logo

XXI September AD

Asia történelme és a provincia leírása I. rész

Asia provincia határai nem voltak állandók, pontos megállapításuk sem lehetséges. Tulajdonképpen Kis-Ázsia egész nyugati részét magába foglalta (az északi és délkeleti partvidék kivételével). A császárkorban hozzá tartozott Tróas, Iónia, Mysia, Lydia, Karia, Phrygia, valamint a Kis-Ázsia nyugati partja előtt elterülő szigetek, köztük Samos, Lesbos, Chios és Rhodos. A provincia területén olyan jelentős görög városok voltak, mint Smyrna, Ephesos, Pergamon, Milétos, a Lykos melletti Laodikeia. Ezt a gazdag tartományt i. e. 133-ban, Attalos pergamoni király végrendelete alapján csatolták Rómához.

A rabszolgák és a szabad szegénység mozgalmának (az ún. Aristonikos-féle mozgalomnak) elfojtása után „Asia” nemcsak óriási jövedelmek forrása lett Róma számára, hanem a kapzsi római magistratusok és vállalkozók nyerészkedésének is a tárgya. Caius Gracchus 123-ban hozott törvénye, a „lex Sempronia” értelmében a provincia tizedet fizetett Rómának; ezenkívül voltak még a vámok és a közvetett adók. Az adókat a publicanusoknak adták ki bérbe. Csak úgy özönlöttek Kisázsiába a gazdag uzsorások és a lovagrendből való pénzemberek, akik azután rabló módra kizsákmányolták a provincia anyagi forrásait és formálisan kifosztották az egész tartományt. Attalos halála után ötven évvel már 100 000 római élt Kisázsiában, de sokan voltak olyanok is, akik nem tartózkodtak ott, csak pénzüket fektették itteni üzletekbe.

A Mithridatés-féle háborúk alaposan kimerítették az országot: mindkét küzdő fél irgalmatlanul fosztogatta a Kis-Ázsiai városokat és lakosságukat. Sulla 85-84-ben, a Mithridatésszel való békekötés után, „rendet” teremtett a provinciában. Azok a városok, amelyek kitartottak Róma mellett, bizonyos kiváltságokhoz jutottak, területük megnövekedett. Azokat a városokat viszont, amelyek Mithridatést támogatták, elsősorban Milétost, Klazomenait és Samost, kirabolták. Sulla 40 000 főnyi seregét Asia városaiban szállásolta be, mégpedig úgy, hogy a polgárok nemcsak -arra voltak kötelezve, hogy az egész hadsereget ellássák, hanem arra is, hogy minden katonának napi 16 drachmát, minden tisztnek napi 50 drachmát fizessenek, azonkívül még két-két teljes felszerelést is kiállítsanak.
Hat hónap alatt csak a készpénzkiadások 20 000 talentumot tettek ki. De Sulla még ráadásul 20 000 talentumnyi hadisarcot is rótt Asiára. Appianos tudósítása szerint (Mithr. 63) a városok kénytelenek voltak elszámolni a győztes hadvezérrel, mégpedig az arcátlan katonák fenyegetésére úgy, hogy magas kamatra pénzt vettek kölcsön, biztosítékul pedig elzálogosították „a színházakat, gymnasionokat, falakat, kikötőket és minden egyéb társadalmi tulaj dönt.”

Az első és második triumviratus polgárháborúinak idején Asiát újból kegyetlenül kifosztották a különféle csoportok képviselői, de még a parthus betörést is át kellett vészelnie. 27-ben, mikor „Asia” néven proconsuli rangú helytartó vezetése alatt senatusi provinciát rendeztek be, a tartomány annyira kimerült és tönkrement, hogy Augustus kénytelen volt eltörölni az ázsiai városok adósságait. A végre beköszöntő, tartós béke lehetővé tette Asia számára, hogy újból elinduljon a gazdasági fejlődés útján, a módosult körülmények között kiaknázza az ország gazdag természeti kincseit.
Asia provincia császárkori történetére vonatkozó forrásaink meglehetősen gyérek. Strabón után az Asiával kapcsolatos irodalmi adatok alig terjednek túl azokon a véletlen említéseken, amelyeket Dión Chrysostomos és Aelius Aristides beszédeiben, a történetírók közül Appianosnál és Cassius Diónál, valamint a jogi szövegekben találunk. Igen fontos anyagot szolgáltatnak a feliratok és részben a pénzek. De a feliratok túlnyomó többsége nem egyéb, mint epitaphium, vagy fogadalmi felirat a császár, valamelyik magistratus, vagy államférfi tiszteletére.
A pénzeken fontos utalásokat találunk a városok politikai történetére nézve, de a társadalom gazdasági életének tanulmányozását alig segítik elő. Ehhez járul még az is, hogy az Asia provinciára vonatkozó és rendelkezésünkre álló adatok időben és térben fölöttébb egyenlőtlenül oszlanak meg, és teljességre nem tarthatnak igényt. Nemcsak részletek, hanem a provincia történetének egyetemes érdekű kérdései is akárhányszor homályban maradnak. A rendelkezésünkre álló anyag segítségével mégis rekonstruálni tudjuk Asia politikai és gazdasági életének főbb vonásait a császárság első századaiban, főleg az I-II. században.

Asia provincia éghajlata mérsékelten forró (a mutatkozó eltéréseket a félsziget változatos felületi tagozódása okozza), természeti kincsei igen jelentősek. Mezőgazdasági téren legfontosabb az itteni búzatermelés, valamint a füge és olajfaültetvények. Az erdők kitűnő építőanyagot szolgáltattak. Nagy szerepet játszott a gazdasági életben a juh és kecske-tenyésztés. Strabón igen dicséri a Laodikeia környékén (a Lykos mentén) tenyésztett juhok finomszálú gyapjúnak minőségét és szép fekete színét; ez a gyapjú még a milétosit is felülmúlta, így azután „-szép jövedelmet biztosított, és ebből jutott a szomszédos Kolossai lakóinak is, akik ugyanilyen színű gyapjút termeiteké. (Strab. XII 8, 16.)
A lydiai és phrygiai gyapjúszövetek birodalomszerte híresek voltak, a milétosi gyapjút még a költők is megénekelték. Igen jó hírnévnek örvendtek Lydia, Karia és főleg a szigetek borai. Strabón szerint a chiosi bor egyike a legjobbaknak, és az ottani szőlőt a rómaiak is igyekeztek meghonosítani. Híresek voltak a rhodosi, kosi és lesbosi borok is. Asia területén - bár nem éppen jelentős méretekben - bányásztak rezet és ezüstöt, Pergamon környékén ólmot, Tróasban vasat és cinket. A kőfejtők igen jó építőanyagot szolgáltattak; kyzikosi fehérmárványt használtak például a halikarnassosi mauzóleum építéséhez is. A dokimeioni kőbányákat (Phrygiában) az állam használta kizárólagos joggal. A halászat nem volt annyira fejlett, mint Kis-Ázsia fekete-tengeri partvidékén és a Propontis partjain, de még így is ezer és ezer embert juttatott kenyérhez.

A Kis-Ázsiai bíbor vetekedett a föníciaival. A pergamengyártás nem csupán Pergamon gazdasági életében játszott jelentős szerepet. Sok tengermelléki városban fejlett hajóépítőipar virágzott. A provinciában igen jóminőségű agyagárut is termeltek; az írók és költők elsősorban a samosi vázákat emlegetik.
A provincia lakossága főleg a tengerparti városokban, továbbá a Hermos, Maiandros és mellékfolyóinak medencéjében összpontosult. A lakosság számára vonatkozólag nincsenek adataink, így be kell érnünk hozzávetőleges becslésekkel. Beloch „Bevölkerung”-jának megjelenése óta ezzel a kérdéssel kapcsolatos forrásaink nem gyarapodtak lényegesen.

Az egyes városok lakosságára vonatkozólag csak közvetett értesüléseink vannak: tudjuk, hogy milyen létszámú csapatokat állítottak ki katonai célokra, ismerjük a tanácstagok számát, a színházak befogadóképességét stb. Galénos szerint (V 49) Pergamonnak 40 000 polgára volt, „de ha hozzászámítjuk az asszonyokat és a rabszolgákat is, az eredmény 120 000 embernél is több.
Ezek szerint Pergamon lakosságának a száma - a gyermekeket is beleértve - elérhette a 220 000-et. Ephesos lakosságát Beloch 225 000-ben állapítja meg. Broughton hozzávetőleges számításai, főleg pedig általános jellegű meggondolásai szerint a 48 969 négyzetmérföld (kb. 125 000 km2) területű Asia provincia lakosainak száma 4 600 000-et tehetett ki, mégpedig:

A szigeteken.......300.000
Mysiában és Tróasban.......1.000.000
Lydiában és Ióniában .......1.200.000
Kariában.......700.000
Phrygiában.......1.200.000
Kibyra területén.......200.000

Broughton számításai szerint a lakosság sűrűsége négyzetmérföldenként 94, vagyis 37/km2 volt. Beloch szerint egy km2-nyi területre 44 fő esett. Italia területe két és félszer volt nagyobb, lakossága pedig Augustus korában 20 millióra rúgott, vagyis sokkal sűrűbben lakták.

Asiát különböző törzsek népesítették be, amelyek a kulturális fejlődés különböző fokain állottak. Míg például a lydiaiak a civilizáció és önálló államiság hosszú periódusára tekinthettek vissza, saját írásrendszert is fejlesztettek ki, ősi nagyvárosokkal rendelkeztek, addig Phrygia északkeleti vidékeit olyan törzsek lakták, amelyek még nem nőttek ki egészen az ősközösségi rend viszonyai közül. A tengerparton görög nagyvárosok alakultak ki: Milétos, Smyrna, Klazomenai, stb., ugyanakkor az ország belsejében olyan kis települések bújtak meg, amelyeket a görög, majd a római kultúra alig érintett. Hosszú időbe telt, míg Róma ezeket a beljebb fekvő vidékeket csakugyan birtokba vette; ez azután a provincia további hellénizálódásában jutott kifejezésre.
A Seleukidák alatt Kisázsiában fokozott mértékben folyt a görögösítés. Strabón írja: „A Taurostól délre elterülő tartományok határai annyira összebonyolódtak, hogy a phrygiai, kariai és lydiai, de még a mysiai földeket is nehéz különválasztani egymástól, mert szinte egybeesnek.-” (XIII 4, 12; vö. XII 4, 5.) Ezt a helyzetet Strabón a lakosság keveredésével, többszörös áttelepedésével és a hódításokkal magyarázza. így engedhették meg maguknak a rómaiak, hogy a provincia közigazgatási felosztása során nem voltak tekintettel az etnikai különbségekre.

De a hellénizálódás és romanizálódás főleg csak a városokat, azokon belül is a kiváltságos csoportokat érintette. Mind a hellénizmus, mind pedig a római hódítás korában a hellénizálódás (romanizálódás) annak volt külső kifejezése, hogy a bennszülött lakosság kizsákmányoló elemei bekapcsolódtak az uralkodó osztály keretébe. Ezek a csoportok nyilván rájöttek arra, hogy a provinciák bekapcsolódása a birodalomba nem áll ellentétben osztályérdekeikkel, és ha Nysa város előkelő polgára, Chairemón, Suliénak Mithridatés elleni hadjárata során 600 000 modius búzát ajándékozott a római seregnek (SIG:i 741), akkor e mögött a gesztus mögött az rejlik, hogy az illetőnek valóban érdeke fűződött Róma győzelméhez. Ezzel Mithridatés is tisztában volt, ezért számolt le oly kegyetlenül több városban az arisztokrácia képviselőivel, illetőleg fordítva: ezért akart a városi szegényekre és rabszolgákra támaszkodni.
Appianos mindezt nyíltan megírja (Mithr. 48): „. .. a görög városokat felszabadította, közhírré tette az adósságok eltörlését, a metóikosokat minden városban polgárokká tette, a rabszolgákat pedig szabadokká, abban a reményben, hogy az eladósodottak, metoikosok es rabszolgák úgy gondolják, hogy Mithridatés uralma alatt az általa adományozott kiváltságok érvényben is fognak maradni, és ezért majd hűségesen fogják támogatni. Így is történt.” A császárok viszont, mint tudjuk, valamennyi provinciában elnyomták a demokráciát és a társadalom gazdag felső rétegeire támaszkodtak.
Ramsay még azt is megkísérelte, hogy a Kis-Ázsiai arisztokrata családokat a császárkortól egészen a XX. századig nyomon kövesse.1 Ezek a családok értettek ahhoz, hogy Kis-Ázsia sorsának változásaiból, minden politikai fordulatból előnyöket csikarjanak ki a maguk javára. Érdekes az a feliratos anyag is, amelyből kitűnik, hogy milyen karriert futottak be a Kis-Ázsiai új polgárok, akik összeolvadtak a görög-római felsőbb rendekkel.
A lakosság nagy tömegei viszont elsősorban kizsákmányolókat láttak az új hellénekben és rómaiakban, és a görög-római kultúra térhódítása itt csak vontatottan haladt. A bennszülött nyelvek a nagy központoktól távol, főleg Kariában, Lydiában és Phrygiában még hosszú időkig tovább éltek. Calder összeállította az I-III. századi új-phryg feliratok (sírfeliratok) gyűjteményét. Az összesen 72 felirat közül 64 kétnyelvű, mégpedig úgy, hogy a sírfelirati szöveg görög, de már a befejező formula, az elátkozás, elgörögösödött phryg nyelven van írva.

Calder megjegyzi, hogy a feliratok phryg része nem a hagyományos, megmerevedett formulát képviseli, hanem mind szerkezetében, mind mondattanát illetőleg változásokat mutat; ez pedig azt bizonyítja, hogy élő nyelvvel van dolgunk. Hall kimutatta, hogy a phryg nyelvet még az V-VI. században is beszélték.
Egyáltalában hibát követnénk el, ha azt hinnünk, hogy a birodalom nivelláló ereje egyszerre megnyilatkozott és végleges eredményeket mutatott fel. A régi hagyományok csak lassan, nagy nehezen enyésztek el. A rómaiak sokáig elszigetelve éltek a provinciában, nem keveredtek a bennszülött lakossággal, nem léptek be az ottani szervezetekbe.

A rómaiak és római polgárok elkülönülésének legfőbb oka abban rejlik, hogy a római birodalom fennállásának első szakaszában a római polgárjog még lényeges kiváltságokkal járt együtt, és a rómaiak nem óhajtottak egybevegyülni (nem is vegyülhettek össze) a jogfosztott tartományi lakossággal. A rómaiakat a kereskedelmen, uzsoraügyleteken és a természeti kincsek kizsákmányolásán kívül lekötötte az állami szolgálat, ők töltötték be a legfőbb közigazgatási, pénzügyi és bírói tisztségeket, és ez megint csak hozzájárult a lakossággal szemben való elkülönüléshez. A barbárokat sokáig lenézték, és ez a lenézés volt mintegy ideológiai igazolása mindazoknak az aljasságoknak, amelyeket a provincia tősgyökeres lakosaival szemben elkövettek.
Cicero abban a beszédben, amelyet L. Flaccusnak, Asia 62-61. évi proconsulának érdekében mondott, a vád élét azzal igyekszik elvenni, hogy minden lehető módon rágalmazza és befeketíti Kis-Ázsia népeit: „Mi, vagy ti találtátok ki azt a közmondást, hogy phrygiai embernek javára válik a megbotozás? Hát Kariáról mit mondjunk? Nem ti magatok kiabáltátok ki, hogy ha valami veszedelmes kísérlethez ember kell, legalkalmasabb egy kár? Hát aztán van-e még egy olyan közkeletű, sőt elkoptatott görög, szólásmondás, mint az, amelyikkel nevetségessé akarnak tenni valakit, és azt mondják rá, hogy „Mysia lakói közül is legmesszebbről szalasztották-e (Mysorum ultimus)? Lydiára pedig még csak szót sem érdemes vesztegetni. Van-e olyan görög komédia, amelyben a főszerepet játszó rabszolga nelett volna?” (Pro Flacco 27, 65.)

Amikor Apuleius minél kirívóbbá akarja tenni Marsyas faragatlanságát, azt írja róla: Phryx cetera et barbarus. (Flor. 3.) Még Iustinus keresztény író, az „apostoli férfiúd is magasról tekint le Kis-Ázsia lakosaira: „Nem vagyunk mi holmi lenézett fajzat, nem vagyunk barbárok, holmi kariaiak, vagy phrygiaiakC (Diai. c. Tryph. 99, 4.) Philostratos ilyen szavakat ad a tyanai Apollónios szájába: „...Itt csak pontosi, lydiai és phrygiai rabszolgákat lehet vásárolni. Tömegesen áradnak ide, mert ezek a népek, mint általában minden idegen uralom alatt élő barbár, nem látnak szégyent a szolgai állapotban. Mindenesetre Phrygiában az a szokás, hogy még legközelebbi rokonaikat is eladják és nem törődnek többé az így szolgasorba süllyesztettekkel.” (Vita Apoll. VIII 7, 42.)
Nehéz lenne megmondani, hogy ez a Philcstratos-szöveg mennyiben tükrözi a történeti valóságot; legvalószínűbb az, hogy ez a szofista abban a védőbeszédben, amelyet Apollónios számára szerkesztett, egyszerűen a százszor elismételt közhelyeket alkalmazza saját érdeklődésének megfelelően, vagyis választékos irodalmi formában. De itt valami más tarthat számot érdeklődésünkre: kiderül, hogy a phrygiaiak nem azért adják el gyermekeiket rabszolgának, mert nincs semmijük, hanem azért, mert még nem jutottak el odáig, hogy fel tudnák fogni a szolgaság szégyenét!
De az általános kiegyenlítésre irányuló törekvés, amely a birodalmat jellemezte, lassanként elsimította az etnikai különbségeket, ugyanakkor még jobban hangsúlyozta és kimélyítette az osztályellentéteket, a gazdagok és nincstelenek, a rabszolgatartók és rabszolgák közt tátongó szakadékot.


Folytatás: Asia történelme és a provincia leírása II. rész