logo

XXI September AD

Aegyptus történelme és a provincia leírása IV. rész

A rómaiak, ahol csak ez lehetséges volt, egyetemleges felelősséget állapítottak meg, és ezt nemcsak az adófizetőkre, hanem az adószedőkre is kiterjesztették. A leiturgiákra viszonylag tehetős embereket vettek igénybe, akik az esetleg felmerülő hiányokat a magukéból fedezni tudták. Érthető, hogy az adó végrehajtók semmitől sem riadtak vissza, hogy az adókat az utolsó fillérig behajtsák, és semmi tartozás ne maradjon.
A dokumentumok közt sok panaszt olvashatunk az adószedők kegyetlensége és önkényeskedése miatt. A „BGU 515 (= W 268)” jelzésű, 193-ból való papiruszon a panaszosok azt írják, hogy a 10 artabé búzából, amit pótadó fejében rájuk kiróttak, 9-et már beszállítottak. „És a fennmaradt egy artabé miatt, mikor kint voltam a földeken, behatoltak lakásomba a gabonaadó végrehajtói: Petesios, Tkelos fia, Sarapión, Marón fia, titkárjuk, Ptolemaios, és szolgájuk, Ammónius, és letépték anyámról a ruhát . . . kidobták . . . Mivel pedig anyám betegen ágynak dőlt.. ., kérlek, rendeld magad elé az illetőket.”

Az alexandreiai Philón azt írja, hogy a súlyos adók és szolgáltatások a lakosságot végleg elkeserítik, és adóvégrehajtóknak csak a legkegyetlenebb, legkíméletlenebb embereket választják meg. (De spec. lég. II 92-93.) Egy másik helyen (III 159-162.) Philón az adószedő tevékenységéről a következő képet festi: „Nemrégiben a hozzánk kinevezett egyik eklogistés, mikor egyes hátralékosok · szegénységük miatt és a kegyetlen büntetésektől való féltükben elmenekültek, erőszakkal elővezettette feleségeiket, gyermekeiket, szüleiket és egyéb rokonaikat, ütlegelte, gyalázta és mindenképpen gyötörte őket, hogy vagy árulják el a szökevény tartózkodási helyét, vagy fizessenek helyette. De ezek nem tud-ták teljesíteni egyik követelését sem, mivel nem ismerték a szökevények tartózkodási helyét, és ők maguk is ugyanolyan koldusszegények voltak, . mint aki megszökött. Ekkor (az adóvégrehajtó), miután már előzőleg is alaposan megkínozta őket, válogatott büntetéseket eszelt ki számukra.
Homokkal telerakott kosarakat kötöztetett nyakukba, hogy ezt a hihetetlenül nehéz súlyt cipeljék és szenvedjenek a kegyetlen büntetés súlya alatt, valamint az időjárástól, a tűző naptól, szégyenkezzenek a járókelők előtt, kínlódjanak a nyakukba akasztott teher miatt, és hogy azok is megkóstolják a (rájuk váró) büntetést, akik látják őket. Voltak, akiket ez a látvány annyira megrendített, hogy - mintha ők szenvedték volna át mások gyötrelmeit - karddal, méreggel vagy kötéllel jó előre végeztek magukkal; ebben a szörnyű nyomorúságban inkább a halált választották, csakhogy még szenvedniük is ne kelljen. Azokat pedig, akiknek nem sikerült végezniük magukkal, sorban előállították - mintha sorsot húztak volna - először a legközelebbi rokonokat, azután a másod és harmadrendűeket, végül az egészen távoliakat. Amikor pedig már nem volt senki rokon, a szörnyű csapás átterjedt a szomszédokra, sőt nem egy esetben egész falvakra és városokra is, úgyhogy egész helységek néptelenedtek el csakhamar, lakosaik elköltöztek, szétszóródtak mindenfelé, ahol úgy gondolták, hogy senki sem fogja kutatni őket.”

A ránk maradt dokumentumok azt bizonyítják, hogy Philón ebben az esetben Egyiptom valóságos életéből rajzol képet, nem pedig kitalált történetet ír le. A parasztok elmenekülése földjeikről Egyiptomban oly megszokott jelenség lett, hogy külön adót vezettek be, vagyis a szökevények adótartozásait az illető falu lakosaira hárították át. Ennek a sajátságos adónak a behajtásával kapcsolatban nem egy dokumentum maradt ránk. Emellett megtaláljuk fiepiofiog dztópan-t, vagyis az olyan vagyontalan emberek adótartozásainak a „szétosztását” is, akiktől az adókat semmiképpen sem tudták behajtani.
56-ban Philadelphia helység adóvégrehajtója azt írja jelentésében, hogy 44 vagyontalan személy végrehajtása eredménytelen maradt. 57-ben ugyanebben a helységben 43 άναχεχωρηκόιες άποροι adótartozásainak az összegét 5948. drachmában és 4 obolosban adják meg; további 54 személy „ismeretlen helyre távozott-”. Egy 168/9-ből való mendesi papiruszon (BGU III 902) azt olvassuk, hogy „az emberek legnagyobbrészt eltűntek, mert azelőtt a faluban 85-en laktak, most pedig (a lakosok száma) 10-re csökkent, de most még ebből is eltávozott 8.”
Egy másik papiruszon (BGU III 903) az elöljárók az adó általános összegének csökkentését kérik; „amikor - írják - megfizethető összegű adó volt kivetve, a falvak virágoztak, most pedig - néhány kivételével - majdnem teljesen elnéptelenedtek, a népes lakosságból alig maradt ember, de a szegénység miatt még ezek nagy része is eltűnte. Az arsinoéi nomos hat falujában működő adóvégrehajtók kérvényt nyújtottak be Balbillushoz, Egyiptom praefectusához (55-59), amelyben haladékot kértek az adók befizetésére, mivel „az említett falvak lakosságának azelőtt jelentékeny száma most erősen leapadt, a lakosság egy része elszegényedett és megszökött, mások pedig törvényes örökösök nélkül haltak meg.”
Hasonló esetről számol be a Fröhner-Wilcken-féle papirusz is. Amint a „BGU III 903” jelzésű papiruszból kiderül, Basseius Rufus praefectus kénytelen volt a behajtásra váró adó összegét csökkenteni. Hogy az ilyen jelenségek nem voltak véletlenek, mutatja például az a körülmény, hogy a 114 és 160 közti időből igen sok nyugta maradt ránk, amely a μερισμός άνακεχωρηκόταη· megfizetését igazolja.

A parasztok persze továbbra is bérbevették a földeket, dolgoztak és fizették az adókat, ellátták Rómát gabonával, gazdagították egyiptomi kizsákmányolóikat, a nagyvállalkozókat, kereskedőket, uzsorásokat, tisztviselőket. De mindig a tönk szélén mozogtak, gyakran pedig át is lépték a határt, amely a szegénység és a koldussor közt húzódik, maguk is koldusbotot vehettek a kezükbe, elhagyták házukat és gazdaságukat, és eltűntek, ki merre látott. Engels utalása arra, hogy „az adóteher és az ebből folyó pénzhiány .... jelentős vagyoni különbségeket idézett elő, még gazdagabbakká tette a gazdagokat, koldussorba juttatta a szegényeket”, Egyiptomra is nagyszerűen talál. Hogy a parasztság tönkremenetele elkerülhetetlen tömegjelenség volt, mutatja egy parasztgazdaság költségvetésének az elemzése, már amennyi valószínűséggel egy ilyen költségvetést a dokumentumok adataiból rekonstruálhatunk.
Mint már láttuk, a lakosságból egy-egy lélekre átlag egy arura szántóföld jutott, de a földművesek tömege ennél az elméletileg megállapított átlagos normánál kisebb parcellákkal rendelkezett. Ezért egy olyan családot, amely három munkaképes személyből (köztük egy nőből) és egy gyermekből állott és 4 arura jóminőségű földdel rendelkezett, gazdasági szempontból jómódúnak kell tekintenünk. Az egyiptomi föld mostani termékenységének alapulvételével általában úgy gondolják, hogy egy arurányi jóminőségű föld normális öntözés esetén 25 artabé búzát szolgáltat, vagyis egy 4 arurás földdarab - 100 artabét.
Ha a föld birtokosa kincstári földet bérelt, a földje után járó adót természetben kellett megfizetnie. A bérösszeg megállapítása a legkülönbözőbb módon történt, függött a föld minőségétől, az öntözőrendszer állapotától, a Nílus áradásától. Az említett 167. évi kataszter szerint Hiera Nésos területén 3429 arurányi királyi földről 16 303 artabé termést takarítottak be, vagyis aruránként 4,7 artabét. De ugyanennek a papirusznak a hátlapján (a III-XII. oszlopban) a királyi föld átlagos bérösszege 6 2/3 artabében van megadva, Lurius, Germanicus, Seneca birtokain pedig ez a díjszabás egészen 14 1/3 artabéig emelkedik.
Johnson az ilyen esetekben nélkülözhetetlen fenntartásokkal, a bért tárgyaló dokumentumok alapján a 26-100 közti időszakra 7 3/4 artabényi átlagos bérösszeget következtetett ki magánföldekre vonatkozólag, 100 és 150 között - 6 3/4-et, 150 és között 4 1/2-et, 200 és 285 között 5 1/4-et. Nem szabad arról sem megfeledkeznünk, hogy a „királyi földet” összefüggő komplexusokban adták ki. Ezért, ha a jóminőségű „királyi föld” bérösszegét a természetben fizetendő pótadókkal együtt aruránként 6 artabéban adjuk meg, ez a tarifa inkább a normális alatt, mint fölött fog mozogni. Ezek szerint egy 100 arlabé búzát termő 4 arurás föld birtokosát a következő kiadások terhelik: 4 artabé - vetőmagra, és 24 artabé - a természetben járó adók fizetésére. Továbbá: a kenyérfogyasztási norma a dokumentumok bizonysága szerint havonként és fejenként 1 artabét tett ki. (Naponta körülbelül 700 g.) Ezért négy személyre az évenkénti 40 artabé nem lesz túlzottan nagy szám.
Ha ezt a 40 artabét levonjuk, a gazdaságban marad 100 - (4 24 + 40) = 32 artabé búza, 256 drachma értékben. Ebből a pénzből kellett fizetni legalább két fő után járó fejadót (a gazda feleségét nem számítva), és egyéb adókat; mindez fejenként körülbelül 60 drachmát tett ki; ez összesen 120 drachma; a szokásos számítás szerint élelemre (a kenyéren kívül) ugyanannyit kell költeni, mint kenyérre, vagyis az adott esetben 320 drachmát. Már pedig napnál is világosabb, hogy az adó megfizetése után a parasztnak nem marad meg ennek az összegnek a fele sem. Pedig még egyéb kiadásai is vannak: lakásra, valamilyen berendezésre, ruházatra (egy rabszolga ruházása évenként 20 drachmába került), kultikus szükségletekre.
Ha a földműves magántulajdonosi jogon bírt földdel, aruránként csak egy artabét fizetett, vagyis még 24 - 4 = 20 artabényi búzája felszabadult 160 drachma értékben, így pénzbeli jövedelme 416 drachmát tett ki. Ha az adókra menő 120 drachmát levonjuk, maradt 296 drachmája, ami nem fedezte a normális étkezési költségeket.

Még sokkal rosszabb volt a bérmunkások helyzete. Epimachos birtokának 78/79. évi bevétel-kiadási könyvéből (P. Lond. CXXXI) tudjuk, hogy egy bérmunkás naponként 3-4 obolost keresett. Ha abból indulunk ki, hogy egy évben 330 napot dolgozott és minden napra 4 obolost kapott, évi keresete mindössze 220 drachmát tett ki, amiből az adók levonása után 160 drachma maradt. Ebből a pénzből kellett meg-vásárolnia 10 artabé gabonát, 100 drachma értékben (Epimachos 10 drachmáért adta a búzát), az opsóniont, ruhát stb.
Egyesek azt állítják, hogy a bérmunkás élelmet is kapott munkaadójától. De ezt a feltevést megdönti az a tény, hogy a számadásokban nincs feltüntetve a bérmunkások élelmezésére szánt költség. A „P. Fior. 101” jelzésű papiruszon egy aratásra elszegődő munkáscsoport kiköti, hogy a munkaadó köteles őket ellátni - ivóvízzel, a munka befejezése után pedig - egy korsó sörrel.

Láthatjuk tehát, hogy Egyiptomban a közvetlen termelők helyzete igen súlyos volt. Az adók súlyosságánál nem csekélyebb csapás volt a lakosság számára a sok mindenféle leiturgia (munera), - vagyis akár a személyhez kötött, akár a vagyonnal járó kötelezettségek. Azonkívül, hogy kényszerbérlet formájában meg kellett művelniük a parlagon hagyott és rossz minőségű földeket is, forrásaink számos esetet sorolnak fel arra vonatkozólag, hogy a parasztokat kivezényelték mezei munkálatokra; ennek a jelölésére külön szakkifejezés is született: αγεσ&αι είς γεωργίαν.
Láttuk, hogy 54-ben Lusius Geta praefectus a papokat mentesítette ez alól a kötelezettség alól. (OGIS 664.) Egy fayumi papiruszon egy Theophilos nevű zsidó így panaszkodik: „Kivezényeltek mezei munkákra, én pedig Sabinoshoz akarok menni.” A „P. Lond. II 322 (W 358)” jelzésű papiruszon (214-5-böl) azt olvassuk, hogy megosztják azokat a kiadásokat, amelyekkel a munkásoknak Bakchiasból a közeli Soknopaiu nésosra való szállítása járt. Bár a parasztok az öntözőművek gátjainak fenntartására külön adót (χωματιχόν), körülbelül 7 drachmát fizettek, mégis kötelesek voltak maguk elvégezni minden szükséges munkát az öntözőhálózat karbantartásával és megvédelmezésével kapcsolatban.

Az egyik legsúlyosabb teher volt a szállítási kötelezettség. A lakosságnak kellett előteremtenie az igásfogatokat (ökröket, szamarakat, tevéket) és folyamhajózási eszközöket ahhoz, hogy a gabonát, követ és ércet, a csatornák tisztogatása során kiemelt földet, a császár, a katonaság, a praefectus és a többi hivatalok útipoggyászát rendeltetési helyére juttassa. Germanicus, mikor 19-ben meglátogatta Egyiptomot, rendeletet adott ki, amelyben megtiltotta, hogy Baebius nevű titkárának rendelkezése nélkül igásfogatot vagy csónakot rekviráljanak számára, továbbá felajánlotta, hogy a rekvirált eszközökért szabályszerű díjat fizet. De nyilván nem minden turista volt olyan szeretetreméltó, mint Germanicus, Egyiptom vendége. Ezeken a postaés szállítási kötelezettségeken (dyyctotta) kívül, amelyekben Engels a hűbérúri szolgáltatások mintaképét látja, a lakosság köteles volt beszállásolni és ellátni az átvonuló katonaságot, rendőröket és tisztviselőket.

A lakosságra nézve rettenetes csapást jelentettek a leiturgiák, melyeknek száma állandóan csak nőtt. Mint már említettük, a római hatóságok fokozatosan minden kitüntető tisztséget (honores) terhes kötelezettséggé (munera) változtattak, és közben a leiturgiák végrehajtóit egyre inkább megnyomorították még azzal is, hogy egyre nagyobb felelősséget kellett vállalniuk a kincstári jövedelmek rendszeres befolyásáért. Azok a municipiumi hivatalok, amelyek a városokban Septimius Severus reformjának eredményeképpen jelentek meg, valójában leiturgiák voltak. (W 402.) Oertel 109 tisztségre vonatkozólag gyűjtött össze anyagot, és ezek közül csupán négy nem volt leiturgia. „Mennél jobban hanyatlott a birodalom, annál jobban emelkedtek az adók és közterhek, annál szemérmetlenebbül raboltak és zsaroltak a hivatalnokok. „Hogy a lakosságnak egyetemes - személyekhez kötött és vagyoni - felelősségét még tovább fokozzák, egyre több embert vettek igénybe leiturgiákra. Egy papiruszon (P. Upps. 6, 166-7-ből) csak egyetlen falu tisztségviselőinek névsorában 71 név szerepel; elámulunk a rendőri tisztségek tömegén: νομοφνλαχες-3, ι νκτοιμν/.ακεξ-20, φύλακες-12, μαγόωλοφύλακες-2, πεδιοφύλαχες-11, είρηνηφύλακες-4.

A hatóságok nem voltak tekintettel sem az emberek korára, sem kiváltságaikra és mentességeikre. Bár Domitianusnak egy kiadott rendelete (W 463) a kiszolgált katonák számára mentességet biztosított a leiturgiák alól, később ezt a mentességet öt esztendőre korlátozták. Egy 172-böl való papiruszon (W 396) egy kiszolgált katona amiatt panaszkodik, hogy már a harmadik évtől kezdve igénybe veszik leiturgiára, mégpedig több éven keresztül egymás után, márpedig ezt még egyiptomiakkal sem tehetnék. Fentebb már láttuk, hogy a praefectus azt ajánlja az epistratégosnak, vegye igénybe erőszakkal leiturgiákra a Kóptosban élő római polgárokat, alexandriaiakat és veteránokat. (W 35.)
A kényszerítés eszköze gyanánt még a fizikai erőszakot is alkalmazták. Egy 281-ből való papiruszon (PSI 807) egy bizonyos Héraklios azt írja, hogy panaszt nyújt be, „mivel testét szabadnak és meggyalázatlannak óhajtja megtartania (ελεύθερον και άνύβριστον). Ugyanerről olvashatunk egy másik III. századi papiruszon is. Az ugyancsak III. századból való „P. Oxy. 1405” jelzésű papiruszon egy adóvégrehajtónak megígérik, hogy nem részesítik testi fenyítésben, ha a leiturgiát nem vállalja.

A leiturgiák az embereknek nemcsak minden idejét rabolták el, hanem vagyonát is veszélyeztették, mivel a leiturgos vagyonával felelt a rábízott ügy lebonyolításáért. Egy fayumi orvos a praefectushoz benyújtott kérvényében azt írja, hogy négy esztendeig tartó leiturgiája folytán tökéletesen elszegényedett, most kéri, hogy könyörüljenek rajta, és intézkedjenek, hogy mentesítsék végre a kötelezettségektől. (W 395.) Egy férfi, akit gyámnak neveztek ki, kéri, hogy ne terheljék ezzel a tisztséggel, mert a leiturgiák már úgyis tönkretették. (Mitt. 322.) Egy 202-ből való oxyrhynchosi papirusz Aurelius Horion alexandreiai tisztviselő kérését őrizte meg számukra (W 407):
„Ó, ti legemberszeretőbb császárok, az oxyrhynchosi nomosnak azok a falvai, amelyekben fiaimmal együtt földjeink vannak, egészen tönkrementek a kincstár és a helybeli garnizon évenként ismétlődő leiturgiáinak terhe alatt, és fennáll az a veszély, hogy a kincstár szempontjából is tönkremennek, és lakosai műveletlenül hagyják földjeiteket. Ezért én - emberszeretettől vezéreltetve és az ügy hasznát nézve - a szóban forgó egyének támogatására holmi csekélyebb földvásárlási alapot szeretnék létesíteni minden faluban, melynek jövedelme azok tartására és költségeik megtérítésére lenne szánva, akik a megfelelő évben a leiturgiákat viselik.”

Septimius Severus és Caracalla jóvá is hagyta. Horion tervezetét, és ezzel hivatalosan is elismerte a vázolt helyzet normális voltát.

A leiturgiák elől úgy menekültek az emberek, mint az. adók elől: elsősorban szökés útján. Egy 186-ból való papiruszon (W 400) Soknopaiu nésos falu elöljárói a következő kéréssel fordulnak a stratégoshoz: „Tryphón, Sempronius fia, Pauétis, Pekas fia, Pnepherótos, Sótos fia, valamint Harpaésis, Harpagathos fia helyett, akik a pénzben fizetendő adók behajtójának tisztségére sorshúzás útján történő választás alkalmával nem jelentek meg (vagyis még a sorshúzás előtt elrejtőztek), felsoroljuk az alább következő személyeket, akik census-szal is rendelkeznek és megbízhatók is, azzal, hogy el fogjuk őket küldeni a sorshúzáshoz a nagyságos epistratégos elé.” Ezután következik négy név, az illetők vagyoni állapotának feltüntetésével: 700-tól 800 drachmáig. Egy másik (216-ból való, W 408. jelzésű) papiruszon a panaszos ezeket írja: „Miután igen súlyos terhekkel járó leiturgiára neveztek ki, eltávoztam falumból, mivel nem voltam képes viselni a leiturgia terheit.”

A III. században számos dokumentum bizonyítja, hogy új módszert találtak ki a leiturgiáktól való szabadulásra: a „cessio bonorum”-ot. Ez abból állott, hogy a jelölt átadta vagyonát annak, aki őt jelölte (egyharmadát azután visszakapta), azzal, hogy vagyonának birtokában vállalja a leiturgiát az illető. Egy 250-ből való hermupolisi papiruszon (W 402) egy bizonyos Hermophilos, aki nemrégiben töltötte le kosmétési tisztségének idejét és hivatalának viselése során elvesztette vagyonának jelentős részét, felajánlja, hogy odaadja egész megmaradt vagyonát, csak mentesítsék fiát, akit most ugyanarra a tisztségre jelöltek, ettől a csapástól.
Hermophilos ezzel kapcsolatban „törvényekre és isteni (vagyis császári) rendeletekre” hivatkozik. Valóban, az ir-maoig, vagyis „a vagyonból való kilépés”, hogy valaki ezáltal mentesűlhessen a leiturgiától, hivatalosan elismert intézmény volt. A „P. Oxy. 1405” jelzésű papirusz valószínűleg éppen egy ilyen, az exaiaoig-ra vonatkozó rendelet szövegét adja, és az ezzel kapcsolatos viszonyokat rendezi; végül egy 200-ból való papiruszon (Mitt. 375) Septimius Severusnak és Caracallának ezzel az intézménnyel foglalkozó - sajnos, erősen töredékes. - rescriptumát olvashatjuk.

De még ez a végső lépés sem mindig mentesítette az embereket a leiturgiától, mint egy T. C. Skeat-től és E. P. Wegenertől közzétett, rendkívül érdekes papiruszból láthatjuk. A praefectus azt vizsgálja, hogy helyesen vagy helytelenül jelölték-e ki a falu lakosait városi leiturgiára. Mindkét részről - a városi prytanis és a falusiak részéről - ügyvédek lépnek fel; az egyik többek között azt is felhozza, hogy Arsinoé „valamikor sűrűn lakott település volt, most pedig lakosai végínségbe jutnak, ha két napot hivatalban töltenek”; példaképpen említ egy esetet, amikor valaki odaadta vagyonát, csak mentesüljön a leiturgiától, de mégis el kellett foglalnia az állást. Érdekes ebben az iratban az egyiptomi városok lezüllésének általános érvényű elismerése.
A város képviselője elutasítja az ellenfélnek azt a hivatkozását, amely szerint Severus megtiltotta falusiaknak városi leiturgiákra való igénybevételét, mégpedig azzal az indokolással, hogy „Severus ezt a törvényt akkor hozta Egyiptomban, amikor a városok még gazdagok voltak (efrióga”). Erre a piaefeclus azt válaszolja, hogy „a gazdagságnak vagy az elszegényedésnek a megítélése azonos mértékben vonatkoztatható mind a falvakra, mind pedig a városokra.”
A római hatóságok nem törődtek azzal, hogy könnyítenek-e a leiturgosok terhein, kizárólag azzal, hogy a kincstár érdekei ne csorbuljanak. A leiturgosok ellen kétes értékű amnesztiák és újabb szigorú rendszabályok alkalmazásával küzdöttek. Mamertinus praefectusnak 1936ban (a 134-5-ből való, „P. Oslo79” jelzésű papirusz alapján) publikált rendelete előírja a leiturgosoknak, hogy többé el ne hagyják ujjukat, egyúttal pedig azt követeli, hogy a már megszököttek helyett állítsanak más, teljesen megbízható jelölteket. Marcus Sempronius Liberalis praefectusnak 154ből való, terjedelmesebb edictuma először is megállapítja, hogy sokan „megszöktek a leiturgiák elöl az akkori ínség miatt, és még mindig idegen földön tartózkodnak, majd azt ajánlja nekik, hogy a decretum közzétételétől számított három hónapon belül térjenek vissza otthonukba. (W 19.)
Hasonló rendelkezést adott ki Subatianus Aquila praefectus is. (W 354.) Akik szülőhelyükről eltávoztak, csak csavargók, rablók, koldusok lehettek; legjobb esetben alkalmi napszámosmunkát kaphattak valahol. Sokan felvergödtek Alexandreiába, ahol könnyebben el lehetett tűnni a lakosság tömegében és valami keresetre szert tenni. Caracalla 215-ben nagy mészárlást rendeztetett Alexandreiában (Cass. Dió 78,22), majd utána rendeletet adott ki az Alexandreiában élő egyiptomiak ellen (P. Giess. 40, II):
„Mindazokat az „egyiptomiakat, akik Alexandreiában tartózkodnak, különösen a parasztokat, akik máshonnan szöktek ide, és akiket könnyen fel lehet ismerni, ki kell utasítani, a disznókereskedők, a folyami hajósok és a fürdők fűtéséről gondoskodó nádszállítók kivételével . . . . Tudom, hogy az egyiptomiak Sarapis ünnepén és más ünnepnapokon, de még hétköznapokon is bikákat és egyéb állatokat vezetnek fel áldozatra. Ebben nem is kell őket meggátolni. Azokat kell kiutasítani, akik megszöktek szülőhelyükről, hogy mentesüljenek a föld birtoklásával járó kötelezettségektől, nem pedig azokat, akik azért csődülnek oda, hogy gyönyörködjenek Alexandreiának, ennek a nagyhírű városnak a látványosságaiban, azért jönnek? hogy élvezzék a városi élet szépségeit, vagy véletlen ügyeiket intézzék.”

A megtorlások és a kegyetlen elnyomás politikája nem a császár jó vagy rossz kedvétől függött: ez volt a hagyományos rendszer. Például Hadrianus, aki különféle kedvezések nyújtásával próbálta az afrikai parasztokat a parlagon heverő földek megművelésére csábítani (Lex Hadriana de rudibus agris, Bruns FIR ed. 7., p. 115), és akit ezért Egyiptomban majdnem jótevő istennek tiszteltek, az egyiptomi jövedelemből egy búzaszemről sem volt hajlandó lemondani. 136-ban kiadott (most rekonstruált) rendeletében (P. Oslo 78) a császár több kikötés előre bocsátása után mindössze annyit engedélyez a parasztoknak, akik a Nílus nem elégséges áradása folytán bekövetkezett rossz termés miatt károsodást szenvedtek, hogy tartozásaikat 3-5 esztendei haladékkal fizethessék meg.
A dolgozók kíméletlen kizsákmányolása óhatatlanul a gazdag ország természeti kincseinek kimerülésére, az öntözőrendszer elhanyagolására, a vetésterület összezsugorodására, a lakosság számának csökkenésére vezetett. A Theadelphia körzetében a IV. század elején végrehajtott földösszeírás azt mutatja, hogy 500 adófizetésre kötelezett arura közül mindössze 200 állott művelés alatt; Philadelphia körzetében 80 5/12 arurából - 33 21/32. A „P. Rain. 58” jelzésű papiruszon az inim&pig végett kiküldött bizottság a következőket jelenti: „Kiszállásunk alkalmával megállapítottuk, hogy az egész környék parlagon hever (rV és senki sem műveli.”

Az öntözőhálózat elhanyagoltsága a kormányzatot megint csak arra kényszerítette, hogy megtorló rendszabályokhoz folyamodjék. Egy 228-ban kiadott rendelet (P. Oxy. 409) előírja, hogy mozgósítsanak minden parasztot az öntözőrendszer rendbehozására, majd azzal fenyegetőzik, hogy akik ezt a kötelezettségüket elhanyagolják, nemcsak vagyonukat teszik kockára, hanem életüket is. Egyiptom a III. században már nem is képes biztosítani Italiának szánt gabonaszállítmányait, és a kormányzat ebben a tekintetben egyre inkább Africa provincia felé kezd orientálódni.


Folytatás: Aegyptus történelme és a provincia leírása V. rész