logo

XXI September AD

Asia történelme és a provincia leírása IV. rész

Antik szokás szerint Philippusnak és uralkodótársának döntése a szöveg élén olvasható:
„Jó szerencsét! Imperator Caesar M. Iulius Philippus Augustus és M. Iulius Philippus, a legnemesebb Caesar, M. Aurelius Eglectusnak Didymus mil(es) cen(tenarius) frum(entarius) útján: a proconsul, a nagyhírű férfiú, meggyőződvén a nekem jelentett vádak alaposságáról, ha kiderülne, hogy a jövőben is történnek ilyen sérelmek, ügyelni fog a dolgokra.”

A továbbiakban a feljelentés szövegét olvashatjuk:
„Imperator Caesar M. Iulius Philippusnak, az istenfélő és szerencsés Augustusnak és M. Iulius Philippusnak, a fényességes Caesarnak címzett kérvény Aurelius Eglectus megbízásából, akik appiai démosába tartoznak, T. Vinius Didymus katona közvetítésével. Míg a Ti áldott uralkodástok alatt, ó legistenfélőbbek és legjámborabbak a valaha is élt uralkodók közül, mindenki békésen és nyugalomban élhet, csak mi szenvedünk olyasmit, ami ellentétben áll a [mostani] áldott időkkel, és ezért elétek terjesztjük folyamodványunkat, kezeskedvén kérelmünk méltányosságáért. Mi, a Ti szentséges birtokotok, az egész nép. Hozzátok folyamodunk és a Ti istenségetekhez esdeklünk, olyan hihetetlen elnyomnak és sanyargatnak bennünket azok, akiknek hivatása volna a közérdek védelme. Itt élünk az ország belsejében, és bár nem szállott meg bennünket katonaság, mégis olyan bajokat kell elszenvednünk, amelyek összeegyeztethetetlenek a Ti szentséges uralkodásotok korával. Sanyargatnak bennünket azok, akiket az appiai körzetbe küldtek, de letértek a fő
útvonalakról; azután katonák és a város nagyhatalmú urai és a Ti Caesarianusaitok, akik a közlekedési vonalakról letérve ide özönlöttek, kiszakítottak bennünket munkáinkból, elvették igásjószágainkat a postaszolgálatra, olyasmit követelnek rajtunk, ami nem jár nekik, - vagyis elnyomnak bennünket, és mi nem csekély sérelmet szenvedünk. Ezek miatt egyszer már hozzád folyamodtunk, felséges Augustus, amikor a praefectus praetorio méltóságát töltötted be, és hogy isteni felségedet meghatotta sorsunk, bizonyítja a döntésedből vett következő idézet: „Megparancsoltam a provincia helytartójának,, hogy derítse fel a kérvényetekben előadottakat. Intézkedni fog, hogy többé ne kerüljön sor panaszra.” Mivel azonban ebből a döntésből ránk nézve semmi haszon nem származott, és a faluban olyan terhek fizetésére kényszerítenek bennünket, amelyeket nem lehetne tőlünk követelni, és olyan emberek tűnnek fel itt nálunk, akik minden jog ellenére lábbal taposnak bennünket, de a Caesarianusok is igen sanyargatnak bennünket, - vagyis végünk van, a termés és a föld is tönkremegy . ..”

Ezek keretébe tartozó colonusoknak a panasza nem egyedülálló jelenség. Schulten hívta fel a figyelmet arra, hogy a felirat bevezető része pontosan egyezik a thrakiai skaptoparéiek hasonló panaszbeadványának szövegével. Nyilván gyakran került sor ilyen beadványok írására, és már szinte ilyen célokra szolgáló sablon alakult ki.
Ami a kisbirtokosokat és a magánföldek bérlőit illeti, helyzetük aligha lehetett sokkal különb a császári colonusokénál. A rómaiak Asiában nem minősítettek minden földet „királyinak”, mint például Egyiptomban, de valószínűleg mégsem igen feszélyezték magukat a régi földtulajdonosok jogainak semmibevételében.
A császárok és magánszemélyek nagybirtokai aligha alakultak mind „törvényes” vagyonelkobzás révén. Érdekes ebből a szempontból Ailios Aristeidés tudósítása. (Or. L 105-108.) Ailios Aristeidésnek csak Mysiában legalább három földbirtoka volt. Amikor ő maga 142-ben Egyiptomban járt, családja még egy birtokot szerzett Mysiában, de ezt „egyes mysiaiak megpróbálták eltulajdonítani.. . összetoboroztak annyi rabszolgát és bérlőt, amennyit csak tudtak, és felfegyverkezve felvonultaké; végül még a proconsul is beleavatkozott az ügybe, neki kellett Aristeidést a földbirtok élvezetébe beiktatni. Nyilvánvaló, hogy ebben az esetben a kisparasztok akarták volna megvédelmezni a földhöz való jogukat.

Ha az I-III. századi irodalmat olvassuk, nem egy adatot találunk Asiára vonatkozólag. (Dión Chrysostomos, a tyanai Apollónios levelei, a Philostratos-féle Apollónios-életrajz.) Közben mindig az az érzésünk, hogy a jólét látszata mögött izzó gyűlölet rejtőzik az elnyomókkal szemben, amely nem egyszer nyílt tettekben is utat tör magának. Hadrianus egy Pergamonhoz intézett levelében (IGRR IV 351) kifejezi abbeli reményét, hogy ott nem lesznek többé zavargások.
Mint mindenütt, a legsúlyosabb itt is a bányákban és kőfejtőkben végzett munka volt. Ezeken a császár tulajdonát képező helyeken: töltötték büntetésüket a számüzöttek és az elítéltek. A legjelentősebb kőbányákra vonatkozólag (Dokimeionban) 68-tól egészen a III. századig vannak feliratos adataink. Marcus Aurelius uralkodása alatt itt külön procurator működött. Asia városaiban, főleg a tengerparti helységekben ősidőktől fogva fejlett ipar virágzott.

A római korban ipari központok épültek ki az ország belsejében is: a lydiai Thyateirában, a phrygiai Hieropolisban, a Lykos melletti Laodikeiában, stb. Az asiai iparra vonatkozó értesüléseinket az irodalomban (és a Diocletianus-féle árszabályozó rendeletben) olvasható áruelnevezésekből (gyapjúés lenszövetek, ruházati cikkek, szőnyegek, varrottasok, különféle edények, stb.), valamint közvetve a feliratokon előforduló különféle iparostestületek elnevezéseiből meríthetjük. Persze ezek a feliratok a múltban is, jelenleg is véletlenül kerülnek elő; de azért a legtöbb esetben lehet belőlük bizonyos következtetéseket levonni.
Leggyakrabban a következő testületek fordulnak elő: gyapjútépők, ványolók, szövetfestők, takácsok, ruhakészítő munkások; a második helyet a feliratokon a bőrmunkások foglalják el. Más iparok említésével ritkábban találkozunk. Fazekasok például csak egyetlen egyszer szerepelnek egy thyateirai feliraton, bár például a samosi asztali edények nagy keresletnek örvendtek Asia határain túl is. Mégis jogosnak látszik az a feltevés, hogy az árutermelés főleg a szövet és ruhakészítéssel kapcsolatos iparágakra terjedt ki.

Asia provincia fémekben szegény volt, így a fémművesség inkább csak fényűzési és művészeti tárgyak készítésére korlátozódott. Az „Apostolok cselekedeteiben” (19, 24-28) arról olvasunk, hogy „egy Demeter nevű ötvös, ezüstből Diana-templomokat csinálván, a mesterembereknek nem csekély nyereséget ád vala; kiket egybegyűjtvén az ilyenfélékkel foglalkozó mívesekkel egybe, monda: Férfiak, tudjátok, hogy ebből a mesterségből van a mi jóllétünké stb. Az ephesosi Artemis miniatűr-templomainak, valamint szobrocskáknak és az isteneknek szánt egyéb ajándékoknak a készítése feltehetőleg igen sok munkáskezet foglalkoztatott, ugyanígy a templomok, csarnokok és más középületek építése is. A termelés kisüzemekben, otthon folyt, és a cikkeket a csarnokokban meghúzódó boltokban és műhelyekben adták el..

A testületek egy bizonyos szakma képviselőit egyesítették vallásos és jótékonysági célokra; a római hatóságok csakis ilyen collegiumokat engedélyeztek (collegia licita). Efféle kultikus egyesülések (a közös foglalkozás vagy származás elve álapján) manapság is vannak, például a zsidóknál. Ha a testületek a feliratokon ispáratos-nak, muvótatog-nak nevezik magukat, akkor ez valószínűleg nemcsak hiúság,, hanem az illető egyesülés „szenté jellegét is kifejezésre akarja juttatni. De amennyiben a testületi tagok, bár kultikus célzattal, de a közös hivatás kritériuma alapján egyesületbe tömörültek, akkor szükségképpen felmerültek a közös hivatásbeli és gazdasági érdekek is.
Tekintettel arra, hogy a dolgozóknak nem voltak gazdasági és politikai szervezeteik, bizonyos esetekben - tömegmozgalmak idején - a collegiumok az elégületlenség tűzfészkeivé válhattak. Nem véletlen .az, hogy a római hatóságok több ízben is betiltották a collegiumokat vagy hetairiákat. Arra is vannak adataink, hogy Asiában a collegiumok néhányszor „sztrájkokat” rendeztek; ezt a szót persze idézőjelek közé kell tennünk: nem annyira bérmunkások, mint inkább önálló iparosok, sőt esetleg munkáltatók „sztrájkjáról” van itt szó.

Minden valószínűség szerint bérmunkások sztrájkjának köszönhette felállítását az IG XII 5, 129 jelzésű felirat: az agoranomos elsimít valami vitát és intézkedik „a bérért dolgozók és a vállalkozók ügyével kapcsolatban, hogy egyik fél se gyűlölködjék a másik ellen. A rendzavarással járó sztrájkról tesz említést egy magnésiai felirat a II. század végéről? Az erősen megrongált felirat elején valószínűleg valamiféle egyezségről van szó, melynek felborítása „zavargásokra” vezetett. Majd ezt olvassuk:
„... úgyhogy a nép nem egyszer zavargásokat rendez a pékek vakmerő és ostoba beszédeitől feltüzelve a piaci lázongások alkalmával. Ezért büntetőjogilag felelősségre kellett őket vonni. De mivel a nép érdekei előbbre valók, mint az illetők megbüntetésére [irányuló óhaj], elhatároztam, hogy jelen rendeletemmel belátásra térítem őket. Ennélfogva megtiltom a pékeknek, hogy testületbe szervezkedjenek és vakmerőségekre vetemedjenek; [megparancsolom, hogy] mindenképpen engedelmeskedjenek a köz hasznára irányuló intézkedéseknek, és haladéktalanul bocsássák a város rendelkezésére a kenyérsütéshez] szükséges munkát. Ezért amelyikükre a jövőben rábizonyul, hogy rendeletem ellenére részt vesz a gyűlésen, vagy hogy zavargásra és lázongásra ösztönzi az embereket, azt letartóztatom és illő büntetéssel sújtom. Ha pedig valaki rosszat forral a város ellen és el akar rejtőzni, lábára fogják sütni a decuria [jelzését]; hasonló büntetés jár annak is, aki menedéket ad neki.”

Ezután következik az ephesosi búiénak a római helytartó rendelete alapján hozott határozata: „Claudius Modestus prytanisságának évében Klareón havának negyedik napján, a búié külső ülésén Márcellinus kijelentette: tegnap Hermias a mühelyfőnökök esztelenségének legnyilvánvalóbb jelét [mutatta].”
Az a körülmény, hogy az ephesosi pékek sztrájkjával kapcsolatos felirat a Maiandros melletti Magnésiában került napvilágra, bizonyítja, hogy nem holmi helyi jelenségről van szó, és hogy a proconsul rendelete nemcsak az ephesosi pékekre vonatkozik.

Hasonló helyzetre enged következtetni egy - sajnos - erősen megrongált pergamoni felirat, melynek korát epigrafikai meggondolások alapján a II. század közepére tehetjük. A proconsul mérlegeli az ügyet, és a bűnösöket (valami középület építkezési munkáiról van szó) két csoportra osztja: „azok iránt, akik megjelentek előttem, hogy tulajdon szememmel lássam őket. . . szelídséget tanúsítottam . . . azok viszont, akik nem tudtak mit válaszolni . . . tudják meg, hogy há . . .”
A továbbiakban megmaradt egyes szavakból és mondattöredékekből kiderül, hogy a proconsul valamilyen pénz körül támadt vitát simított el („az akkor szedett kamatokról”, a munkabérről, a munkafelügyelőkről olvashatunk), és újabb fenyegetésekkel figyelmezteti az embereket, hogy fejezzék be a munkát.

Forrásainkban nem találunk közvetlen adatokat a rabszolgák számára és a gazdasági életben játszott szerepükre vonatkozólag; a rabszolgatartók nyilván nem érdemesítették rabszolgáikat arra, hogy feliratokat dedikáljanak nekik. Mivel az ipar főleg házi jellegű volt, nagyobb számú rabszolgát aligha foglalkoztattak az iparban. Lehetséges, hogy a collegiumokba rabszolgákat is befogadtak: ezt mind a törvények (Dig. XLVII 22, 3, 2), mind pedig a collegiumok alapszabályai lehetővé tették (ILS II 2, 7212).
A rendelkezésre álló dokumentumok alapján arra következtethetünk, hogy a nagybirtokok tulajdonosai a földet inkább colonusoknak adták ki bérbe. Azért az asiai rabszolgamunka jelentőségét nem szabad lebecsülnünk. A provinciának a birodalom keretébe való bekapcsolása azt jelentette, hogy nemcsak az ősi tengerparti városok, hanem az ország belsejében fekvő, világtól elmaradt vidékek is áttértek a rabszolgaerőt foglalkoztató gazdálkodás nagyobb méretű formáira. A rendelkezésünkre álló szegényes adatok alapján is megállapíthatjuk, hogy Asiában igen sok rabszolga volt.
Galénos fentebb idézett szövegéből kiviláglott, hogy Pergamonban - Galénos idejében és számításai szerint - 40 000 rabszolga élt. Ez még akkor is tekintélyes szám, ha a rabszolgák közül sokan a háztartásokban dolgoztak. Ephesosban volt rabszolgavásár, és a helybeli rabszolgakereskedők emléktáblát állítottak társuknak, egy Alexandros nevű rabszolgakereskedőnek. (OGIS 524). Egy másik felirat bizonysága szerint (IGRR IV 1236) kérvényezte a rabszolgák szabadon bocsátása esetén fizetendő ötszázalékos illetékteher (vicesima manumissionum) enyhítését; gondolhatjuk, hogy a szabadon bocsátások, tehát a rabszolgák száma is eléggé nagy lehetett, ha ezzel kapcsolatban szükségét érezték annak, hogy a császárt háborgassák. Egy - nem egészen világos - kibyrai felirat egy bizonyos Philagrost egyebek közt azért magasztal, hogy 107 rabszolgát juttatott vissza a városnak. (IGRR IV 914.) Feltehetőleg azokról a rabszolgákról van szó, akik egy földrengés után a mutatkozó zűrzavart felhasználva szabadokká nyilvánították magukat.

A városi rabszolgák száma összesen nyilván sokkal több volt 107-nél, de Kibyra nem is volt soha nagy város. A rabszolgákat ugyanúgy, mint minden görög városban. Asiában is a durva munkák végzésére és alacsonyabb rendőrségi feladatok ellátására használták. Az IGRR IV 522. jelzésű dorylaioni feliraton egy helybeli magistratus azt mondja magáról, hogy kora reggeltől késő estig osztogatott olajat a gymnasionban „szabad embereivel és rabszolgáival. Abból az Ailios Aristeidésszel kapcsolatos epizódból, amelyet fentebb ismertettünk, megtudjuk, hogy felfegyverzett rabszolgák és colonusok támadtak ellene; ez azt mutatja, hogy a rabszolgákat a mezőgazdaságban is alkalmazták. Valószínűleg á pásztorok is elsősorban rabszolgákból kerültek ki; egy hierapolisi (phrygiai) felirat a III. század közepéről világosan erre utal.

A rendelkezésünkre álló esetleges és szétszórt anyag alapján arra az általános következtetésre juthatunk, hogy Asiában elmélyültek az osztályellentétek. Ez elkerülhetetlen eredménye volt annak, hogy a rabszolgatartó társadalom utolsó stádiumába érkezett. Broughton, aki pedig inkább arra hajlamos, hogy túlbecsülje Asia virágzását, megjegyzi, hogy a városokban élő alsó osztályok nem sók jóban részesültek, hogy az általános jólét külső látszata mögött sok nyugtalanság rejlett, és hogy a városi gazdagok bőkezüsködését jórészt szociális biztosításként kell értelmeznünk.
Amim összehasonlítja Dión Chrysostomos 50. és 43. beszédét, és arra a következtetésre jut, hogy Asiában „kormányzatellenes irányzatú titkos társaságok működtek. Ezek tagjainak gyűlölete a tanácsokban képviselettel bíró gazdag és kiváltságos személyek ellen irányult. Jones fentebb már idézett utolsó munkájában (a görög városokról) azt a végső következtetést vonja le, hogy a görög városok a császárság korában „fölöttébb szűk osztálybázison épültek fel”.
Az a tény, hogy a gazdagság néhány ember kezében halmozódott fel, a tömegek pedig proletársorba süllyedtek, Jones szerint arra vezetett, hogy kialakult a vagyonos családok szükkörű klikkje, amelyeknek végül is semmiféle érdekük nem fűződött ahhoz, hogy civilizációjukat és kultúrájukat fejlesszék.

Asia népei mindezek ellenére szilárdan kitartottak a birodalom nivelláló erejével szemben, és a dolgozók megtalálták a formáját annak, hogy a római elnyomás ellen való tiltakozásukat kifejezésre juttassák. Asia népei nemcsak elsajátították a görög-római kultúrát, hanem maguk is hozzájárultak gyarapításához; Smyrnában és Ephesosban a museionok voltak a kultúra tűzhelyei, a pergamoni és ephesosi orvosi iskolák világhírnek örvendtek. A pergamoni születésű Galénos az ókor egyik legnevezetesebb orvosa volt. Alexandras peripatétikus filozófus, Antonius Polemo szofista, a regényíró ephesosi Xenophón, Ailios Aristeidés, a híres szónok, a Maiandros melletti Magnésiából való Alexandros, a mélosi Aphrodité szobrának alkotója, továbbá a tudománynak és a művészeteknek még sok kevésbé híres képviselője bizonyíthatja, hogy milyen virágzó kulturális élet folyt Asiában.

Asia városai tehát elsajátították ugyan a görög-római kultúrát, de azért meg akarták őrizni helyi vonásaikat is. A lokálpatriotizmus és a városok közt ezen az alapon kifejlődő vetélkedés a politikai élet teljes hanyatlásának viszonyai között egészen torz formákban jelentkezik; Dión Chrysostomos méltán űz belőle csúfot: De ezekben a nevetséges és akárhányszor lealacsonyító formákban az a törekvés is meg-nyilatkozott, amely legalább az önállóság látszatának a fenntartására irányult.
A városok tulajdonképpen mind egy színvonalon mozogtak, mégis megtartották főtisztviselőik jelölésére szolgáló különböző elnevezéseiket. Priéné pénzein ott találjuk Biast, a hét bölcs egyikét, a város szülöttét; Samos pénzein - Pythagorast, Koséin - Hippokratést, Knidos pénzein - Praxitelés remekművének, a knidosi Aphroditének az ábrázolását. A városok ezzel hangsúlyozzák, hogy mennyi szál fűzi őket a régmúlt dicső történetéhez. Talán a helyi kapcsolatok létesítésére irányuló törekvés kifejezését szabad megpillantanunk abban a szokásban, hogy több város közösen veretett pénzt: Ephesos, Pergamon, Smyrna, Sardeis, Hierapolis és Laodikeia; Adramyttion, Kyzikos, Apameia stb.; Milétos, Ephesos, Smyrna, Kós stb.

Arra vonatkozólag nincsenek adataink, hogy az Asiában székelő római hatóságok ellen nyíltan felléptek volna; de az ilyesmi nem is igen volt lehetséges. Persze, a fennálló rend elleni tiltakozás egyik fajtája lehetett a „verekedés” is, amelyen a régi forrásokban akárhányszor zendülést kell értenünk. A rablókalandok és viszontagságok az antik regények és novellák legkedveltebb motívumai közé tartoznak. Egy Tilliboros nevű rablónak, aki oly nagy hírre vergődött, hogy Arrianos érdemesnek találta megírni még az életrajzát is, az ősi Trója közelében volt a rezidenciája.
Hogy a garázdálkodó rablókkal és a belső zavargásokkal meg tudjanak küzdeni, különleges katonai őrállomásokat (stationes) rendeztek be. Jellemző az a fogyatékos írni tudásra valló felirat, amelyet egy ilyen állomáson szolgálatot teljesítő katonának állítottak (IGRR IV 886):

„Üdvözlet az erre járóknak! Aurelius Irenaeus, közkatona, derekasan harcolt, sok rablót megölt puszta kézzel, míg végül a lykiai Limyrában természetes halállal meghalt. Testvérei, Papios és Timios. Apollónios fiai ... állították ezt a kenotaphiumot emlékezetére.”

A zavargások lecsendesítése végett Asiában külön tisztséget szerveztek (eirénarchés), amelynek más tartományokban nyomát sem találjuk. Az eirénarchések kötelességeit Antoninus Pius szabályozta, mikor Asia proconsula volt (Dig. XLVIII 3, 6); nemcsak a rablók garázdálkodása ellen küzdöttek, hanem ők képviselték a politikai rendőrséget is. Ezért volt az, hogy bár a rendőrség a városi szervek fennhatósága alá tartozott és a municipiumok költségvetését terhelte, az eirénarchést mégis a proconsul nevezte ki a városi önkormányzat által bejelentett jelöltek - főleg római polgárok, vagy császári libertinusok, sőt nem egyszer rabszolgák közül.
De a Róma és a fennálló rend ellen ágaskodó ellenzék elsősorban mégis az ideológia terén mutatkozott meg. Minden valószínűség szerint Asiában kell keresnünk a kereszténység első csíráit, legalábbis a kereszténységnek azt az irányzatát, amelyet Róma-ellenes gyűlölet, forradalmi-demokratikus szellem hatott át.
A „János jelenéseinek” - a legrégibb keresztény írásműnek - a szerzője Asia következő hét egyhá-zához fordul: Ephesoshoz, Smyrnához, Pergamonhoz, Thyateirához, Sardeishez, Philadelphiához és Laodikeiához. Pál levelei közül egy az ephesosiaknak, egy pedig Kolossai lakóinak van címezve. Ignatios neve alatt maradtak ránk az ephesosiakhoz, magnésiaiakhoz, tralleisiekhez, philadelphiaiakhoz és smyrnaiakhoz intézett levelek. A „János jelenéseit” egészen áthatja a harci szellem és a közeli győzelembe vetett hit; szerzője képet fest arról, hogy milyen kegyetlen lesz a mennyei leszámolás a babylóni paráznával - Rómával - és gonosz világával, ami után majd elkövetkezik az igazságosságnak és a hívők boldogságának ezeresztendős királysága. Itt szó sincs a szeretet és a megbocsátás édeskés prédikálásáról: ellenkezőleg: az egészből csak úgy árad a gyűlölet érzése és a közeli bosszúállás szomjazása; „imé eljövök hamar” (3, 11); „és imé hamar eljövök; és az én jutalmam velem van, hogy megfizessek mindenkinek, amint az ő cselekedete lesz”. (22, 12.)

Figyelmet érdemel az a tény, hogy a II. század derekán, amikor kialakul az az egyházi szervezet, amely hajlandó megbékélni a birodalommal, éppen Asiában - Phrygiában - keletkezik a montanisták eretneksége (phrygiai eretnekség), amely híven őrizte és tovább fejlesztette a korai kereszténység forradalmi-demokratikus vonalát. A montanisták elvetették a püspöki egyház szervezésének új elvét, nem akartak megbarátkozni a fennálló társadalmi renddel és várták a megváltó közeli eljövetelét.
A Montanus-féle eretnekség hívei megőrizték közösségük demokratikus szervezetét és közös étkezéseit. A montanizmus, amely nem fogadta el a világot, hanem hadat üzent neki (bár csak az égi erők segítségére támaszkodhatott), kedvező körülmények között a Róma-ellenes aktív mozgalom zászlóhordozója lehetett volna. Ezért van az, hogy a keresztény császárok később, az eretnekségek elleni harc során, a montanisták ellen különösen szigorú rendelkezéseket adtak ki. (Cod. lust. I 5,5; I,. 5,20; Cod. Theod. XVI 5,65.)

De a római elnyomás elleni tiltakozás nemcsak a keresztény mozgalomban jutott kifejezésre. A keleti próféta és apokaliptikus irodalomban az a vágyálom szólal meg, amely Róma pusztulásával és Kelet újjászületésével kecsegteti az embereket. Suetonius tudósítása szerint (Aug. 31) Augustus, miután elnyerte a pontifex maximusi méltóságot, mindenünnen össze szedette és elégette a közkézen forgó görög és latin nyelvű, névtelen vagy nem eléggé tekintélyes szerzőktől (parum idoneis auctoribus) származó jövendöléseket, és elrendelte a Sibylla-könyvek megtisztogatását. Iustinus azt írja (Ápol. I 20,1; I 44,12), hogy a rómaiak halálbüntetés terhe alatt megtiltották Hystaspes könyvének, ennek az Asiában - valószínűleg az i. e. I. században - készült apokaliptikus írásmünek az olvasását. Lactantius, aki ugyancsak kiaknázta Hystaspes (ahogyan írja: Hydaspes) könyvét, idézi a Róma pusztulásáról szóló jövendölést (Inst. div. VII 15):
„A római birodalom, amely most az egész földkerekség fölött uralkodik, amely olyan erős és hatalmas, - rettenetes még kimondani is, de kimondom, mert be kell következnie - elpusztul, a Nyugat rabságba süllyed, Kelet pedig visszanyeri hatalmát, hogy parancsoljon.”

Hasonló jövendölést olvashatunk a Sibylla-könyvekben is: „Amennyit Róma ázsiai adófizetőitől kapott, háromszor annyi aranyat fog kapni Asia Rómától és bosszút fog állni bűnös elbizakodottságáért. Ahány ázsiai rabszolga volt Italia lakóinak a házaiban, hússzor annyi itáliai rabszolga fog koldussorban szolgálni Asiában.” (Or. Sib. Ill 350 skk.) Ugyanilyen szellemben van leírva a sasról (Róma szimbólumáról) és pusztulásáról szóló látomás Esdrás apokrif IV. könyvének 11. fejezetében.
Ezek szerint Asiában továbbra is éltek olyan erők, amelyek nem törődtek bele a szolgaságba. Mivel pedig á római birodalom az uralkodó osztályok érdekeit védelmezte, a Róma-ellenes hangulatok ugyanakkor a kizsákmányoltaknak elnyomóikkal szemben érzett osztálygyűlöletét juttatták kifejezésre.

Asia provincia a. császárság három százada alatt olyan sajátos vonásokat mutatott, amelyeket csak régebbi történetével és a helyi viszonyokkal magyarázhatunk. Asia a birodalom rendszerében fontos és szilárd helyet foglalt el, akárcsak a vele szomszédos és hozzá sok mindenben hasonló Pontus és Bithynia provincia.


Forrás: Abram Borisovič Ranovič: A Római Birodalom keleti tartományai