logo

XXI Januarius AD

A tartományi városok vezető rétegének viszonyulása a római hatalomhoz.

A mucipalis arisztokrácia, ha alkalmanként szembe is kerül a tartományt olykor zsarnoki önkénnyel igazgató – (esetenként a közpénzek elsikkasztásával is vádolható) „gonosz” – helytartóval, alapvetően azért mindig is lojális maradt a létének keretet adó Római Birodalomhoz. A császárban legfőbb védelmezőjét látja, és áldásnak tekinti Róma hatalmát. Az egykor sokat szenvedett, majd hosszú időn át pacifikált Asia provincia az egymást követő princepsek uralma alatt lassan elcsendesült...

Az Imperium Romanumhoz való tartozás a császárság teremtette béke és biztonság okán, s ami a mindennapokban még ennél is kézzelfoghatóbb: a Birodalom szinte egészében tapasztalható relatív jólét körülményei közepette, nagyon is megfelelőnek látszott a helyi vezetőréteg számára. Ellenérzést, a helyi hatóságokkal szembeni – nem fegyveres – zendülésekben megnyilvánuló alkalmi ellenállást, csak az alsóbb társadalmi rétegek tanúsítanak.
A hegyes, és részben „vad” Mysia szülöttéből az ióniai Smyrna megbecsült polgárává lett Aelius Aristeidés példája különösen jól mutatja, hogy a korábbi nyílt, majd mindinkább szellemi térre korlátozódó ellenállást (a nem egyszer vallási képzetek közvetítésével megnyilvánuló oppozíciót) az Antoninus-kori Nyugat-Kis-Ázsiában is az aktív kollaborálás váltotta fel.

A biztonság vágya és a „közös” jólétből való részesedés igénye… Mindez a Rómával való együttműködés elfogadásához, majd később a császári hatalommal való együttműködés tudatos kereséséhez vezetett. A megannyi jog, jogcím és jogosultság látszatszabadságával felruházott önkormányzatú városok társadalmának közép- és felső rétegei a Kr. u. második század derekán már nem találtak semmi kivetnivalót abban, hogy szorosan együttműködjenek a római hatalom helyi képviselőivel.
Számos olyan esetről is tudunk, amikor maguk a kis-ázsiai városok elöljárói kérték a római hatóságok beavatkozását olyan ügyekbe, amelyek eldöntésére a rómaiak nem tartottak igényt. A helytartó nyílt beavatkozásától – egy esetleges katonai fellépéssel párosuló „rendcsinálás” lehetőségétől – a helyi hatóságok azonban már nagyon is féltek. Így mindent megtettek annak érdekében, hogy lokális szinten, saját eszközeikkel is képesek legyenek megoldani belső problémáikat.

Az Apostolok cselekedetei-ben elbeszélt történet szerint (Acta App. 19,23-40.) Asia provincia székhelyén, Ephesosban, az ötvösök zavargása során a város jegyzője (grammateus: 19,35.) azzal a végső figyelmeztetéssel próbálta megfékezni az elszabadult indulatokat, hogy „vannak törvénykezési napok (agoraioi), és vannak helytartók, pereljenek ott egymással”. Más ügyeket a törvényes népgyűlésen (ti. a város polgárainak szabályos időközönként összehívott gyűlésein: en téi ennomói ekklésiai: 19,39.) is el lehet intézni. „Mert így is az a veszély fenyeget minket – állapítja meg a közösség egészének szóló figyelmeztetés – , hogy lázadással (stasis) vádolnak a mai nap miatt; nincs ugyanis semmiféle ok, amellyel meg tudnánk magyarázni ezt a csődületet (systrophé:; 38-40)”. Ezt követően a város jegyzője feloszlatta a római hatóságok beavatkozásával fenyegető népgyűlést.

Ez a kis epizód világosan megmutatja a városi vezető réteg tényleges hatalmi lehetőségeit. S hogy a beavatkozástól való félelmük valós volt, arra tényleges bizonyságot is szerezhettek a közeli Lykiaban a városokon belüli fegyveres összecsapássá fajuló Kr. u. 43. évi zavargások során.
A császárság teremtette rend, béke és biztonság azonban bőségesen kárpótolta a municipalis arisztokráciát egykori hatalma, s tágabban értelmezve azt: a hajdani függetlenség elvesztéséért. Amíg a helyi közösség javaiból is kellő mértékben részesültek, a tartományi kormányzattal való együttműködésük biztosítva volt. Csak a Marcus alatti háborúk kedvezőtlen gazdasági kihatásai változtattak ezen a helyzeten. Ez azonban már az Antoninusok „aranykorának” lezáródásához tartozik.

Miként a Birodalom más területein, a római hatalommal járó megannyi lokális előny Asia provinciában is részben ellensúlyozta a hódoltsági lét nyilvánvaló hátrányait. A tartomány egyes területeit tekintve így volt ez már a köztársaság utolsó évszázadában is. Róma hatalma nélkül élni sem akarunk – olvashatjuk egy Kr. e. 88-ban keletkezett, a kariai Aphrodisias – és a közeli kisváros, Plarasa – polgárainak határozatát megörökítő feliraton. És mindezek korántsem az „engedélyezett közvélemény” hangjai; egy szűk – lokális – elit alkalmi, s csupáncsak helyi érvényű megnyilvánulásai.
Az Égei-tenger partmenti területeitől távolodva más – a hegyvidéki regiók gazdagabb területein osztozó – közösségek is hasonló hangvételű határozatokban utasították vissza az Asia felszabadítójaként fellépő pontosi király, VI. Mithridatés Eupatór együttműködési ajánlatát.

A Nyugat-Kis-Ázsia feletti idegen uralmat a térség lakói később még inkább megkérdőjelezhetetlen realitásként fogadták el. A hajdani nagy múltat dicsőítő megannyi hangzatos szólam, dagályos frázis és rhétori szóvirág minden addiginál markánsabb kontrasztját képezte a „jó császárok” kortársai számára naponta megélt való világ. „Örök időkre” – mondja Róma hatalmának vélhető tartamáról szólva Aelius Aristeidés (or. XXVI,109.), és pontosan ezt az időben való korlátozatlanságot olvashatjuk egy korábbi asiai feliraton (IGRR IV,661, lin. 12sqq.). De Róma ereje és a császár hatalma ettől függetlenül is kilátástalanná tett volna bármiféle ellenállást.
A görögség egészéhez való tartozás tudatának megőrzése mellett ezért mind többen vallották magukat a Birodalom polgárainak. Városi elöljárók, hajózási vállalkozók és kereskedők éppúgy, mint a császár szolgálatában lovagi rangot szerzett volt tisztségviselők vagy a szülőföldjükre megtért egykori érdemes katonák. A tartományi lakosságnak ezek, a helyi polgárjog (civitas orginaria) birtoklása mellett a civitas Romanaval is rendelkező, (Aristeid. or. XXVI,63-65; vö. XII,19; L,73. és 103 – K; Dión Chrys. or. XLI,6. stb.) privilegizált csoportjai nyilvánvalóan az Imperium Romanumhoz való tartozás helyi támogatói voltak.

Sok más neves, vagy kevésbé neves személyiség mellett, ebbe a körbe sorolható a korábban már említett hierapolisi kereskedő, Flavius Zeuxis, Erastos, az ephesosi naukléros, vagy az „aranyszájú” Dión földije, a Claudius udvari orvosához, a kósi Xenophónéhoz fogható karrierje csúcsán Traianus császár háziorvosává (archiatros) emelkedett C. Calpurnius Asclepiades (ILS 7781). De hasonlóképpen voltak ezzel a csak a Birodalom keretein belül elképzelhető társadalmi jólét és egyéni boldogulás előnyeit nyíltan propagáló, az Imperium keleti felének görög városi közösségei előtt fellépő – hírneves és ma már csak kevéssé ismert – rhétorok.


Forrás: Szlávik Gábor: Nyugat-Kis-Ázsia városi szervezete és tartományi igazgatása a keresztény közösségek megszilárdulása idején (történeti vázlat)