logo

XXI September AD

Aegyptus történelme és a provincia leírása V. rész

Az egyiptomi falusi lakosság alacsony és egyre inkább süllyedő életszínvonala természetesen nem járult hozzá ahhoz, hogy a mezőgazdaságban több rabszolga munkáját vegyék igénybe. Mindazonáltal a római uralom Egyiptomban is arra vezetett, hogy a gazdasági életben fokozódott a rabszolgamunka szerepe. Tekintettel arra, hogy a papiruszokból és ostrakonokból csak véletlen és szűkszavú adatokat hámozhatunk ki, kockázatos lenne holmi általános érvényű következtetést levonnunk vagy azzal kísérleteznünk, hogy a rabszolgák százalékarányát a lakosság számához képest megállapítsuk. Mégis teljes mértékben valószínű az, hogy az Egyiptomban feltűnő császári vagy magán-nagybirtokokon a bérmunkásokon kívül rabszolgák is dolgoztak.
Epimachos nem nagy (20 arurányi) birtokán (P. Lond. 131. v.) a rabszolga-majoroson kívül állandóan dolgozott négy rabszolga is, és ha a nalöeg szón - mint szokás - rabszolgákat értünk, akkor az idény-munkák végzésére még további 6-10 rabszolgát vettek igénybe, akiket gazdájuktól alacsony fizetség ellenében béreltek ki (naponként 2 1/2 obolosért, míg egy szabad munkásnak naponként 3-4 obolost fizettek). Hérakleidés birtokán 258-ban a munkások többsége valószínűleg rabszolgákból került ki, mivel az elszámolásban (P. Lond. 1170. v.) nem szerepel a legtöbb munkás munkabére fejében fizetett költség.
Sajnos, a többi elszámolásban a pénzelszámolás mellől hiányzik a munkák felsorolása, és így nem is tudjuk megállapítani, hogy itt milyen arányban alkalmazták a rabszolgák munkáját. Johnson mintegy száz papiruszt és ostrakont gyűjtött össze, amelyeken rabszolgák eladásáról, szabadon bocsátásáról és elzálogosításáról olvashatunk. A nyilatkozatokban, az adófizetőknek és természetbeli kötelezettségek viselőinek összeírásaiban rabszolgák is szerepelnek; egy gazdaságban (P. Fior. 4) hat rabszolga van említve.
Az „idios logos gnómónjában-” a 116 megmaradt paragrafusból nyolc foglalkozik libertinusokkal, kilenc - rabszolgákkal. De a falusi lakosság röghöz kötésére irányuló tendencia nyilván gátolta a dolgozó rabszolgaság kialakulási folyamatát. A városokban a rabszolgák elsősorban takácsmesterséget folytattak.

A rabszolgakereskedést törvény korlátozta; az „otthon született” (oixo/Eveig) rabszolgák kivitele külön engedély nélkül tilos volt („Gnómón” 66-67. §); ez után a rabszolga-kategória után külön adót szedtek (ci7tao%>j). Vannak dokumentumaink, amelyek azt bizonyítják, hogy a rabszolgákat valamely mesterségre, sőt még gyorsírásra is oktatták. (W 140.) Általában a rabszolgák Egyiptomban, valamint a többi keleti országban nem voltak olyan jogfosztott „beszélő szerszámok·”, mint ahogyan ezt a római gyakorlat és törvényhozás szentesítette.
A rabszolgaság feltehetőleg Alexandreiában terjedt el legjobban, de - mint tudjuk - éppen Alexandreiából maradt a legkevesebb dokumentum. Alexandreia mindenesetre a rabszolgatartó társadalomra jellemző nagy központ volt, és természetesnek látszik az a feltevés, hogy a rabszolgaság itt sem játszott csekélyebb szerepet, mint például Ephesosban, ha már Rómáról nem beszélünk is. Bizonyos jelentőséggel kellett bírnia annak a körülménynek, hogy az ipari termelés - a kereskedelem (különösen a külkereskedelem) fejlődésével kapcsolatban és annak eredményeképpen, hogy Egyiptom is bekapcsolódott a birodalom egészébe - kiszélesedett.

Strabón azt írja, hogy Egyiptomnak Rómához való csatolása óta jelentősen kifejlődött a „tróglodytákkal” (Aithiopia lakosaival) és Indiával folytatott kereskedelem. „Régebben húsz hajó sem merészelt az Arab-tenger vizére kimenni, most pedig hatalmas hajórajok indulnak útnak egészen Indiáig és Aithiopia legutolsó határaiig, onnan értékes rakományokat hoznak Egyiptomba, amelyeket azután szerte elvisznek a többi országba is. így szedhetnek itt kétszeres vámot: behozatalit és kivitelit; a drága áruk után pedig a vám is magas. Ehhez járulnak még az egyiptomi monopóliumok is; ti. Alexandreia az egyedüli város, amely ezeket az árukat befogadja és továbbítja.” (XVII 113.)
Egyiptom már a Ptolemaiosok alatt az egész világra kiterjedő kapcsolatokkal rendelkezett. Például Agatharchidés (66. frg.) megjegyzi, hogy azok a könnyű teherhajók, amelyek a Maiótis-tó partjától indulnak, „tizedik napon már Rhodos szigetén kötnek ki, innen szerencsés esetben négy nap alatt Alexandreiába érkeznek; onnan azután a folyón felfelé ár ellen hajózva tíz nap alatt kényelmesen Aithiopiába érnek”. De a római világbirodalom sokkal különb lehetőségekkel bírt ahhoz, hogy a keleti kereskedelmet kiszélesítse, és a birodalom külpolitikája azt a célt is tűzte maga elé, hogy minél inkább fejlessze a külkereskedelmi kapcsolatokat. Azokat a hadjáratokat, amelyeket Augustus alatt Aithiopia és Dél-Arábia ellen indítottak, kétségtelenül gazdasági jellegű elgondolások diktálták.

Augustusnak és Tiberiusnak gondja volt arra, hogy járhatókká tegyék azokat az egyiptomi utakat, amelyek a vörös-tengeri kikötőkhöz vezettek. A „CIL III. Suppl. 6627” jelzésű felirat arról számol be, hogy megjavították a Myos Hormos és Bereniké felé vezető utakat, ahonnan az árukat a Vörös-tenger keleti partján levő Leuké kőmé kikötőjébe szállították. A Nílus mentén a kelet felől jövő áruk legfontosabb tárolási és átrakodási helye Kóptos volt. „Valamikor - írja Strabón - a kereskedők teveháton, éjszaka utaztak, a csillagok irányításával, mint a hajósok, és úgy cipelték a vizet magukkal. Napjainkban [a Kóptostól a tengerig vezető út mentén] mély kutakat ástak, azonkívül ciszternák fogják fel a ritkán, de néha mégis hulló esők vizét.·” (XVII 1, 45.)
Augustus volt az első uralkodó, aki indiai követséget fogadott. Hogy Augustus és Tiberius alatt Rómának kereskedelmi kapcsolatai voltak Indiával, bizonyítják az Indiában talált római pénzek, melyek közül a legtöbb Augustus és Tiberius uralkodásának idejéből származik. Indiában római minta szerint vertek pénzt. A keleti kereskedelem fejlődését bizonyítja a régiek földrajzi ismereteinek a tágulása is. Ptolémaios már sok földrajzi nevet ismer nemcsak a nyugati, hanem a keleti hindosztáni parton és Indo-Kínában; pedig még Strabón idejében csak igen kevesen hajóztak el Egyiptomból a Gangesig, és India keleti partvidékéről csak igen kevés hír szivárgott át. (XV 1, 4.) A II. századra vonatkozólag Ptolémaios és a kínai évkönyvek adatai azt bizonyítják, hogy Egyiptom közvetlen kapcsolatban állott Kínával. A rómaiak a fényűzési tárgyak behozataláról áttértek a tömegfogyasztási cikkek (gyapot és pamutszövetek) behozatalára: ezt erősíti meg az a tény is, hogy a Flaviusoktól kezdve római pénzeket főleg Indiának gyapottermelő vidékein találnak.

Keletről főleg fűszerféléket, illatszereket, selymet és szöveteket, aithiopiai rabszolgákat, fényűzési tárgyakat hoztak be. Plinius az Indiából és Arábiából évenként bevitt áruk értékét 50 millió sestertiusra becsüli, de hogy ebből az összegből mennyi eshetett Egyiptomra, lehetetlen megállapítani. Egyiptom főleg lenvászonszöveteket, papiruszt, halat, üvegtárgyakat, gyógynövényeket, datolyát és gabonát exportált, annak ellenére, hogy rengeteg gabonát vittek ki a földművesektől behajtott adó formájában is.
Nemcsak Egyiptomnak, hanem az egész birodalomnak is a legnagyobb kereskedelmi központja Alexandreia volt. Dión Chrysostomos (Or. XXXIX 40) azt írja, hogy Alexandreiában nemcsak görögöket és italikusokat lehet látni, nem is csak a közeli országok (Syria, Libya, Kilikia) és a távolabbi Aithiopia és Arábia népeit, hanem baktriaiakat, skythákat, perzsákat, indusokat is. Hadrianusnak Servianushoz intézett apokrif levelében (Hist. Aug. Satum. 8) Alexandreia gazdag, virágzó városként van jellemezve, ahol mindenki foglalkozik valami mesterséggel: üveggyártással, papírusz készítéssel, vászonszövéssel; mindenki számára van munka, még a vakok számára is. „Egyedüli istenük - a pénz. A keresztények, zsidók - mind ezt az istent imádják.”

Plinius számításai szerint a keleti áruknak a termelés színhelyén követelt ára a fogyasztóig vezető út sok közbeeső állomásán keresztül a százszorosára duzzad. (Hist. Nat. VI, 101.) Ezeknek a jövedelmeknek nem csekély hányada az alexandreiai kereskedők zsebébe vándorolt. Azokat a termékeket, amelyeket Alexandreiába importáltak, részben ott dolgozták fel (illatszerek, szövetek), az egyre szélesedő piaci lehetőségek pedig ösztönzőleg hatottak a helyi üvegés színes -kőgyártmányok, vászonszövetek stb. termelésének fokozására nemcsak Alexandreiában, hanem Egyiptom egyéb városaiban is.
A külkereskedelem lebonyolítására Egyiptom külön hajóparkkal rendelkezett, melynek építéséhez a szükséges faanyagot külföldről vitték be. Az egyiptomi kereskedelem felvirágzása azonban a római hatóságok általános politikájának következményeképpen nem vezetett az ország gazdasági életének fellendülésére. Egyiptom reális értékeket exportált, ezekért azonban csak értéktelen egyiptomi drachmákat látott viszont, a közvetlen termelő pedig ingyen adta oda munkáját és a munkájával termelt értékeket. Természetes, hogy a kereskedők megszedték magukat ezeken az ügyleteken, de Róma különleges pénzügyi politikájának következtében, amelyet Egyiptomban folytatott, a jövedelem mértéke itt is korlátozva volt.
A római uralkodók szigorúan ügyeltek Egyiptom valutáris elszigetelésére: itt csak csekélyértékű pénzt vertek és hoztak forgalomba. (Az egyiptomi ezüstdrachma valójában csak 1/4 denariusnak felelt meg.) Az „idios logos gnómónja” tiltja a hivatalos árfolyamnál magasabb értékben történő pénzváltást, nehogy értékesebb valuta terjedhessen el az országban. Mégis hiába igyekezett a kormányzat fenntartani az egyiptomi pénz kényszerárfolyamát, a termékek árai a III. században katasztrofális mértékben kezdtek emelkedni.
A III. század végén Egyiptomban a pénz ókori viszonylatban hallatlanul elértéktelenedett: ami itt történt, nagyon emlékeztet az első világháború utáni inflációra. (P. Oslo 88; P. Oxy. 1223.) Egy 297-böl való papiruszon egy megállapodást olvashatunk, amely szerint egy bizonyos személyt, akit az öntözőcsatorna karbantartási munkálataira hívtak be, valaki napi 200 drachma ellenében helyettesít; az I-II. században egy munkás naponként 3 obolost keresett.

A római uralom alatt a termelésnek rabszolgatartásra alapozott, antik jellegű módja, amely Egyiptomban a Ptolemaiosok óta honosodott meg, összevegyült a gazdasági kizsákmányolás keleti formáival, a tulajdon alattvalók kifosztásának ázsiai módszereivel. Ezért volt az, hogy Egyiptomnak az egységes római birodalomba való bekapcsolása végeredményben gazdasági hanyatlásra vezetett, és ezt az áldott földet a világ egyik legszegényebb és legelmaradottabb országává tette. Mégis helytelenül járnánk el, ha a római uralomnak Egyiptomban csak az árnyoldalát néznénk. Idris Bell szomorúan állapítja meg, hogy a három és fél évszázadig tartó római ura-lom eredményeképpen a munkaszerető néptől lakott, termékeny ország tönkrement, középső rendje elszegényedett, parasztjai jobbágysorba süllyedtek, és ismét sivataggá váltak azok a hatalmas területek, amelyeket a Ptolemaiosok a sivatagtól elhódítottak.
Egyiptom drága árat fizetett, de azért kapott is valamit: talán nem olyan mértékben, mint a többi provincia, de Egyiptom is bekapcsolódott a birodalom közös életébe, gazdálkodásának számos kezdetleges vonását elhagyta (főleg a földtulajdon formáit tekintve), megteremtette a feudális termelési rendszer előfeltételeit, továbbfejlesztette szellemi kultúráját, mégpedig nemcsak görög-római, hanem eredeti, hazai alapon is.

Az egyiptomi nép elég erőt érzett magában ahhoz, hogy szembeszegüljön Róma nivelláló erejével, politikai és gazdasági elnyomásával, és hogy ideológiai téren megtalálja a módját az új jelenségek elsajátításának.
Az egyiptomiak nemcsak passzív ellenállást fejtettek ki Rómával szemben, amikor otthagyták gazdaságukat és útonállásra, rablóéletre adták a fejüket.Nem ritkán cselekvőleges harcra is rászánták magukat. Nem sokkal Actium után Thébaisban „az adók miatt felkelés tört ki. (Strab. XVII 1, 53.) 34,/35-ben Flaccus praefectus rendeletileg tiltotta el az egyiptomiakat a fegyverviseléstől. Philóntól pedig arról értesülünk (In Flacc. 11), hogy az egyiptomiakat forradalmi tervek melengetésével gyanúsították, mivel gyakran felkeltek.

152-154-ben komoly felkelésre került sor, melynek folyamán a praefectus is életét vesztette. Ez a mozgalom a jelek szerint hatalmas területen elharapózott, következményeiről pedig M. Sempronius Liberalis edictumából értesülünk, aki szerint „egyesek a végbement zavargások miatt elhagyták szülőházukat és „idegen földön maradnak, mert rettegnek a nemrégiben lezajlott proskripcióktól-”; megígéri a szökevényeknek, hogy ha megbánják bűneiket és visszatérnek illetőségi helyükre, akkor mindazok, akiket „egyelőre fenyeget a vád, tapasztalhatják a felséges császár kegyességét és jóságát, aki úgy rendelkezett, hogy ne folytassunk ellenük semmiféle nyomozást, bármilyen okból kifolyólag vették is fel nevüket a stratégosok a proskripciós listákra”.
A II. század elején Petronius Quadratus rendeletében bizonyos rendbontó elemek vagyonának elkobzásáról van szó, 122-ben pedig Alexandreiában - az Apis-bikával kapcsolatban - zavargások ütik fel a fejüket? Jól ismerjük azt a felkelést, amelyet a bukolosok egy pap vezetése alatt 172/3-ban szerveztek? 213-ban L. Baebius Iuncinus praefectus nagyobb éberséget követel a stratégosoktól a rosszindulatú elemekkel és a haramiák rejtegetőivei szemben. Mint már említettük, Egyiptom a II. század végétől, majd a III. század folyamán nem egy császárt kiáltott ki. Az alexandreiai Dionysios (Eusebiosnál, a 260. évhez, Hist. eccl. VII 21) - igaz, hogy jó sötét színekkel, de mégis eléggé meggyőző - képet fest Alexandreia pusztulásáról az akkoriban lezajlott „háborgás” alatt: „Valóban, gyermekeimmel, családom tagjaival és velem egy nézetet valló testvéreimmel, ugyanannak az egyháznak a híveivel kénytelen vagyok írásban érintkezni, és még csak nem is tudom, hogy küldhetem el leveleimet. Könnyebb volna messze utazásra indulni távoli vidékekre, Keletről Nyugatra, mint eljutni Alexandreiából - Alexandreiába.”

Természetesen a Róma katonai hatalma ellen irányuló felkelések az akkori körülmények között eleve kudarcra voltak kárhoztatva. De ezek is azt mutatják, hogy a népben éltek azok az eleven erők, amelyek kultúrájának bizonyos fokú megvédelmezését is lehetővé tették.
A III. században eltűnik a hieroglifikus írás, már a démotikus is ritkaság számba megy, viszont kialakul - igaz, hogy görög alapon, - az új kopt írásbeliség, amely tovább folytatja az egyiptomi irodalmi hagyományt. A római uralom alatt is Alexandreia maradt a kultúra gócpontja. Az alexandreiai könyvtár és múzeum továbbra is oda csalogatta az egész világ tudósait. Itt élt és írt Philón, „a kereszténység atyja”, itt alapította meg az új-platónikusok iskoláját Ammónios Sakkas. De Alexandreia lett az új vallásnak, a kereszténységnek is az egyik legfontosabb tűzhelye; a II. század végén itt alakult meg az első keresztény „katechéta”-iskola, melyet a III. század elején Clemens és Origenés irányított. Az ősi egyiptomi kultúra jelentősége elsősorban vallási téren mutatkozott meg.
A világbirodalom mellé világvallás is kellett. Ennek szükségessége jutott kifejezésre például abban, hogy a hellénizált, de mégiscsak egyiptomi Sarapis és az egyiptomi Isis - egyetemes isten lett, és mindkettő kultusza az egész birodalomban elterjedt. Az egyiptomi vallásnak a kereszténység ki-formálódása szempontjából való jelentősége még elmélyedő vizsgálatokat igényel; annyi mindenesetre kétségtelennek látszik, hogy az egyiptomi gnószticizmus mély nyomokat hagyott a keresztény teológiában és kultuszban, és hogy az ősi egyiptomi hiedelmek a keresztény mitológiában is tükröződnek. A hellénisztikus és egyiptomi vallásos tanoknak a hermetikus iratokban tanulmányozható különös vegyüléke nemcsak felhasználta a kereszténységnek számos mintaképét és eszméjét, hanem a maga részéről hatott is a keresztény irodalomra: elég, ha összevetjük a Hermas „Pásztorjának „Mandata”-jához írott előszót a hermetikus Poimandrés első fejezetének elejével, vagy ugyancsak a Poimandrés 28. fejezetét - keresztény szövegekkel. Egyiptom lett a szerzetesség hazája: ennek előfeltételei már adva voltak.

A keresztény egyházon belül Egyiptom önálló helyet foglalt el, amikor megszervezte a kopt egyházat és kopt egyházi irodalmat hozott létre. Clemens és Origenés személyében tulajdonképpen az alexandreiai egyház dolgozta ki először a keresztény teológiát azzal, hogy az új hitnek filozófiai alapot próbált adni és össze akarta egyeztetni a görög-római világgal. Az Alexandreiában kialakult ariánus eretnekség is olyan kísérlet volt, amely nemcsak arra irányult, hogy megadja a megillető részt az antik racionalizmusnak és elvesse a „credo quia absurdum” egyházi elvét, hanem arra is, hogy az alexandreiai egyház önállóságát megvédelmezze.
Az a kivételes helyzet, amelybe Róma gazdasági politikája Egyiptomot kényszerítette, itt sajátos irányt szabott a birodalmi fejlődés általános vonalának. A római kormányzat ugyanakkor, amikor kincstári célok érdekében mesterségesen fenntartott mindenféle rendi és etnikai válaszfalat, adópolitikájával mégis hozzájárult a lakosság nivellálódásához, ahhoz, hogy ugyanazokra az osztályokra tagolódjék, mint a birodalom egyéb tartományaiban.

A római hatalom a közösségi szervezet csökevényeit garanciákként használta arra, hogy a falusi lakosság teljesítse kötelezettségeit, megfizesse az adókat és illetékeket, de ugyanezt a gazdasági szervezetet mégis megfosztotta gazdasági alapjától, amikor a földmagántulajdon elvét uralkodó érvényre juttatta. A rómaiak azzal, hogy Alexandreiában a görög-római kultúra központját rendezték be, és ezt a kultúrát az egész országban elterjesztették, eleven erőt öntöttek a helyi kultúrába, amely a maga részéről jelentős mértékben visszahatott a birodalom kultúrájára, különösén vallási téren. Ilyen ellentétek közepette folyt Egyiptom fejlődése Róma uralmának három első évszázadában; azok a változások, amelyek itt közben végbementek, mélyebb hatásúaknak bizonyultak, tempójuk pedig összehasonlíthatatlanul gyorsabbnak, mint régebben sok századon keresztül.


Forrás: Abram Borisovič Ranovič: A Római Birodalom keleti tartományai