logo

XX Martius AD

Az önkormányzatú városok szabadsága és önállósága - a szabadság korlátai (I.)

„Amikor valamilyen hivatalba lépsz, nem csupán Periklés megfontolásait kell figyelembe venned ... »Vigyázz, Periklés, szabad embereken, görögök felett, Athén polgárain uralkodol (archeis)«; hanem így is kell szólnod magadban: »Te, aki hivatalt viselsz, magad is alattvaló vagy egy polisban, amelyet proconsulok, a Caesar helytartói irányítanak«.

Plutarchos fenti, a római Nyugat-Kis-Ázsiáról adott történeti vázlat második részének bevezetéseként már idézett kijelentése (praec. ger. rei publ. 17 – 813d-e) meglehetős keserűségről árulkodik. Ugyanakkor nála, amiként némileg idősebb kortársánál, Dión Chrysostomosnál is, a kor görögségének egy részénél jelentkező irreális szabadságeszményekkel szemben, a római monarchia jelenik meg a görögség állami létének egyetlen reális esélyeként.

Még inkább így van ez Aelius Aristeidésnél. Míg Diónnál – a Panaitioson és Poseidónioson át a Kr. u. I/II. századig ívelő rhétorikus és filozófiai tradícióknak megfelelően – az állam egészét tekintve az egyeduralom, a keleti provinciák vonatkozásában pedig a „jó király” alakja oldja fel a római hatalom ellentmondásait, addig Aelius Aristeidés felfogásában az uralkodó ennek a roppant hatalmi struktúrának pusztán egyetlen, s látszólag nem is túl jelentős eleme.
Az Imperium hatékony, automatikusan működő (or. XXVI,36; vö. 26.), s így mindinkább személytelenné váló (vö. 36.) államigazgatási szervezete szavatolja itt a minden alattvalójára egyaránt kiterjedő – ahogy a rhétor fogalmaz: „illő” (vagyis lényegét tekintve: az egyes társadalmi rétegekhez, csoportokhoz tartozókat a hatalom birtokosai szerint megillető: 39.) – egyenlőséget (30; 39; vö. 93.), és az ezzel szorosan összefüggő jogbiztonságot. (32; 38sk; 107.). Közelebbről pedig – s ez a voltaképpeni novuma az or. XXVI ezzel kapcsolatos koncepciójának – Aristeidés felfogásában a Birodalom egységes polgárjogából való részesedés (59skk; vö. 93.) lesz az az eszköz, amely a görögség politikai létének megőrzését hivatott biztosítani.
A városi autonómiák fenntarthatóságát (96; vö. 36.), sőt gyakorta többet is annál: a hatalomból való részesedés reális lehetőségét (64sk.), egy minden addigi állami szervezetnek felette álló (38skk; vö. 88.), az egész földkerekségre kiterjedő demokrácia (60; vö. 36.) polgáraként.

A Róma hatalmának való alávetettség (mely oly keserű megállapításokra késztette Plutarchost, s az előző nemzedék megannyi képviselőjét egyaránt) ebben az összefüggésben már nem több a „rómaiak” és a „nem rómaiak” között húzódó jogi – és kulturális – választóvonalnál (vö. 63.).

A „szabadság” fogalma (vö. 36.c.) pedig, legalábbis az ,eis Rhómén szerzője számára, így korántsem a görögség hajdani függetlenségének helyreállítását, hanem az Imperium valamennyi lakójának jogbiztonságát, valamint a mindenütt egyformán érzékelhető társadalmi stabilitást jelenti már.
Ugyanez a felfogás a görögök lakta területek feletti római uralom tényét sem puszta elnyomásként, hanem mindinkább az uralkodó réteg privilégiumaiból való részesedésként értékeli. Ez alapozza meg Aristeidésnél kora politikai valóságának igenlését (s nem csupán kényszerű elfogadását, mint oly sok esetben nagynevű szónok-elődeinél), és ez magyarázza az or. XXVI megannyi, Róma hatalmi „eszméjének” szentelt (88sk; 31skk.), vagy éppenséggel a római uralom hatékony voltát fejtegető (29; 30skk; 37skk; 65; vö. 37; 87skk.) helyét.

A valóság számos elemét tartalmazza ez a fejtegetés. A valóság valósabb képét azonban mégis inkább Dión Chrysostomos fogalmazta meg. Őseiteknek még – fordul nagynevű elődeikkel büszkélkedő honfitársaihoz a majdani „aranyszájú” rhétor – „számos lehetőségük volt arra, hogy megmutassák erényüket: a többiek feletti vezető szerep megszerzésében, a jogtalanságtól szorongatottak megsegítésében, szövetségesek szerzésében, városok alapításában, háborús ellenfeleik legyőzésében. Nektek – mondja Rhodos meghallgatására egybesereglett polgárainak a vándorszónokként ott fellépő prusai Dión – már nincsen meg ezekre a lehetőségetek.
Az, amitek még megmaradt – úgy vélem –, az az önmagatok felett való uralkodás, s városotok igazgatása; hogy tiszteletben részesítsétek az arra érdemest, és ne nyilvánítsátok tetszésteket egyenlő módon a sokaságból bárkinek; a tanácsülések megtartása és a bíróságokon való ítélkezés; hogy áldozzatok az isteneknek, és megüljétek az ünnepeket.” (or. XXX, 161-162 ).

Dión kijelentésének második fele pontosan tükrözi az egyetlen követhető „alattvalói” magatartást. A reális alternatívát, vagy egyszerűbben szólva: a municipalis arisztokrácia helyi hatalomgyakorlásának tényleges lehetőségeit.


Forrás: Szlávik Gábor: Nyugat-Kis-Ázsia városi szervezete és tartományi igazgatása a keresztény közösségek megszilárdulása idején (történeti vázlat)