logo

XXI September AD

Asia történelme és a provincia leírása II. rész

Kis-Ázsia hellénizálódása a régi társadalmi viszonyok felbomlására vezetett. Ez mutatkozott meg például a falusi települések jelölésére szolgáló kifejezések tarkaságában: „falu”, „település”, „démos”, „helység”, „körzet”, de ugyanígy nem egy kifejezést használtak a több településből álló község jelölésére is.
A provinciát úgy sajátították ki, eleinte ugyanazokkal a módszerekkel fűzték a birodalom szerves egységébe, mint annak idején a hellénisztikus uralkodók: elsősorban városok alapításával és a szó antik értelmében vett városi élet ápolásával, fejlesztésével. Bár a polis mint államforma rég elvesztette jelentőségét és már csak akadályozta a társadalmi fejlődést, a hellénisztikus egyeduralkodók éppen a polist használták fel a hellénizálás eszközéül. A városok területét úgy növelték, hogy hozzájuk csatolták a közösségi földeket, vagy több várost összetelepülésre kényszerítettek (synoikismos), de új városokat is építettek.

A római „Asia provincia megszervezésének időpontjában az egész nyugati tengerpart és valamennyi sziget városi terület volt. De a polisok természetesen csak formailag léteztek, hiszen nem rendelkeztek a polis-lét legfőbb kritériumaival: a függetlenséggel és autarkiával, csupán alkotó részei lettek egy szélesebb körű politikai és gazdasági egységnek, vagyis valamelyik hellénisztikus államnak. A római birodalom, amely az Attalidák és Seleukidák királyságának romjain még szélesebb körű egységet hozott létre, ugyanezt a politikát folytatta, vagyis a városok, a városokon belül pedig a vagyonos csoportok felé orientálódott.
Már Augustusnak gondja volt Asiára, - az actiumi csata után következő telet itt töltötte.

A polgárháború után kimerült provinciának külső segítségre volt szüksége, hogy gazdaságilag talpra tudjon állni. Augustus helyre hozatta azokat a rombolásokat, amelyeket Antonius hajtott végre, fejedelmileg megajándékozta a városokat, a senatorokat pedig arra késztette, hogy kövessék példáját. Egy alkalommal saját kincstárának terhére fizette meg az Asiától esedékes évi adót. Augustus és közvetlen utódai templomokkal, csarnokokkal, gymnasionokkal és egyéb középületekkel díszítették a városokat. A 17. évi földrengés után Sardeis városa 10 millió sestertius-nyi segítséget és öt évre terjedő adómentességet kapott. Kiváltságokban részesült Philadelphia, Aigai, Tmólos, Apollónis stb.

Bár nem nagy számban, de azért római telepesközségek is alakultak. így jött létre Mysiában Iulia Ancyra, Tiberiopolis, Synaus; Lydiában Caesarea Trocetta, Hierocaesarea; Phrygiában Sebasta stb. Terjeszkedtek és szépültek egyes régi városok is, elsősorban Ephesos, a proconsul székhelye, Pergamen, Smyrna. Ugyanakkor azonban fejlődtek a Seleukidák korában alapított városok is: Apameia, Eumeneia, Laodikeia, Stratonikeia, Alabanda, Thyateira.
Belső okok folytán egyes városok virágzásnak indultak, mások (például az ősi Milétos, Halikarnassos és Klazomenai) viszont lehanyatlottak. Az a körülmény, hogy Kis-Ázsia nem kirablásra szánt objektumként olvadt bele a birodalomba, mint ahogyan a köztársasági időkben indult, hanem mint a birodalom integráns része, tág teret nyitott a Kis-Ázsiai kereskedők vállalkozásai, a kereskedelem és a tengerhajózás előtt. Közben persze a gazdasági központok az új egységen belül eltolódtak.
A birodalom egész rendszerében Milétos már nem foglalt el olyan kiváltságos helyet, mint azokban az időkben, amikor még fontos láncszeme volt a keleti kereskedelemnek. A régebben független területek közti politikai határok megszüntetése sok kereskedőváros közvetítő szerepét fölöslegessé tette. Rhodos elvesztette jelentőségét, már nem volt a tengeri kereskedelem legfőbb központja, és a 42. évi rombolás után nem tudott többé talpra állni. Ugyanakkor viszont a Maiandros völgyének, Kelet-Lydiának beljebb elterülő vidékei, továbbá Bithynia, Lykia és Kappadokia régebben határmenti területei bekapcsolódtak a birodalom gazdasági életébe.

A városok fellendülésére következtethetünk a pénzverés alapján is. Nem ismerjük a kibocsátott pénz mennyiségét, tehát a pénzforgalom méreteit sem tudjuk megállapítani, de maga az a tény, hogy sok város bocsátott ki pénzt, a gazdasági fellendülést bizonyítja. Head adataiból kiviláglik, hogy az I. században több mint száz Kis-Ázsiai város veretett pénzt (igaz, hogy majdnem kizárólag rézpénzt); a II-III, században ehhez még körülbelül harminc város járult.
A gazdasági központok eltolódása, a régiek lehanyatlása és újak megjelenése is egyik megnyilvánulása volt a birodalom nivelláló erejének, de ugyanakkor azt is siettette, hogy a régi társadalmi kapcsolatok felszámolódjanak, helyükbe újak, szélesebb körűek lépjenek. A római tartományi politika is ebben az irányban járt el. Különösen nagy jelentősége volt a római bírósági apparátusnak; nemcsak a római törvényeket vezették be mindenütt (így fokozatosan hatálytalanították a helyi törvényeket és szokásjogot), hanem új bírósági kerületeket is szerveztek, miközben nem annyira az ország régi politikai felosztására, mint inkább a római közigazgatás kényelmére, a közlekedési viszonyokra és az utak állapotára voltak tekintettel.

Igazságszolgáltatási körzeteket (conventus iuridici) szerveztek Adramyttionban, Pergamonban, Smyrnában, Ephesosban, Sardeisben, Alabandában, Synnadában, Apameiában, Laodikeiában, Kyzikosban, Philadelphiában, majd később (Caracalla uralkodása alatt, OGIS 517) Thyateirában is.
Az id. Plinius részletesen felsorolja azokat a városokat. és törzseket, amelyek e kilenc „conyentus” igazságszolgáltatási körzetébe tartoztak. (Nat. hist. IV 103.-126.) Ez a felsorolás azt mutatja, hogy alig ismert „populus”-ok és „civitas”-ok emelkedtek ki, ugyanakkor nem egy nagy városról még csak említés sem történik.

A városok fejlődését mutatják azok az adataink is, amelyek templomok, színházak, gymnasionok, fürdők építéséről, kikötők, vásárcsarnokok kibővítéséről, vízvezetékek, utak építéséről szólnak. Ailios Aristeidés csillogó színekkel ecseteli Smyrna városát: a belvárosi „aranyutca” szebb, mint a neve; megkapó egymásutánban sorakoznak a templomok, gymnasionok, kikötők, piacok, színházak; a sok fürdő között nehéz választani, hogy melyik a legjobb; mindenfelé szökőkutak és vízvezetékek ontják a vizet; a gyönyörű színpadi látványosságok, játékok, versenyek, filozófusviták rengeteg embert vonzanak, az egész város azt a célt szolgálja, hogy minél kellemesebb legyen benne az élet. (Or. XVII.)
Smyrna városszépítésére Hadrianus egy millió drachmánál is többet áldozott. Rengeteg pénzt fordítottak Ephesos fejlesztésére is. Itt csak a városi piac hét hektárnyi területet foglalt el. Philostratos szavai szerint a város arról volt híres, hogy lakói kedvelték a táncot, a játékot és a szórakozásokat. (Vita Apoll. IV 2.) A kisebb városokban természetesen az építkezésre fordított összegek is kisebbek voltak, de a görög-római életmód itt is meghonosodott, az pedig sok pénzbe került.

A városi építkezésekhez szükséges anyagi eszközök legfőbb forrása a császári kiutalásokon kívül a helybeli Maecenasok és Herodes Atticusok egyéni bőkezűsége volt; a sok hálálkodó felirat ezt bizonyítja. A nagy és kisvárosokban fontos szerepet játszottak a gazdag emberek, akik a tartós békét és a szállítási viszonyok javulását kereskedelmi és pénzügyleteik, fokozására használták fel.
Roppant kincsek halmozódtak fel az ephesosi Artemis-templomban. „Valószínűleg tudjátok az ephesosiakról, - írja Dión Chrysostomos (Or. XXXI, 54 skk.), - hogy náluk, az Artemis-templomban mennyi sok pénzt helyeztek el magánszemélyek, de nemcsak ephesosiak, hanem külföldiek és akárhonnan való emberek is, és hogy még királyoknak és egész népeknek is van ott pénzük. Mi annak az oka, hogy az emberek itt helyezik el pénzüket? A biztonság még soha senki nem merészelte megszentségteleníteni ezt a helyet, pedig a megszámlálhatatlan háború során a várost már nem egyszer elfoglalták. A számlán levő pénzt rendszerint kölcsön szokták adni az ephesosiaknak kötelezvény ellenében.” Ailios Aristeidés (XXIII 24) azt írja, hogy Ephesos - „Kis-Ázsia közös kincstára . . . , menedékhely a szükségben”.

Az, hogy magánszemélyek és templomok birtokában ilyen kincsek halmozódtak fel, még egyáltalán nem jelenti az egész lakosság életszínvonalának egyetemleges emelkedését. Nincsenek adataink arra vonatkozólag, hogy milyen volt a néptömegek helyzete a császárkor kezdeti szakaszában. A provincia anyagi forrásainak ésszerűbb felhasználása a birodalmi gazdasági rendszeren belül feltehetőleg bizonyos fellendülést idézett elő. De nem kétséges, hogy az osztály-ellentétek csak még inkább kimélyültek. A gazdálkodás árujellegének fokozódásával kapcsolatban és főleg Róma kíméletlen adópolitikájának nyomása alatt a növekvő pénzszükséglet egyrészt a tömegek lerongyolódására, másrészt az uzsorások és a kereskedők meggazdagodására vezetett.
Már maguk azok a módszerek és eljárások is, amelyekkel a provinciát a római világ egységes rendszerébe bekapcsolták, szükségszerűen a társadalmi és gazdasági élet meggyökeresedett formáinak lazulásával és felbomlásával jártak együtt. A politikai életben a városok felvirágzásának időszaka ugyanakkor a városok, mint önkormányzattal bíró társadalmi szervezetek lehanyatlásának a periódusa is volt. És amennyiben a provincia a birodalom keretében továbbra is rabszolgatartó maradt és egy újabb szakaszon csak megismételte az előbbi fejlődési folyamatot, az osztályellentétek is csak kimélyültek és sokasodtak.

Tudomásunk szerint Asiában mintegy harminc szabad város volt. Csakhogy először is ez a szabadság nem volt állandó, akárhány város csak rövid időre nyerte el a szabadságot. Például Kaunos, amelyet Plinius a szabad városok sorában említ, Dión Chrysostomosnál már autonómiájától megfosztottként szerepel. Kyzikos már Tiberius alatt elvesztette szabadságát. Néhány város annak jutalmául, hogy a Mithridatés elleni háborúban a rómaiak oldalán vett részt, ideiglenes szabadságot nyert, de ezt csakhamar el is vesztette. Még Ephesos is, pedig proconsuli székhely és Asia legnagyobb városa volt, legfeljebb az I. század végéig őrizte meg szabadságát.
Másodszor: a városok „-szabadsága- az uralkodó akaratától, sőt hangulatától függött. Claudius azért adományozott adómentességet Kós városának, mert orvosa, Xenophón, itt született. A kyzikosiak megkorbácsoltak és kivégeztek néhány rómait, akik részt vettek egy zendülésben ezért a város szabadságát öt évre felfüggesztették (Cass. Dió LIV 73), majd 25-ben végleg megvonták, amiért a császárkultuszt elhanyagolta, ti. az Augustus tiszteletére elkezdett templomépítést nem fejezte be. (Uo., LVII 24.) Harmadszor pedig, és ez a legfontosabb: ennek a „szabadságnak” a tartalma is ugyancsak korlátozott volt.

Pénzeken és feliratokon a következő jelzőket találjuk városokkal kapcsolatban, de a menedéknyújtás joga tulajdonképpen nem a városokat, hanem a szentélyeket illette, és ha Kós „szabadsága” a menedékjogra korlátozódott, akkor a város tulajdonképpen semmiféle kiváltsággal nem rendelkezett.
A törvénykezés jogát a legtöbb autonóm várostól még a köztársaság korában megvonták, és ez voltaképpen magától értetődött. Chios a mithridatési háborúban szerzett érdemei jutalmául i. e. 80-ban külön senatusi határozat alapján megtarthatta bíráskodási autonómiáját, de ezt a jogát Antistius Vetus proconsul megszüntette; a chiosiak kérelmére azután egy másik proconsul, kinek neve nem maradt ránk, valószínűleg visszaadta Chios kiváltságát. (IGRR IV 943.) De a közigazgatási rendelkezésektől függetlenül a római jog és a római bíráskodás úgyis kiszorította a helyi jogot már csak azért is, mivel kizárólag a római bíróság döntései támaszkodhattak az államhatalom reális erejére.
Pál apostol a korinthosiakhoz küldött első levelében (6, 1) rosszallásának ad kifejezést, amiért a hívek „az igaztalanok előtt, és nem a szentek előtt” merészelnek törvénykezni. Cicero (Ad Att. VI 1, 15) gúnyolódik a kilikiai görögökön, akik diadalmasan fogadták azt a rendelkezést, hogy joguk van megtartani bíráikat: csak játszadozzanak, csak higgyék, hogy önkormányzatuk van.
A városok szempontjából igen lényeges volt az adómentességet jelentő kiváltság. De ez a kiváltság enyészett el a leghamarabb. Amint a Digestából (L 15, 8) láthatjuk, a „ius Italicum”, vagy a római colonia-rang adományozása senkit sem mentesített az adófizetés alól, csak ha a rendelkezés erre külön kitért.

Ami az önkormányzatot illeti, lassanként az is fikcióvá foszlott. A helyi politikai rend megbomlása következtében a helyi intézmények vagy teljességgel megszűnnek, vagy minden néven nevezendő politikai jelentőségüket elvesztik. A népgyűlések, ha történetesen még megvoltak - ez pedig ritkán fordult elő -, ugyanúgy, mint a gerusiák és a bulék, csak városrendészeti kérdésekkel, a császárkultusz megszervezésével, vagy azzal foglalkoztak, hogy kérelmet előterjesztő, üdvözlő és az alattvalói érzelmeket tolmácsoló delegációkat küldtek a császárhoz. Akármelyik római tisztviselőnek több reális hatalma volt, mint a helyi önkormányzat képviselőinek.
A Digestában (L 3, 2) törvénybeiktatott utasítás szerint a névjegyzékben (album) első helyen a princepstől kinevezett tisztviselők szerepelnek, csak azután következnek a választott községi magistratusok. Azon a feliraton, amelyet Philastros tiszteletére állítottak (IGRR IV 914), a kibyrai „démos” egyebek között azért hálálkodik, hogy Philastros Claudius-szal eltávolíttatott valami Tiberios Niképhoros nevű személyt (nevéről ítélve Tiberius császár szabadon bocsátott rabszolgáját), aki minden évben 3000 drachmát zsarolt ki a királytól.

Még egy alárendelt rendőrségi szerv is oly arcátlanul „ajándékoztatja” meg magát a kómarchésekkel („koszorúkat” zsarol tőlük), hogy a hierapolisi tanács kénytelen külön határozatot hozni ezzel az üggyel kapcsolatban. (OGIS 527.)
A városi pénzügyek ellenőrzésére rendelt kurátorok intézményesítése után voltaképpen a városi jövedelmekkel való rendelkezés jogát is elvették a helyi szervektől-. Ilyen kurátorra vonatkozólag Asiából korábban van adatunk, mint a többi provinciából, - még 92 előttről? Lehetséges, hogy a kurátorokat nemcsak az ellenőrzés joga illette meg.
Egy 155-böl való feliraton hálás szavakkal örökíti meg Tiberius Claudius Granianus gymnasiarchés nevét, aki összesen 34 000 drachmát áldozott egy gymnasion céljára és ezzel hatalmas összeget takarított meg a város számára. Ennek az összegnek a kamatait az évenként járó büntetés, fejében a kurátornak fizetik, „úgyhogy a jövőben a város határozata szerint soha többé nem lesz kurátor”. Ebből a feliratból kiviláglik, hogy a kurátornak joga volt büntetést, vagy jóvátételt kirónia, vagy pedig hogy a valaki által kirótt behajtása végett külön kurátort neveztek ki. A kurátori intézménynek az volt a rendeltetése, hogy helyrehozza a helyi pénzügyeket, de jelentősége főleg abban állott, hogy tulajdonképpen megszüntette a helyi önkormányzatok abbeli jogát, hogy a községi bevételekkel szabadon rendelkezzenek.

A városok bevételei a vízvezetékek és fürdők létesítésére befizetett hozzájárulásokból, a nem magánbirtokban levő városi föld használata fejében fizetett bérösszegekből, kereskedelmi vámokból és kereskedelmi illetékekből, valamint büntetéspénzekből adódtak. Asiában szokás volt az, hogy a sírfeliratokon feltüntették bizonyos összeget, amelyet a sír nyugalmának megzavarásáért kellett fizetni; ez a büntetéspénz a tanács javára folyt be, ahol a sírfeliratok másolatait is őrizték. De az elhunyt rokonai nyilván a tanácsot nem tartották elég tekintéllyel rendelkező szervnek ahhoz, hogy a bírságot be is tudja hajtani, éppen ezért gyakori az a kitétel, hogy a bírság a császári kincstárat illeti.
Ezek a bevételek természetesen nem fedezték a városrendezéshez, a színházak, fürdők, gymnasionok, könyvtárak, kulturális intézmények fenntartásához szükséges költségeket. A hiányt a tisztviselők magánfelajánlásaiból fedezték, akik hivatalukat leiturgia gyanánt látták el. Ilyen adományokkal és felajánlásokkal kapcsolatban oly sok feliratot ismerünk, hogy általában elfogadott vélemény szerint a városi költségvetések anyagi alapját éppen a magánszemélyek bőkezűsége jelentette.

A bennszülött tartományi arisztokrácia természetesen igyekezett kiemelkedni ebből a szűk keretek között folyó provinciális életből, meg akarta szerezni a római polgárjogot, hogy bejuthasson a római „magasabb körökbe; de az ilyen szerencsés emberek kivételeknek számítottak. A nagy többség megelégedett a közéleti ténykedés pótlékaival, elvállalta a mindenféle társadalmi megbízatást, vagyis foglalkozott a császárkultusz megszervezésével, a gymnasionok, játékok, színházak stb. finanszírozásával, a középületek rendben tartásával.
Ha valaki városi tisztségekre pályázott, elsősorban bőkezű felajánlásokat vártak tőle, és a pályázók nem is szűkmarkúskodtak. Igen sok felirat örökítette meg a bőkezű magistra tusokat, akik jelentős összegeket áldoztak kenekedés céljaira szolgáló olajra, közfürdőkre, színházakra, játékok és versenyek rendezésére, a császárkultusz céljait szolgáló templom építésére, és akik saját költségükön szerveztek küldöttségeket, hogy valamely ünnepi esemény alkalmából Rómában kívánjanak szerencsét az uralkodónak, stb.

Érthető, hogy ilyen körülmények között a közhivatalok ellátására csakis a gazdagok voltak képesek. Gazdag ember pedig sok volt a császárkor elejém Tralleis városáról Strabón azt írja, hogy „lakosságának jó részét vagyonos emberek teszik ki, mint Asia igen kevés városában, ezek töltik be a legfontosabb tartományi tisztségeket, és ezekből kerülnek ki az asiarchések. Ezek közül való volt a nysai születésű Pythodóros is, aki később Tralleisbe költözött át a város híre miatt; itt olyan megtiszteltetésekben részesült, mint még Pompeius barátai közül sem sokan. Fejedelmi -vagyona 2000 talentumnál is többre rúgott.” (XIV 1, 42.) Mivel pedig a tisztségek befolyást és megtiszteltetést biztosítottak viselőiknek honfitársaik között, minden elkerülhetetlen kiadás ellenére is pályáztak rájuk.
A lakosság gazdag rétegei még bizonyos előnyt is szereztek maguknak ebből a helyzetből: bőkezű ajándékaikkal megvásárolták a rómaiaktól azt a jogot, hogy szabadon szipolyozhassák polgártársaikat, ugyanakkor a szegények elégületlenségét is csökkentették. Igen sok ránk maradt feliraton olvashatjuk a becsvágyó emberek hosszú címfelsorolásait. Egyszerre több tisztséget is viseltek, gyakran éveken át, nem egyszer életük fogytáig. Egy Kolossaiból származó, erősen töredékes feliraton (IGRR IV 870) szerepel valaki, aki a következő tisztségeket viselte: volt stratégos, a búié elnöke, jegyző, kincstáros, ephébarchos, nomophylax, a városi földek felügyelője, az építkezési munkálatok ellenőrzője stb.; de az ambíció annyira fűtötte, hogy elvállalta az eirénarchés és a paraphylax rendőri tisztségét is; ügyvédként (ekdikos) is működött; éhínség idején leszállított áron bocsátott gabonát a város rendelkezésére.

A legfőbb szerv, amely az egész provinciát egyesítette, a noivóv Aaiag volt, élén az asiarchésszel. Modestinus magyarázata szerint (Dig. XXVII 1, 6, 14) az asiarchia ugyanúgy, mint a bithyniarchia, kappadokiarchia-i papi főméltóság, amennyiben magának a szervezetnek a legfontosabb funkciója az uralkodókultusz megszervezése volt: Formailag ez az egész provincia képviselőinek a gyűlését jelentette volna; a gyakorlatban a kultusz ügyeivel foglalkozott. Határozatokat hozott szobrok felállításáról, ünnepek rendezéséről, a császár tiszteletére épített templomok felszenteléséről, delegációk kiküldéséről. Ezt a szervet a fellebbezés joga is megillette; csakhogy ezt a jogot nemcsak a városok, hanem még akármelyik falusi közösség, sőt magánszemélyek is élvezték.
A feliratokon gyakran esik szó arról, hogy valamelyik jóltevő a maga költségén utazott a delegációval Rómába és ott Menyesen és költséget nem kímélve látta el feladatát. Nyilván volt valami versengés a városok között: presztízskérdést csináltak abból, hogy kiküldöttjük bőkezűségével és fényűzésével túlszárnyalja a szomszéd város kiküldöttjét. A köztársaság korában a xoivóv-nak joga volt előterjesztést tenni arra vonatkozólag, hogy a proconsult zsarolás címén vonják felelősségre. Voltak helyi xotvóv-ok, olyan kultikus egyesülések is, amelyek néha több községet is magukba foglaltak; a xöivóv azonban egyébként nem minden esetben jelent szervezetet, hanem akárhányszor csak az illető község polgárainak az összességét.

A közélet lehanyatlását Asiában a provincia történetének minden kutatója megállapítja. Ezt a tényt nem leplezhetik el még a rhétori szóvirágok sem. Dión Chrysostomos egyik beszédében a phrygiai Apameia város virágzását ecseteli (Or. XXXV 14, sk.):
„Ti állótok Phrygia, Lydia és Karia élén, körülöttetek más, igen nagy számú népek élnek: Kappadokia, Pamphylia és Pisidia lakói, akik számára ti biztosítotok piacot, a ti városotok a találkozóhely. Befolyásotok rengeteg kisebb falura és gazdag községre kiterjed. Hatalmatok legbiztosabb fokmérője: adótok magassága; mert szerintem mint ahogyan az igásjószágok közül az a legerősebb állat, amely legtöbbet elhúz, ugyanígy a városok közül azokat tartják természetesen legkülönbeknek, amelyek a legtöbb adót fizetik. Nálatok minden évben vannak törvényszéki ülések, és ezekre valóságos embersokadalom özönlik ide: ügyvédek, bírák, jogászok, kormánytisztviselők, alsóbb magistratusok, rabszolgák, öszvérhajcsárok, kereskedők, iparosok, úgyhogy akinek áruja van raktáron, az itt adhatja el legmagasabb áron. Köztetek nincsenek ingyenélők. Ott pedig, ahol sók ember találkozik, nagy a pénzforgalom, növekszik a gazdagság.”

Ebben a panégyrikosban - a dagályos frazeológia és a nyilvánvaló túlzások ellenére, mint amilyen például az, hogy Apameia „áll Phrygia, Lydia és Karia élén - olyan vonások is rejlenek, amelyek egyáltalán nem vigasztalók a virágzó városra nézve. Apameia messze ágazó kereskedelme valójában arra korlátozódik, hogy a bíróság évenkénti ülésszakával kapcsolatban vásárt szoktak tartani. A város virágzása pedig abban mutatkozik, hogy a római kincstár innen tudja kiszivattyúzni a legtöbb adót.
Természetes, hogy Asia városainak kereskedelme a birodalom keretében feltehetőleg nemcsak azért lendült fel, mert jobban karbantartották az utakat, és hosszantartó béke uralkodott, hanem azért is, mert a görög-római kultúrának az elmaradott vidékekre való kiterjedése következtében nagyobb lett a kereslet, és az Asiával szomszédos országok barbár lakossága is bekapcsolódott a civilizált népek közösségébe. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a lakosság tömegeinek életszínvonala olyan mértékben emelkedett, mint a gazdagok jövedelmei; ellenkezőleg: a szakadék a kizsákmányolt és kizsákmányoló osztályok között óhatatlanul még inkább kimélyült. Ezt segítette elő a kereskedelem sajátos jellege is.



Folytatás: Asia történelme és a provincia leírása III. rész