logo

XXI September AD

Pontus és Bithynia történelme és a provincia leírása

A „Pontus et Bithynia”-nak nevezett provincia mesterséges egyesítés eredménye. Bithynia ugyanúgy, mint Asia provincia tulajdonképpeni alapsejtje is, „végrendelkezés” útján csatlakozott Rómához. I. e. 74-ben IV. Nikomédés bithyniai király Rómát nevezte meg országa örököséül. Mithridatés legyőzése után Pompeius - Strabón szavai szerint (XII 3,1) - „az Armeniához és Kolchishoz tartozó területeket szétosztotta azok között az uralkodók között, akik mellette harcoltak, a többit pedig tizenegy városi közösségre osztotta és Bithyniához csatolta, úgyhogy az említett két területből egy provincia alakult.
Belső-Paphlagonia területeinek egy részét átadta a Pylaimenés utódaitól származó királyoknak, a galatákat pedig a közülük való tetrarcháknak. Később a római helytartók mindig újabb és újabb felosztásokat rendeltek el, más királyokat és fejedelmeket neveztek ki, egyes városokat felszabadítottak, másokat a fejedelmek alá rendeltek, ismét másokat pedig a római nép közvetlen fenn-hatósága alatt hagytak.”

Az i. e. 65-ben berendezett új provincia Augustus uralkodása alatt a senatusnak jutott. De a császárok cselekvőleg belenyúltak ennek a tartománynak az igazgatásába, mivel stratégiai szempontból fontos helyet foglalt el, és kormányzókat küldtek oda vagy a senatusi proconsullal együtt (például 49-ben Iunius Cilo volt Pontus procuratora, ugyanakkor pedig Cadius Rufus a proconsuli rangú helytartó), vagy pedig a proconsul helyett.
Ilyen volt például az ifj. Plinius (legatus Augusti consulari potestate), majd utána Iulius Cornutus Tertullus (legatus Ponti et Bithyniae), majd Bar-Kochba leverése után (136-137) Iulius Severus. Ezenkívül a császárok procuratorokat neveztek ki még egyes különleges megbízások végrehajtására: az élelmiszerellátás biztosítására, a szállítások ellenőrzésére stb. Marcus Aurelius uralkodása alatt a provincia végleg császári tartomány lett, amelyet egy „legatus pro praetore” kormányzott, egészen a Diocletianus-féle újjászervezésig.

Nem ismerjük annak a „lex Pompeia”-nak a részleteit, amelyre Plinius a császárhoz intézett leveleiben (79, 80, 112, 114, 115) hivatkozik. Cassius Dio szavaiból (XXXVIII 20, 3) arra következtethetünk, hogy Pompeius Asia új rendjének megszervezése során általában tekintettel volt a helyi törvényekre és államberendezésre. De fokozatosan itt is sor került a lakosság nivellálására.
A rómaiak kezdetben az egyes községekben fennálló berendezésre támaszkodtak; Pompeius úgy nevezte ki a helyi uralkodókat és fejedelmeket, hogy érintetlenül hagyta a templomok területeit, a többi földet pedig felosztotta tizenegy város között. Sajnos, Strabón nem sorolja fel név szerint ezeket a városokat. Valószínűleg a fontos stratégiai pontokról és gazdasági centrumokról lehetett szó; Pompeius feltehetőleg fontos szerepet juttatott az új városoknak: Pompeiopolisnak, Magnopolisnak (az addigi Eupatoriának), Neapolisnak (az addigi Phazemónnak) stb. De a római kormányzat legfőbb támaszai itt ugyanúgy, mint a többi keleti tartományban, az elgörögösödött és a fokozatosan hellénizálódó városok voltak. Hiszen elsősorban éppen a városokra nézve volt előnyös a birodalomba való bekebeleztetés, és „Róma nagysága” (maiestas Romae) a városok virágzására épült.

A városok egyenlőtlenül oszlottak meg a tartomány fontosabb részei között. Pontus zord, ritkán lakott és elmaradt területén viszonylag kevesebb volt, mint Bithyniában. A legjelentősebb város, a provincia fővárosa és a proconsul meg a legatus székhelye Nikomédia volt. Nikomédia vetélytársa, Nikaia (Nicaea), pénzein szintén „elsőnek” nevezte magát. Dión Chrysostomosnak, a bithyniai Prusa városában született szónoknak és politikusnak a beszédei azt mutatják, hogy Nikomédia és Nikaia, továbbá Apameia és Prusa között a nagy versengésben komoly összetűzésekre került néha sor.

Pontus területén azok a városok bírtak jelentőséggel, amelyek vagy a tengerpart közelében voltak, vagy látogatott szentélyekkel rendelkeztek: Hérakleia, Sinópé, Amisos, Zela. Körzeti törvényszékek (conventus iuridici) működtek Nikaiában, Apameiában, Hérakleiában, Amastrisban és Amisosban.
Egyes városok megőriztek vagy újból elnyerhettek bizonyos látszat-kiváltságokat. A Digestában (L 15, 1, 10) azt olvashatjuk, hogy Apameia és Sinópé „ius Italicum”-ot élvezett. Több város - Chalkédón, Nikomédia, Nikaia, Kius (Prusias ad maré), a Pontos melletti Hérakleia, Sinópé, Amisos és Kaisareia - a birodalomba való bekebeleztetése óta pénzt is verethetett. Egyes helyeket részben a rómaiak telepítettek be (Hérakleia, Apameia), másokat átszerveztek (így lett pl. Gordiu kómé-ból Iuliopolis, Kabeira-ból pedig először Sebasté, majd később Neokaisareia).

A városok és a városi élet szerepe Pontus és Bithynia területén a római birodalomhoz való csatlakozást megelőzőleg nem volt mindenütt egyforma. Pontus elmaradt ország volt, amelyet helyenként még barbár törzsek népesítettek be. Az ország keleti részén, az ún. Kis-Armenia és Kolchis felé elterülő hegyek „lakói - mind teljesen vadak, főleg a heptakóméiek; még olyanok is vannak köztük, akik -fákon és tornyokban laknak . . . Vadhússal és makkokkal élnek; az arra járókat úgy támadják meg, hogy leshelyeikről rájuk vetik magukat.” (Strab., XII 3, 18.) Pontus leírása közben Strabón gyakran tesz említést megerősített falvakról.

Pompeius parancsára ezeket lerombolták; ugyancsak Pompeius volt az, aki Pontus területén görög jellegű városok építésének politikáját kezdeményezte. Ezek szerint Pontus - a tengeri kereskedelembe bekapcsolódó tengerparti városok és régi görög települések kivételével - még VI. Mithridatés után is félig barbár ország volt, amelyben - a fejletlen ókori keleti közösségek mintájára - még nem tagolódott külön a város és a falu. Pontus számára a római birodalomba való bekapcsolódás előhaladást jelentett. Ami Bithyniát illeti, itt a hellénizmus korában kialakult bizonyos városi élet, akárcsak Kis-Ázsia többi hellénisztikus országában.

„Pontus és Bithynia- tartomány a birodalom rendszerében igen fontos helyet foglalt el, mivel ez volt a természetes összekötő kapocs Ázsia és Európa között. Ez a tény jutott jelképesen kifejezésre abban is, hogy az európai parton épült Byzantion a Kis-Ázsiai „Pontus és Bithynia” tartományhoz tartozott. A tartomány ugyanakkor stratégiai szempontból is igen fontos szerepet játszott Armenia és Parthia viszonylatában. Ezért volt az, hogy a rómaiak különös figyelmet szenteltek ennek a provinciának, utakat építettek, helyőrségeket tartottak fent, császári legátusokat neveztek ki ide.
Pontus és Bithynia területén nem maradt ránk sok felirat, de még a fennmaradtak sem mondanak sokat: legnagyobbrészt sírfeliratok. Viszont ismerjük Pliniusnak abból az időből származó levelezését Traianus császárral, amikor Pontus és Bithynia legátusa volt, továbbá a prusai Dión Chrysostomos beszédeit. Ez a két forrás lehetővé teszi számunkra, hogy közelebbről is megismerkedhessünk a tartományban a II. század elején kifejlődött városi élet részleteivel.

Pontus és Bithynia tartományban csakúgy, mint a többi provinciában is, a városok különféle megtisztelő, címeket kaphattak. Például Nikomédiával kapcsolatban egy III. századi feliraton (IGRR III 6) ezt olvashatjuk: „A legnagyobb metropolis, a hadrianusi és severusi Nikomédia, Pontus és Bithynia első városa, kétszeres neókoros, szent és menedékjoggal felruházott város, a római népnek régi időtől fogva barátja és hű szövetségese.”
Egyes városokat - Chalkédónt, Byzantiont, Hérakleiát, Amisost, Kiust - „szabadoknak” tekintettek, de ez valószínűleg nem tartott sokáig. Ezt abból következtethetjük, hogy Byzantion másodszor is szabadságot kapott Nérótól, majd Vespasianus ezt is megvonta. Csakhogy mindezek a kiváltságok látszólagosak voltak. Amikor Plinius ellenőrzése alá akarta vonni Apameia „szabad” város pénzügyeit, a város lakosai tiltakozásukban ősi kiváltságaikra hivatkoztak; de Traianus elutasította a fellebbezést, úgyhogy Plinius mégis ellenőrzést gyakorolhatott a város belügyei fölött.

Egyáltalán Plinius, mint Traianus-szal váltott leveleiből láthatjuk, a városi élet minden apró, részletkérdésébe bele-avatkozik. Alig veszi át a tartomány kormányzását, máris hozzálát és behajtatja azokat az adósságokat, amelyekkel magánszemélyek tartoztak Prusa városának; még azt a kérdést is illetékességi körébe tartozónak tekinti, hogy építsenek-e közfürdőt ebben a városban, és honnan vegyék a pénzt az építkezéshez. Nikomédiában beavatkozik a vízvezeték építésébe, amelybe már rengeteg pénzt öltek, és a helytartó attól tart, hogy esetleg túlságosan sokat költenek rá.
Nikaiában elrendeli, hogy gondoskodjanak annak a színházépületnek a karbantartásáról, amelyre több, mint tízmillió sestertiust költöttek, pedig a színházat minden valószínűség szerint magánpénzből emelték. Plinius itt is, akárcsak Nikaiában, megakadályozza a leégett gymnasion helyett másiknak az építését, mert a tervet túlzottan fényűzőnek találja Nikaiához képest. Klaudiopolisban a helytartó a fürdőépítkezés kérdésébe nyúl bele: kijelenti, hogy nem megfelelő helyet választottak a fürdő számára.

Mindezekről az esetekről azért van tudomásunk, mert Plinius megítélése szerint lényeges ügyek voltak és megérdemelték, hogy a császár véleményét is kikérje. Elgondolhatjuk, hogy hány olyan eset volt, amikor Plinius beleavatkozott a városi élet hétköznapi, apró-cseprő ügyeibe, csak éppen nem tartotta szükségesnek a császár megkérdezését!

A helyi önkormányzati szervek Pontus és Bithynia provinciában csakúgy, mint egyéb tartományokban, vagy meg-szűnnek, vagy elveszítik reális jelentőségüket. A népgyűlés minden jel szerint megszűnt létezni mint rendszeresen működő intézmény. Prusában feltehetőleg betiltották.
Dión Chrysostomos szükségesnek találja, hogy köszönetét fejezze ki Varenus Rufus prcconsulnak „mind általában a város iránt tanúsított jóindulatáért, mind pedig azért, hogy amikor lakosai népgyűlést akartak összehívni, a proconsul ezt újból megengedte, mégpedig nemcsak készséggel, hanem örömmel is.” (Or. XLVIII.)
Dión szónoklataiból megtudjuk, hogy a népgyűlések összehívásához a római hatóságok előzetes engedélye volt szükséges, és hogy a hatóságok bármiféle összejövetelt meghatározatlan időre betilthattak. De még olyan esetekben is, ha a népgyűlést összehívhatták, nem népgyűlés volt az, hanem olyan alkalom, amikor a szónokokat meghallgatták, de már olyan határozatokat nem hozhattak, amelyek bárkire nézve is kötelező erővel bírtak volna.

Állandóan működő intézmény maradt továbbra is a tanács és az öregek tanácsa. Hogy a búlé milyen szánalomraméltó állapotban volt, Pliniusnak Traianushoz intézett egyik levele (117) bizonyíthatja:
„Akik felöltik a férfi-tógát, vagy lakodalmat rendeznek, vagy hivatalba lépnek, vagy valamely középületet szentelnek fel, össze szokták hívni az egész búiét, azonkívül még a nép közül is sokakat (etiam e plebe non exiguum numerum), és mindenkinek két-két vagy egy-egy denariust ajándékoznak.”
Érdekes ezzel kapcsolatban az, hogy Plinius szemében még az ilyen tisztára családi jellegű ünnepségek is gyanúsak, éppen ezért megkérdezi Traianustól, hogy engedélyezheti-e az efféle veszedelmes összejöveteleket.

Ami a gerusiák, a bulék és a városi magistratusok funkcióit illeti, először is mindezeknek már puszta létezése is természetesen a császár akaratától függött. Másodsorban ugyancsak a császárnak és képviselőinek akaratától függött minden választás útján betöltött intézmény szervezete és személyi állománya is. Bithyniában Pompeius és Augustus rendezését vették mérvadónak, de Plinius is cselekvőleg beleavatkozott a helyi gerusiák kiegészítésének a dolgába, mégpedig abból a vezérelvből kiindulva, hogy „jobb kiegészíteni a tanácsosok sorait köztiszteletnek örvendő férfiak gyermekeivel, mint a népből származó egyéneket bebocsátani a tanácsterembe.-” (Ép. X 79.)
Végül pedig a senatusok, tanácsok és magistratusok ténykedése itt csakúgy, mint bárhol másutt a provinciákban, arra szorítkozott, hogy nekik kellett gondoskodniuk a gymnasionok, fürdők, színházak karbantartásáról, pénzügyi és egyéb ellátásáról, az uralkodókultusz megszervezéséről, delegációk küldéséről a császárokhoz, hogy ott kifejezésre juttassák hű alattvalói érzelmeiket. Egyébként a városok joga még ebben az utóbbi pontban is korlátozva volt. A takarékosságra való tekintettel Plinius (ill. Traianus) megtiltotta delegációknak Rómába való küldését, és azt ajánlotta, elégedjenek meg szerencsét kívánó levelek írásával.

A tisztségek leiturgia-jellegűek voltak. A tisztviselők nemcsak, hogy minden fizetség nélkül teljesítették funkcióikat, mégpedig a II. század végétől kezdve kötelező módon, hanem még viselniük is kellett a tisztségükkel járó kiadásokat. A császárság első szakaszában a legelőkelőbbek számára kötelező leiturgiák nem voltak különösképpen terhesek; éppen ellenkezőleg, a vagyonos helyi elemek szinte törték magukat a községi tisztségek után, bőkezűen hozzájárultak mindenféle építkezés költségeihez; hiszen ez volt az egyetlen mód arra, hogy becsvágyukat kielégíthessék.
A magistratusok, a gerusia vagy búié tagjai hivatalba lépésük alkalmával rendszerint felajánlottak bizonyos összeget (summa honoraria), amiért azután többé vagy kevésbé fellengzős dicséretet kaptak, aszerint, hogy milyen összeget ajánlottak fel. A vagyonos emberek számára a leiturgiák egyenesen kívánatosak voltak, amennyiben megtiszteltetést, népszerűséget biztosítottak nekik, és enyhítették azt a gyűlöletet, amelyet a szegények éreztek irányukban. De a közepes vagyonú elemek számára a leiturgiák egyre súlyosabb terhet jelentettek, abban a mértékben, ahogy a római hatóságok a tisztségeket kötelezettségekké változtatták.
Pliniusnak Traianushoz intézett egyik (112.) leveléből megtudjuk, hogy éppen Bithynia proconsula, Anicius Maximus volt talán az első, aki a „summa honoraria”-t kötelező felajánlássá tette. Amint a Digesta egyik szöveghelye (L, 12: De pollicitationibus) mutatja, legkésőbb Traianustól kezdve a magistratusoknak minden arra irányuló ígéretét, hogy felajánlást tesznek városi építkezések céljaira, kötelezettségeknek tekintették, olyannyira, hogy ha történetesen nem került volna sor beváltásukra, a „tartozásit még az elővigyázatlan felajánló gyermekein és unokáin is behajtották.
A II. század derekától kezdve kezd kialakulni a decuriók rendje, akik a hivatalok és a velük járó költségek viselését kötelező jelleggel vállalták. így ment végbe eleinte a provincia hagyományos életmódjának felszámolása és politikai életének elcsökevényesítése, majd a lakosságnak jogfosztott alattvalókká, adózó és terhek vállalására kötelezett renddé való változtatása.

Bithyniában megvolt a keleti tartományokban szokásos egyesülés, az egyesülés fejének - a bithyniarchésnek - a rezidenciája Nikomédiában volt. Az ettől független pontusi Amastrisban összpontosult. Lehetséges azonban, hogy Pontus területén több ilyen szervezet volt, mivel a feliratok Amisosban és Hérakleiában is említenek ilyen pontarchést. A szóban forgó egyesülések funkciói főleg a kultusz - elsősorban az uralkodókultusz - gondozásában, továbbá bizonyos ünnepségek alkalmával a tartomány képviseletében, valamint a kérvényeknek a császárhoz való juttatásában merültek ki.

A provinciában székelő római hatóságok képviselték az elnyomást. A rómaiak ezeken keresztül gondoskodtak az útépítésről, a városok rendezettségéről; a „római béke” hozzájárult a kereskedelem fellendüléséhez; de mindezt csak a dolgozók kizsákmányolása révén lehetett megvalósítani, úgy, hogy elfojtottak minden önállóságra vagy éppen tiltakozásra irányuló kísérletet. Plinius műveit és tisztességes ember volt, ura pedig, Traianus, emberséges uralkodó. De még az ő keze is súlyosan elnyomta a provinciát. Plinius vagy Iulius Severus inkább csak az üdvös kivételeket jelenti.
Dión Chrysostomos, mint dúsgazdag ember, szülővárosában - Prusában - a búié tagja, természetesen a rómaiakkal tartott polgártársaival szemben, és nem volt kapható arra, hogy lerántsa a leplet a római uralkodókról. De még az ő beszédeiből is kiviláglik, hogy milyen kegyetlen volt a római uralom. Egyik szónoklatában attól a vádtól iparkodik tisztára mosni magát, mintha ő kímélettel kezelné a zsarnokságot:
„Dión vétkes abban, hogy nem tiszteli az isteneket sem áldozatokkal, sem himnuszokkal, megzavarja a hazai ünnepi felvonulásokat, továbbá abban, hogy rávette a gonosz helytartót, gyötörje a népet, küldje száműzetésbe, akit csak akar, egyeseket pedig öljön meg azzal, hogy öngyilkosságra kényszeríti őket, mivel az illetők öregségük miatt már képtelenek számkivetésbe vonulni és megválni hazájuktól.” (Or. XLIII 11.)
Egy másik beszédében Dión rá akarja venni a nikomédiaiakat, hagyják már abba a viszálykodást a nikaiaiakkal, majd így folytatja: „Kell-e most emlékezetetekbe idéznem, hogy mi van kormányzóinkkal? De hiszen ezt ti magatok is jól tudjátok!”

A proconsulok erőszakoskodásai és zsarolásai nem egy esetben szolgáltattak okot törvényszéki eljárásokra. 100 és 105 között így vonták felelősségre Iulius Bassust és Varenus Rufust, korábban (Tiberius alatt) Marcellus Graniust, Claudius alatt pedig Cadius Rufust. De csak igen ritka esetekben sikerült kivívni azt, hogy a proconsult valóban törvényszék elé állítsák, ilyenkor is csak hivatali idejének lejárta után, amikor az eljárásból a lakosságnak már nem sok haszna lehetett.
Rengeteg kellemetlenséget okoztak a tartomány lakosainak a provinciában beszállásolt vagy ott átvonuló csapatok, rekvirálók, adóbehajtók. Ezzel kapcsolatban igen érdekes Plinius egyik levele és Traianusnak erre adott válasza (77-78): Iuliopolis, ez a kicsiny colonia, azzal a kéréssel fordult a helytartóhoz, helyezzen el ott egy centurio vezetése alatt álló katonai osztagot. Amint Traianus válaszleveléből kiderül, Iuliopolis lakosai azért szerettek volna állandó jellegű helyőrséget városukba, hogy megvédje őket a keresztülvonuló katonák önkényeskedéseitől.

Bithynia és különösen Pontus Kis-Ázsiának azokhoz a vidékeihez tartozott, amely a többieknél később hellénizálódott, vagyis nem tekinthetett vissza az önálló polis-lét százados hagyományaira. Ezért Róma itt könnyebben valósíthatta meg következetes politikáját: a politikai és társadalmi élet elcsenevészesítését. Jellemző, hogy a provinciában mind ez ideig nem került elő olyan felirat, amely az Asiában oly gyakori iparos collegiumoktól származnék. Két feliratunk van - egy Nikomédiából (IGRR III 4) és egy Amastrisból (BCH XXV 36, 184. sz.) -, amely a hajótulajdonosok vagyonával (telkével és házával) kapcsolatos.

Bithynia és Pontus bekapcsolódása a római birodalomba éppen a terület viszonylagos elmaradottsága folytán a városon kívüli részek számára annyit jelentett, hogy áttérhetnek a társadalmi fejlődés magasabb fokára, a városok számára pedig annyit, hogy teljesebben és ésszerűbben kiaknázhatják az ország termelőerőit. De a római állam egyre fokozódó elnyomása meglehetősen hamar határt szabott az új fejlődési fázis által létrehozott növekedésnek és fellendülésnek.

„Pontus és Bithynia” természeti kincsekben gazdag provincia volt. A lakosság legnagyobb része földműveléssel, kert-gazdasággal, olajés szőlőtermeléssel foglalkozott. Strabón a Lykos és az Iris által öntözött síkságot, amelyet egyik oldalról a tenger, a másikról a hegyek zártak le, a következőképpen írja le: „A síkság sohasem szenved hiányt nedvességben, állandóan zöld, úgyhogy jól tudja tartani a tehéncsordákat és méneseket; gazdagon, sőt megszakítás nélkül nő rajta az és a köles; a bő nedvesség leküzd minden aszályt, úgyhogy éhínség még sohasem látogatta meg az ottani lakosságot; ráadásul a hegyek olyan tömérdek vadon termő gyümölcsöt szolgáltatnak - szőlőt, körtét, almát, mogyorót -, hogy az erdőben járók az év bármelyik szakában annyit szedhetnek belőlük, amennyit akarnak; a gyümölcsök ott csüngenek a fákon, vagy ott hevernek a lehullott lomb vastag takaróján, vagy ez alatt. A bő táplálék folytán itt a különféle vadakra folytatott vadászat is gazdag zsákmánnyal jár.” (XII 3, 15.)

A jó legelők lehetővé tették azt is, hogy nagy méretekben foglalkozhassanak állattenyésztéssel. Kiváltképpen jó legelők voltak Klaudiopolis (Bithynium) körzetében: itt kecskéket tenyésztettek. Strabón dicsekedve említi az itt termelt salóni sajtot, mint a legjobb és legdrágább fajtát. (XII 4, 7.)
Sinópé kertjeiről és arról volt híres, hogy ott fogták a legtöbb halat. A gyönyörű pontusi erdők bőven szolgáltattak építőanyagot, elsősorban hajófát. Amastris városában fejlett hajóépítő ipar virágzott. A tartomány legfőbb kiviteli cikke a hal és a faanyag volt. Nikomédiai hajótulajdonosok és kormányosok nemcsak lykiai vagy kilikiai, hanem még neapolisi feliratokon is szerepelnek. Diocletianusnak a legfontosabb cikkek árát szabályozó rendeletében pontusi szőnyegekkel és festékekkel találkozunk.

A tartomány gazdag volt ásványi kincsekben is. Igaz, hogy a chalkédóni rézlelőhelyek, amelyekről valószínűleg a várost is elnevezték, az id. Plinius idejében már kimerültek. De vas is bőven volt. Az ifj. Plinius említ egy márványkitermeléssel foglalkozó marmariust (Ep. X 41), egy picenumi felirat itteni kőkereskedőről, egy másik (római) felirat pedig Atféunooog-ról tesz említést.

Bithyniának és Pontusnak bekapcsolódása a római birodalom keretébe megélénkítette és megszilárdította a provincia kapcsolatait az akkori oikumenével. A városok felvirágzása különösen Bithyniában mutatkozott meg, melynek lakossága Broughton (egyébként meglehetősen problematikus) számításai szerint 1 500 000 főre rúghatott, míg az egész provincia lakossága körülbelül 2 500 000 lehetett. Nikomédia - a provincia legnagyobb városa - és környéke az ifj. Plinius szavai szerint sűrű népességű vidék volt. Az a körülmény, hogy Nikomédia az Ázsiát Európával összekötő út mentén terült el, és jelentős kikötőváros is volt, arra indította Pliniust, ezt a különben igen óvatos és takarékos embert, hogy tervet dolgoztasson ki egy csatorna létesítésére, amely kitágította volna Nikomédia kikötőjét, ugyanakkor pedig össze is kötötte volna a beljebb fekvő vidékekkel. (A Traianushoz intézett 41,42, 61. és 62. sz. levél.)
A várost egyre-másra díszítették különféle középületekkel, majd az elemi csapások - földrengések és tűzvészek - után újból felépítették és rendbe hozták. Diocletianus Nikomédiát választotta székhelyéül. Nikomédia lakói messze terjedő kapcsolatokkal rendelkeztek, és felirataikat megtaláljuk a római birodalomnak Bithyniától legtávolabb eső vidékein is. Nikomédia vetélytársa volt Nikaia.
Constantinus császár 325-ben ide hívta össze az első keresztény egyetemes zsinatot. Prusa, ez a viszonylag kicsiny város, szintén felzárkózott a nagyokhoz, és gazdag lakosainak, elsősorban Dión Chrysostomosiak bőkezű adományai révén szép csarnokokra, vízvezetékre, különféle középületekre tett szert. Ez azután a lakosság tiltakozását váltotta ki, mert az embereknek nagyobb szükségük volt a betevő falat kenyérre, mint a díszes csarnokokra.

Pontus városai nem fejlődtek, nem gyarapodtak oly gyors iramban, de azért itt is megmutatkoztak a birodalomban kialakult új életviszonyok. A római kormányzat nagy figyelmet szentelt a Keletet a birodalom északi tartományaival összekötő utak építésének. Ezt az építőmunkát bizonyítja a Nervától kezdve fennmaradt rengeteg mérföldkő. L. Robert, aki a második világháború előtt ennek az útnak a Tieiontól Amastrisig vezető szakaszát kutatta, Antoninus Pius és Septimius Severus idejéből való mérföldkövekre és feliratokra bukkant. Ez az építőtevékenység elsősorban a régi városok fellendülését idézte elő. Például a Fekete-tenger partján épült Hérakleia, amelyet szoros szálak fűztek nemcsak gyarmatvárosához, a tauros Chersonésoshoz, hanem a Fekete-tenger északi vidékének többi városaihoz is, valószínűleg ki is bővítette kikötőjét.
L. Robert meggyőző feltevése szerint Hérakleiának Gordianus és Gallienus idejéből való pénzein az ábrázolás (egy többemeletes, piramis alakú épület, melynek tetején lobogó láng ég) nem máglyát jelent, mint ahogy a numizmatikai szakértők gondolják, hanem világító-tornyot. Ezek szerint Hérakleia világítótornyot építtetett ki-kötőjében Építkezések folytak Amastrisban (1. Pliniusnak Traianushoz intézett levelét. 98-99) és Sinópéban is. (Ibid. 90-91.)

De a pontusi tartomány beljebb eső részeiben nem fejlődött ki városi élet. Sőt Bithyniában is a nagy tengerparti városokon kívül, a tengerparttól távol csak kisebb kereskedelmi lerakatok létesültek; például az egyik feliraton olyan valakiről olvasunk, aki „a Szép földnek nevezett emporionban él”
A falusi települések bizonyos önállóságát bizonyítják az IGRR IV. kötetének egyes feliratai (11, 14. stb.), amelyeken azt olvashatjuk, hogy a sír nyugalmának megzavarásáért bírságot kell fizetni a császári kincstár, Nikomédia, valamint a falusi szervezet javára.

A provincia városainak külföldi kapcsolataira következtethetünk abból a néhány sírfeliratból, amelyet a tartomány területén eltemetett idegeneknek állítottak, valamint a birodalom egyéb tartományaiban talált bithyniai és pontusi pénzekből. Természetes, hogy a legszorosabb kapcsolatok a Fekete-tenger északi partvidékének városaival fejlődtek ki. Ezt bizonyítják azok a feliratok, amelyek Nikaiát, Chalkédónt, Prusát, Amisost, Sinópét, Amastrist, Hérakleiát, Nikomédiát, Byzantiont említik. (IOSPE I 35, 40, 41, 174. 79, 351, 352. 357, 359, 362, 364, 544, 545; II 42, 21, 39, 44, 43, 2, 285, 286. 287, 298, 299.)
Érdekes az IOSPE I2 40. jelzésű felirat, amely felsorolja mindazokat a városokat, amelyek koszorúval tüntették ki Theoklés olbiai polgárt: Olbia, Nikomédia, Nikaia. Hérakleia, Byzantion, Amastris, Tieion, Prusa, Odéssos, Tomoi, Istros, Kallatis, Milétos, Kyzikos, Apameia, Chersonésos, Bosporos, Tyras, Sinópé. A szóbanforgó Theoklés nyilván nagykereskedő lehetett, aki szolid kapcsolatokkal rendelkezett Pontus és Bithynia valamennyi városában.

Az agrárviszonyok nem alakultak egyformán a provincia valamennyi körzetében. Strabón közli azt a „Maryandoi”-ról szóló hagyományt, amely szerint „a milétosiak, Hérakleia tulajdonképpeni alapítói, arra kényszerítették a maryandinosokat, akik azelőtt ezeket a helyeket birtokolták, hogy heilótáik legyenek, még pedig úgy, hogy el is adhassák őket, éppen csak külföldre nem (így jött létre köztük megállapodás), - mint ahogyan a krétaiak is dolgoztatták az úgynevezett mnóitéseket, a thessaliaiak pedig a penestéseket.” (XII 3, 4.) Hogy azután később fennmaradt-e ez a primitív rabszolgaság, nem tudjuk. Mivel a falusi területeket lehetőleg a városokhoz csatolták, itt is a polisokban megszokott viszonyok alakultak ki; a városi földet bérbeadták. (Plinius levele Traianushoz, 108.) De még a II. században is voltak pacifikálatlan törzsek, amelyek nem tartoztak egy polishoz sem, és amelyek valószínűleg kitartottak a közösségi berendezés mellett.

Az első időkben a rómaiak Pontusban a helyi uralkodókra és a templomokra támaszkodtak, Pompeius változtatások nélkül hagyta Komana alkotmányát, éppen csak a főpap helyére Archelaost, a maga emberét ültette. Ennek a politikának gazdasági kihatásai is voltak, tekintettel arra, hogy a templomok gazdasági központok is voltak. „Komana - írja Strabón (XII 3, 36), - sűrű lakosságú hely és nevezetes kereskedelmi központ azok számára, akik Armeniából jönnek. Az istennő ünnepélyes felvonulására a városokból és falvakból rengeteg férfi és nő özönlik össze ide.” De az idők folyamán a rómaiak ragadták kezükbe a kormány gyeplőjét, és az I. század dereka táján már majdnem sehol sem vették igénybe a helyi fejedelmek szolgálatait. Lehetséges, hogy a templomi földeket részben el is; kobozták.

Arra vonatkozólag nincsenek adataink, hogy a mezőgazdaságban milyen mértékben vették igénybe a rabszolga-munkát. A városokban valószínűleg sok rabszolga volt. A városi rabszolgák végezték el a nehéz munkákat, őket alkalmazták rendőröknek és börtönőröknek is. (Plinius, Ep. X 31-32.) Problémát jelentett a felszedett és rabszolgákként felnevelt kitett gyermekek helyzete. Plinius az egyik, Traianushoz intézett levelében (65) rámutat arra, hogy „ez fontos kérdés, amely az egész provinciát érinti”.
Irodalmi emlékeink azt bizonyítják, hogy a provinciában korántsem folyt valami nyugodt élet, és hogy a római hatóságoknak volt okuk az izgalomra. A római uralom és a belőle folyó változások, amelyek az anyagi életkörülményekben mutatkoztak, jelentős vagyoni különbségeket idéztek elő, még gazdagabbakká tették a gazdagokat és koldúsbotra juttatták a szegényeket. Ez azután feszültté tette a római hatóságokkal szemben fennálló viszonyt, és kiélezte a harcot a gazdagok és a szegények között.
A hetairiák - vagyis a polgárok különféle egyesülései, társulásai - komoly aggodalmat okoztak a császári hatóságoknak. Amikor Plinius Nikomédiában 150 főből álló tüzoltó testületet akart szervezni, Traianus ezt írta neki vissza (a 34. sz. levélben) ”Felhívjuk figyelmedet arra, hogy ezt a provinciát és főleg ennek a provinciának a városait felkavarták az ilyen egyesülések (eiusmodi factionibus esse vexatas). Nevezzük ezeket akármilyen okból kifolyólag akárminek, akik együvé tömörülnek, előbb-utóbb hetairiákba fognak szerveződni.”

Traianus erre való tekintettel nem engedélyezte tűzoltótestület szervezését. Plinius fél (és aggodalmában osztozik Traianus is) attól, hogy engedélyezzen olyan fogadásokat, amelyek valamilyen családi ünnepséggel kapcsolatban ajándékok osztogatásával járnak együtt. Egyik levelében (92) Plinius jóváhagyás végett a császár elé terjeszti Amisos „szabad város” (civitas libera et foederata) arra irányuló kérelmét, hogy legyen szabad neki segélypénztárat (epafog) szerveznie. Traianus azt feleli (93), hogy mivel Amisos különleges kiváltságok élvezetében van, engedélyezni lehet az toavog-t, „ha az így összegyűjtött pénzt nem zendülések vagy bárminemű tilalmas összejövetelek szervezésére, hanem leginkább arra szoruló polgártársaik segélyezésére fordítják. De semmi hasonlót nem kell engedélyezni egyetlen más városban sem, amely a mi törvényeink szerint él.” Amint Pliniusnak a keresztények ügyében írott leveléből (96) kiderül, Traianus rendelkezése alapján adta ki a hetairiákat betiltó végzését. Dión beszédeiből arra következtethetünk, hogy a hetairiák valóban akárhányszor a szervezeti formát jelentették a „zendülő” tervek megvalósítására.

A gazdagok és szegények közti osztályharc egészen éles, nyílt formákat öltött. Dión Chrysostomos maga a kizsákmányoló osztályhoz tartozott, mások éhségén nyerészkedett azzal, hogy a gabonaárakat felcsavarta, üzlethelyiségekkel spekulált. Mégsem mondott le a demagóg szónoklatokról, amelyekben a nép barátjának tüntette fel magát. Osztályából való barátai pedig még ezt a képmutató demagógiát sem akarták neki megbocsátani. Dión igy mentegetőzik előttük: „Ha én megsajnáltam a népet mikor méltó volt a sajnálkozásra, és lehetőleg próbáltam megnyugtatni, ez még egyáltalán nem bizonyítja azt, hogy szeretem is.” (Or. L 3.)
Dión tehát a néphez fordul és arról akarja meggyőzni, hogy „a kövektől és a fűztől senki sem fél”, és hogy „a nép ereje egészen másban rejlik: elsősorban is az értelmes és igazságos magatartásban”. Dión alighanem tapasztalhatta magán a „kövek és a tűz” hatását. Prusa városának szegényei felbőszültek a gabona drágasága miatt, amelyet az üzérkedők még inkább fokoztak, szembe szálltak tehát a gazdagokkal és a lakosság kiváltságos csoportjaival. Többek között megpróbálták Dión házát felgyújtani, őt magát pedig agyonkövezni. Dión felháborodottan kérdezi:
„Hogy a feldühödött emberek (hogy joggal-e, vagy jogtalanul, most nem feszegetem) nem adtak és nem is kértek magyarázatot, hanem elkezdtek kövekkel hajigálózni és házakat felgyújtani, hogy aztán, ha sikerül, gyermekestől-asszonyostól porig égessék - hát miféle emberek képesek ilyenre?” (Or. XLV 11.) Dión szerencséjére a tömeg egy szűk sikátorba (oievomóg) zsúfolódott össze, és attól tartva, hogy ott egyenként végezhetnek az emberekkel, szétfutott. Dión egyébként még idejében elrejtőzött feleségével és gyermekeivel.

A senatusi provinciába akárhányszor császári legátusokat neveztek ki. Ez szintén azt mutatja, hogy a tartomány külső virágzása a „római béke” korszakában az osztályellentétek kimélyülését és a dolgozók tömegeinek elszegényedését leplezte, és az elszegényedett elemek nem egyszer félreérthetetlen cselekedetekben juttatták kifejezésre forradalmi érzületüket.

A kereszténység a jelek szerint Pontusban és Bithyniában igen elterjedt. Pliniusnak Traianushoz intézett híres levele (X 96), még akkor is, ha arra gondolunk, hogy ezt a levelet a keresztények később átdolgozták, annyit mindenesetre bizonyít, hogy Plinius idejében sok keresztény élt a provinciában. Innen származott a II. század derekának egyik legjelentősebb keresztény alakja, Markión, „a Fekete-tenger hajósa.
A IV. század elején Nikomédia felerészben keresztény város volt. Amikor Diocletianus és Galerius 305-ben kiadta a keresztények ellen irányuló rendeletet, egy előkelő keresztény Nikomédiában, tehát Diocletianus székvárosában letépte a parancsot az oszlopról és széttépte. Ugyanezekben a napokban tűzvész ütött ki a császári palotában, és a gyújtogatással a keresztényeket gyanúsították - alkalmasint nem is ok nélkül, mivel a palotát nemsokára másodszor is tűz pusztította el.

Lukianos ismert művében, azt olvassuk, hogy mikor ez a szélhámos álpróféta Abónuteichosban, Pontusnak ebben a kicsiny városában elkezdte misztikus szertartásait, amelyekkel sikeresen szédítette az embereket, hangosan így szólt: „Ki a keresztényekkel! Erre a tömeg visszafelelte: „Ki ám az epikureistákkal!” Ebből megtudjuk, hogy Abónuteichosban, ebben a jelentéktelen városkában Epikurosnak is voltak hívei, vagyis a görög kultúra a tartomány legtávolibb zugaiba is elhatolt. Bithyniából származott Dión Chrysostomos, a filozófus és szónok, a szofista Quirinus, a történetíró Arrianos és Cassiüs Dió.

A III. század folyamán a provincia sokat szenvedett a területén végbement hadműveletektől. A II. század végén több város Pescennius Nigerhez csatlakozott: ezeket Septimius Severus mind kegyetlen büntetéssel sújtotta. A nagy földbirtokokat elkoboztatta, és ezzel a császári birtokokat növelte. A városokra súlyos hadisarcot rótt ki: mind a magánszemélyek, mind pedig a városok kénytelenek voltak a négyszeresét beszolgáltatni annak, amit Pescennius Nigernek adtak. (Cass. Dio LXXV 8, 4; SHA Vita Sev., 9, 7.) Byzantiont feldúlták és kirabolták. Nikaia, amely nyíltan Niger mellé állott, szintén sokat szenvedett, de csakhamar kiheverte. Nikomédia viszont nem ismerte el Nigert és ezért a Severusok kegyeit élvezhette.

A III. század derekán skytha és gót támadások söpörtek végig Pontuson és Bithynián. 257-ben a gótok végigpusztították Pontust, 258-ban bevették, majd kifosztották és felgyújtották Chalkédónt, Nikomédiát, Nikaiát, a tengerparti Prusiast, Apameiát és Prusát. (Zos. I 31-35.) A római birodalom már képtelen volt arra, hogy kézzelfogható segítséget nyújtson a városoknak, amelyek ekkoriban újból falakat kezdenek építeni. (Pl. Nikaia: IGRR ÍV 39, 40.) Az újperzsa birodalom részéről fenyegető veszély közvetlenül nem érintette ugyan Bithyniát és Pontust, kihatásait mégis érezni lehetett azokban a terhekben, amelyeket a provinciának katonai beszállásolások és súlyos szolgáltatások formájában vállalnia kellett.

Válság lett úrrá az egész birodalmon. Erre az időszakra vonatkozó forrásaink azonban, amelyek megvilágíthatnák a tartomány történetét, teljesen cserbenhagynak bennünket. Éppen ezért meggondolatlanság volna holmi messzemenő következtetéseket levonni. Feliratos források még előkerülhetnek a további régészeti kutatások folyamán. Mégis jellemző tünetnek mondhatjuk, hogy a rendelkezésünkre álló anyagból megállapíthatólag eltűnnek az olyan feliratok, amelyek a magistratusok bőkezűségét magasztalják; nyilván a decuriók szinte jobbágysorba kényszerített rendjének nem fűződött többé érdeke ahhoz, hogy municipiumaik szükségletére áldozzon; megszűnnek az építkezések is.
A Head-féle pénzleírások alapján megállapíthatjuk, hogy a III. század derekától kezdve egyre kevesebb olyan város van képviselve a rendelkezésünkre álló anyagban, amely azelőtt önállóan veretett pénzt. Arra gondolhatunk, hogy a kereskedelmi forgalom csökkenése, a gazdasági élet egyre inkább fokozódó naturalizálódása fölöslegessé tette a pénzverést.

A császárság fennállásának első három évszázada „Pontus és Bithynia” provinciában mélyreható változásokat érlelt. Eltűntek a közösségi rend csökevényei és az ókori keleti földbirtokviszonyok formái; ezzel karöltve járt a császári nagybirtokok felduzzadása, ott pedig feltehetőleg megszilárdultak a colonatusi viszonyok. A tengerparti városoknak a birodalom rendszerében megfigyelhető előnyös helyzete lehetővé tette egyiknek-másiknak (pl. Nikomédiának vagy Nikaiának), hogy megerősödjék és kereskedelmét fent tudja tartani. (Diocletianus árrendelete is ezt bizonyítja.)
A római uralom, amely mindent egy színvonalra szorított, itt is megjátszotta történeti szerepét, amennyiben előkészítette a talajt a rabszolgatartásra alapozott társadalmi rend felszámolása számára. Az a három emeltyű, amely - Engels kifejezése szerint - oly nagy erővel hatott: a katonai hatalom, az adóprés és a törvényszéki apparátus, itt is hatott, és a provincia társadalmi viszonyai közel jutottak az olyan típusú viszonyokhoz, amilyenek a birodalom egyéb tartományaiban fennállottak. De a provincia érintetlenül megőrizte gazdag természeti kincseit, és ez a körülmény a császárság vége felé bekövetkező általános összeomlás időszakában Pontust és Bithyniát bizonyos előnyhöz juttatta azokhoz a szegény vidékekhez képest, amelyek az életfontosságú árukban külföldi behozatalra szorultak.


Forrás: Abram Borisovič Ranovič: A Római Birodalom keleti tartományai