logo

XXI September AD

Asia történelme és a provincia leírása III. rész

Kis-Ázsia városai évi pénzsarcot fizettek a régi Rómának. Az így kapott pénzen Róma árukat vásárolt tőlük, és drágán vásárolt. A Kis-Ázsiaiak becsapták a rómaiakat, mert a kereskedelem segítségével a sarc egy részét újra visszaszerezték a hódítóktól. De végeredményben mégis a Kis-Ázsiaiak voltak a becsapottak. Saját áruikért saját pénzükkel fizettek nekik. Ezek szerint a kereskedelem volt az a csatorna, amelyen keresztül az egész lakosságtól szedett adók egy része a gazdag kereskedők zsebeibe vándorolt.
W. Ramsay tette közzé azt a mindmáig rejtélyes III. századi feliratot. Ez a jegyzék felsorolja, hogy a császári birtokon élő különböző személyek közül ki mennyivel járult hozzá a szobor és általában az uralkodókultuszhoz szükséges egyéb tárgyak megvásárlásának költségeihez. A hozzájárulások egyes esetekben feltűnően magas szinten mozognak, elérik a 6000 denariust is. Voltak, akik ebből a lakosság életszínvonalának magasságára próbáltak következtetni. Csakhogy semmiféle adat nem bizonyítja azt, hogy ezek a tehetősek közönséges parasztok lettek volna. Ezenkívül - Ramsay feltevése szerint - fiktív számokat is ki lehetett mutatni, mint ahogy az ilyen esetekben meg szokott történni. (Például 100 helyett megbeszélés szerint 1000-et írtak.) Végül azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a birodalom általános válságának következtében a denarius értéke a III. században zuhanásszerűen esett.
A sírfeliratokon, ahol a sír nyugalmának megzavarójára rendszerint 300-500, de legfeljebb 1000 denarius-nyi bírságot rónak ki, 5000-es számok tűnnek fel. (IGRR IV 872 a pótlással.) Ezért elsietettnek kell mondanunk M. Rosztovcev kísérletét, aki Ramsay feliratából azt következtette, hogy a Kis-Ázsiai mezőgazdaság helyzete kifogástalan volt.
A városi élet lehanyatlása egyáltalán nem enyhítette a versengést Asia városai között. Ez a vetélkedés az adott viszonyok között egészségtelen jelleget öltött és komikus benyomást tett a kortársakra. Dión Chrysostomos (Or. XXXVIII, 144) nyíltan csúfot űz a tartalmatlan címek hajhászásából.

A legfőbb tisztviselő az asiarchés volt; tehát az uralkodókultusz főpapjának a méltósága nyilván egybeesett az asiarchési állással. Az egyes, városok tanácsának élén a stratégos állott. De azért a többi magistratusra is szívesen pályáztak az emberek. A rómaiak ezt a hiúságot, a leiturgiák iránt mutatkozó vonzódást arra használták fel, hogy kiépítsék a tartományi közigazgatást.
A magistratusi választások és az ezekkel járó önkéntes ajándékozások és felajánlások így alakultak kényszerszolgáltatássá: a magistratusok kötelesek voltak saját vagyonukból fedezni a város szükségleteit. A kormányzatnak ez az álláspontja Marcus Aureliusnak és Lucius Verusnak egy rescriptumában nyert hivatalos megfogalmazást:
„Azt a rendelkezést, amely arról intézkedik, hogy ha valakit a decuriók közé választanak, magistraturát kap, csak annyiban kell figyelembe venni, amennyiben alkalmas és megfelelő emberről van szó. Ha azonban egyesek annyira vagyontalanok és kimerültek, hogy nemcsak a közhivatalok viselésére képtelenek, hanem még megélni is alig tudnak a magukéból, akkor haszontalan és célját tévesztett dolog ilyen emberekre bízni a hivatalokat, annál is inkább, mivel vannak olyanok, akiknek ki-nevezése előnyös mind a hivatalra, mind a maguk jólétére, mind pedig a közösség felvirágzására nézve.” (Dig. L 4, 6, pr.)

A hivatal jellegétől függetlenül minden magistratustól azt várták, hogy a maga pénzéből járuljon hozzá a vezetésére bízott intézmény kiadásaihoz, és ezek a remények általában teljesültek is. Sajátos leiturgiát képviselt Asiában az, hogy egyes személyek, akik magistraturájukat a várostól, vagy a császártól kapták, a város nevében pénzt verethettek.
Rendszerré vált a hivatalba lépéskor esedékes felajánlás (summa honoraria), annyira, hogy Philadelphiában például még a jelentéktelen agoranomosi állás elfoglalásakor is a hivatal elnyerője hatalmas összeget, 10 000 denariust fizetett. A rómaiak a szokást törvénnyé fejlesztették, a „honos”-t (a magistraturát) „munus”-szá (kötelezettséggé), és ezzel tulajdonképpen megtették az első lépést azon az úton, amely a rendek teljes kiszolgáltatottságához vezetett.

A rómaiaknak Asiában megvolt a maguk külön apparátusa is. A proconsulon és kíséretén, kancelláriáján, törvényszéki és pénzügyi megbízottjain és munkatársain kívül volt a császári kincstár egyre terebélyesedő apparátusa, Asiában a római államapparátus fő funkciója az volt, hogy behajtsa az adókat és szolgáltatásokat.
A parasztoktól járó tizedet már Caesar meghatározott összegű, pénzben fizetendő adóra változtatta. Ennek az adónak összegszerűségére vonatkozólag nincsenek közvetlen adataink. Appianos tudósítása szerint (Bell. civ. IV 75) Asia proconsula 16 000 talentumot bocsátott Brutus rendelkezésére, és az összeg a provincia adóiból gyűlt össze. Appianos szerint (Bell. civ. V 4-6) Antonius Asiában kilenc évre előre szedette be az adót, de a királyokra és a szabad városokra még ezenfelül hadisarcot is vetett ki.
Plutarchos azt írja (Ant. 24, 4), hogy Antonius összesen 200 000 talentumot szedett így össze, ami megegyezik Appianos adatával, az évi 16 000 talentummal. Ha Asia falusi lakosságának számát 3 millióra becsüljük, akkor 32 denarius esnék egy főre, beleértve még a csecsemőket is. Ez magas szám, de egyáltalán nem valószínűtlen. Egyiptomban a fejadó helyenként 40 egyiptomi drachmát tett ki, de a parasztok még külön bért is fizettek a föld használata fejében.

Asia lakossága a stipendiumon kívül még egyéb adókat is fizetett: fizette az áruk 2,5%-ának megfelelő kikötői és vámilletékeket (quadragesima), az örökösödési, valamint a rabszolgák szabadon bocsátása után esedékes adót. (Ezt az utóbbit csak római polgároktól szedték.) Megvolt a fejadó is, de összegszerűségét és kivetési elvét nem ismerjük. Az adók behajtása „az első tízre” volt bízva, akik vagyonukkal feleltek azért, hogy a pénzek befolyjanak a kincstárba. A feliratokon találunk azután utalásokat az adók behajtásával foglalkozó kormányügynökökre (exactores) is.

Mivel Asia senatusi provincia volt, az innen származó adóknak is az aerariumba kellett volna befolyniuk. De a császárok lassanként kezükbe kaparintották a provincia pénzügyeinek irányítását. Már Augustustól kezdve megtaláljuk az irodalomban és a feliratokon a fiscus (császári kincstár) procuratorait: procurator Augusti provinciae Asiae, procurator provinciae Hellesponti, procurator provinciae Phrygiae. Ezeket a procuratorokat, mint még sokkal szőkébb hatáskörben eljáró tisztviselőket is, akik a különleges adók behajtására ügyeltek fel, szabadonbocsátottakból és rabszolgákból álló népes hivatalnoksereg kísérte: adiutores, tabularii, a commentariis, stb. Ezek együttvéve látták el a „fiscus Asiaticus” (vagyis a császári kincstár Kis-Ázsiai osztálya) ügyeit, amely hosszú időn át a senatus pénzügyi szerveivel párhuzamosan működött. Ez a párhuzamosság óhatatlanul csak súlyosbította a lakosság terheit.

A földadó (stipendium) behajthatása végett földnyilvántartást rendszeresítettek, amelyből késői császárkori töredékek maradtak is ránk. A részletes leírással és értékbecsléssel ellátott telekjegyzékeket levéltárakban őrizték, amelyekben jórészt szintén császári szabadon bocsátottak és rabszolgák (tabularius, arcarius, dispensator stb.) voltak alkalmazva. Nem csekély terhet jelentettek a provinciára nézve az alattvalói hűségnyilatkozatok különféle megnyilatkozási formái. Meglehetősen sokba került például az uralkodókultusz, amelyben a világbirodalom a világvallást igyekezett megvalósítani.
A császárok tiszteletére emelt szentélyek és szobrok, a császárok életének egyes hivatalos dátumaihoz kapcsolódó ünnepségek és küldöttségek a városi költségvetések nem legkisebb tételét jelentették. Ephesos és Pergamon már i. e. 29-ben rendszeresítette, az uralkodókultuszt. Augustus az ekkori feliratokon úgy szerepel, mint „az isteni (Iulius) fia” és mint megváltód.

Egy i. e. 5-ből származó ephesosi kétnyelvű feliraton „Augustaeum”-ról (CIL III 6070) olvashatunk. Ezeket a kiadásokat elsősorban természetesen a magistratusok felajánlásaiból fedezték, de korántsem teljesen. De végeredményben a magistratusok bőkezűségét is a lakosság dolgozó tömegei fizették meg.

Kegyetlen csapásként sújtották a lakosságot a katonai beszállásolások. A phrygiai Eumeneia 138 feliratából 11-et katonák és veteranusok állítottak. Itt az összesen 10 500 latin nyelvű feliratból 545 (5,4%) származik katonáktól. -Hasonló jelenséget Kisázsiának egyetlen másik tartományában sem figyelhetünk meg” - írja Ramsay. A katonák önkényeskedése miatt való panaszkodás az egyik legfőbb motívum a lakosság beadványaiban. De hírhedt nevet szereztek maguknak zsarolásaikkal a rendőrök is.
„A béke és a rend hivatásos őrei - írja W. Ramsay, Asia provincia legjobb ismerője - igen könnyen vedlettek át banditákká; közismert rablók viszont az elnyomott lakosság védelmére keltek. De hiszen könnyebb is a törvény tisztelő lakosságot sanyargatni, mint a bűnözőket üldözni ... A császári rendőrök és titkos ügynökök a III. században, de már a II. század végén is nagyobb rettegést keltettek az elkövetett erőszakoskodásaikkal, mint a gonosztevők.”

A római uralom Asiában lényegbevágó változásokat idézett elő a földbirtokviszonyok tekintetében. Itt a perzsa uralom alatt még a földbirtoknak és földhasználatnak ókori keleti formái őrződtek, vagyis a földet a király vagy az isten (a templomok) tulajdonának tekintették, amelyért az ott dolgozó parasztok adót fizettek és még személyi szolgáltatásokat is kötelesek voltak teljesíteni „a királyi ház.” (vagy az isten) javára.
A Seleukidák azzal, hogy kiterjesztették és megerősítették a régi polisokat és hozzájuk csatolták a körülöttük elterülő földeket, jelentős mértékben siettették az ókori keleti viszonyok felszámolását. A rómaiak ezen a téren is a kiegyenlítés politikáját követték, amennyiben törekvésük arra irányult, hogy a föld minden használóját vagy földbirtokossá, vagy földbérlővé és colonus-szá tegyék. „
Érdekes ebből a szempontból egy aizanoi-i felirat (IGRR IV, 571). Avidius Quietus, Asia 125/6. évi proconsula, levelet intéz „az aizanoi-iak vezetőihez, tanácsához és népéhez” azzal a vitával kapcsolatban, amely ott a templom területéhez tartozó földparcellák felosztása során keletkezett. Ezeket a parcellákat (Dittenberger feltevése szerint, OGIS 502) a földművesek örökös bérletbe kapták. Quietus a per anyagát Hadrianus császárhoz terjesztette fel döntés végett és a császári döntés alapján adta ki a megfelelő utasítást Augustus Hesperus procuratornak.

Befejezésül Quietus idézi Hadrianus hozzá intézett levelének latin szövegét, továbbá Hesperus-szal folytatott levélváltását. „A Quietusnak írott császári levél másolata: Ha nem lehet megállapítani, mekkora részekre - úgynevezett „kléros”-okra - osztották fel még a királyok az aizanoi-i Iuppiternek szentelt földet, akkor legcélszerűbb, mint magad is gondolod, azt a mértéket alkalmazni, amelyet a szomszédos városokban sem túl nagynak, sem túl kicsinynek nem tartanak. És ha abban az időben, amikor Mettius Modestus úgy intézkedett, hogy a parcellákért adót (vectigal) fizessenek, tudták is, hogy mekkorák ezek a kléros-földek, akkor méltányos, hogy az adót is attól az időtől kezdve fizessék; ha viszont nem tudták, akkor mostantól kezdve mindenképpen kell fizetni. Ha végül bizonyos halasztásra van szükség, hogy mindent megfizethessenek, kapjanak halasztást.
A Quietustól Hesperusnak küldött levél másolata: Mivel tudomásomra jutott, hogy a klérosok méretei különbözőek, a felséges császár pedig döntésében úgy rendelkezett ...hogy ne alkalmazzunk sem túl nagy, sem túl kicsiny mértéket abban a körzetben, amely az aizanoi-i Iuppiternek van szentelve, megbízlak, kedves Hesperus, annak felderítésével, hogy mekkora a legnagyobb és legkisebb kléros a szomszédságban, valamint közvetlenül a helyszínen, és ezt tudasd velem levélben.
A Hesperustól Quietusnak írott levél másolata: Uram! Bizonyos dolgokat nem lesiet megnyugtatóan elintézni, csakis olyan személyek igény be vételével, akik kellő gyakorlattal rendelkeznek az ilyen dolgokban. Ezért, mikor elrendelted, hogy jelentsem neked, milyen méretűek a klérosok Aizanoi körzetében, azonnal elküldtem . ..”

Sajnos, a tudománynak ebben az esetben nem volt szerencséje: a feliratot valamely okból kifolyólag nem fejezték be, és így nem tudhatjuk, mekkorák voltak az ottani klérosok; ez annál kellemetlenebb, mivel általában nincsenek adataink az asiai földbirtokok méreteire vonatkozólag. De azért a felirat mégis fontos abból a szempontból, hogy elárulja, hogyan változtatták a félig függő helyzetben élő templomi parasztokat kléruchosokká, akik bizonyos összegű „vectigal” fizetésére voltak kötelezve a templomon kívül valószínűleg a fiscus javára is (ezért bízzák az ügyet a procuratorra).

Az asiai földbirtokviszonyok alakulásának folyamatát Rosztovcev „Studien zűr Geschichte des römischen Kolonats” c. könyvének megjelenése óta a polgári történetkutatók helytelen irányban nyomozzák. Rosztovcev és követői tévesen képzelik az ókori keleti földviszonyokat feudalizmusnak és jobbágy tar tó rendszernek. Mellőzik az említett viszonyok lényegének az elemzését és beérik a formális hasonlóságokkal.

A rómaiak az ázsiai provinciák meghódítása során eleinte érintetlenül hagyták a templomi birtokokat; arra gondoltak, hogy a templomok biztosítják leginkább a hódítók érdekeit, így járt el például Pompeius. Idők folyamán azonban a rómaiak - néhány kivételt nem számítva - megszüntették a templomi birtokokat, vagy legalábbis megváltoztatták jogi helyzetüket, amint ez az aizanoi-i Zeus-templommal kapcsolatos feliratból kiviláglik.
A polishoz tartozó területeken a régi közösségek paraszttagjai dolgoztak, akik most az ager publicus örökös bérlőivé lettek; az egyes polgárok birtokában levő földeken vagy rabszolgák, vagy bérlők munkáját alkalmazták, vagy pedig maguk a városi polgárok művelték meg városmelléki parcelláikat.

A városi földeken kívül voltak Asiában a császárok és családtagjaik nagybirtokai, valamint magánszemélyek birtokai. A császári birtokok ismeretét feliratoknak köszönhetjük, amelyek azonban jórészt csak közvetve árulják el, hogy az illető helyen a császári család valamelyik tagjának földbirtoka terült el. Néha erre vonatkozó egyenes utalást is találunk; ilyen például az a határkő, amely feltünteti, hogy ott. a föld „jobbra a sagalassosiaké, balra Tymbrianassos falváé, Néróé és Claudius Caesar Augustus Germanicusé.-”
Egy másik határkövön a következő szöveg maradt ránk: finis Caesaris n(ostri). De leggyakrabban onnan szerzünk tudomást a császári birtokokról, hogy a feliratok bizonyos tisztviselőket - procuratores, dispensatores stb. - vagy bérlőket említenek. Tacitus szerint (Ann. IV 15) Asia provincia Lucilius Capito nevű procuratorát hivatali hatalmával való visszaélés jogcímén felelősségre vonták. Tiberius császár az üggyel kapcsolatban a következő nyilatkozatot tette: felhatalmazása csak rabszolgáimra és személyes birtokaimra szólt (non se ius, nisi in servitia et pecunias familiares dedisse); ha a praetori jogkört bitorolta és még katonai csapatokat is vett igénybe, az én parancsaimat vette semmibe.”

A császári birtokok procuratora nyilván oly nagy hatalommal rendelkezett, hogy még katonaságot is vehetett igénybe a lakosság megfélemlítése céljából. Tiberius után a császári birtokok száma és kiterjedése a vagyonelkobzások eredményeképpen megnőtt. Véletlen epigrafikai adatok alapján megállapíthatjuk, hogy csak Phrygiában legalább tíz császári birtok volt. Ezeket a „procurator provinciae Phrygiae” igazgatta.
A Synnadában székelő procuratorok tiszteletére számos feliratot állítottak. Nero uralkodása alatt egy Helius nevű szabadon bocsátott rabszolga és a lovagrendű P. Celer ügyelt fel a császári jószágokra; az a körülmény, hogy lovagrendű embert tettek meg procuratornak, e tisztség fejlődését bizonyítja olyan értelemben, hogy a procurator funkciója kibővült, befolyása a formailag senatusi provincia általános közigazgatási ügyeire is kiterjedt.

Ha helytálló Ramsay-nak az a feltevése, hogy a „Cities ...” I. kötetében (287. lap) közölt felirat Faustina Ummidia Cornificia-ja nem más, mint Marcus Aurelius unokahúga, akkor császári birtokokra kell vonatkoztatnunk a phrygiai feliratainak egy egész csoportját (IGRR IV 887-892).
A szóban forgó terület lakossága a feliratokon úgy szerepel, mint „Faustina Ummidia Cornificia örököseinek és az Orméleis démosnak és másoknak üdvéért” szentelt feliratokon a következők szerepelnek: a procurator, negotiatores, actores, a procurator segédei, conductores, nagybérlők, akik a maguk nevében kisparasztoknak albérletbe adták a földet. Az utóbbiak megjelölése: plebs; a procurator, kíséretének tagjai és a „conductor”-ok ugyanúgy jótékonykodnak, mint ahogyan a városi magistratusok „bőkezű-” ajándékokkal örvendeztetik meg a polgárokat: pénzt adnak a „népnek” (ha nem is éppen bőkezűen: a 887. számú feliraton például 200 denarius adományozásáról van szó), oltárokat állítanak; a 892. számú felirat 29 személyt sorol fel, akik kisebb pénzösszegeket (50 denariust), vagy természetbeli adományt (7 sextarius olajat) ajánlottak fel.
Szerepel még Iuppiter Sabazius papja is feleségestől. A falvak élén a magistri vicorum állnak. Ezeknek a II. század végéről és a III. század elejéről származó feliratoknak a segítségével nagyjából képet formálhatunk egy császári birtok szervezetéről. A procuratoron és oikonomoson kívül tudomásunk van a procuratorok „segédjének-” állásáról is: „Severus, Augustus szabadon bocsátott rabszolgája, a philadelphiai körzet procuratorainak segédje.” (IGRR IV 1651.)

A császári birtokokon kívül voltak nagybirtokok magánszemélyek kezében is. Tacitus például Rubellius Plautusról írja, hogy „Asiában őseitől örökölt földjei vannak” (Ann. XIV 22: esse illi per Asiam avitos agros). Ailios Aristeidésnek, a híres szofistának és szónoknak nem is egy nagybirtoka volt Asiában. Igen sok feliraton olvashatunk magánszemélyek nagybirtokairól, és a tulajdonosok közt ott találjuk a legelőkelőbb római arisztokratákat. Ezeknek a magánbirtokoknak a szervezete ugyanúgy alakult, mint a császári birtokoké.

A köztársaság korában még sok paraszti kisbirtok volt; a közösségi rend felbomlását már semmi sem akadályozhatta meg, és a paraszti egyesülések (zotr”) alapja már csak a helyi isten kultuszának és templomának a közössége volt. A császárkorban ezeket a szabad falusi közösségeket, amennyiben földjüket nem foglalták le a császárok és más nagybirtokosok, legnagyobbrészt a városok területéhez csatolták, úgyhogy az divtot és notvá említése a forrásokban egyre ritkább lesz.
A közösségi földbirtoknak ez a felbomlása a kereskedelem és a pénz gazdasági szerepének növekedése folytán a parasztok eladósodására vezetett, ami annyit jelentett, hogy függő helyzetbe jutottak a nagybirtokosokkal szemben. Varro írja (de re rust. I 17, 2), hogy a nagyobb arányú mezőgazdasági munkákhoz bérmunkásokat alkalmaznak; „ezek közé tartoznak azok is, akiket nálunk „obaerati”-nak neveznek, és akik jelenleg oly sokan vannak Asiában, Egyiptomban és Illyricumban”. „Obaerati” annyit tesz, mint „akiket az adósságok terhe nyom”, akik kénytelenek ledolgozni adósságukat, mert máskülönben nem tudnak elszámolni hitelezőjükkel. Ez az adóskategória feltehetőleg később is megvolt; itt kereshetjük annak a szokásnak az eredetét, amely az adóst arra kötelezte, hogy évenként néhány napot a nagybirtokos földjén dolgozzék; ez a szokás rögződött azokban a szabályzatokban, amelyek az afrikai saltusok colonusainak kötelességeit ismertetik. Semmi okunk sincs annak feltételezésére, hogy a Kis-Ázsiai nagybirtokokon lényegesen eltérő rend alakult volna ki, mint Afrikában.

A véletlen megőrizte számunkra egy III. század elejéről való érdekes felirat töredékét (Keil - Premerstein, Reisen durch Lydia, III. No. 55.), amely egy Philadelphia melletti császári birtok colonusainak a helyzetét jellemzi. A felirat annak a panaszbeadványnak a szövegét örökítette meg, amelyet a parasztok terjesztettek a császár elé:
„. . . Hogy pedig azt a látszatot keltsék, mintha gyalázatos eljárásuk jogos lett volna, elfogtak és vasra vertek kilenc embert, és kijelentették, hogy kitűnő procuratoraidhoz küldik őket, mivel a kitűnő Aelius Aglaus proconsuli hatáskörben is jogosult eljárni. A kilenc közül egytől váltságdíj fejében több mint 1000 attikai drachmát csikartak ki és szabadon bocsátották, a többieket viszont továbbra is megbilincselve tartották, és mi most nem tudjuk, isteni császár, élve küldik-e el őket a kitűnő Aglaushoz, vagy pedig úgy bánnak el velük, mint a korábbiakkal. Mi pedig, szerencsétlenek, mikor vagyonúnkon kívül most már a hozzánk tartozókat is elveszítettük, csak azt tettük, amit egyedül tehettünk: jelentettük a dolgot a rendre ügyelő procuratorodnak, Aurelius Marcianusnak és Asiában tartózkodó kitűnő procuratoraidnak.
Kérve-kérjük felülmúlhatatlan isteni felségedet, ó legistenibb a valaha is volt császárok közül, figyelj fel a parasztság szenvedéseire, mert az adószedők és képviselőik olyan akadályokat gördítenek utunkba, amelyek minket, megmaradtakat is halálos veszedelemmel fenyegetnek, és mi az elénk tornyosuló akadályok miatt sem a földet nem tudjuk megművelni, sem pedig jövőbeli fizetési és egyéb kötelezettségeinknek nem tudunk eleget tenni. Kérünk tehát, figyelmezz kegyesen kérésünkre és parancsold meg a nép vezetőjének és kitűnő procuratoraidnak, vigyék bíróság elé az elkövetett galádságot, tiltsd meg nekik, hogy az urasági birtokokra beléphessenek és [szüntesd meg] azokat a sanyargatásokat, amelyekkel az adószedők és mások gyötörnek bennünket, akik hivatali kötelességük és leiturgiájuk teljesítése orvén nyomorgatnak, tépnek-szaggatnak minket; hiszen egész [vagyonunk], melyet őseinktől örököltünk, a szentséges császári kincstár ellenőrzése és irányítása alá tartozik a földművelési szabályzat alapján. Igazat mondunk isteni felségednek: ha a Te égi jobbod nem bosszulja meg ezeket a hitvány cselekedeteket és a jövőben nem segít rajtunk, akkor mi, életben maradottak sem bírjuk elviselni az említett ürügyekkel takargatott mohóságát, kénytelenek leszünk elhagyni atyáink tűzhelyeit és őseink sírjait, és életünk biztosítása végett magánkézben levő földekre kell átköltözködnünk: ezek a gonosztevők inkább kímélik az ott élőket, mint a Te földműveseidet. így tehát [el kell] menekülnünk urunk földjeiről, ahol születtünk és nevelkedtünk, és ahol őseinktől kezdve földművesmunkával, híven szolgáltuk urunkat.”

A feliratból kiderül, hogy a császári birtokon örökös colonusok éltek, akik a „földművelési szabályzat értelmében nemcsak arra voltak kötelezve, hogy bért fizessenek a föld használata fejében, hanem egyéb kötelezettségek vállalására is. Kiderül, hogy bár személyileg szabadok (leiturgiákat vállalnak és különféle kötelezettségeket teljesítenek), sőt még költözködési joguk is van, de valójában jogfosztottak, és az adószedők kényük-kedvük szerint sanyargathatják, gyötörhetik őket. Az ilyen elnyomatás ellen a colonusok csakis úgy küzdhettek, hogy megható kérvényeket írtak a császári procuratoroknak, vagy maguknak a császároknak, - vagy elszökdöstek a császári birtokról. Ezt az utóbbi harci módszert jól ismerjük az egyiptomi papiruszokból; de hogy Asiában és Thrakiában is alkalmazták, az ottani feliratok bizonyítják. Érdekes, hogy „ezek a gonosztevők inkább kímélik a magánbirtokokon élő parasztokat. A nagybirtokosok nyilván már akkor bizonyos fokú függetlenségre tettek szert az állami apparátussal szemben.


Folytatás: Asia történelme és a provincia leírása IV. rész