellett újak is nőttek ki a földből. A Seleukidák (Cilicia nagyrészt az ő birodalmukhoz tartozott) sok várost alapítottak vagy emeltek ismét városi színvonalra: az Issos melletti Alexandreiát, Soloit, Selinust, Zephyriont; a Kalykadnos melletti Seleukeia (Cilicia tracheiában) lett Kis-Ázsia déli partvidékén a hellénisztikus kultúra egyik legfontosabb központja. (A mindmáig fennmaradt pompás síremlékek is ezt bizonyítják.) A Ptolemaiosok, akik átmenetileg hatalmukba kerítették Cilicia egy részét, szintén építettek itt városokat (Ptolemaist és Arsinoét).

Abban a korszakban, amikor a Seleukidák birodalma széthullott, a városok autonómiára tettek szert. így emelkedtek ki a félig független helyi fejedelmek, kiskirályok, az ún. toparchés-ek. Az olbai theokratia, melynek élén az olbai Zeus papjai (az ún. Zénophanés-ek vagy Teukrosok) állottak, fennmaradt még a római időkben is.
Az i. e. II. századtól kezdődőleg Cilicia lett a kalózkodás központja. Ez rettenetes csapás volt nemcsak a tengeri kereskedelemre, hanem a sík vidéken elterülő Ciliciára nézve is, mert a kalózok azt sem kímélték. A kalózok elleni harc ürügyül szolgált a római beavatkozásra, és 102-ben Marcus Aurelius Ciliciát kapta „provincia” gyanánt (a szó régi értelmében).
92-ben a praetori minőségben eljáró Suliénak adták provinciául, 88-ban pedig Oppiusnak. 83-ban Cilicia egy részét Tigranés foglalta el, és kitelepítette többek között Soloi város lakosait, hogy Tigranokertát, Armenia új fővárosát benépesítse. Pompeius a kalózok leverése, valamint a Mithridatés és Tigranés fölött aratott győzelmek után visszaállította a provinciát. Soloi is visszanyerte lakosságát, neve pedig „Pompeiopolis”-ra változott.

De a provincia megszervezése kétszáz esztendeig húzódott. Cilicia heterogén részeknek túlságosan bonyolult konglomerátuma volt ahhoz, hogysem könnyűszerrel egységes tartománnyá lehetett volna szervezni. Míg a görög polisok mintájára berendezett tengerparti városokban meg lehetett gyökereztetni a szokásos római tartományi közigazgatást, a beljebb eső területeken sokkal bonyolultabb volt a helyzet. Itt Pompeius inkább azt a megoldást választotta, hogy Syria provincia legátusának felügyelete alatt meghagyta a helyi uralkodókat.
Hierapolisban - Kastabalában - volt az eleinte toparchési, majd később királyi címet viselő Tarkondimotosnak a székhelye. Dinasztiáját meglehetősen jól ismerjük a történetírók (Tacitus, Cassius Dio) megemlékezéseiből, a feliratok és a pénzek anyagából. Philopator halála után birtokai 17-ben valószínűleg közvetlenül beilleszkedtek a provinciába.

A „zord” Cilicia, amely jórészt Amyntas galatiai király országához tartozott, i. e. 25-ben (Amyntas halála után) részben az új Galatia provinciához, részben pedig Archelaos kappadokiai király fennhatósága alá került, majd Kappadokiának provinciává való szervezése után (17-ben) először fia birtokában maradt, majd 38-ban IV. Antiochos kommagénéi király nyerte el. Vespasianus azután végleg a provinciához csatolta ezt a területet. Végül a Teukridák - az olbai főpapok - dinasztiája 41-ig tartotta magát. Ekkor Olbát II. Polemón, a bosporosi királyság detronizált uralkodója kapta meg. Ismét Vespasianus volt az, aki e terület látszat-önállóságának is véget vetett.
Egy időben (i. e. 58 és 47 között) Cilicia provinciához tartozott Kypros szigete is. Másrészről a síkvidéki Ciliciát i. e. 27-ben Szíria és Fönícia területéhez csatolták. Vespasianus a „síkvidéki” és a „zord” Ciliciát egy provinciába egyesítette. De a tartomány rendezésének folyamata ezzel még nem ért véget. Antoninus Pius hozzácsatolta Lykaoniát és Isauriát, amely addig Galatiához tartozott.

Egyáltalán a rómaiak ott, ahol nem találtak már kialakult városi életet, hosszú ideig a helyi fejedelmekre támaszkodtak, ideiglenes jellegű ^királyságokat- szerveztek, többször is átcsoportosították a provinciákat, akárhányszor pillanatnyi katonai meggondolások alapján, míg csak el nem találták a tartományok szemmel láthatólag legmegfelelőbb elhatárolásának módját. A provinciáknak ez a csoportosítgatása, melynek során nem voltak tekintettel sem a helyi fejedelmekre, sem a hagyományokra, végeredményben erősen hozzájárult a lakosság nivellálódásához, a hagyományok feledésbe merüléséhez, a régi kapcsolatok megszűnéséhez és újak kialakulásához, és nem utolsó sorban a leigázott törzsek és népek körében annak az elképzelésnek a meggyökerezéséhez, hogy nem is annyira ehhez vagy ahhoz a néphez, törzshöz vagy régi államegyesüléshez, mint inkább az egységes római birodalomhoz tartoznak.
A római hatalom - mint más tartományokban is -, amikor a régi társadalmi életfeltételeket felszámolta, elsősorban a városokra támaszkodott, amelyek bizonyos mértékig még őrizték a municipiumi önállóság látszatát. Egyes városok virágzásnak indultak, kiépültek. A kisebb-nagyobb Ciliciai városok romjai templomok, színházak, ciszternák, vízvezetékek maradványait mutatják; a feliratok arról beszélnek, hogy meghatározott időközökben játékokat rendeztek és jutalmakat osztogattak szét. Diokaisareiának, ennek az Ólba annexiója után épített kicsiny városnak volt egy központi főutcája., melyet oszlopos csarnok, színház és egyéb középületek szegélyeztek.

A tartomány fővárosa, a római helytartó székhelye, a Kydnos folyó két partján épült Tarsos, jelentős gazdasági központ volt. Philostratos (V. Ap. I 7) ezt írja:
„Sehol sem oly nagy a fényűzés, mint itt. A nagyzolást és a csúfondárosságot erénynek tartják, a választékos öltözködést pedig többre becsülik, mint Athénben a bölcsességet.” Egy Alexander Severus tiszteletére állított feliraton Tarsos a következő jelzőkkel ékeskedik: „Alexanderi, severusi, antoninusi és hadrianusi város, a legelső, legnagyobb és legszépségesebb métropolis, három provinciának - Kilikiának, Isauriának és Lykaoniának - a fővárosa, kétszeres neókoros, az egyedüli, amelyet a praefectusok közül démiurgiákra, kilikarchiákra, szabad közös tanácsra és sok más egyéb, nagy és megkülönböztetett ajándékra méltattak.” (IGRR III 879, 880.)

Tarsos vetélytársa volt Anazarbos (címe szintén: „három provincia élén álló metropolis, kétszeres neókoros”, Mopsuhestia, Aigaiai, „szabad város", amelyben Asklépiosnak általános tiszteletnek örvendő szentélye volt stb. Dión Chrysostomos (Or. XXXIV) sokat mulat ezeknek a városoknak a vetélkedésén. Ha a municipiumi élet általános lehanyatlását nézzük, ez a versengés persze torz jellegűnek mutatkozik; a városok elhalmozták egymást címekkel, miközben még olyan kétes értékűektől sem riadtak vissza, mint pl. „Maximiana” vagy „Macriniana”; derűre-borúra rendeztek játékokat, amelyek természetesen okvetlenül „egyetemesek", „világraszólók" (oecumenici) voltak?
Kezdetben, mikor Pompeius a provinciát megszervezte, feltehetőleg szép számmal voltak szabad városok (civitates liberae); de a rómaiak itt is úgy jártak el, mint bárhol másutt: fokozatosan elvették a városok szabadságát; „szabad" csak Tarsos, Aigaiai és Mopsuhestia maradt.

A polis-szervezet mellett - akárcsak Galatiában - továbbra is fennmaradt a törzsszervezet is. A „nagy főpap” (Zénophanés) tiszteletére állított feliratokat az i. e. 1. században Kavvarai nevében fogalmazzák (MAMA III 64-65), vagyis Ólba városa a kennatok (vagy kannatok) törzsével együtt szerepel; a kennatok és lalasseusok (vagy: lalassisiak) feltüntetése még a római időkből való pénzeken is megtalálható. A városok néha fenntartották egymással a rokoni kapcsolatokat és a pénzeken akárhányszor nem a városok, hanem a törzsek metropolisainak a neve szerepel. Kanytelides-ben egyes sírfeliratok tanúsága szerint ápolták a város kapcsolatait Eleessa Sebastével: a síri nyugalom megzavaróira olyan büntetést helyeztek kilátásba, amelyből „az uralkodó Caesar kincstárába kell befizetni 10 000 denariust, Sebasté városéba 8000-et és Kanytelides népének 2500-at” (Wilhelm, Denkschr. Akad. Wien. XLIV, 123. sz.), „a fiscusnak 1000 denariust, Sebasté városának pedig ugyancsak 1000 denariust.” (Ibid129. sz.)

A városok igazgatása alig különbözött valamiben a más tartományokban folyó közigazgatástól. Nem világos, hogy mit kell értenünk a fentebb idézett tarsosi felirat kifejezésén: „a praefectusok közül démiurgiákra és kilikarchiákra”.
A községi közigazgatás élén a démiurgós állott. (IGRR III 844, 851, Ólba; 883 stb. Tarsos; 901 stb. Kastabala.) Egyéb tisztségek és leiturgiák közül találkozunk a dekaprótoi-jal (ibid. 834), az élelmiszerellátásról gondoskodó sitónés-ekkel (ibid. 833, 834, Iótapé), munkafelügyelőkkel (éoysTtÓTtiai, ibid. 849, Ólba), gymnasiarchésekkel (ibid. 831, 833, 834, 883), paraphylaxokkal (834), eirénarchésekkel (830), agoranomosokkal (833). Mindezeket a tisztségeket és leiturgiákat különös nagy változatosságban szemlélhetjük az iótapéi feliratokon.
Arra vonatkozólag nincsenek közvetlen bizonyítékaink, hogy a tartomány városai a császárkultusz köré csoportosultak volna, mindenesetre Tarsosban, a metropolisban, volt egy „közös tanács a helyi városi tanács mellett; olvashatunk azután kilikarchiáról és kilikarchésról (883, 912). A városi bulék mellett működött egy titkár is. A tisztviselők hivatalba léptükkor „summa honoraria-t fizettek (pl. Olbában 1000 drachmát, 1. MAMA III 103).

A búié funkciói a ránk maradt feliratok bizonysága szerint - mint egyebütt is - főleg arra korlátozódtak, hogy bizonyos kitüntetéseket szavaztak meg érdemes közéleti szereplőknek és a város jól tevőinek. A magistratusok „cursus honorum-ára és bőkezűségére nézve felvilágosítással szolgálhat egy iótapéi, meglehetősen hosszú, de némileg romlott felirat (IGRR III 833):
„A tanács és a nép megtisztelte Kendeiost, Apaturiosnak fiát, a buleutések rendjéből (ycáyiiacog) való tiszteletreméltó férfit, Kendeios Philopatridés atyját, aki nagy szolgálatokat tett hazájának . . . Buzgón tett eleget démiurgosi kötelességeinek, hibátlanul látta el prytanisi tisztjét, kifogástalan agoranomos volt, fáradhatatlan sitónés . . . , aki a maga pénzéből építtetett hazájának egy Poseidón-templomot az isten ábrázolásával és a hozzátartozó szobrokkal együtt, de a közfürdő építésére is adott a magáéból 1025 denariust, és egyébként is nagy bőkezűséget tanúsított: feleségével, Ma-val, Mopsos leányával együtt a gymnasion céljaira is adott 15 000 ezüstdenariust; adott a bulé-tagok közti szétosztásra, bor-osztogatásra és a polgárok gymnasiarchiájára; maga Ma pedig, mint az isteni Faustina Augusta főpapnője, külön a maga pénzéből építtetett hazájának egy Moira-templomot az istennő szobrával együtt.

Bármennyire elcsenevészesedett is a bürokratizálódó birodalom nyomása alatt a városok társadalmi élete, a polgárok sokra tartották városuk polgárjogát, amelyre - úgy látszik - akadt pályázó. Tarsosban - Dión Chrysostomos szavai szerint (Or. XXXIV 23) - a polgárok közé való felvételért 500 drachmát fizettek. Lehetséges, hogy ez a lokál-patriotizmus még az ősi törzsi kapcsolatokban gyökerezett. Azok a lamosi polgárok, akik Charadrosban éltek, egy fogadalmi feliraton feltüntetik származásukat is (IGRR III 838)

A Kilikiában élő rómaiaknak is megvoltak a maguk szervezetei (például Mallosban, CIL III 12 223). A provincia megszervezésekor sok római tartózkodhatott itt, úgyhogy Cicero, aki 51/50-ben volt a provincia helytartója, még csapatokat is toborozhatott belőlük. Azon a feliraton, amely a kórykosi barlang közelében, a Zeus-templom maradványai közt látható, szerepel egy névsor, amely mintegy harminc római nevet tüntet fel. (IGRR III 861.)

Ciliciát mint császári provinciát legatus kormányozta. A lakosság vagyona 1%-ának megfelelő adó fizetésére volt kötelezve. Súlyosabb terhet jelentettek a beszolgáltatások és a katonai beszállásolások. Cicero dicsekedve említi (ad Att. V 21, 7), hogy helytartóskodásának hat hónapja alatt senkit sem zsarolt meg, senkit sem terhelt beszállásolásokkal. (Vö. ad Qu. fratr. I 1, 26.) Ez azonban nem zavarta Cicerót abban, hogy Kypros szigetéről, amely akkor olvadt bele Cilicia provinciába, ne hozzon el magával 2 200 000 sestertiust. (Ad fam. V 20, 9; ad Att. XI 1, 2.) Arra, hogy milyen súlyos teher volt a beszállásolás, következtethetünk abból, hogy Kypros 200 talentumot fizetett, csak mentesülhessen tőle. A császárkorban a tartomány kifosztását köztudomásúlag tiltotta a törvényes rend, de azért a bennszülött lakosság helyzete alig könnyebbedett.

A falusi települések szervezetére vonatkozólag csak rendkívül gyér adataink vannak. A polishoz csatolt területeken a falusi települések szervezete valószínűleg bizonyos mértékig a városit utánozta. Az IGRR III 886. jelzésű felirat, amelyet egy Tarsos melletti falu helyén találtak, 2000 denariusnyi büntetést szab ki a kincstár javára és 1000 denariusnyit a komarchésnek, a falu vezetőjének. A távolabbi körzetekben megmaradt a törzsi szervezet, sőt még a nemzetségi szervezetnek is bizonyos csökevényei.
A városok pénzügyi helyzetére vonatkozólag nincsenek adataink; a városok anyagi jóléte feltehetőleg a leiturgiákra kötelezett személyek és a magános felajánlók bőkezűségétől függött. Még a sírok nyugalmának háborításáért kirótt bírságpénzeket is elsősorban a kincstárba fizették be. Olbából tudunk egy gondnokról (IGRR III 849: toyionEvcav).
Érdekes az a felirat, amelyet Kanytelides közelében találtak (IGRR III 264): határozat értelmében, ha akadna valaki, aki Ciliciai mértékkel mérne, huszonöt denariust fizet a fiscus javára; olyan mértékekkel kell mérni, mint amilyeneket a városban használnak (vagyis rómaiakat).

A rendőrökön kívül, akik leiturgia formájában teljesítették kötelességeiket (paraphylakes, eirénarchai), a rend fenntartásáról katonák gondoskodtak (ibid. 812: OTCTIWCJW?). Egyáltalán Kilikiában sok katona tartózkodott, már amennyire a sír és egyéb feliratokból következtethetünk.
Cilicia császárkori gazdasági helyzetére vonatkozólag kevés értesülésünk van. A véglegesen megszervezett provincia hatalmas területet ölelt fel (13 945 négyzetmérföldet, vagyis kb. 35 000 km2-t), melynek lakossága - Broughton hozzávetőleges számításai szerint - 900 000 főt tehetett ki. Ez a lakosság azonban fölöttébb egyenlőtlenül oszlott meg. Míg az ország síkvidéki része (Pedias) termékeny, jól öntözött, szubtropikus éghajlatú föld volt, a víztelen „Cilicia tracheia” zord klimatikus viszonyok közt sínylődött; legfőbb gazdagságát az erdők jelentették, melyeknek nagyszerű építőfáját elsősorban kalózhajók készítésére használták fel. Egyéb természeti kincsekben csak a partmenti szegély volt gazdag. Erdőin kívül híres volt még Cilicia lovairól is.

A termékeny Ciliciai síkságon, amely Xenophónt is elkápráztatta gazdagságával, kölest vetettek, szőlőt, szezámolajat, szorgót (durvakölest) és pálmát termeltek. Különösen fontos gazdasági ág volt a kenderés lentermelés. Dión Chrysostomos Tarsos lakosságának tömegeit Aivovgyoí-nak mondja. (Or. XXIV 21.) A Diocletianus-féle ármaximáló rendeletben fel vannak sorolva a Tarsosból és környékéről származó dalmatikák, köpenyek, szalagok, övék, fejdíszek, caracallák (tarkaköpenyek).
Clemens Alexandrinus azt írja, hogy az ő idejében (a III. század elején) a rómaiak a lent nem Egyiptomban, hanem Iudaeában és Kilikiában vásárolták. Athénben nemrégiben Soloi városából való pénzeket találtak; ez közvetve azt bizonyítja, hogy Cilicia és a szárazföldi Görögország között voltak kereskedelmi kapcsolatok. A Szíriából Kis-Ázsia nyugati partja felé vezető út Cilicián haladt keresztül.

A római kormányzatnak gondja volt utak építésére és karbantartására. 77-ben vagy 78-ban Vespasianus hidat építtetett Seleukeiában, a Kalykadnoson keresztül. (IGRR III 840.) A CIL III 12 119. sz. felirat a Ciliciai kapun keresztül vezető út és híd újjáépítéséről tudósít (ex integro restituit); ugyanezt olvashatjuk a CIL III 21 118. jelzésű feliratán is (Marcus Aurelius); ezt bizonyítják az Anazarbos és Tarsos mellett talált mérföldkövek is. (IGRR III 898 és 882.)
Egy fellengzős hangú verses felirat (ibid. 387) egy bizonyos Auxentiost magasztal, aki új hidat épített a Kydnoson keresztül a régi helyett, amely már nem tudott ellenállni a rohanó folyó sodrának. Idők folyamán ezek az utak és hidak tönkrementek; újjáépítésük csak Iustinianus idejében történt meg. (Prokop., De aedific. V 5.)

Hogy Kilikiában császári birtokok is voltak, bizonyítják talán a következő feliratok: IGRR III 928 (Arsadából), Traianus fziérpoTros-ának említésével, és CIL X 8261, ahol egy bizonyos Valerius Frontinus lakóhelye így szerepel: vico Asseridi d(omini) n(ostri).
Mint Kis-Ázsia egyéb városaiban, a Ciliciai városokban is működtek collegiumok, amelyektől feliratok is maradtak ránk. Például a tarsosi Caracalla-szobor felirata azt tanúsítja, hogy a szobrot a gabonapiac teherhordóinak a testület pénzéből állították.

Az a kevés, amit forrásaink Ciliciára vonatkozólag mondanak, a társadalmi élet fokozatos elsorvadásának szokásos képét, a városok ideig-óráig tartó külső csillogását tárja elénk (ezt az utóbbit is az önállóság feláldozásával kellett megvásárolni); láthatjuk, hogy halmozódott fel a gazdagság kevesek kezében, míg a tömegek koldussorba süllyedtek. Még Jones is kénytelen elismerni:
„Nem zárhatjuk ki annak lehetőségét, hogy a városokban az alacsonyabb osztályok nem sokhoz jutottak hozzá, a jólét külső látszata sok nyugtalanságot takart, és a gazdagok bőkezűségét a városokban jórészt alighanem szociális biztosításnak kell tekintenünk.
Cilicia városai megőrizték fejlett kultúrájukat. Strabón (XIV 3) azt írja, hogy Tarsos lakosai szenvedélyesen szeretik a filozófiát és a tudományokat, és ebből a szempontból túltesznek még Athénen, Alexandrián és a többi helyeken is, ahol filozófus-iskolák és főiskolák vannak. Ha hitelt aduiik Philostratosnak (V. Ap. I 7), akkor még Aigaiaiban, ebben a jelentéktelen kisvárosban is képviselve volt valamennyi filozófiai irányzat: a platónikusok, sztoikusok, peripatétikusok, epikureisták és Pythagoras követői.

Vallási szempontból Cilicia igen tarka képet mutat. A görögök „hazai istenei- itt erősen tartották magukat, de a helyi istenségek is nagy tiszteletnek örvendtek. Igen elterjedt á zsidóság,a keresztény hagyomány pedig Pál apostolt Tarsosból indítja útra; az „Apostolok cselekedeteiben” Pál propagandakörutat tesz Kilikiában. A feliratokból ítélve (igaz, hogy igen kevés maradt ránk) a császárkultusz itt nem bírt oly nagy jelentőséggel, mint Asia provinciáiban; az archiereus említésével csak ritkán találkozunk.

Kis-Ázsiának eddig vizsgált provinciái mind olyan tartományok, amelyek huzamosan ki voltak téve a görögség befolyásának. Itt a hellénisztikus államok rendszerében városi élet fejlődött ki, messzenyúló kereskedelmi kapcsolatok szálai szövődtek, fellendült a termelés. De a hellénisztikus államok lehanyatlása, amelyet a rabszolgatartó társadalom újabb válsága idézett elő, Kis-Ázsiát a rómaiak zsákmányává tette, akik eleinte alaposan kimerítették Kis-Ázsia felhalmozott kincseit, de azután megteremtették azokat a feltételeket, amelyek lehetővé tették az újabb szakaszra való átmenetet, mégpedig abban az új politikai és gazdasági egészben, amelyet - legalábbis tendenciáját tekintve - a római birodalom képviselt.
De Kis-Ázsiának nem minden területe érezte egyformán a birodalmi egység hatását. Ennek az új egyesülésnek eredményei sok mindentől függtek: a múlt történeti feltételeitől, Róma bel és külpolitikájától, valamint azoktól a konkrét feladatoktól, amelyeket a római hatóságok egy provincia kizsákmányolása során maguk elé tűztek. Ebből a szempontból nézve érdekesek Kis-Ázsia középső és keleti részének némileg magukban álló provinciái: Galatia és Kappadokia.


Forrás: Abram Borisovič Ranovič: A Római Birodalom keleti tartományai