logo

XX Martius AD

A városi vezető réteg és a városok belső helyzete.

A rómaiak, ahol csak tehették, mindenütt a helyi vezetőréteg képviselőire támaszkodtak (vö. Aristeid. or. XXVI,64-65.); uralmuk megszilárdításakor éppúgy, mint annak gyakorlása során. Ennek, az Imperium szinte egész területén érvényesülő alapelvnek megfelelően, tudatosan erősítették az öröklött vagyona és átörökített társadalmi kapcsolatai révén a városokat nemegyszer egyfajta öröklött jogon irányító municipalis vezetőréteget.

A Birodalom urbanizált, vagy az urbanizációs hatásoknak erősen kitett régióiban a császári kormányzat rájuk bízta a városok igazgatását és rendjének fenntartását. A municipalis ordo, közelebbről pedig az ide sorolható személyekből választott városi curia maga végzi az adókivetést, majd – megbízottai útján – ugyancsak maga szedi be a várost megillető helyi adókat a városban és territoriumán. (Ezek közvetlen, például a város földjeinek bérbeadásából befolyó, vagy közvetett, tehát vámokból és kereskedelmi illetékekből stb. származó adók.

A városi önkormányzat helyben felhasználható bevételei közé tartoztak a vízvezetékek és fürdők létesítésére befizetett hozzájárulások, az esetenkénti hagyatékok, valamint a különféle büntetőrendelkezések alapján szedett helyi bírságok is. Külön bevételi forrást jelentett a nagyszámú helyi alapítvány. A városi bevételeket növelték az illetményekről való önkéntes lemondások, vagy a gyakori közcélú felajánlások is.)
A pénzügyek terén is önálló városi igazgatásba a császári kormányzat csak a közösség financiális nehézségei esetén vagy a helyi eszközökkel már megoldhatalan zavargások során avatkozott be közvetlenül (l. pl. IGRR IV, 351; vö. Dión Chrys. or. XLVI,14. és XLVIII).
A városi arisztokrácia, illetve az azt alkotó curialis családok (a helytartók hallgatólagos támogatásával, de nemegyszer nyílt jóváhagyásával) így meglehetős önkénnyel irányíthatta a városok életét.

Az önkormányzatú városok élén álló lokális elit, a számos kiváltsággal felruházott (így szinte mindenütt, csaknem kivétel nélkül, a civitas Romanaval is rendelkező: Aristeid. or. XXVI,64-65 – K.) municipalis arisztokrácia, vagyona, vagyonából és társadalmi kapcsolataiból fakadó tekintélye, valamint közcélú adományai révén épp úgy kezében tartotta a várost, miként a gazdag mecénás, Héródés Attikos az Antoninus kori Athént.

Néhány tehetősebb és befolyásosabb család generációk során át (akár a császárság létrejöttét megelőző időkre visszamenően) őrizte hatalmát. Kiterjedt földbirtokaik mindenkor képesítették őket a bulé tagságára, mindenkor beleszólást biztosítva a város, valamint a hatalmuk tulajdonképpeni bázisát jelentő, a város igazgatása alatt álló khóra ügyeibe is.
A városi vagyon kezelésével járó számos előny burkolt bevételekhez és hatékony társadalmi kapcsolatokhoz juttatta őket, míg az államot és a várost illető adók – elvben arányos – elosztásából fakadó lehetőség tovább erősítette hatalmukat a khóra fölött.
Gabona-, kiterjedt uzsora- és más kereskedelmi ügyletekből származó – többé-kevésbé – nyílt jövedelmeik tekintélyt adtak nekik, a városi középítkezések vagy szociális célú alapítványok finanszírozása pedig a helyi közéletben ugyancsak elmellőzhetetlen népszerűséget biztosította számukra.

Vagyon és tekintély, közcélú adakozás és népszerűség – a kor városi életében szinte elválaszthatatlan fogalmak. Homo munificus et innoxie popularis – mondja egy gazdag és népszerű (népszerűsége folytán pedig szülővárosa határain túl is sikeres) ephesosi polgárról az ifjabb Plinius (epist. VI 31,3.).
A rendszer nem volt zárt: új elemek bekerülését is lehetővé tette. A közepest meghaladó jómód, és a jómód biztosította bőkezűséggel megszerezhető népszerűség azonban – az ezek birtokában joggal elvárható sikeres városi közszereplés és tekintély – elmellőzhetetlen összetevői közé tartozott.

„A legtekintélyesebb és a legtehetősebb polgárok” (hoi megistoi kai dynatoi) – ezekkel a jelzőkkel illeti a városok életének irányítóit Aelius Aristeidés (or. XXVI,64; vö. 65.). A közéjük való kerülés persze nem volt könnyű. A városon belüli versengés folyt, sőt nem egyszer éles küzdelem az egyes posztokért.
A buléba való bekerülésért, a vezető tisztségek betöltéséért, az adókivetés jogával járó burkolt anyagi előnyökből való részesedésért stb. Ez azonban nagyon is megfelelt a helyi arisztokrata nemzetségek hagyományos ideáljainak. De részben hasonló felfogást, a versengés a lényegi elemeket tekintve azonos szemléletét hoztak magukkal a város irányítóinak körébe bekerülni vágyó, s vagyonuk mellé így a közösség részéről kijáró társadalmi megbecsülés megszerzését is remélő „új emberek” is.

A görögség hagyományos életfelfogása (ha nem is változásoktól mentesen, s ha nem is maradéktalanul) azért a római uralom alatt is érvényesült. A polis-hazafiság még mindig létező érzete mellett, ennek egyik meghatározó eleme volt az egyéni és a közösségi szinten, a városon belüli és a városok közötti versengésben egyaránt megnyilvánuló becsvágy (philotimia). Mindezek alapjául a már a homérosi eposzokban is gyakorta megnyilatkozó agón-szellem szolgált: „mindig kitűnni, s túltenni a többieken”.
A helyi arisztokrácia egyéni ambícióit császári szolgálatban, a hadseregen belül, vagy a császári adminisztráció egyes posztjain igyekezett kiteljesíteni. Vagy ami gyakoribb: a különböző, a görög Keleten választás alapján elnyerhető városi tisztségek betöltésében élte ki azt. S hogy ezt megtehesse, pazarló bőkezűséggel fizetett a város irányításában való részvételéért. Adományok és jobbára a hivatalba lépéskor esedékes felajánlások (summa honoraria) formájában jelentős összegeket áldoztak a különféle játékok és versenyek rendezésére, közfürdők és gymnasionok építésére, vagy a kevésbé tehetősek a testápolás céljára szolgáló olaj ingyenes biztosítására odajáró polgártársaiknak. Mivel népszerűséget szerzett, ezt a tehetősek is megtették alkalmilag. Gazdagabb magánszemélyek – leiturgiák vagy alapítványok keretében – pénzalapot hoztak létre a közszükségleti cikknek számító étkezési olaj szegényebb polgártársaik számára történő rendszeres juttatására is.

A valóban gazdagok azonban – emlékük és családjuk nevének tartós megörökítése végett – inkább építettek. Színházak, gymnasion-komplexumok, vízvezetékek vagy a császárkultusz céljaira szolgáló templom építéséhez járultak hozzá; esetleg maguk fedezték a császárhoz indított küldöttség felszerelését és ellátását, olykor a közcélú gabonafelvásárlás részbeni, esetenként azonban teljes összegét.
Könyvtárakat és oszlopcsarnokokat adományoztak a városnak, vagy átvállalták egyes középületek felújításának költségeit. Ez utóbbit tette például a Philostratostól bőkezűsége miatt is magasztalt neves szofista, az ephesosi Damianos: II,23 – 605§. Antoninus Pius „barátja”, az ugyancsak ephesosi P. Vedius Antoninus pedig ,oly sok, és annyi nagy értékű épülettel gazdagította a várost ([hosa ka]i hélika oikodomémata prostithesin téi polei – állítja a más városi közösségek hasonló feliratain is gyakran visszatérő fordulat: SIG3 850; lin. 11sq. = IK 15; Ephesos V,1491.), hogy fáradhatatlan építkezési tevékenységének támogatói Ephesos második alapítójaként ünnepelték: vö. IK 15; Ephesos V,1492; 1493. (Ekkor, a Kr. u. második század során még rentábilisnak mondható a mai, de nemegyszer akkori szemmel is elképesztően nagyvonalú közcélú jótékonykodás.)

A tekintélyes és tehetős (Aristeid. or. XXVI,65: dynatoi) municipalis ordo a város – de még inkább a városi territorium (!) – feletti tényleges ellenőrzés jogáért kemény pozícióharcokat vívó prótoi (vö. Plut. praec. ger. rei publ. 19 – 814e sqq; küln. 815a. és Dión Chrys. or. XXXIV,19. stb.) soraiból kerülnek ki a császárkultusz papjai (archiereis Asias: OGIS 489 = IGRR IV,1323, lin. 10sqq; vö. flamines perpetui) és a tartomány főpapja.
Ugyancsak ők adják a tartománygyűlés egy évre választott elöljáróját (a címét hivatali ideje lejárta után is megtartó asiarchést), valamint a provincia részben a volt tartományi elöljárókból (főpapokból), illetve a császárkultusz jelentősebb tartományi központjaiban tevékenykedő – főbb – papokból (archiereis) kikerülő helyi főtisztségviselőit (az asiarchait). Szerepük – részben ellenőrzést, részben bírálatot is gyakorolva a helytartó tevékenysége fölött (Dig. XLIX 1,25.) – az uralkodókultusz céljait (is) szolgáló éves tartományi gyűléseken (koinon Asias) a korban még viszonylag jelentősnek mondható. Zömében ugyancsak közülük kerülnek ki – privilegizált társadalmi csoport tagjaiként – az első virágkorát ekkor élő ún. második szofisztika alkotói; a gyakorta filozófusként fellépő szónokok.

Szakrális jellegénél fogva a tartomány autonóm közösségeinek egészét képviselő concilium provinciae egyes esetekben a keresztény hitvallókkal szembeni hivatali fellépés színteréül is szolgált, mint arról a Polykarpos-aktából is értesülünk. Az effajta perek előkészítésében – tisztük kötelmeit messze meghaladó buzgalmat mutatva – gyakorta a császárok helyi kultuszának őrei és letéteményesei, az asiarchések, ill. a bithyniarchések jártak elöl.
Hatáskörük, eljárásmódjuk, valamint a kereszténységgel megvádoltakkal szembeni – egyéni – magatartásuk egyik tipikus példája lehetett a Polykarpos smyrnai vértanúságát elbeszélő iratban említett tralleisi Philippos, aki a Kr. u. 156/157-es – vagy a 166-os – évben Asia provincia tartománygyűlésének (koinon) főpapi tisztét (asiarchés) töltötte be.


Forrás: Szlávik Gábor: Nyugat-Kis-Ázsia városi szervezete és tartományi igazgatása a keresztény közösségek megszilárdulása idején (történeti vázlat)