logo

XXI September AD

Aegyptus történelme és a provincia leírása II. rész

Amikor Septimius Severus 202-ben Alexandreiának és a metropolisoknak és municipiumi szervezetet adományozott, ez az intézkedés nemcsak arra irányult, hogy a vagyonnal rendelkező személyeknek minél szélesebb köreit vonják be a közigazgatási apparátusba és újabb eszközökkel biztosítsák az adók befolyását. Ebben az a tény is kifejezésre jutott jogi szempontból, hogy Egyiptom „megérett” az egyenjogúsításra a többi provinciával, ahol ebben az időben a municipiumi élet teljesen elsorvadt, és a municipiumi tisztségek (honores) az önállóságnak még a látszatát is elvesztették, amennyiben terhes kötelezettségekké (munera) változtak. Septimius Severus reformja ugyanabba az irányba mutatott, mint Caracalla intézkedése, aki a birodalom minden lakosának megadta a római polgárjogot.
Érthető, hogy az egyiptomi metropolisok municipiumi berendezése alig-alig emlékeztetett az ónálló görög polisokéra. Wilcken helyesen jegyzi meg, hogy az egyiptomi metropolisokban szervezett tanácsok a strategos fennhatósága alá voltak rendelve: „Ezek a látszat szerint autonóm közösségek nem voltak kivéve a nomos közigazgatási felügyelete alól, sőt éppen, hogy alá voltak rendelve.” De ebben az időben ugyanez volt a helyzet más provinciákban is. Az egyiptomi városok „autonómiájának·” Jellege egészen szembetűnően rajzolódik ki egy új (a III. században bevezetett) intézmény: a dekaprótoi (decemprimi) működésében.

A „tíz első” testületé, amelyet a métropolisban valószínűleg ötévi időtartamra választottak, körzetenként (τόποι) volt beosztva, ahol tagjai, mint a kormányzat ügynökei tevékenykedtek a természetben és pénzben esedékes adók behajtásánál, a gabona elszállításának ellenőrzésében és az öntözési munkálatok felügyeleténél. Nem a nép képviselői voltak tehát, hanem az elnyomók segédei.
„Α dekaprótosok sok bosszúságot okoznak nekünk - panaszkodnak az egyiptomiak. (P. Oxy. 1671.) De maguknak a dekaprótosoknak sem ment valami fényesen, mivel nemcsak ők maguk, hanem még leszármazottjaik is vagyonukkal feleltek az adók befolyásáért. (W 278.) Ezért húzódoztak annyira a dekaprótosi tisztség gyűlöletes címétől. (P. Beauge 4.) De Asiában, Thyateirában is panaszbeadványokat nyújtanak be „a dekaprótosok fölöttébb terhes behajtási módszerei miatt. (IGRR IV 1290.)

Az egyiptomi municipiumi közigazgatás megszervezésének részleteit a Septimius Severus utáni időkből nem ismerjük kellőképpen, mivel a III. századból sokkal kevesebb papirusz maradt ránk, mint a Il.-ból. A kép nagyjából világos, de az újabb felfedezések hellyel-közzel bizonyos meglepetéseket hozhatnak. Például egy papirusz (P. Ryl. GK Inv. 630, 226-ból), amelyet Eric G. Turner 1937-ben adott ki, arra mutat, hogy Oxyrhynchosban volt gerusia, és ez a tény a teljes újdonság erejével halott. A szöveg a következőképpen hangzik: „Aurelius Didymusnak, ki Dioskuridés is, a volt exégétésnek és buleutésnek, aki Oxyrhynchos városának rendi szervezeteit is irányítja (ΰιέπονττ χαι τά στέμματα),. Aurelius Claudianus Sabatustól, Serapión és Ammonuté fiától, Oxyrhynchos városából. Elérvén immár a most folyó hatodik évben a születésemtől számított 68. évet, és arra köteleztetvén, hogy a gerusia tagjainak testületébe (tóig άπό τον· γερονσίου) soroltassam, akik ugyanezt a kort már elérték, - hogy részesedjem a gerusia kiváltságaiban (των τήρ γερονσία: τίμιων), ezennel nyilatkozatot nyújtok be, és mellékelem a megfelelő kivonatot a 24. év házi összeírásából, hogy a kellő intézkedés annak rendje és módja szerint megtörténhessék. Marcus Aurelius Severus Alexander Félix Augustus császár hatodik évében. Mellékelem továbbá az állami levéltártól kapott kivonatot a jelzett évben összeállított ellenőrző jegyzékből (έπιχρίσεωρ),”
Majdnem ezzel egyidejűleg került nyilvánosság elé egy rövid papírusz töredék, amelyben egy bizonyos Héraklés azt kéri, vegyék be őt is az újonnan választott kétszáz gerusiatag közé (έχ [!] των προσγενομέων όιακοσί]ων [γε]ρόντων).

A Turner által kiadott papirusz nyomán számos kérdés maradt tisztázatlan. Maga a „gerusia” kifejezés is kétféleképpen szerepel a papirusz szövegében: γερονσ.ον és ή γερονσία. Nem világos, hogy miféle kiváltságokról van szó: automatikusan veszik-e fel a tagokat a gerusiába, ha egy bizonyos kort elérnek, vagy csak bizonyos feltételek fennforgása esetén. Nem látjuk azután tisztán a legfontosabbat: mik a funkciói ennek a gerusiának?
Általános jellegű meggondolások, valamint egyéb provinciákban megőrződött hasonló intézmények analógiája alapján feltehetnek, hogy nem politikai intézmény volt ez, hanem afféle klub, melynek tagjait a kultusz vagy kölcsönös segítség érdekei fűzték egymáshoz.
De bármilyenek voltak is a III. századi egyiptomi városok „községi” szervezetének részletei, ez a szervezet lassú és hosszú fejlődés eredményét jelentette, míg végül Egyiptom is hozzáhasonult a birodalom egyéb részeihez. Kétségtelen, hogy fontos szerepet játszott itt Caracalla 212. évi edictuma, az úgynevezett „Constitutio Antoniniana”.
Caracalla edictumát irodalmi forrásaink kellő részletességgel ismertetik. Ezek közül is a legfontosabb Cassius Dio és Ulpianus. Cassius Dio ezeket írja: „Rómaiakká tette valamennyi alattvalóját (jiávtag iovg év aiicov) szavai szerint azért, hogy jótéteményt gyakoroljon velük, valójában pedig azért, hogy több (adó) folyjék be a kincstárba, mivel a peregrinusok a legtöbb adó alól mentesek.” (LXXVII 9.) Ulpianus szerint (Dig. I 5, 17): in őrbe Romano qui sunt ex constitutione imperatoris Antonini cives Romani effecti sunt. Egy giesseni papiruszon (P. Giess. 40) szintén megvan az edictum szövege. Ennek 1910-ben történt közzététele élénk vitákra vezetett, amelyek még a legutóbbi időben sem csitultak el. Ennek az a magyarázata, hogy a papirusznak éppen a legfontosabb (7-9.) sorai romlottak.
A papirusz szövegének filológiai, főleg pedig történeti elemzése alapján a decretum latin eredetijét a következő módon egészíthetjük ki: „Do igitur cmnibus, qui in őrbe Romano sunt, civitatem Románam, manente omni genere constitutionum, exceptis deditíciis”, a görög szöveg olvasása pedig a következő: ύίδωμι τοίνυν άπασι τοΐς κατά την Ρωμαϊκήν οικουμένην πολιτείαν Ρωμαίων, μένοντος παντός γένους συστημάτων χωρίς των δεόιιικίων, vagyis: „Mindazoknak, akik a római oikumenén élnek, megadom a római polgárjogot, a politikai rendszerek mindennemű fajtájának fenntartásával, kivéve a dediticiusokat.”

Ez a gondolat, hogy az egész szabad lakosság polgári jogait egyenlősíteni kell, már régóta érett.. Amilyen mértekben nyesegették a polgárok valóságos jogait, ugyanabban a mértékben nőtt a számuk, és mikor ezek a jogok tiszta fikciókká váltak, csak egy lépés hiányzott ahhoz, hogy mindenki egyformán - jogfosztott legyen. A História Augusta közlése szerint (V. Comm. 1, 14) már Marcus Aurelius foglal-kozott azzal a gondolattal, hogy mindenkinek megadja a római polgárjogot. Ezt a tervet a birodalom objektív életfeltételei vetették fel, és Caracalla csak betetőzte hivatalos intézkedésével az évszázadokon keresztül tartó folyamatot.
A római polgárok éppen ezért ellenvetés nélkül fogadták Caracalla rendeletét, mint olyan újítást, amely talán sértette önérzetüket, viszont a mindennapi élet gyakorlatát mégsem változtatta meg gyökeresen. Jellemző ebben a vonatkozásban az, hogy Cassius Dió hogyan adja elő olvasóinak ezt a jelenetet: csak úgy mellesleg, mint egy vonást a sok közül, ami mind alkalmas arra, hogy a gyűlöletes Caracalla mohóságát mutassa. Bezzeg vagy száz évvel azelőtt egy ilyen rendelet kibocsátása, ha ugyan valamelyik császár rászánta volna magát, milyen megrázó hatást váltott .volna ki! De azért szükség volt fenntartásra: minden addigi politikai rendszer (a sok különböző πολίτευμα és σύστημα fennmarad.
A dokumentumok szemléltetően mutatják, milyen sokra tartottak mindenféle látszat-kiváltságot; egy „alexandriai” magas lóról beszélt a χώρα lakosaival, az „πό γυμνασίου csoporthoz tartozók pedig különbeknek gondolták magukat a metropolis közönséges lakosainál. Az általános egyenlősítés a régi társadalmi szervezetek fenntartására vonatkozó megjegyzés nélkül sértette volna a kiváltságos csoportokat és csökkentette volna a császár „jótéteményének” jelentőségét. A fő azonban az, hogy olyan rendszerben, amelyben a lakosságot különbözőképpen terhelték meg adókkal és kötelezettségekkel, és amely lehetővé tette a bonyolult helyi igazságszolgáltatást, tekintetbe véve a provinciálisok egyes kategóriáinak társadalmi helyzetét, - mindezeknek a különféle kategóriáknak a hirtelen eltörlése zűrzavart idézett volna elő a tartományok közigazgatásában. Természetes, hogy az idők folyamán a rendelet eredményeképpen, valamint a birodalom általános nivelláló irányzata folytán a különbségek végül is elsimultak; de ez fokozatosan ment végbe, kiegészítő utasítások és rendelkezések közbeiktatásával, megrázkódtatások nélkül.

A „dediticii”-t illető kikötésre szintén szükség volt. A polgárok durva sértésnek érezték volna, ha a polgárok sorai közé fogadják a „dediticii”-t, vagyis a fegyveres erővel nemrégiben legyőzött ellenségeket, a római földre áttelepített barbárokat, valamint az olyan szabadon bocsátott rabszolgákat is, akik előzőleg bűntettekkel szennyezték be magukat. A „dediticii” kivétele azért történt, hogy ne adjanak alkalmat a rómaiak „indignatio”-jára a birodalom lakosságának e kategóriájával való bánásmód miatt.
Mommsen óta, akinek nem volt tudomása a giesseni papiruszról, az a vélekedés gyökeresedett meg, mintha Caracalla csak a lakosság kiváltságos csoportjainak adományozta volna a polgárjogot. De még ma is, a giesseni papirusz kiadása óta, amely pedig világosan ír („mindenkinek”), és Ulpianus szavai (omnibus qui in őrbe Romano sunt) ellenére, még olyan tekintélyes papirológusok is, mint pl. P. Meyer, Mitteis, Wilcken, Segré, Jones, azt a hipotézist védelmezik, amely szerint a „dediticii”-hez tartoznak a lakosságnak mindazok a csoportjai, amelyek fejadó fizetésére voltak kötelezve, vagyis az egyiptomiak nem estek az új törvény hatálya alá. Erre vonatkozólag forrásainkban semmiféle adatok nincsenek.
De az olyan egyiptomi papiruszok tanulmányozása, amelyek nyilvánvalóan bizonyítják a rómaikori Egyiptom néptömegeinek lesüllyedt helyzetét, a papyrológusokban azt a hiedelmet keltette, hogy a közönséges egyiptomi földművesek nem lehettek római polgárok, hogy „dediticii”nek számítottak, amióta csak Augustus meghódította Egyiptomot, Caracalla rendelete előtt 240 évvel! Ezeknek a kutatóknak az állásfoglalása nem bírja ki a kritikát.

Először is fejadót (tributum capitis) nemcsak az egyiptomiak fizettek. Appianos azt írja, hogy a palesztinai zsidók súlyosabb fejadót (φόρος τών σωμάτων) fizettek, mint a környező lakosság. (Syr. 50.) Még határozottabban ír Ulpianus: in Syriis a quattuordecim annis masculi, a duodecim feminae usque ad sexagesimum quintum annum tributo capitis obligantur. (Dig. L 15, 3 pr.) Vespasianus mentesítette Kaisareia lakosait a tributum capitis fizetése alól. (Dig. L 15, 8, 7.) Afrika lakosairól Iosephus Flavius azt írja, hogy παντοίως φορολογούνται. (B. Iud. I 16, 4.)
Ugyanakkor Meyer, Wilcken és a többiek Syria, Palesztina és Afrika lakosságát nem számítják a dediticii-hez; lehetetlen lett volna dediticii-nek minősíteni a régesrég hellénizálódott, bizonyos autonómiával rendelkező és világhírű kultúrközpontokkal dicsekvő városokat és tartományokat. De Egyiptomban is a városi lakosságot, amely politikai szervezetekkel rendelkezett, elsajátította a görög kultúrát, gymnasionokat és színházakat létesített, összegyűjtötte és lemásolta a görög klasszikusokat, aligha lehet egy megítélés alá venni a nemrégiben leigázott barbárokkal. Tíz évvel Caracalla rendelete előtt az egyiptomiak önkormányzatot kaptak, bár az csak formális volt. És még Antoninus Pius alatt az oxyrhynchosi αρχσντερ és d”og közösen üléseznek az ott élő alexandreiai rómaiakkal és alexandreiai polgárokkal.

Segré, majd nyomában Jones éppen ezért azt ajánlja, hogy dediticii-nek csak a falusi lakosságot, ne a métropolisok lakosait minősítsük. De ez teljesen önkényes feltevés. Hiszen a városi lakosság is fizette a fejadót - egyes csoportjai alacsonyabb kiszabás szerint, de mégiscsak fizette. Bell ezzel kapcsolatban jogosan említi az erényes szűzről szóló anekdótát, aki azzal mentegetőzött, hogy újszülött gyermeke egészen kicsiny. De forrásaink egyáltalán nem is tudnak arról, hogy az egyiptomiak társadalmi-gazdasági szempontból csoportokra lettek volna tagolva. Egy nyilatkozatban (P. Oxy. V 180, 132-ből) az eskütevő háztulajdonos kijelenti, hogy a felsorolt lakókon kívül senki más nem lakik nála: μήτε έπίξενος μήτε Ρωμαίος μήτε Άλεξαυόρενς μήτε Αίχν[πτιος] μήτ άτιελενίϊερος.
Ugyanezek a kategóriák vannak felsorolva a P. Oxy. II 225 (= W 201, 48-ból) jelzésű papiruszon is. A „Gnómón idiu logu” szintén csak egy kategóriát ismer: Αί/όπτιοι. Ha a falusi lakosság (έγχοτριοι) az egyiptomiakon belül különálló, leginkább jogfosztott csoportot jelentett volna, a gnómón, melynek összeállítója részletesen taglalja a lakosság különféle kategóriái közti polgári jogi viszonyokat, nem mellőzte volna hallgatással. A falusi lakosságot még városi leiturgiákra is igénybe lehetett venni. Egy 250-ből való papiruszon (JEA 1935. évf. 244..skk. 1.) a falusi lakosok (κωμήιαι) amiatt panaszkodnak, hogy Arsinoé városa városi leiturgiákra veszi őket igénybe Severus parancsa ellenére; erre a meétropolis képviselői azt válaszolják, hogy „a falusiakat nálunk mindig igénybe szokták venni a kosmétési állásra” (άεϊ χωμήται παρήμίν προβάλλονται εις κοσμητείας).

Végül közvetlen adataink is vannak arra vonatkozólag, hogy Egyiptom falusi lakosai római polgárjogot kaptak. Mint ismeretes, azok a provinciális lakosok, akik Caracalla rendeleté értelmében elnyerték a római polgárjogot, a császár tiszteletére felvették az Aurelius praenoment (ti. a császár hivatalos neve Marcus Aurelius Antoninus volt). Bickermann 1926. évi disszertációjában - papiruszok és ostrakonok részletes elemzése révén - kimutatta, hogy voltak „Aurelius” nevű egyiptomi falusi lakosok, ebből pedig az következik, hogy a Constitutio Antoniniana alapján megkapták a római polgárjogot.
Nem vitás ezzel kapcsolatban egy 276-ból való papirusz sem. (Meyer, Jur. Pap. 133. sz. - Mitteis 364.) Ezen 56 kecske bérbevételéről van szó; bérbe veszi pedig Αύρήλιος Παννεντι Σηπίγου άπό κώμης Θεοξενιόος παρά Αίρηλίον ΙΙαβοντος Καλάμου „7ΐό κώμης Ευημερίας, itt mindkét szerződő fél - a nevekalapján ítélve - egyiptomi, mind a kettő - falusi (άπό κώμης), és mind a kettő ”Aurelius”, vagyis római polgár.

Caracalla rendelete nem jelentette automatikusan az újdonsült polgárok mentesítését is a fejadó fizetése alól. A Digestákban világos utalást találunk arra, hogy az adótól való mentesítést külön intézkedésben ki kellett kötni: divus Antoninus Antiochenses colonos fecit, salvis tributis . . . Divus Vespasianus Caesarienses colonos fecit non adiecto, ut et iuris Italici essent, séd tributum his remisit capitis. (Dig. L 15, 8, 5-7.) Ahhoz, hogy az új Aureliusok mentesüljenek a fejadó fizetése alól, külön erre vonatkozó intézkedést kellett kiadni, ilyent azonban Caracalla nyilván nem adott ki.
A dokumentumok Egyiptomban Caracalla halála után is bizonyítják, hogy a fejadó megvolt; bár sok dokumentumunk nincs ugyan, mégis vannak bizonyítékaink. Persze az „O. Theb. 86” jelzésű (213-ból való) ostrakont, amely fejadó fizetéséről szól, lehet azzal is magyarázni, hogy itt az előző évi tartozások megfizetéséről van szó. Az ιίκρισις említésével egészen 250-ig találkozunk, a δωδεκάόραχμο; kifejezés (a 12 drachmás, csökkentett összegű adó kiváltságos fizetője) késői papiruszokon is előfordul; ez az egyiptomiak becsvágyának is lehet a kifejezése: mindenféleképpen hangsúlyozni akarták, hogy egy, valamikor kiváltságos csoporthoz tartoznak. Néhány papiruszunk mégis van, amely nyilván bizonyítja, hogy a λαογραφία. vagyis a lakosság összeírása az adó kiszámítása és behajtása céljából még a III. század közepén is folyt. Ilyen dokumentumaink egyelőre csak gyér számban vannak, azt a következtetést mégis levonhatjuk belőlük, hogy a fejadót Egyiptomban nem törölték el egyik napról a másikra. Talán a régebbi κατ οικίαν λαογραφία egyik válfajára utal az a III. század derekáról való papirusz, amelyet Wallace idéz, és amelyben a városi (hermupolisi) házadó 60 drachmánként való felosztásáról εζηκοντάδρα/μος μερισμό; εί; το κατοίκίαν τής πόλεως van szó. Johnson szerint a fejadót eltörölték, viszont elmaradását egyéb bevételi tételekkel kiegyenlítették. A kérdés végleges tisztázásához újabb dokumentumok előkerülését kell kivárnunk.

Az a helytelen elképzelés, amely szerint az egyiptomiak nem nyerték volna el a polgárjogot, arra az ugyanúgy helytelen elképzelésre vezetett, mintha Diocletianus adóreformja nem terjedt volna ki Egyiptomra, ahol a „capitatiö” régtől fogva megvolt. Ezt a szilárdan meggyökerezett véleményt megcáfolta Aristius O(pta)tus egyiptomi praefectusnak egy nemrégiben felfedezett edictuma, amelyet A. E. R. Boák adott ki: a praefectus közhírré teszi edictumában a négy uralkodó 297. évi rendeletét a capitatio egyiptomi bevezetéséről. Ezek szerint arra a végkövetkeztetésre juthatunk, hogy bár a római politika Egyiptomnak a környező világtól való elszigetelésére irányult, a birodalom politikai és társadalmi életének általános fejlődési vonala utat tört magának itt is.
Az egyes provinciákban a régi viszonyok megtörésének a folyamata nem azonos utakon ment végbe, de végeredményben Egyiptom a III. században a birodalom többi részeihez hasonul, megközelítőleg ugyanazt a homogén osztályviszonyoknak megfelelő szervezetet nyeri el. A birodalom nivelláló ereje azonban nem tudta teljesen eltüntetni Egyiptom egész előző történetének sajátosságát és gazdasági életének különleges vonásait, és ezek Egyiptom későbbi története során is megmutatkoztak.

Egyiptom gazdasági életének tanulmányozásához a tudomány sokkal bővebb forrásanyaggal rendelkezik, mint más provinciákkal kapcsolatban. Irodalmi utalás rendkívül kevés van; feliratokat Egyiptomban ugyancsak viszonylag csekély számban találtak, de még ez a kevés sem valami tartalmas, - kivéve az olyan jelentős feliratokat, mint amilyen például Tiberius Iulius Alexander, vagy Vergilius Capito edictuma.
Ezzel szemben Egyiptom földje rengeteg papiruszt őrzött meg, és ezek lehetővé teszik számunkra, hogy közvetlenül betekinthessünk az egyiptomiak társadalmi és magánéletének minden rejtett zugába. A papirusz-állomány egyre gyarapodik, számuk máris oly nagy, tartalmuk oly gazdag és változatos, hogy külön tudomány - a papirológia - foglalkozik velük. Fontos kiegészítői a papiruszoknak az ostrakonok, vagyis azok a cserépdarabok, amelyekre apróbb feljegyzéseket, nyugtákat, jegyzékeket írtak.

Sajnos azonban, a papiruszok minden számbeli bőségük ellenére sem teszik lehetővé azt, hogy Egyiptom gazdasági életének képét a maga teljességében rekonstruálni tudjuk. Arról van szó, hogy először is a papirusz csak száraz levegőn marad meg; ezért a papiruszok túlnyomó többségét a sivataghoz közeleső vidékeken találták, ahol úgyszólván sohasem esik az eső, és ahova sohasem jut el a Nílus áradása.
A sűrű lakosságú Delta bizonyult a legkevésbé alkalmasnak a papiruszok megőrzésére. Másodszor: a papiruszokat leggyakrabban olyan települések szemétdomb-maradványai közt találják, amelyeket lakosaik még az ókorban elhagytak, és amelyeket elborított a sivatag homokja. Alexandreiában, ahol Egyiptom közigazgatása összpontosult, és ahol a leggazdagabb levéltárak voltak - olyan dokumentumok, amelyek számba vették a lakosságot, foglalkozását, jövedelmét, vagyonát -, az élet nem szűnt meg, viszont az aktualitással többé nem bíró dokumentumok - érthető okokból - megsemmisültek. Ezért van az, hogy Alexandreiából nem kerülnek elő papiruszleletek; alexandreiai papiruszokat csak véletlenül lehet találni, akkor is· Alexandreia határain kívül. Végeredményben a papiruszok rengeteg magánjellegű felvilágosítással szolgálnak, viszont annál kevesebb bennük az általános érvényű adat.
Pontosan meg tudjuk például mondani, hogy hány és milyen kategóriába sorolt ember lakott Oxyrhynchosban, i. sz. 235ben, a libások utcájának akármelyik házában, viszont nincsenek értesüléseink Egyiptom lakosságának összesített számáról, bár minden 14 évben népszámlálást tartottak: a népszámlálások összesített adatait Alexandreiában őrizték, és így nem is maradtak ránk. Egészen részletes leírásaink vannak egyes földbirtokokról, ismerjük minden egyes telek pontos méreteit, minőségét, kategória-beosztását, bérleti díjszabását, a földbirtokos nevét, de az egész Egyiptomra vonatkozó általános földkataszter adatait hiába keressük a papiruszokon. Sok ezer papirusz és ostrakon számol be adók befizetéséről és szolgáltatások teljesítéséről, pontosan megtudjuk, hogy ki, mikor, kinek, miféle adót fizetett, miféle pénzben. Viszont nem ismerjük az adószabályzatot, az adók normáit és tarifáit, amelyek Egyiptom területén az egyes korokban érvényben voltak.
Végül az előkerült papiruszok tömege időbelileg egyenlőtlenül oszlik meg: legtöbb a II. századból való, kevesebb maradt az I. és a III. századból. Ezek szerint a római Egyiptom történetére nézve sokkal több forrással rendelkezünk, mint más provinciák történetére nézve, de akárhány egészen lényeges pont mégis tisztázatlanul marad.

Iosephus Flavius számításai szerint (Bell. Iud. II 16, 4) Egyiptom lakossága 66-ban 7 500 000 főt tett ki, nem számítva Alexandreia lakosságát és a római polgárokat. Iosephus ezzel kapcsolatban Rómának Egyiptomtól járó jövedelmeire hivatkozik; az író aligha végzett önálló számításokat, hogy az adóbevételek alapján az egyiptomi lakosság számadatait megállapítsa; nyilván kész számot használt, amelyet valami hivatalos iratban talált. Ezért a Iosephustól megadott számot a valósághoz közelállónak szokták tekinteni. Ha hozzávesszük még Alexandreiának mintegy félmilliót kitevő lakosságát, valamint a római polgárokat, a végeredmény 8-9 milliót fog kitenni. Ez a szám nem túlságosan magas, ha Philónnak arra a megjegyzésére gondolunk (In Flacc. 6), hogy Egyiptomban „legalább százszor tízezer” (vagyis egymillió) zsidó élt.
Ez a lakosság mintegy 2 millió hektárnyi (7 millió arura, 1 arura 2750 négyzetméternek felel meg) területet foglalt el, melynek legnagyobb részén földművelő gazdálkodás folyt. Feltehetjük, hogy a városok, kertek és a jószág legeltetésére szánf területek leszámításával a gabona (elsősorban búza-) ültetvények 6 millió arurá-nyi területet vettek igénybe.

Alexandreia kivételével Egyiptomban nem voltak nagyvárosok. A karanisi ásatások azt mutatták, hogy az egyiptomiak lakóházai legtöbbnyire szűk kis sárkunyhók voltak. De a lakosság ott is egészségtelen körülmények közt élt, ahol a házak nagyobbak voltak. A lakosság összezsúfoltságát bizonyítják azok a dokumentumok, amelyek egészen jelentéktelen - 1/10, 1/32, 1/36 - házrészek eladásával, elzálogosításával és bérbeadásával foglalkoznak; egy esetben megtudjuk például, hogy egyetlen ház egytizedrészében 26 ember élt.

Az egyiptomi gazdasági élet alapja a földművelés volt. A császárkori Egyiptom a Ptolemaiosok korának számos hagyományát őrizte: például a földhasználat módozatait, az öntözési rendszert és az ezzel járó ellenőrzést, a földek igazgatásának bürokratikus rendszerét. De a rómaiak sok mindent megváltoztattak; a változtatások a földhasználók kate-góriáinak egyenlősítésére, a magánföldtulajdon szerepének fokozására, a közösségi rend csökevényeinek megszüntetésére vagy módosítására irányultak. A „királyi földet-” továbbra is „királyinak-” nevezik, de ugyanakkor feltűnik a γή δημοσία (ager publicus) megjelölés is. A templomi földeket, mint láttuk, elkobozták, a papok illetményt kaptak helyette. Amikor 202-ben a városok „önkormányzatot” nyertek, bizonyára hozzájuk csatolták a nomosi területen levő földeket is, tehát a nomosok helyzete is megváltozott.
Az Egyiptom földjén létrejövő magán-nagybirtokok, élsősorban a császári birtokok, még ha valószínűleg nem voltak is rabszolgamunkára alapozott hatalmas latifundiumok, mégis megváltoztatták a közvetlen termelők kizsákmányolásának régebbi formáját és apránként előkészítették a feudális viszonyok kialakulását. Mindezek a változások szinte észrevétlenül, egyelőre a régi formák leple alatt mentek végbe.



Folytatás: Aegyptus történelme és a provincia leírása III. rész