logo

XXI September AD

Cappadocia történelme és a provincia leírása

Galatia, mint láttuk, társadalmi berendezésében és életében a barbárság nem csekély maradványait őrizte. Ezzel szemben Cappadocia - a római birodalom legkeletibb Kis-Ázsiai provinciája - olyan ország volt, amelyben a civilizáció már ősrégi időkben gyökeret vert. Itt már az i. e. III. évezredben volt asszír, kolónia. Lehetséges, hogy a hellénizmus idején ennek helyén épült fel Anisa városa, amely azután az I. században eltűnt a föld színéről.
Cappadocia volt a legfontosabb része a hettita birodalomnak. Természeti viszonyai mégis úgy alakultak, hogy el volt szigetelve mind a Fekete-tengertől, mind Kis-Ázsia déli partjaitól, de nem volt megfelelő összeköttetése a nyugati parttal sem. Mindez hozzájárult Cappadocia konzerválásához, akadályozta és késleltette hellénizálódását. Alexandros halála után Cappadocia Eumenésre szállott; de tulajdonképpen még meg is kellett hódítani, mivel maga Alexandros nem foglalta el.
A görögösödés a társadalom felsőbb köreit is csak könnyedén érintette, míg a lakosság nagy tömegei megőrizték anyanyelvüket, kitartottak az ősi életforma mellett. Mint a kevés Cappadociai felirat mutatja, a hivatalos görög nyelv mellett továbbra is használták az arameust, amely az asszír uralom korától kezdve hivatalos nyelv volt Elő-Ázsiában. A görög és latin nyelv még a római korszakban sem hatolt tovább Cappadociaban a városoknál, de még a városokban is azoknak a személyeknek szűk körénél, akiknek közvetlenül érintkezniük kellett a rómaiakkal.

Cappadociaban szembetűnő világossággal mutatkozik meg a rómaiaknak a provinciák szervezésében gyakorolt közigazgatási politikája, amelyet Strabón is kiemelt (XIII 4, 12); a rómaiak nem voltak tekintettel sem az etnikai, sem a történetileg kialakult politikai felosztásokra. I. sz. 17-ig Cappadocia Archelaos király fősége alatt maradt. Archelaos nemcsak ezt a görög nevet viselte: a bennszülöttek nyelvén neve Sisinés volt. Majdnem ötvenesztendős uralkodás után Tiberius megfosztotta trónjától, Cappadokiat pedig procurator által kormányzott tartománnyá szervezte.
Bár Archelaost azért idézték Rómába, hogy feleljen a vádakra, amelyek szerint összeesküvést szőtt a birodalom ellen (Cass. Dio LVII 17), a per folyamán azonban valószínűleg mégsem került sor Archelaos elmarasztalására; a Cappadociai királyság megszüntetését külpolitikai okok idézték elő.
Cappadocia provincia története szorosan összefügg a Róma és Armenia, ill. Parthia közti kölcsönös kapcsolatok történetével. Ezek a kapcsolatok szabták meg minden időben •a provincia határainak módosulásait, valamint egész állapotát.

Nero uralkodása alatt, az Armenia és Parthia ellen folytatott háború idején Corbulo - Tacitus megjegyzése szerint (Ann. XV 25) - rendkívüli, majdnem olyan teljhatalmat kapott, „mint amilyent a római nép valamikor Pompeiusnak adott, amikor rábízta a kalózok elleni hadműveletek irányítását”.
A polgári közigazgatás ugyanakkor érintetlenül megmaradt, Cappadokiát továbbra is változatlanul procurator kormányozta. Viszont valószínűleg Cappadokiához csatolták Cilicia síkvidéki részeit, mivel azon a feliraton, amelyet Colder tett közzé, az ajánlás egy bizonyos Proculusnak szól: proc(uratori) Nerofnis Cljaudii Cafesaris] Aug(usti) Germa(nici) [prjovínciae [Cappjadociae et Ciliciae.
Amikor a parthusokkal hosszúlejáratú béke kötésére került sor, Armenia trónjára pedig a Nero által megkoronázott Tiridates ült, minden jel arra mutatott volna, hogy nincs ok Cappadocia katonai védelmének fokozására. Suetoniustól, mégis úgy értesülünk (Vesp. 8), hogy Vespasianus „a barbárok állandó betörései miatt” légiókat küldött oda és a provincia élére az addigi lovag helyett consuli rangú helytartót állított.

Gwatkin hajlandó arra a feltevésre, hogy „a barbárok betörésein” a sarmata törzsek, de különösen az alánok részéről érezhető nyomást kell értenünk. Sokkal valószínűbb azonban az, hogy Rómának nem a barbárok elleni védekezés volt a célja két légiónak a provinciába való irányításával: a légiókat Armeniae retinendae - Armenia megtartása végett - küldték ki, mint ahogy annak idején Corbulónak is ez volt a rendeltetése. (Tac., Ann. VIII 8.)
A Nero-féle háborúk során elszenvedett kudarcok azt mutatták, hogy Cappadocia - sebezhető hely, hogy itt állandóan erős sereget kell tartani; mindebből pedig az következett, hogy Cappadokiát, az addig procuratori tartományt consuli rangú legatus által kormányzandó provinciává kell átszervezni. Ugyanakkor a feliratok azt mutatják, hogy Cappadokiát a Flaviusok alatt egyesítették Galatiával, Pisidiával, Phrygiával, Lykaoniával, valamint Kis-Ázsia középső és keleti részének egyéb körzeteivel.
Armenia meghódítása után ott is új provinciát szerveztek (Armeniát), amely azonban csakhamar elveszett; Cappadocia mindenesetre csak ekkor nyerte el azokat az állandó jellegű határait, amelyek között azután egészen Diocletianusig, consuli rangú legatus vezetése alatt megmaradt.

A tulajdonképpeni Cappadocián kívül a provincia állományába tartozott még Pontus Galaticus, Pontus Polemoniacus és Armenia Minor is. Cappadocia, de különösen a „kis” Armenia rendkívül fontos helyet foglalt el a birodalom keleti határainak védelmi rendszerében. Éppen ezért itt erős iramban folyt a stratégiai fontosságú hadiutak kiépítése.1 Erről az építőtevékenységről nemcsak a régi földrajzi és itinerarium-írók számolnak be, hanem a rengeteg felirat is. Különösen sok idevágó felirat maradt ránk a III. századból, amikor a parthusok, majd a Sassanidák új-perzsa birodalma részéről fenyegető veszély egészen reálissá vált. (CIL III 12162-12211 stb.; IGRR III 131.) „Kis” Armenia útkereszteződési csomópontja északon Satala volt, délen pedig Meliténé, ahonnan az utak legyezőszerűen ágaztak el minden irányban.
Érthető, hogy ez az útépítés együtt járt a kapcsolatok megszilárdulásával mind a provincián belül, mind pedig a birodalom egyéb tartományaival és „Nagy” Armeniával is. Általában azonban Cappadocia a császárkorban csakúgy, mint a hellénizmus korában elmaradt ország volt, ahol nem fejlődött ki városi élet, de az agrárviszonyok is sokáig őriztek akárhány olyan primitív vonást, amely az ókori keleti társadalmakat jellemezte.

Kappadokiára vonatkozó forrásaink igen gyéren csordogálnak: csupa véletlen említés az irodalomban, valamint kevés felirat, de még ezek közül is a legtöbb nem a tulajdonképpeni Kappadokiára, hanem a provinciához tartozó pontusi területekre vonatkozik. Kedvezőbb a helyzet numizmatikai szempontból, de ez a forrás - jellegénél fogva - kevésbé kifejező. Cappadocia nem gazdag ország. A hegyektől körülfogott fennsík éghajlata jellegzetesen szárazföldi, nem kedvez a déli gabonafélék és gyümölcsfák termesztésének.
Strabón megjegyzi (XII 2, 1), hogy Meliténé környéke az egyedüli vidék Cappadociaban, ahol kertkultúra van, ahol megterem az olajfa, és a göröggel vetekedő moharisi bor. Mazaka (a későbbi Kaisareia) városáról Strabón azt írja, hogy lakóhelyül nem alkalmas, mivel nincsen vize, körülötte pedig a föld sík ugyan, de teljesen terméketlen, és nem is művelték soha. Az állat-tenyésztés a jelek szerint fontos szerepet játszott a provincia gazdasági életében. (Strab. XII 7, 10.) Strabón adata szerint (XII 17, 8) Cappadocia - a pénzben fizetett adón kívül - minden évben 1500 lovat, 2000 öszvért és 50 000 juhot szolgáltatott be a perzsáknak.

Cappadociaban ősidőktől fogva - már a hettita birodalom idejében is - fejlett volt a lótenyésztés, és a provincia gazdasági életében továbbra is jelentős helyet töltött be. Egy bizonyos Palmatiusnak Valerianus császár által elkobzott birtokán tenyésztették a gyorsaságukról híres „Palmatius-féle lovakat” (equi Palmatiani), amelyek még az V. században is a külön praepositi felügyelete alatt álló „grex dominicus” állományába tartoztak.

Cappadociaban vasat is bányásztak. (Plin., Nat. hist. 34, 142.) Mivel Mazakában (Kaisareiában) rendezték be a római pénzverésnek (elsősorban az ezüstpénzek verésének) szinte a központját, azt is feltehetjük, hogy itt ezüstbányászat is folyt. Cappadociaban termeltek ki továbbá ásványi festékeket is; különösképpen dicséri Strabón a miltos nevű fémet. (XII 3, 10.) Bányászták azonkívül az onyxet és valamiféle fehér követ, melynek a színe az elefántcsontéra emlékeztetett, és amelyből kard és tükörfogantyúkat készítettek. Ezt a követ külföldi országokba is exportálták. (Ibid.) Suetonius tudósítása szerint (Dóm. 14) Domitianus ezekkel a „phengis”-nek nevezett (Plinius, Nat. hist. 36, 46) kövekkel vonatta be azoknak a csarnokoknak a falait, amelyekben rendszerint sétált, hogy tükör-felületükön láthassa, mi történik a háta mögött.
Cappadocia ezek szerint olyan természeti kincsekkel rendelkezett, amelyek rendkívül érdekelték a kizsákmányoló római kormányzatot. A lakosság tömegeinek pedig abból a csekély jövedelemből kellett megélniük, amit - igen szűkösen - a földművelés és állattenyésztés nyújtott. A gazdálkodás általában szegényesen folyt, nem ösztönözte fejlődésre sem a termelést, sem a kereskedelmet, nem járult hozzá a rabszolgatartásra alapozott termelési mód fejlesztéséhez. A provinciának a birodalomba való bekapcsolása itt nem járt olyan észrevehető eredményekkel a közgazdaság fellendülését illetőleg, mint Kis-Ázsia egyéb tartományaiban.

Strabón azt írja, hogy Cappadocia a királyok korában tíz stralígiára oszlott, és a tíz közül csupán kettőben voltak városok. Az előbbinek a metropolisa Tyana városa volt, „a Tauros-hegység lábánál, a ciliciai kapu bejárata előtt, ahol a legkényelmesebb és leggyakrabban igényb evett átkelési lehetőség van Syria felé”. (XII 2, 7.) A másik város Mazaka (Kaisareia) volt. Ez a város terméketlen és víztelen helyen épült ugyan, a királyok mégis ezt a városépítésre alkalmatlan helyet választották, Strabón szerint azért, mivel itt volt annak a vidéknek a központja, amely rendelkezett „mind fával, mind építőanyaggal, mind pedig legelőterülettel, amelyre nekik, mint állattenyésztőknek nagy szükségük volt”. (XII 2, 9.) Strabón nem is ismer több várost, még Meliténét sem, csak „megerősített helységeket”, „városkát”, „erődítményt”, „faluvárost” említ. (XII 2, 6.)

Fontos szerepet játszottak a templomi területek, melyeknek nagy központjai félig városi jellegű települések voltak. Ilyen volt elsősorban is a Cappadociai Komana (Hierapolis), a Ma-kultusz központja; „itt rengeteg az istentől megszállott ember (fteoqpopíjwr) és a templomi rabszolga. A lakosság a kataoniaiakból kerül ki, akik mind a király alattvalói, mégis inkább engedelmeskednek a főpapnak. Az utóbbi rendelkezik a templommal és a templomi rabszolgákkal, akik - mikor ott jártunk - hatezernél is többen voltak, férfiak és nők vegyesen.
A templomhoz hatalmas föld is tartozik, a jövedelmet a főpap élvezi, aki a második helyet foglalja el Cappadociaban a király után; de a királyok és papok legnagyobbrészt ugyanannak a nemzetségnek a tagjai.” (Strab. XII 2, 3.) Vénásában Zeusnak (Ahura-Mazdának) volt temploma, „mintegy háromezer templomi rabszolga településével és igen termékeny földdel, amely a papnak minden évben tizenöt talentumnyi jövedelmet biztosított.” (XII 2, 6.)
Mindebből olyan kép rajzolódik elénk, amely sokkal inkább emlékeztet az ókori keleti, semmint a hellénisztikus társadalmi viszonyokra. Annak kiegészítéséül, hogy Cappadocia régebben tíz stratégiára tagolódott, Strabóntól megtudjuk azt is, hogy a rómaiak Antiochos legyőzése után barátságot kötöttek a törzsekkel és a királyokkal, mégpedig úgy, hogy ez a megtiszteltetés külön-külön járt ki minden királynak és együtt az egész népnek. Ebből arra következtethetünk, hogy a királyi hatalom itt nem képviselt központosított monarchiát.

A „stratégiák-”, akárcsak a kihasított templomi területek, többé-kevésbé független tartományok voltak, és csak névleg tartoztak a király főhatalma alá. A perzsa monarchia a törzseknek és népeknek rosszul összeforrasztott konglomerátuma volt, a satrapák pedig az Achaimenida-birodalom széthullásának korszakában valójában független uralkodókká tornászták fel magukat. Olyan távoli, a világtól elrugaszkodott tartományban, mint amilyen Cappadocia volt, az egyes „stratégiáké kormányzói szintén sokkal szorosabban kapcsolódtak a helyi területi közösséghez, mint a satrapa központi hatalmához.
Az államiság kezdetleges formái lehetővé tették ezeknek a „stratégos”-oknak, az arisztokrata nemzetségek képviselőinek, hogy utódaikra hagyományozható, félig-patriarchális hatalomra tegyenek szert törzs-társaik fölött. Ilyen örökös „satrapákról” ír Prokopios (Armenia Minorból, De aedif. III 1, 17):
„Az Euphrates innenső oldalán elterülő Armenia élén ... öt armeniai nemzetségű satrapa állott; ezt a tisztséget mindegyik örökség révén nyerte el és haláláig viselte. A római császártól csak hatalmuk külső jelvényeit kapták.” A szomszédos Sóphéné helytartóiról a Codex Theodosianusban (XII 13, 6) azt olvassuk, hogy ugyanúgy kötelesek „aurum coronarium”-ot fizetni a birodalom-nak, mint a satrapák, „secundum consuetudinem moris antiquit. (387-ből való rendelet.)

A rabszolgasorba süllyesztett lakossággal dolgozó, valójában független templomi területek jellemzőek a rabszolgaság kezdetleges formái közt élő, fejletlen keleti társadalomra. Mivel az ország nem volt gazdag természeti kincsekben, és a termelőerők is alacsony szinten mozogtak, a rabszolgafölös-leget nem lehetett a termelés kiszélesítésére felhasználni; a templomok, a királyok és egyéb rabszolgatartók jobban jártak akkor, ha a rabszolgákat a tartomány határain kívül értékesítették.
A Cappadociai rabszolgákról a költők közül is többen megemlékeznek: Horatius, Persius, Martialis, Iuvenalis. Cappadociának a birodalomba való bekapcsolása itt a régi, kezdetlegesebb viszonyok felbomlását siettette. Bizonyos szelepet játszhatott itt az úthálózat fejlesztésén kívül az, hogy a bennszülött lakosságot katonai szolgálatra alkalmazták, mégpedig nemcsak a segédcsapatokban, hanem a légiókban is.1 A katonai szolgálat a veteránokat a római polgárjog élvezetéhez juttatta, beléjük oltotta a görög-római kultúra elemeit, és mivel a segédcsapatok (auxilia) magában a provinciában állomásoztak, az új viszonyok közvetítői lettek törzstársaik felé is.
Magától értetődik, hogy a birodalom nivelláló hatása bizonyos fokig Cappadociaban is megmutatkozott. A rómaiak egyáltalán nem voltak hajlandók arra, hogy a hatalmat megosszák a helyi fejedelmekkel és templomokkal, tehát á régi életformát sem hagyták érintetlenül. A tartomány romanizálódása mégis csak üggyel-bajjal haladt előre. A városi élet, amelyen keresztül elsősorban mutatkozott meg a római befolyás, Cappadociaban nem jutott annyira, mint a szomszédos, gazdaságilag fejlettebb tartományokban. Ptolemaios még a II. században is főleg falusi jellegű településeket talál Cappadociaban.

A Cappadociai városok mindezek ellenére - bár vontatottabb iramban - mégis gyarapodtak. Míg Strabón még csak két várost ismer: Kaisareia-Mazakát és Tyanát, a II. században már sokat találunk, főleg „Kis” Armeniában és Cappadociának a Fekete-tenger felé eső részein: Satalát, Meliténét, Amasiát, Sebastopolist, Sebasteiát, Neokaisareiát, Komanát. Pénzt azonban nem mindegyik város veretett, nem mindegyik érte el a hellénisztikus városokra jellemző szervezeti formákat.
Prokopios elbeszélése alapján elképzelhetjük, hogyan keletkeztek ezek a városok (De aedif. III 4, 15-18): „-Volt egy kis falvacska a régente úgynevezett Kis Armeniában, nem messze az Euphrates folyótól, ahol egy osztag római katonából állott a helyőrség. Ennek a falvacskának Meliténé volt a neve, a katonai osztagé pedig „legio”. Itt a rómaiak valamikor régen négyszögalakú erődítményt építettek a sík terepen.

Ez teljességgel elegendő volt a katonák számára, hogy meghúzódjanak benne, ugyanitt tartották katonai jelvényeiket is. Később, Traianus római császár parancsára, ez a helység megkapta a városi rangot, és ez lett az itteni tartomány fővárosa. Idők folyamán Meliténé városa egyre nagyobb és népesebb lett. Mivel a falakon belül már lehetetlen volt építkezni (mint mondottam, ez az erőd igen kicsiny méretű volt), az erődítmény körül elterülő síkságon kezdtek építkezni; itt emelkedtek a templomok, épületek, hatósági intézmények, itt volt a vásártér, a különféle áruk eladására szolgáló boltok; mindenfelé kikövezték az utcákat, csarnokokat, fürdőket, színházakat és minden egyebet építettek, ami csak egy nagy város díszére válik.
Mivel jelenleg nem áll rendelkezésünkre elegendő forrás, azt sem tudjuk megállapítani, hogy az új városokban mennyire honosodott meg a görög jellegű városi szervezet. Az a tény, hogy Cappadociaban mindeddig alig egy-két fel-iratot találtak, magában véve is szemléltetheti a városi élet fejletlenségét. Majdnem egyáltalán nincsenek olyan feliratok, amelyek a magistratusok bőkezűségét hirdetnék.

Néhány egészen jelentéktelen település is el-nyerte a colonia-rangot, az ottani közigazgatás megszervezésére vonatkozólag azonban nincsenek adataink. A feliratokon olvashatunk pontarchésekről, Pontus Polemoniacus rouóvjainak vezetőiről (IGRR III 115, 116) és armeniarchésről (ibid. 132), de már kappadokarchésről csak a Digestában (XXVII 1, 6, 14) olvashatunk, a feliratokon nem. A jelek szerint az egyetlen, valóban hellénizálódott város Tyana volt, amelyet Philostratos (V. Ap. I 4) „görög városként” jellemez és gazdagságát is kiemeli; ezt valószínűleg azzal kell magyaráznunk, hogy a kilikiai kapu előtt feküdt, és kapcsolatai voltak Asiával és Ciliciával.
Arra vonatkozólag, hogy Cappadocia mint római provincia, milyen mértékben kapcsolódott be az áruforgalomba, csak véletlenül ismeretes feliratos és numizmatikai adatok alapján következtethetünk. Már eleve feltehetjük, hogy ez a természeti kincsekben szegény és a termelés alacsony szintjén mozgó tartomány aligha foglalhatott el jelentősebb helyet a kereskedelemben. Kaisareia-Mazakából való pénzeket találtak igen távoli helyeken: a Balkán-félszigeten és a dunai tartományokban, Palesztinában és a Kaukázus vidékén, Korinthosban és Dura-Európosban. De ezt nem Kaisareia kereskedelmi kapcsolataival kell magyaráznunk, hanem azzal, hogy itt volt a fél-, egy és kétdrachmás római birodalmi ezüstpénz veretésének a központja. Ezeken a pénzeken latin felírást találunk, keltezésük a császári évek szerint történik, és egyáltalán megfelelnek a római szabványnak.1 Egészen nyilvánvaló, hogy nem a helyi forgalom céljaira voltak szánva. Bronzpénzeket nem sok város veretett.

Egészen különös véletlent tárnak elénk a dura-európosi pénzleletek. Itt a 2817 pénzdarab közül 518 bronz való Amasiából, tehát több, mint Antiocheiából (356); a pénzek számát tekintve Amasia csak Edessa (896) és Nisibis (643) mögött marad el. Az amasiai pénzek mind Septimius Severus uralkodásának idejéből valók, és a különös tényt valószínűleg éppen ez magyarázhatja: a III. század elején - a syriai eseményekkel kapcsolatban - a mezopotámiai forgalomra szánt pénzek verése átmenetileg szünetelt, és az amasiai pénzek kerültek forgalomba; a durai leletek közt sem Septimius előtt, sem utána nincsen egyetlenegy amasiai pénzdarab sem. Maga Amasia városa aligha rendelkezhetett kiterjedtebb kereskedelmi, kapcsolatokkal, ha például arra gondolunk, hogy ez a Fekete-tenger déli partján fekvő város nem szerepel az északi partvidék feliratos anyagában, az IOSPE gyűjteményében.

A Corpus Inscriptionum Latinarum III. és II. kötetében találkozunk Cappadociaiak említésével, távol hazájuktól: a Balkán-félszigeten és Italiában; de ezek egészen ritka esetek. Egy Traianus-korabeli sebastopolisi feliraton (IGRR III 112) olyan valakiről olvashatunk, aki a maga költségén építtetett egy csarnokot és egy egész üzletsort.
Mindezek az adatok nem elégségesek kategorikus következtetések levonására, de már ez a tény is (hogy ti. nem elégségesek) bizonyos mértékben jellemző. Figyelmet érdemel az a körülmény is, hogy Cappadociaban mindeddig nem került elő egyetlen egy olyan felirat sem, amely a Kis-Ázsiában elterjedt testületekről említést tenne.

A római uralom természetesen változásokat idézett elő a földviszonyokban. Archelaos detronizálása földbirtokainak elkobzásával járt együtt. Tacitus előadása szerint (Ann. II 42) Tiberius, mikor Cappadociát procuratori tartománnyá szervezte, felére csökkentette a kereskedelmi forgalom után kirótt illetéket (centesima rerum venalium), mégpedig azzal a meggondolással, hogy az új tartományból eredő bevételei fedezni fogják azt a károsodást, amelyet a katonai kincstár (aerarium militare) az illetékcsökkentés révén szenvedett. Archelaos fő jövedelmi forrása a föld volt, ebből halmozta fel kincseit, amelyet egy alaposan megerősített spi”a-ban (Nora - Néroassos) őriztetett. Archelaos még egy földműveléssel foglalkozó értekezést is írt, amelyre az id. Plinius is hivatkozik. (Nat. hist. 18, 73.) Valószínűleg részben elkobozták, de mindenesetre átszervezték a templomi birtokokat.
A feliratok azt bizonyítják, hogy Komana polisszá szerveződött (IGRR III 121, 125), ezzel pedig együtt járt az, hogy a falusi lakosság részben a polishoz csatolt, sőt talán ott is lakó földművesek sorába került. A rómaiaktól szervezett új városok természetesen szintén kaptak földterületeket.
Sajnos, forrásaink nem szolgáltatnak olyan konkrét anyagot, melynek alapján az agrárviszonyok megváltozásának és a római típushoz való közeledésének folyamatát megrajzolhatnék. Csak feltevésképpen említhetjük, hogy ezeknek a változásoknak az irama ugyanolyan vontatott lehetett, mint a városi élet kifejlődésének menete. Cappadociaban feltehetőleg a római időkben is számos eleme maradt meg a közösségi és patriarchális életformának, és ezek az elemek csak megkönnyítették azt a fordulatot, amely a keleti feudális viszonyok kialakulására vezetett.

De az idők szelleme megmutatkozott Cappadociaban is. Egy amasiai verses sírfeliraton (IGRR III 103) azt olvassuk, hogy az elhunyt Késombrotos kiváló jogász volt és törvényszéki ülnökként működött Bithynia helytartója mellett. Egy másik (sebastopolisi) verses sírfeliraton (ibid. 118) egy Maximus nevű tudós grammatikusról van szó. Az új vallás, a kereszténység szintén elterjedt a provinciában, bár később, mint Kis-Ázsia egyéb tartományaiban. A III. század derekán a Cappadociai Kaisareia egyház a keresztény teológia egyik központjává fejlődött, és Cyprianus levelezést is folytatott Firmilianus kaisareiai püspökkel.
A III. század folyamán Cappadocia sokat szenvedett az ellenséges betörésektől. Barbár betörések, amelyekről Suetonius tesz említést, korábban is történtek. Egy 137-böl való sebastopolisi felirat Arrianost, a híres történetírót magasztalja, hogy mint a provincia helytartója visszaverte az alánok támadását.

A III. században Cappadocia gyakran vált hadi események színterévé. 231-ben Ardasir, a perzsa birodalom új uralkodója, hadat indított Róma ellen és ennek során végig pusztította Cappadociát. Támadást intézett Cappadocia ellen Ardasir 240-ben is, utóda, I. Sahpur pedig 257-ben. Valerianus császár foglyulejtése után a perzsák Cappadocia jelentős részét elfoglalták és földig dúlták a tartomány fővárosát, Kaisareiát.
Ugyanakkor a provincia pontusi területeit észak felől a forrásokban gotoknak és skytháknak nevezett népek támadták meg és pusztították végig. Cappadocia, mint Kis-Ázsiának több más tartománya is, Zénobia palmyrai birodalmához került. Mikor Aurelianus visszafoglalta az országot és megsemmisítette a palmyrai királyságot, Tyana ellenállást fejtett ki, mire a császár azzal fenyegetőzött, hogy katonáinak szabad rablást engedélyez a városban, de azután fenyegetését nem váltotta valóra.

Ezek a hadi események végleg alááshatták a provincia erőit, és ha Cappadocia később kiheverte ezeket a sebeit, gyógyulását bizonyos mértékig annak köszönhette, hogy beletartozott az egységes birodalomba. Cappadociának, mint római tartománynak a történetét nem ismerjük eléggé. Talán majd újabb felfedezések segítségével tisztábban láthatjuk azokat a változásokat, amelyek itt Róma befolyásának eredményeképpen végbementek. De véleményünk egyelőre csak az lehet, hogy valamennyi Kis-Ázsiai provincia közül Cappadocia formálódott át legkevésbé a római uralom hatása alatt.

Forrás: Abram Borisovič Ranovič: A Római Birodalom keleti tartományai