logo

XXI September AD

Aegyptus történelme és a provincia leírása III. rész

A különféle földkategóriáknak a rómaikori papiruszokon olvasható megjelöléseiben tovább él a ptolemaiosi terminológia, de a régi kifejezésekkel jelölt fogalmak tartalma fokozatosan megváltozik. A legfontosabb földkategória a „királyi” vagy „állami föld” (γή βασιλική, γή δημοοία), az ilyen földeken élő parasztokat βασιλικοί vagy δημόσιοι γεωργοίnak nevezik. Ezekkel a földekkel a dioikétés rendelkezett. A dokumentumok a „királyi” földtől megkülönböztetik a császárnak és családtagjainak egyéni birtokait: οϋσιακή. Ezeknek a földeknek az igazgatása, melyeknek jövedelme aÁóyog oioiaxóg-ba folyt be, külön procurator (procurator usiacus) kezében összpontosult. Bár a templomi földeket legnagyobbrészt elkobozták, nevük továbbra is γή ιερατική maradt.
A római közigazgatás nyilván nem látta szükségét annak, hogy felforgassa a régi nomenklatúrát, amelyet a tisztviselők megszoktak. Pontosan ugyanígy, csak forma szerint őrződtek meg a katoikosi és kléruchosi földek ptolemaiosi kategóriái is; hiszen a rómaiak a gyakorlatban nem alkalmazták a katonai településeknek, vagy a katonák földparcellákkal való ellátásának rendszerét. Egy arsinoéi papiruszon (Mitteis 220, 83- 84-ből) egy 3 arurás telket, egy bizonyos Ptolemaios telkét, amelyet a rajta levő adósságok miatt elkoboztak és eladtak, a vevő új birtokosnak enged át, a földet mindezek ellenére továbbra is katoikosinak minősítik.
A „katoikosi” és „kléruchosi” föld a „vásárolta földdel együtt (έωνημένη) beletartozott a „magán-” vagy „magánbirtokosi” föld (γή Ιδιωτική, ιδιόκτητο?) általánosabb fogalmába. Jelentéktelen volt a „városi” föld kategóriája (πολιτιχαι οίσ/αί), amilyennel - Tiberius Iulius Alexander edictumából következtethetőleg - Alexandreia, majd Septimius Severus reformja után még több más város is rendelkezett. (Arsinoéra vonatkozólag 1. a P. Fayumensis 88. jelzésű papiruszt.)

Ezeken (a birtokos megjelöléséből kiinduló) kategóriákon kívül voltak a minőség szempontjából nyilvántartott földkategóriák is: „öntözött” (ίμβροχο?) és „öntözetlen” (άβροχο?), „mesterségesen öntözött” (έπηντλημίνη), szikes, mocsaras stb. földek. Külön rubrikában szerepelt a ύτιύλογο? föld, amelyet minősége vagy fekvése miatt nem vettek fel a kincstár állandó költségvetésébe, és amelyet alacsonyabb áron, kedvező feltételekkel adtak ki bérbe, vagy adtak el.
Végül a földösszeírásokban feltüntették minden egyes parcella jövedelmezőségét is (hogy hány artabé búza termett egy arurán), vagyis azt, hogy mennyi járadék-adót szedtek be utána. A részletes összeírások felsorolták minden egyes parcella birtokosának a nevét is. Az egyes földösszeírásokat először a falusi írnok, majd a nomos stratégosának kancelláriájában összesítették, végül minden adat bekerült az országos kataszterbe, amelyet Alexandreiában vezettek.
Az ilyen földösszeírások bemutatására idézhetjük például Naboó falu írnokának jelentését (W 341, Hadrianus korából): „Apollóniosnak, az apollónopolisi Heptakómia stratégosának, Psaistól, Naboó falusi írnokától. A gát mellett elterülő, akár víz alatt levő, akár felszántásra alkalmas és az én falusi nyilvántartásomban szereplő földekre vonatkozó megkeresésed-del kapcsolatban jelentem a következőket [más kézírással]: A naboó-i gát mellett elterülő földekből az én falusi nyilvántartásomban szerepel 668 39/64 [arura], ebből királyi föld 5 1/12-del - 2 19/32, 4 1/12-del - 1 29/32, 3 1/12-del - 55 9/16, 2 1/2 és még hozzá 1/12-del - 35 7/64, 2 1/12-del - 127 1/16; királyi föld van tehát összesen 222 15/64. A többi
királyi [földből], ami a magánbirtok-kategóriába van sorolva, 1 1/2 plusz 1/12-del - 13 1/2, 1 1/12-del - 15 1/2, 11/12-del - 87 1/16, 1 1/4-del vár[osi?] - 29 5/8, katoikosi föld - 237 61/64, vásárolt - 38 5/16. A dioikétés rendelkezésére álló magánföld összesen: 422 9/64, a királyi és magánföldek összesen: 644 3/8. Bérbeadott papi föld - 8, a Hierakonitis rendelkezésére bocsátott földből 2 1/2-lel - 13 15/64, 2 1/2 árpával - 3; papi föld összesen - 24 15/64; papi és a dioikétés rendelkezésére álló föld összesen - a feltüntetett 668 39/64 arura. Ebből víz alá került - 402 9/32, felszántható - 260 17/64, öntözetlen - 6 1/16. Ezek birtokosai név szerint (a falu nyugati oldalától kezdve): Thatrésnek, Onophris fiának van várfosi] földből 3 1/2, 2 1/12-del - 1 1/2, katoikosi 1/2, összesen 5 1/2; ebből víz alatt áll - 1, megművelhető 4 1/2; Haronnóphrisnak, Pachompsachis fiának, és testvérének, Puorisnak 3 1/12-del - 1/8, 2 1/12-del - 3/4, katoikosi - 1/8, összesen 1, ebből víz alatt áll - 1/4, megművelhető - 3/4; Panesneusnak Pekysis fiának: 2 1/2 plusz 1/12-del - 3/4 víz alatt álló; Pkamésnak, Orsenuphis fiának katoikosi - 2 1/4, ebből víz alatt 1/2, megművelhető 1 3/4.”

A földeknek a kataszter számára történő jegyzékbevételén kívül minden évben kiszállt még egy külön erre kiküldött bizottság is, hogy megszemlélje a földeket (btlowtyig) az árvíz visszahúzódása után és így megállapíthassa minden egyes parcella valóságos helyzetét: melyik maradt víz alatt, vagy fordítva: melyik nem kapott egyáltalán vizet, mely parcellák öntöződtek meg normálisan, stb. Ezeknek a bizottságoknak a működése feltehetőleg számos kifogásra adott okot, bár a W 238. jelzésű papiruszból arra következtethetünk, hogy utasítást kaptak, hogy lelkiismeretesen járjanak el, ne erőszakoskodjanak, ne zsarolják és ne nyomorgassák a lakosságot.
Egy 219-220-ból származó papiruszon (P. Oxy. 1460) Flavia Marcella mindenféle visszaélésre hívja fel a figyelmet, például kitalált neveket tüntettek fel a jegyzékekben, stb. Tiberius Iulius Alexander visszaélésnek minősíti „az adóknak „szemre” történő kivetését, vagyis, ha ez nem a Nílus valóságos áradásának figyelembevételével, hanem valamelyik régebbi áradás alapján történik.” A praefectus megígéri, hogy a jövőben „az adókat a valóságos áradásoknak megfelelően fogják kivetnie. Hadrianus mégis kénytelen volt újabb rendelkezést kiadni (P. Giess. 6), hogy a földeket valóságos értéküknek megfelelően adják bérbe.

A földbirtokok megoszlására vonatkozólag a papiruszok csak megközelítő kép vázolását teszik lehetővé. Ha úgy számolunk, hogy a gabonakultúrák céljaira használt földek területe 6 millió arurát, a kerteké pedig 1 milliót tett ki, akkor - a falusi lakosság valószínű számát 6 milliónak véve - egy lélekre egy arura szántóföld és 1/4 arura kert jut. De ez az átlagos szám természetesen nem tükrözi a valóságos helyzetet. Egyrészről voltak olyan magánkézben lévő nagybirtokok, amelyeken rabszolgák és bérmunkások dolgoztak; másrészről voltak apró kis parcellákon dolgozó földművesek is. A „P. Lond. 604” jelzésű krokodeilopolisi papirusz 150 földművest sorol fel, akik összesen 3990 arurán gazdálkodnak; eszerint minden egyes birtokosra átlagban 27 arura föld jutott. De a teljes földterületből mindössze 950 arura a teljesértékű föld, a többi 3040 - az alacsony (háromnegyedtől egy artabéig terjedő) bér díjszabásból következtetve - gyenge minőségű, amely alig fizette meg a belefektetett munkát. Egy 167-ből való (hieranésosi) papirusz 11 embert nevez meg; ezek összesen legalább 67 arurán gazdálkodnak, vagyis egyreegyre valamivel több jut, mint 6 arura.
A „SB 4325” (W 236) papiruszon hét ember birtokol 36 és fél arurát, vagyis 5,2 arura jut mindegyikükre. Ezzel szemben Anubionnak 40 arurája volt. Az I-II. századra vonatkozólag a papiruszok 37 földbirtokeladásról számolnak be, a birtokok területe összesen 237 arura; ha három ügyletet nem számítunk, amelyben a 49, 19, ill. 12 arurát maga a szövegnek mondja, akkor 34 ügylet során gazdát cserélt 157 arura, tehát egy birtok átlagos kiterjedése 4,6 arura.
Egy 186-ból való papiruszon (W 400) a leiturgiára kijelöltek névsorát olvashatjuk; az illetők teljes censusszal rendelkeznek (ενττοροι) és „-megbízhatók” (έπιτήόειοι) ; censusuk - 700-800 drachma, ami 3-4 arura föld értékének felel meg. Hasonló adatok alapján azt az átlagos számot, amely szerint minden egyes falusi lakosra egy arurányi jó minőségű föld jutott volna, túlságosan magasnak kell tartanunk egy közönséges paraszt számára. Ha a fentebb idézett W 341 papiruszon két testvér közösen birtokol egy arurát, egy másik földművesnek pedig 3/4 arurája van, lehetséges, hogy ez szokásos jelenség, bár annak a lehetősége sincs kizárva, hogy az illetőknek még másutt is volt földjük.

A „-királyi földet·” olyan parasztok művelték meg, akik már több évszázada ott éltek rajta, és valójában örökhagyás útján adták tovább parcelláikat. Ezek a γεωργοί βασιλικοί vagy δημόσιοι régi közösségi tagoknak voltak az utódjai, akik közösen birtokolták a földet és ezért szolgáltatásokra voltak kötelezve a legfőbb földtulajdonossal: a királlyal vagy a templommal szemben. A közösségi rend bizonyos elemei, mint láttuk, a római korban is őrződtek.
Bizonyos esetekben a „királyi földet-” úgy adják bérbe egészben a falusi közösségnek. A P. Hamb. 12 papiruszon (209-210-ből) a falu elöljárói 21717S2 arurányi földet birtokolnak. Egy másik fayumi papiruszon (W 345, Antoninus Pius idejéből) ugyancsak az elöljárók veszik ki a földet a falusiak nevében, ugyanakkor egyetemleges felelősséget is vállalnak a kötelezettségek teljesítését illetőleg. Egy 238-ból való papiruszon a falusi közösség legelőterületet ad bérbe.
A W 344 papiruszon az egész közösségnek történő vetőmagkiutalásról van szó. Ez azonban nem annyit jelent, mintha a rómaiak támogatták volna a közösségi rendet. Ellenkezőleg: a római kormányzat, mint más tartományokban, itt is meghonosította a földmagántulajdont, és a δημοσίαn a parasztokat nem régi birtokosoknak tekintette, akik általános ókori keleti szokás szerint adót fizetnek a legfőbb tulajdonosnak, hanem bérlőknek, akik szerződéses viszonyba léptek a föld tulajdonosaival; a parasztoknak régi jogait ahhoz a földhöz, amelyet őseik időtlen-idők óta birtokoltak, most már csak kötelezettségeknek minősítették. Az egy bizonyos falusi közösséghez való tartozandóságból - ιδία, origo, - ami valamikor a földműves számára elsősorban a földdarabhoz való jogait garantálta, a rómaiak alatt végleg az lett, hogy a földművest mindenféle kötelezettség terhelte a kincstárral szemben.
A római hatóságok minden ősi intézményt arra használtak fel, hogy a kincstár érdekében a bürokratikus birtokigazgatást megszilárdítsák. Ez pedig nem a közösség megerősödésére, hanem végleges széthullására vezetett, mivel alapjai többé már nem a termelés feltételei, hanem csak a római kincstár érdekei voltak.

A parcellák bérbeadása (όιαμίσ&ωσις) időnként, a dioikétés szervei által megállapított díjszabás szerint történt. Mint már láttuk, Tiberius Iulius Alexander, majd később Hadrianus is úgy rendelkezett, hogy ez a tarifa - az öntözési lehetőségektől függően - megfeleljen a parcellák reális értékének. A δημόσιοι γεωργοί között fel nem osztott parcellákat magánszemélyeknek adták ki, ha az illetők erre vonatkozó nyilatkozatot nyújtottak be, és bérleti díjat ajánlottak fel. Ilyenkor előfordult az is, hogy az igénylők versenyezni kezdtek egymással és még ráadást is ajánlottak fel az eredetileg felajánlott összeghez (έπίεμα).
Amilyen mértékben súlyosbodott az adók és szolgáltatások terhe, ugyanolyan mértékben vált egyre terhesebbé a királyi föld bérlete is, és a kormányzat hovatovább kényszerítő· rendszabályokhoz folyamodott, hogy biztosítsa különösen a gyengébb minőségű földek megművelését. A földet néha azzal adták ki egy helységnek, hogy az odavalósiak maguk osszák fel maguk között de még gyakoribb volt az, hogy a parcellákat „hozzá adták a legközelebbi földbirtokos vagy bérlő birtokához (énipoti]). Feltehetőleg ebben az utóbbi esetben is a falusi közösségnek kellett felelősséget vállalnia azért, hogy az a személy, akinek a „ráadás” jutott, meg fogja művelni az illető darab földet.
De akárhányszor még „normálisföldek sem találtak bérbe vevőre, és így a bérlet örökössé és kényszer erejűvé vált. Egy 200-ból való oxyrhynchosi papiruszon (W 361) egy Apollinarion nevű nőnek a dioikétéshez intézett kérvényét olvashatjuk. Apollinarion ebben hivatkozik régebben benyújtott kérelmeire, más esetekben hozott bírói döntésekre és egy csomó kormányrendeletre, úgy kéri, hogy mentesítsék annak a földnek kényszerbérletétől, amelyet még apja vett bérbe. A kérvény írója idéz egy 154/5-ben hozott végzést, „Tiberius Alexander határozatát: „Megtiltom, hogy asszonyt földművelésre kényszerítsenek-, azután egy másikat Galba 2. évéből . . . , majd Valerius Eudaemon praefectustól egyet, aki hasonló értelemben határozott Antoninus ... 5. évében, végül Minucius Corellianustól egyet, Antoninus császár uralkodásának 10. évéből. Ezek szerint csak a nők voltak mentesítve a kényszerű földbérlet alól, de még ezt a rendelkezést sem mindig vették figyelembe.

Míg az asszonyok még törvényes védelmet kérhettek a kényszerbérletre való köteleztetés ellen, a férfiak legfeljebb egyet tehettek: megszökhettek. Egy 167-ből való papiruszon (P. Upps. 7 = P. Berliner Leihgabe) a falusi írnok a stratégos elé terjeszti „azoknak a földműveseknek a névjegyzékét, akik az eltávozottak és tönkrementek helyett számba jöhetnek; egyes, esetekben a parcellát apró részletekben (3/4 arura) több személy közt osztják fel. A királyi föld bérlőinek fizetésképtelensége (áosveia). amely teljesen függő viszonyba kényszerítette őket a kincstárral szemben, arra vezetett, hogy kénytelenek voltak a részükre kiutalt földet akármilyen feltételekkel is megművelni. Az arsinoéi nomos stratégosa 247-ben úgy rendelkezik, hogy bérlőkként akár kényszerrel is vissza kell tartani a földeken azokat a parasztokat, akik a kincstárnak tartoznak. A „reliqua colonorum” Egyiptomban is forrása a jobbágysorba való taszításnak.
A III. századi dokumentumokon igen ritkák a királyi vagy közösségi földek bérbeadására vonatkozó írások; lehetséges, hogy ez a szabad bérlők fokozatos eltűnésének következménye, részben pedig annak az eredménye, hogy a „királyi” föld területe összezsugorodott, nagybirtokos magánszemélyek kezébe ment át.

A császárok egyéni földbirtokai - ovoíca -, amelyek az elkobzások eredményeképpen alakultak ki, külön szerv felügyelete alá tartoztak, de itt ugyanazokat a módszereket alkalmazták. Már Tiberius Iulius Alexander is megígérte edictumában (1. §). hogy a jövőben senkit sem kényszerít a császári birtokok bérbevételére; ebből nyilvánvaló, hogy a kényszerbérletet itt is alkalmazták. Voltak azután olyan latifundiumok is, ahol rabszolgákat és bérmunkásokat dolgoztattak. A papi földet ugyanúgy aknázták ki, mint a királyit, bár a régi elnevezést megtartották.

A papiruszok számos magánnagybirtokostól származó bevétel-kiadási könyvet őriztek meg. A magánkézben levő nagybirtok gyarapodása különösen a III. századtól kezdve szembetűnő. Egyrészről a pénznek a III. században végbement elértéktelenedése indította a gazdag embereket arra, hogy pénzüket földtulajdonba fektessék. Másrészről egyre nehezebben, tudták behajtani a parasztoktól a súlyos adókat, egyre nehezebbé vált az öntözőhálózat rendben tartása, és feltehetőleg ez késztette a kormányzatot arra, hogy a földnek nagybirtokosok kezében történő összpontosulását elősegítse. De még maguk a parasztok is nyugodtabban érezték magukat a földbirtokos védelme alatt, aki megvédelmezte őket a hivatalnokok önkényétől és erőszakoskodásaitól.
A magánföldbirtok gyarapodása ugyanakkor arra mutat, hogy a közvetlen termelők tönkremenetelét Egyiptomban nem elemi csapások idézték elő, nem is a föld kimerülése vagy az öntözési lehetőségek rosszabbodása, hanem kizárólag a római uralkodók gazdasági politikája. A nagybirtokok, amelyek elég erőt biztosítottak ahhoz, hogy szembe lehessen szállni az adóbehajtó és köz-igazgatási apparátus nyomásával, tulajdonosaiknak - mint a ránk maradt elszámolásokból kiviláglik - jelentős jövedelmeket biztosítottak. Maga az egyiptomi föld, „a Nílus ajándéka”, továbbra is termékeny maradt, a bajok oka Egyiptom társadalmi és politikai rendszere volt.

Egyiptom legfontosabb mezőgazdasági terméke a búza volt. Második helyen említhetjük az árpát, amelyet a római hadsereg számára exportáltak, de főleg arra szolgált, hogy sört - a szegény embereknek olcsó italt - készítsenek belőle. Egyiptom termelt azonkívül tönkölyt, lencsét, lóherét, különféle zöldséget is. Fontos helyet foglalt el mezőgazdaságában a. lentermesztés. Az olajfa és a datolyapálma is általánosan elterjedt az országban. Plinius egyébként azt írja, hogy az egyiptomi datolya száraz és apró. A datolyapálma gyümölcséből pálmabort is lehetett készíteni, leveleinek rostjaiból pedig kötelet vertek. Olajat préseltek az olajfa bogyóiból, a szézám-, mustár és ricinusmagvakból. A ricinusolajat világításra használták, de a szegény emberek - Strabón közlése szerint - ételeikhez is használták.

Egyiptom majdnem egyedáruságot élvezett a papirusz gyártásában. Plinius írja, hogy a papírusznádat nemcsak íróanyag készítésére használták: gyökereivel fűtöttek, mindenféle apróságot készítettek belőlük; száraiból csónakot róttak össze, külső rétegükből vitorlákat és térítőkét, de még ruhát, takarót és kötelet is készítettek; az egyiptomiak még rágcsálták is - nyersen és főzve - a papiruszt, de csak a nedvét nyelték le. Strabón közlése szerint azoknak a mocsaraknak a tulajdonosai, ahol a papírusznád termett, mesterségesen korlátozták a készárú termelését, hogy az árak minél magasabb szinten maradjanak. Ebből arra következtethetünk, hogy a papírusztermelés és -kereskedelem néhány nagyvállalkozó kezében összpontosult. Ilyen vállalatai voltak például Líviának (Augustus feleségének) és Germanicus utódainak.
Nincsenek közvetlen adataink arra vonatkozólag, hogy megmaradtak-e teljes egészükben a római Egyiptomban azok a monopóliumok, amelyek a Ptclemaiosok alatt megvoltak; mindenesetre nem egy termelési ág volt a kormány ellenőrzése alatt.
Az „idios logos gnómónjában” (102. §) a következő rendelkezést találjuk: „Ha a város gymnasiarchéseinek nincsen [olajuk] a bekenekedéshez, szabad bevinni a körzetbe olajat és eladni a fölösleget a városban szokásos áron, ellenkező esetben be kell szolgáltatniuk az olajat és még 20 talanton büntetést is fizetnek.” 1937-ben A. E. R. Boák közzétett egy 47-ből való michigani papiruszt, amelyen a tebtunisi sókereskedők egyezségét olvashatjuk. Ezek a sókereskedők választanak egy széleskörű felhatalmazással bíró epimelétést (az illetőnek joga van még letartóztatnia is az egyezség megszegőjét), meghatározzák, hogy kinek, hol, milyen áron és milyen áruval szabad kereskednie. Nyilván a só abban az időben állami egyedárusági cikk volt, és árusítását bérbe adták. A rómaiak azonban a monopóliumokat inkább közvetett adókkal helyettesítették, amelyek a fogyasztót terhelték.

Állami monopólium maradt viszont a természeti kincsek kiaknázása. Egyiptomban (nem jelentős méretekben) bányásztak rezet, vasat, aranyat, drága és fél-drágaköveket (achátot, onyxot, topázt, smaragdot, ametisztet, berillt, chalcedont, gránátot stb.) és ásványi anyagokat: alabástromot, porfirt, dioritot, kvarcitot, márványt, zsírkövet stb. A bányakincsek kitermelését közvetlenül a kincstár végeztette külön e célra kinevezett tisztviselők révén, akiknek katonai alakulatok állottak rendelkezésére. Diodóros színes leírásban számol be az itteni bányákban dolgozó rabszolgák szörnyű munkafeltételeiről. (III 13.) Néha a kőfejtők és bányák kitermelését bérbe adták ki.
A római kormányzat rablómódra zsákmányolta ki Egyiptom természeti kincseit. Természetes, hogy a kormány gondoskodott az öntözőhálózat karbantartásáról, a szabályszerű vetésforgóról, elrendelte, hogy hol és mit kell vetni, vetőmagot adott előre, harcolt a tisztviselők visszaélései ellen; de mindezek az üdvös szándékok nemérték el céljukat, mivel Egyiptomot a birodalom keretébe való bekapcsolásának első pillanata óta elsősorban is úgy tekintették, mint a császári kincstár jövedelmi forrását. A lakosság érdekeit feláldozták a kincstár követeléseinek, és abban a mértékben, ahogy a pénzszükség fokozódott, egyre kíméletlenebbül működött az adóprés és kimerítette a közvetlen termelők gazdasági erőit.
A bürokratikus apparátus a munka termelékenységének aláhanyatlására és a lakosság fizetésképtelenségére azzal válaszolt, hogy egyre súlyosabb rendszabályokhoz folyamodott, és még az is a bürokratikus apparátus kiszélesítésére vezetett, hogy Septimius Severus alatt a lakosságot a municipiumi élet megszervezése révén elérhető öntevékenységre szólították fel, mivel az új municipiumi intézmények és magistraturák valójában az állami apparátusba kapcsolódtak be és annak feladatait teljesítették.

Nem tudjuk pontosan, mennyi gabonát vittek ki Egyiptomból minden évben Róma ellátására. Aurelius Victor azt írja (Epit. I 6), hogy Augustus uralkodása alatt Egyiptom évenként 20 millió modius (6 000 000 artabé) gabonát (elsősorban búzát), de árpát és lencsét is küldött. De akkoriban még hatalmas magán-latifundiumok és papi földek is voltak Egyiptomban, amelyek mentesek voltak az adófizetés alól. A továbbiak folyamán a valamilyen úton-módon adózásra kötelezett föld mennyisége megszaporodott és a kincstári föld után járó adó és bérleti tarifákat felemelték.
A gabonán kívül Róma pénzbeli jövedelmet is húzott Egyiptomtól adók, vámok és egyéb tételek formájában. Strabón közlése szerint (XVII I, 13) Cicero Ptolemaios Aulétés jövedelmét 12 500 talantonra becsülte. De - írja Strabón -, ha egy olyan oktalan és tunya uralkodó alatt Egyiptom ennyit jövedelmezett, „mit mondjunk a mostani állapotokról” a római közigazgatás sokkal gondosabb kormányzásáról? Ha a Cicero-féle számot ezüstvalutában értelmezzük, akkor 300 millió egyiptomi drachmának felel meg.

A közigazgatási és gazdasági apparátus megerősítésének arányában az Egyiptomból kiszivattyúzott jövedelmek - mint Strabón írja - meg-növekedtek. 66-ban Agrippa, mikor rá akarta beszélni a zsidókat, ne keljenek fel Róma ellen, többek között rámutatott arra, hogy Róma Egyiptomtól egyetlen hónap alatt többet kap, mint amennyit Iudáea egész évben beszolgáltat. (Ios., Bell. Iud. II 16, 4.) Ha ez nem csupán szónoki fogás, akkor bizonyos számítások eredményeképpen azt mondhatjuk, hogy 66-ban az Egyiptomból származó bevételek 400 millió egyiptomi drachmát tettek ki, amiből egy egyiptomi lakosra körülbelül 50 drachma esett. Igaz, hogy ebben benne vannak az árubevitelre és kivitelre kirótt vámok is, amelyek nem érintették közvetlenül Egyiptom lakosságát; viszont figyelembe kell azt is vennünk, hogy a lakosság kénytelen volt fenntartani az óriási hivatali apparátust, hadsereget, közlekedési utakat stb.

Róma - a föld és az ásványi kincsek közvetlen kizsákmányolásán kívül – a megszámlálhatatlanul sok adó és beszolgáltatás révén szerezte egyiptomi jövedelmeit. A magánkézben levő földeket aruránként 1-2 artabé búzának megfelelő adóval terhelték meg. A kincstári földekről - a bérösszegen kívül - még egy csomó természetbeni szolgáltatás is járt. A földműves köteles volt természetben megfizetni még a rajta természetben behajtott bérösszeg vagy adó beszállításának a költségeit is a hajóra történő berakodás színhelyéig. Nagy távolságok esetében még ezen kívül behajtották rajta a gabona értékének 1-9%-át kitevő pótilletéket is. Ehhez járult a 12%-tól 15 1/2%-ig terjedő pótadó Ostrakonokon és papiruszokon eddig több mint 50 különféle természetbeni szolgáltatás és adó előfordulását regisztrálták, amelyeket különböző időkben az egyes nomosokban szedtek.

Egyiptomban rengeteg olyan adó volt, amelyet pénzben kellett fizetni. Egységes adó és illetékrendszer nem alakult ki. Minden nomosnak megvoltak a maga adói, ezeknek a mértéke azonban korántsem mindig egyezett. A dokumentumokban több, mint 450 különféle adó és illeték szerepel. Adókötelezettség alá esett minden iparág, minden fogyasztási cikk, de még a vallási szertartások elvégzése is; a és φόροι minden elképzelhető fajtáján kívül voltak még különféle „megosztott költségek” (μερισμοί) a rendőrség, a közlekedés, az adószedőknek és a pénzügyi hatóságok egyéb képviselőinek a fenntartására, középületekre, „-koszorúkra”, szobrokra és ajándékokra stb.
Az első helyet a fejadó foglalta el (λαογραφία, έπιν-εφάλα ον, egyik válfaját a συντάξιμον kifejezéssel jelölték.) Ennek az adónak a fizetési kötelezettsége alá esett - a római polgárokon kívül - minden férfi, tehát a rabszolgák is, 14 éves koruktól kezdve. Mivel eddig nem került elő sem olyan írás, amely nők adófizetését nyugtatná, sem nőtől származó adófelszólamlás felteszik, hogy a nők mentesek voltak a fej adó fizetése alól, bár még a rabszolgákat sem mentesítették alóla. Az adó összege különböző volt az egyes lakossági kategóriákra és az egyes nomosokra nézve.
Oxyrhynchosban a városi lakosság kiváltságos rétegei 12 drachmát fizettek, ezért volt a megjelölésük is όιοδεχάόραχμοι. Arsinoéban a tarifa 20 drachmától 40-ig terjedt; a lakosság legnagyobb része valószínűleg a 44 drachmát kitevő συντάξιμον-t fizette, amelyhez még bizonyos illetékek is járultak.

Minden 14 évben adóösszeírást tartottak, - összeírták és felülvizsgálták az adókötelesek névjegyzékeit, kihúzták a halottakat, bevezették a felserdült fiúkat. A névjegyzéket közvetlenül az adófizetők, később a háztulajdonosok nyilatkozatai alapján állították össze. Ha valaki nem nyújtotta be nyilatkozatát, vagy eltitkolt valamit, az „idios logos gnómónja” szerint (58. §) első esetben vagyonának 1/4 részét, másodízben vagyonának felét fizette büntetés gyanánt. Ezért az adófizetők pontosan kiállított adóbevallásokat adtak be, feltüntették teljes nevükön és korukon kívül lakóhelyüket és ismertetőjeleiket is. Egy oxyrhynchosi papiruszon (W 201) egy 65 éves szabadon bocsátott rabnő - a ház lakóinak adóbevallásával egyidejűleg - felsorolja ismertetőjeleit is: termete - közepes, haja - mézszínű, arca - hosszúkás, jobb könyökén forradás helye látható. Vagy például egy másik nyilatkozat, melynek benyújtója idejekorán közli gyermekének halálát, nehogy később az adófizetők névjegyzékébe kerüljön: „Isidórosnak, az arsinoéi nomosban levő Themistos járás királyi írnokának, Sotelostól, Iosephos és Erótion fiától, Tecmnának Apollónias faluban élő unokájától. Sara nevű feleségemtől született Iosephos nevű, még kiskorú és a fejadó fizetésére kötelezettek névsorába még fel nem vett fiam Traianus Caesar urunk 4. évének Tybi havában meghalt. Ezért kérlek, vedd fel fiamat az elhunytak névsorába.”
A nyilatkozat végén az adófizető rendszerint esküvel és tanúk aláírásával erősíti meg közlésének helyességét. Azok a személyek, akiknek joguk volt alacsonyabb díjszabás szerinti adófizetésre, egy külön erre rendelt bizottság előtt ellenőrzésen estek át. Itt fel kellett mutatniuk okmányaikat és tanúbizonyságaikat.

Adó volt kivetve a jószágállományra is. Az a gondosság, amellyel az adóbevallásokat elkészítették és benyújtották, mutatja, hogy milyen irgalmatlanul működött az adóapparátus. Egy 66. július 24-ről keltezett nyilatkozatban egy paraszt a következőket írja:
„Papiskosnak, volt városi kosmétésnek, az oxyrhynchosi nomos stratégosának, Ptolemaios királyi írnoknak és a nomosi írnokoknak, Artemisiostól, Petosiris fiától (anyja: Didyma, Diogenés leánya), a keleti toparchiában levő Phthochis faluból. Nero Claudius Caesar Augustus Germanicus császár most folyó 12. évében bejelentettem a fentebb említett Phthochis faluból, hogy a birtokomban levő állatállomány tizenkét báránnyal szaporodott. Most bejelentem a jelen második nyilatkozatom pillanatában mutatkozó szaporulatot: hét, azaz összesen hét bárányt. Esküszöm a császárra, Nero Claudius Caesar Augustusra, hogy semmit sem hallgattam el. Jó egészséget kívánok. [Másik kéz írása:] Én, Apollónios, Papiskos stratégos megbízásából hitelesítem: hét bárány. Urunknak, Nerónak 12. évében, Epeiph havának 30. napján." (P. Oxy. II 246.) [= Moravcsik Gy., A papiruszok világából, Budapest 1942. 88. skk. 1.]

Az adók és illetékek behajtása végett óriási bürokratikus apparátust építettek ki, amelybe egyre inkább bevonták a lakosság képviselőit is; leiturgia formájában nekik kellett behajtaniuk az adókat. Az adóbérlet gyakorlatához ritkán folyamodtak. Amikor a természetben járó adók behajtása volt soron, a termés learatásától kezdve a gabonának hombárba való szállításáig és hajóra való rakásáig minden mozzanatot külön erre a célra kiküldött személyek ellenőriztek, és minden ilyen ténykedésért - a gabona leméréséért, minőségi ellenőrzéséért, zsákokért stb. - az adófizetőtől még külön pótilletéket szedtek.



Folytatás: Aegyptus történelme és a provincia leírása IV. rész