logo

XVI Junius AD

Az elvi önállóság két tényleges korlátja a korrupció és a túlköltekezés.

Egy neuralgikus pont: a városok pénzügyei



Néhány példa alapján már láthattuk, hogy a belső igazgatásukban önállósággal rendelkező keleti görög városok a központi kormányzattól való függetlensége mennyire látszólagos volt. Különösen érvényes ez pénzügyi önállóságuk terén.

Az egyes régiók egymással versengő városai – Asiaban küln. Smyrna és Ephesos, Bithyniaban pedig mindenekelőtt Nikaia és Nikomédeia – presztizs és egyéb okokból ugyanis gyakorta túlköltekeztek; felborítva a város mindenkor kényes pénzügyi egyensúlyát a közművek, középületek, ill. általában véve a közösségi célú szolgáltatások terén.
A hanyag vagy hűtlen vagyonkezelés (vö. Plin. epist. X 38,6: ne ... publica pecunia ... male collocetur) megannyi esete mellett gyakori volt a korrupció is – a vezető rétegen belüli rokoni kapcsolatok, vagy a más jellegű (közös vállalkozásokon vagy érdekazonosságon alapuló) összefonódások egyik nyilvánvaló következményeként.

Az elvben autonóm polis fenyegető financiális csődje, vagy már bekövetkezett pénzügyi összeomlása – mint arra még utalok majd – persze óhatatlanul kikényszerítette a császári kormányzat vagy a helytartó közbeavatkozását. „Mindenekelőtt ... a városok számadásait kell átvizsgálnod: hiszen eléggé közismert, hogy milyen ziláltak” – utasítja Bithynia-Pontusba küldött legatusát az uralkodó (Plin. epist. X 18,3.). Helytartója pedig, mint azt – számos más példa mellett – a bithyniai Prusa, vagy még inkább a közeli Apameia esete is mutatja, ebben a szellemben kezdi megbízatását.

Korábbi mintákat követve – helyi kezdeményezések vagy a római hatóságok már korán kimutatható beavatkozása nyomán –, Domitianus, ill. Nerva principatusa idején (Dig. XLIII 24,3,4.), majd mind rendszeresebbé válva Traianus uralkodása alatt ezért is jelenik meg a curator rei publicae intézménye a Birodalom gazdasági és politikai életét meghatározó városok pénzügyeinek ellenőrzésére, ill. rendbehozatalára: vö. ILS 5918 A; továbbá ILS 6725. és Plin. epist. VII 15,2; VIII 24,2;7. Először a nagyobb területekre vonatkozó érvénnyel (Plin. epist. VIII,24: Achaia; IGRR III,174 = ILS 8826: Bithynia; ILS 1067: Syria stb.), majd Hadrianus és Antoninus Pius principatusa idején az egyes városokban is. Kisebb (IGRR IV,218: Ilion) és nagyobb közösségekben egyaránt megjelennek ekkor a curatorok, ill. a hasonló jogkörrel felruházott (vö. Aristeid. or. L,85 – K.) correctorok. Tevékenységük csak ritkán találkozott a várost korábban kizárólagos jogon igazgató municipalis ordo egyetértésével.
Smyrnaban a neves rhétor, Niketés működése idején „a helytartó – mondja Philostratos – szigorúan és konok rosszindulattal intézte a város pénzügyeit” (elogisteue pikrós kai dystropós: vit. soph. I,19 – 512§.). Ez nyilvánvalóan arra utal, hogy mindvégig következetesen járva el, szigorú számadásra kötelezte a helyi önkormányzatot. Hasonló lehetett a helyzet Ephesosban is. A curatores (logistai) tevékenységére történő utalásokkal nem csupán a gazdag, s így pazarló parti városokban, de Kis-Ázsia nyugati régiójának jóval szegényebb, hegyvidéki területein is találkozhatunk (l. pl. CIG 2741; a kariai Aphrodisias).

A városi autonómiát szűkítő pénzügyi korlátozások később mind gyakoribbá váltak (vö. ILS 1066 és 1067: legatus ad rationes civitatium putandas; ILS 8826 és küln. SIG3 840), kiteljesítve a császárság az Antoninusok korára jellemző központosító és kiegyenlítő irányzatát.

Rómában székelő központi kormányzat különös súlyt fektetett a tartományi városok pénzügyi stabilitására. Ha egyszer túlköltekezett a helyi önkormányzat, a városi curia egy fürdőépítkezés kérdésében sem dönthetett szabadon a helytartó, ill. az uralkodó jóváhagyása nélkül – mint arról a bithyniai Prusa példája alapján Plinius minor és császára, Traianus levélváltásából értesülünk (epist. X,23-24.).
Ugyancsak Prusaban a város fedett oszlopsorral szegélyezett útjának megépítéséhez korábban is a helytartó engedélye kellett – amint azt az építkezést kezdeményező Dión Chrysostomos beszédeiben sejteni engedi (or. XL,6. és XLV,15: tu hégemonos dexamenu to pragma). Ennél nagyobb középítkezések esetén azonban a helytartó támogatása is kevés volt. A város anyagi helyzetétől függetlenül mindenképp a császár beleegyezésére volt szükség. Így amikor a tartománya keleti feléhez, Pontushoz tartozó Sinópéban vízvezetéket akarnak építeni, az ifjabb Plinius az uralkodóhoz fordul (X,90.).

A császár, vagy nevében eljáró titkára azonban – a helytartó támogatása ellenére – csak a prusai fürdő megépítésénél is szabott feltételekkel (si ... oneratura vires Prusensium non est: X,24.) engedélyezi az önerőből tervezett építkezést. „Ha azt saját erejükből meg tudják valósítani” (si modo et viribus suis adsequi potest: X,91.). A saját erő javarészt még behajtandó kintlevőségekből és adományokból állt (vö. X 17b,2; 23,2.), valamint a bulé létszám feletti, kooptált tagjainak – részben ugyancsak később befolyó – beiktatási pénzeit jelentette itt (vö. X 39,5; 121,1.).
A legtöbb városban legalábbis ez volt a helyzet. Így érthető, hogy a városok pénzügyi egyensúlyáért, belső rendjükért és a városokból befolyó adójövedelmeiért egyaránt aggódó központi kormányzat miért volt ennyire óvatos.

Adományokból és közpénzekből egyaránt hatalmas összegeket tékozoltak el „a végtelen számú versenyjáték” (Aristeid. or. XXVI,99 – K.) – zenei agónok és sportrendezvények, vagy más ünnepi játékok, így például a drámai fesztiválok – méltó kiállítására is. Mindez a városok közötti versengés része volt. Végül azonban, hasonlóképpen a túlzott létszámban, vagy a helytartó által feleslegesnek ítélt alkalommal történő követségküldések eseteihez, a császári kormányzat itt is beavatkozott. Az újabb agónok alapításának tiltásával, vagy a már meglevők költséghányadának jelentős korlátozásával kívánták egyensúlyba hozni az egyes közösségek kritikus pénzügyeit.
Hadrianus alatt (vagy már korábban) senatusi határozat rendelkezik arról, hogy a város javára tett hagyatéki felajánlások esetében ne az ilyesfajta játékok rendezésére, hanem a város sürgetőbb szükségleteire fordítsák az adományozott pénzt (Dig. L 8,6: Valens). Antoninus Pius uralkodása idején hasonló tendenciát figyelhetünk meg a római hatóságoktól feleslegesnek tartott, vagy túlzottnak ítélt középítkezések szabályozása esetében, azok tiltása vagy korlátozása terén. Pius egyik rescriptuma értelmében az új középületek emelésére tett hagyatéki felajánlások esetén kívánatosabb lenne, ha a városi hatóságok nem erre, hanem inkább a már meglevő közösségi létesítmények karbantartására fordítanák ezt a pénzt (Dig. L 10,7.).

A Kr. u. III. században azután szinte egyetlen új középítkezésbe sem kezdhettek magánfelajánlás alapján vagy közpénzekből, ha nem volt meg hozzá az uralkodói engedély. A túlzottnak vagy indokolatlannak tartott kiadásokat egyebekben már korábban is megakadályozták a curatorok.


Forrás: Szlávik Gábor: Nyugat-Kis-Ázsia városi szervezete és tartományi igazgatása a keresztény közösségek megszilárdulása idején (történeti vázlat)