logo

V December AD

Dél-Arábia kincsei

Az ókori Rómában nem sokat tudtak az Arab-félsziget földrajzi viszonyairól, valódi nagyságáról és az ott élő népek életmódjáról. Az Augustus korabeli görög földrajztudós, Strabón azt írja, hogy Dél-Arábiában sátorlakó és tevepásztor arabok élnek, földjük nagyon termékeny, Indiához hasonlóan évente kétszer hoz termést, mindenféle gyümölcs bőven terem, méz is igen sok van, bővében van háziállatoknak. A vidéket négy nagy nép lakja: a minaiosok, a sabaiosok, a kattabaneusok és a khatramótiták; Kattabania tömjént, Khatramótitis myrrhát termel, ezeket és a többi fűszert kereskedőik bocsátják áruba.

Strabón szerint Dél-Arábia gazdagságáról ősidők óta lehetett hallani; úgy tudták, hogy a fűszereket ezüstre és aranyra cserélik, és a kapottakból semmit sem költenek külföldi dologra. A szerző az Augustus kori hadjárat indításának okát is Arábia gazdagságában látja. Idősebb Plinius Naturalis Historia című művében az Arab-félsziget nagyságát és fekvését Itáliához hasonlítja, népeit általában véve igen gazdagnak tartja.
Strabónhoz hasonlóan megjegyzi, hogy az arab népek területe gazdag terményekben, drágakövekben, aranyban, és náluk halmozódik fel a rómaiaktól és parthusoktól az árukért kapott rengeteg pénz, mivel kereskedőik eladják a termékeket, ők viszont semmit sem vásárolnak. Az arab kereskedők valójában közvetítő szerepet töltöttek be a nyugati világ és a Kelet, illetve Afrika közötti kereskedelemben.

A 2. századi Ptolemaios három részt különböztet meg az Arab-félszigeten: a belső területek sivatagos része Arabia Deserta, a nabataeus királyság központjáról, Petráról elnevezett északnyugati rész, Arabia Petraea és a termékeny déli tengerparti terület, Arabia Felix. Dél-Arábia gazdagságát elsősorban termékeinek köszönhette, a fűszerek mellett a tömjén és a mirha volt a legjelentősebb.
„A sabaeusok a leghíresebbek az arabok között a tömjénjük miatt.” „A sabaeusok nagyon gazdagok, mert erdőik bővelkednek illatszereket adó növényekben, továbbá sok aranybányájuk, jól öntözött földjeik vannak, mézet és viaszt nagy mennyiségben termelnek.”

A tömjén és a mirha Dél-Arábiában honos fák gyantája, amely illóolajat tartalmaz. Az ókori emberek korán felfedezték, hogy a gyanták illata magasabb hőmérsékleten jobban érvényesül, ezért parázsra dobták, és füstjét használták illatosításra.
A füstölőszerekként való felhasználásuk mellett kenőcsöket és parfümöket is készítettek belőlük, ezeket kozmetikai szerként és gyógyászati célra alkalmazták. A tömjén a legfontosabb civilizációk vallási szertartásaihoz kapcsolódott, jelentősége folyamatosan nőtt.
A sumérok, egyiptomiak, babilóniaiak, krétaiak, asszírok, föníciaiak, zsidók, parthusok, görögök és rómaiak is felhasználták, speciális tömjénégetőkben elégették, aromás füstjével engesztelték az isteneket, és illatosították a környezetet. Palesztinában értékes ajándékként is szolgált a tömjén, a görögöknél menyegzőn és szimpóziumokon is használták.

A rómaiaknál az áldozatok bemutatásakor és a császárkultuszban játszott szerepet. A tömjén égetése elengedhetetlen volt a halotthamvasztások alkalmával. A tömjén és a mirha iránti kereslet csak a kereszténység terjedésével szorult vissza, amikor a temetkezési szokások megváltoztak, és az égetéssel szemben a temetés vált gyakoribbá. A keresztények kezdetben elutasították a tömjén használatát, de később a mise elején, a temetéseknél és a körmeneteknél szerepet kapott.

A tömjén betakarításáról, jellemzőiről Hérodotos, Theophrastos, Agatharkhidés, Eratosthenés, Strabón is beszámol, idősebb Plinius pedig a szállításáról és az árakról ad részletes leírást. Az arab források általában keveset írnak a tömjénről.
A tömjénkereskedelem kezdetét valószínűleg a Kr. e. 1. évezred elejére lehet datálni. Az arab sivatagi területeken való szállítás előfeltétele a teve háziasítása volt (feltehetőleg a Kr. e. 3. évezredben). A tömjént elsősorban Dhufar (Dafar) területén gyűjtötték össze, a mai Omán és Jemen közötti határvidéken. Plinius leírása szerint az összegyűjtött tömjént tevekaravánok vitték Sabotába, a várost a tömjénkereskedelem egyetlen kapujának nevezi. A kereskedőútról való letérést a királyok főbenjáró vétségnek tekintették.

Sabotában a papok az áru értékének egytizedét beszedték az istenük számára, a kereskedőknek semmit sem volt szabad korábban eladniuk. A tömjént csak a gebbaniták földjén keresztül lehetett szállítani, a nyereségből az ő királyuknak is illeték járt.
A gebbaniták fővárosa Thomna (Tamna), Plinius szerint Gazától 2437,5 római mérföldre található, amelyet 65 teveváltó állomásra osztottak fel. A jövedelemből a papok és a királyi írnokok is kaptak bizonyos illetéket, de rajtuk kívül az őrök, a testőrök (satellites), az ajtónállók és a szolgák is részesedést kértek.

A kereskedők különböző összegeket fizettek a vízért, az élelemért, a tevetakarmányért, a pihenőhelyeken való megszállásért. Így az útiköltség a tengerpartig minden egyes teve esetén 688 denariusra emelkedett. Ezen felül a római adóbérlők is beszedték az adót. A legjobb minőségű tömjén ára Rómában így fontonként 6, a másodrendűé 5, a harmadrendűé 3 denariusba került. A római uralom alatt álló szíriai területen egy fontnyi olcsóbb tömjén ára egy munkás egész heti bérének felelt meg.

Sabotából egy másik út a tengerhez vezetett. A tömjént tutajon vagy csónakon szállították Caneba (Kane, Qana), amely az egyetlen természetes kikötő a dél-arab partokon. Az itt feltárt romok is azt bizonyítják, hogy a város egykor a tömjénkereskedelem központja lehetett. Kereskedelmet folytatott az indiai Barygazával, Ománnal és perzsa városokkal is. Cane mellett Muza kikötője szolgált tömjénfelvételre.

Dél-Arábián kívül Szomália területén is honosak a gyantás fák, de a szomáliai tömjén kevesebb illóolajat tartalmaz, kevésbé kellemes illatot áraszt, így az ókorban jelentősége kisebb volt az arábiaihoz képest.
A mirha inkább balzsamkenőcs alapanyag volt, kozmetikai és orvosi készítmények előállításához használták. A gebbaniták királya a mirha egynegyedét szedte be.
Plinius leírása szerint az arábiai mirha ára Rómában 16,5 denarius volt fontonként, az Erythraea-i 16 denariusba került. Belső-Jemenben ma körülbelül harminc jelentős ókori város romja található, melyeket egykor hatalmas kőfalak vettek körül. Közöttük a nagy fővárosok, Marib (Mariaba), Ma’in(Qarnaw), Hadjar Quhlan (Timna) és Shabwa (Sabota) Arabia Felix egykori gazdagságát hirdetik.



Székely Melinda