logo

XXI September AD

Achaea történelme és a provincia leírása II. rész

Görögország császárkori gazdasági életére vonatkozólag értesüléseink oly gyéren csordogálnak, hogy semmiképpen sem tekinthetjük megnyugtatónak azokat a kísérleteket, amelyek arra irányulnak, hogy a gazdasági életnek akár még csak viszonylagos mozgását is általános vonásaiban megrajzolják. Day jogos bírálattal illeti Graindort, aki egyetlen, ráadásul még nem is teljes jegyzék (az athéni Amynandridai-nemzetség összeírása) alapján akarta megállapítani Athén lakosságának lélekszámát. Day, bár több fenntartással él, tulajdonképpen maga is e szerint a módszer szerint jár el. Az ephébosok számából indul ki, akiknek adatait különböző évekből származó feliratokon találjuk meg. Az Augustustól Traianusig terjedő időre vonatkozólag mindössze öt ilyen feliratot ismerünk, a következő számadatokkal:

i. e. 13/12......130
i. sz. 45/46......102
41/54......96
84/93......94
100/101......60

A Traianustól Marcus Aureliusig terjedő időre vonatkozólag már több adattal rendelkezünk:

100/101-től 111/112-ig......52
110......120
112/113......21
116/117......4
142/143......54
145/146......106
150/151......70
155/156......79
157/158......133
158/159......106
164/165......143
166/167......95
167/168......26 (27)
172/173......80
175/178......106

Nyilvánvaló, hogy a 113 évet felölelő korszakból öt felirat nem alkalmas egyáltalán semmiféle következtetés levonására sem; de még a 80 éven belül állított 15 feliratból sem vonhatunk le olyan következtetést, amely túlterjedne az ephébosok speciális kérdésének a határán. Ezekből az ingatag alapokon álló adatokból Day - bár mindenféle fenntartással - mégis azt a következtetést vonja le, hogy Athén Augustustól Traianusig csak lassan heverte ki azokat a sebeket, amelyeket Görögország a polgárháborúk korában elszenvedett, viszont Traianustól Marcus Aureliusig bezárólag gyarapodást figyelhetünk meg. Nem nehéz megállapítanunk, hogy az első táblázat abszolút számai semmivel sem maradnak el a második táblázat számai mögött. Sőt: az első táblázat átlaga - 96, míg a másodiké csak 80.

Arra vonatkozólag, hogy Görögországban ebben az időben milyen volt a termelés, értesüléseinket az esetleges irodalmi említésekből és a rendkívül ritka feliratok szövegéből meríthetjük. Görögország a klasszikus korban gabonabevitelre szorult. Lehetséges, hogy a görög városok a lakosság lélekszámának csökkenése és az életszínvonal általános süllyedése folytán úgy-ahogy ki tudtak jönni, olyan városokban azon; bán, mint amilyen Athén volt, a gabonakérdés meglehetősen bonyolult maradt. Egy 209/210-ből való, erősen töredékes felirat (IG II-III2 1118) valószínűleg a gabonaeladást szabályozza, már amennyire az épen maradt egyes szavakból (mjμάς αϊτόν, ρυπαρόν, πάντα ένοχλώσι) erre következtethetünk.
Egy másik felirat (ibid. 1119), a szöveg maradványokból ítélve, ugyancsak valami szigorú rendelkezés lehetett (a III. század elejéről) a gabonaeladás szabályozásával kapcsolatban. Az ”IG II-III2 3504-3505” jelzésű feliratokon a következő kifejezéseket olvashatjuk: σιτωνικδν ταμιεΐον (gabonaellátási hivatal), ταμίαι των σιτωνιχιϋν, σιτώναι. Cassius Dió közlése szerint (LXIX 16, 2) Hadrianus pénzzel járult hozzá az évenként rendezett athéni gabonaosztás költségeihez. Philostratos a szofista Lollianos életrajzában (V. soph. I 23) azt írja, hogy egyszer megérkezett Athénbe a thessaliai gabonaszállítmány, de a városi pénztár üres volt, és Lollianos, mint akkori stratégos, tanítványai körében gyűjtötte össze a pénzt a szállítmány kiváltására. Egy másik alkalommal Lollianost kövekkel akarták agyonverni azért, mert nem volt képes biztosítani a város kenyérellátását.

Valószínű, hogy a híres hyméttosi méz változatlanul nagy keresletnek örvendett Görögország határain túl is. A növényi olaj exportjára vonatkozó értesüléseinket abból a majdnem teljes épségben megmaradt hadrianusi rendeletből (IG II- III2, 1100) meríthetjük:
„Akik olaj termeléssel foglalkoznak, egyharmadát szolgáltassák be, azok pedig, akik Hipparchosnak a kincstár által elárverezett földjeit birtokolják, egynyolcadot, de ez a kiváltság csak az utóbbiakat illeti meg. Adják tehát be a termés betakarításával egyidejűleg részenként, a betakarított (σιγκομιζομένον) termés elszámolása alapján az elaiónéseknek,1 akik a közösség szükségleteiről mindig gondoskodnak. Adjanak be nyilatkozatot ... a termés betakarításáról [a pénztárosoknak] és a hírnöknek . . . Ezt a nyilatkozatot esküvel erősítsék meg, - hogy mennyit takarítottak be összesen, valamint hogy melyik rabszolga vagy melyik libertinus révén. Ha a föld birtokosa olajat ad el, vagy a földműves, vagy a felvásárló, [szintén adjanak be nyilatkozatot].
Ugyanezekhez nyújtsa be nyilatkozatát az is, aki kivitelre ad el, - hogy mennyit és kinek ad el, és hol horgonyoz a hajó. Ha pedig valaki nyilatkozattétel nélkül ad el kivitelre, vétessék el tőle, amit eladott, még ha a városnak járó mennyiséget már beszolgáltatta is. Aki pedig hamis jelentést ad be akár a termésre vonatkozólag, akár a kivitellel kapcsolatban, vagy aki egynyolcadot szolgáltat be olyan telek után, amelyet nem a kincstártól vásárolt, és amely nem hipparchosi föld, essék elkobzás alá, a feljelentő pedig kapja meg a felét. Aki pedig [olyan olajat vásárol], amelyet nem jelentettek be, . . . tartsa magánál a vételár felét, ha még nem adta oda, vagy vigye el [az olaj felét], míg a másik fele a kincstárra száll.
A kereskedő is jelentse írásban, mit visz ki és kitől mennyit. Ha pedig rábizonyul, hogy bejelentés nélkül akar elhajózni, az olajat el kell kobozni. Ha pedig az illető el is hajózott, és az illetőt feljelentették, a démos írásban értesítse erről városát és engem. Az ilyen ügyeket 50 amphoráig egyedül a búié tárgyalja, azon fölül a démosszal együtt. Es ha a fedélzeten tartózkodók közül valaki feljelentést tesz, a stratégos haladéktalanul hívja össze a következő napra a tanácsot, ha pedig a feljelentés tárgya meghaladja az 50 amphorát, - az ekklésiát. A fele a leleplezőt illeti.
Ha pedig valaki hozzám, vagy a proconsulhoz fellebbez, a démos jelölje ki a syndikosokat. Hogy pedig a vétkesek büntetőügyei ne legyenek elkerülhetetlenek, a kincstári beszolgáltatás olyan áron történjék, mint amilyen az országban szokásos. Ha pedig a jó termés folytán bármikor a beszolgáltatásokból származó egyharmad és egynyolcad többnek bizonyulna, mint amennyit a közszükségletek követelnek, engedtessék meg azoknak a földműveseknek, akik [erre vonatkozólag] másodszor is nyilatkozatot nyújtanak be - attól függően, hogy mennyi kell a közszükségletek fedezésére -, hogy megtarthassák az olajat, az egészet vagy egy részét, amennyit az elaiónések vagy a pénztári tisztviselők nem akarnak tőlük elvenni...”

Amint ebből a rendeletből kiviláglik, az olajkivitel előnyösebb volt a termelőkre nézve, mint ha termésüket eladták a városnak, és a város csak nehezen tudott olajat vásárolni a szabadpiacon. Az olajat viszonylag nagy mennyiségben (50 amphora = 1300 liter) vitték ki. Ebből a rendeletből az is kiderül, hogy az athéniek maguk ítélkeztek, természetesen csak a császári hatalom előírásainak határain belül. Kiváltságot élveztek azok a birtokosok, akik Hipparchos (Héródés Attikos nagyapja) a kincstár által elkobzott nagybirtokának parcelláit vásárolták meg. Kereskedelmi cikk volt valószínűleg Élis nevezetessége, a finom len, amely csak ott terem és sehol másutt Görögországban·. (Paus. V 5, 2.)

A kereskedelem méreteire vonatkozólag csak véletlen irodalmi adatokból következtethetünk. Apuleius „Metamorphoses”-ében a kiskereskedő-típusról a következő leírást olvashatjuk:
”Aiginai vagyok; azt is elárulom, mivel keresem kenyeremet: mézzel, sajttal s egyéb efféle vendéglői áruval cikázom keresztül-kasul Thessaliát, Aitóliát, Boiótiát. Mikor egyszer neszét vettem, hogy Hypatában, Thessalia legfényesebb városában pompás zamatú friss sajtot lehet kapni igen olcsó áron, lóhalálában odasiettem, hogy az egészet megvegyem. Csakhogy ballábbal indultam útnak, s mint rendesen, most is füstbe ment a jó vásár reménye: egy Lupus nevű nagykereskedő már előtte való nap megvásárolta az egészet. (Met. I 5, Révay József ford.)

A nagykereskedő itt római nevet visel (Lupus). A külföldiek valószínűleg nem csekély szerepet játszottak a kereskedelemben, különösen a nagykereskedelemben. Azon a feliraton, amelyet Héródés Attikos feleségének tiszteletére állítottak (SIG3 856), az aláírók közt szereplő 27 peiraieusi 7tpayiiaievtaí közül 16 - odavalósi, míg 11 külföldi. Ugyanerre következtethetünk abból a tényből, hogy az Attikában talált idegen síremlékek száma felugrott. Az i. e. 403-tól Augüstusig terjedő időből 183 olyan sírfeliratot publikáltak, amelyet Bithyniából, Pontosból és a Propontis vidékéről származó személyeknek állítottak, a császárkorból pedig 128-at; viszont a kisázsiai lakosok síremlékeinek száma 125-ről 469-re, a szíriaiaké 39-ről 118-ra emelkedett.
Ha a kereskedelem pang és szegényes, mint ebben az esetben is, a piacra kerülő árura szinte rávetik magukat a felvásárlók és közvetítők, hogy megkeressék a napi kenyérre való 2-3 obolost. Hadrianus 124/125-ben kiadott rendelete (IG II-III 1103) mentesíti a vámok alól ”a halászokat Eleusisben, ha az eleusisi piacon adják el árujukat”, és kilátásba helyezi, hogy felelősségre vonatja a közvetítőket, főleg azokat, akik másodkézből vásárolnak; ”adják el vagy maguk a szállítók, vagy az első kézből vásárlóké.”

Görögország egyik legfontosabb kiviteli cikke valaha az edényáru volt. A görög cserépedények iránt mutatkozó kereslet már a hellénisztikus időkben aláhanyátlott, a császárkorban pedig nemcsak a keramikai készítmények kivitele szűnt meg úgyszólván teljesen, hanem az I. században - az archeológiái adatok bizonysága szerint - még Athént is itáliai importáruk és egyéb cikkek, főleg arretiumi edények árasztották el. Az itáliai mécsesek még Korinthosban is kiszorították a korinthosiakat." Nem arról van itt szó, mintha Korinthos mint római colonia, a római ízlésnek akart volna hódolni, hanem arról, hogy a görög edények régebbi fogyasztói megtanulták, hogyan kell tömegesen - és a görögöknél nem rosszabbul, hanem jobban - előállítani az edényárukat.
A római császárok nagyszabású építkezései következtében jelentős kereslet mutatkozott a görög márvány iránt; egyik-másik fajtát különösen becsülték. De a márványkivitelből semmi sem jutott a görögöknek, mivel a kőbányák - mint a sok feliratból kiderül - a római kormányzat monopóliuma alá estek.

Ami a bányakincseket illeti, Strabón bizonysága szerint a híres ezüstbányák kimerültek, és akik ott dolgoztak, előnyösebbnek találták magukra nézve, ha a régi fejtéshelyek hulladékanyagából olvasztják ki a fémet, semmint tovább fejtik az aknákat. (Strab. IX 2, 23, p. 399.) A lelantosi síkságon (Euboia szigetén) olyan ércet bányásztak, amelyben „egymás mellett volt réz is, meg vas is, ami állítólag sehol másutt nem fordul elő. De most sem ez nincs már, sem az.” (Strab. X 1, 9, p. 447.)
A görögországi földbirtokviszonyokra vonatkozólag érdekes anyagot rejteget az ”IG II-III3 2776” jelzésű felirat, - 89 földbirtokról készített jegyzék. A felirat dátumát nem tudjuk pontosan meghatározni. Mivel a szövegben megnevezett római polgárok túlnyomórészt ilyen neveket visel-nek: Claudius, Iulius, Vipsanius, Flavius, a felirat valószínűleg a Flaviusok uralmát közvetlenül követő időből, talán Hadrianus korából származik. Sajnos, a felirat eleje hiányzik, és így rendeltetésére vonatkozólag legfeljebb sejtéseket kockáztathatunk meg. A felirat szövege a következő:

KA ΤΙάνν[νχ]ος χ<ορ(ίον) Iwvidóőfv) προς τρ> Λνόροφόνω Κώνοι X .ΙΦΞίΙΖ Έσγατίας Ορεαδών) A ΧΚΕ Σχαστηριωτ Βατ>ηρι X. ACN 3Αετόν προς τφ Κορ[υ]ωδαλφ X, ΑΡΝς ΑΡ Ας Αμπελουργών χαϊ Σνν.αμείνον Ά&μοτον A, A cl I ΑΡ Ας ΦΑ Φίλα χωρ(ίοι) Κυπρίων Λαμπτρασι X CHA ΑΡ Ας ρ[ά]σα>νος Λαμπτρασι X T1H Α. Θριωσίω προς τφ Μύρμηχι ral άλλον χωρ(ίον) μέρους τρίτον ΦΑΑ ΑΡ Ας Μ ΦΑ Δωρό&εος Φλ Φιλότειμος Φλ Λολ-λία ΦΛ Μεγίστη χιρτον προς τη Άχαρνιχη πύλη προσαγορενομένου Κειονίον ..........

Minden paragrafus elején ott áll alany esetben egy (vagy több) személy neve (vagy nevei); azután jön a földdarab megnevezése - genitivusban, majd a föld fekvésének részletesebb megjelölése; a földrajzi megjelölés helyett, vagy azzal együtt találjuk a régebbi tulajdonos nevét (Enagoöitov, dyné/Mvoyőjv). vagy valami más hely meg jelölést. Flavia Phila birtoka a pontosan megjelölt parcellán kívül még egy másik parcella egyharmadrészére is kiterjed.
A földdarab megjelölése után következik egy szám, amely denariusokban és tört részeiben egy bizonyos összeget jelöl.. A római denarius szokásos jelölésén () kívül a Z jel alkalmazásával is találkozunk (fél-denarius). A következő egység a AP (nyilván a drachma, vagyis a denarius egyhatoda, tehát voltaképpen egy obolosnak felel meg); APA, APIi stb. ezek szerint 1/6, 2/6 stb. denariust jelöl. A kisebb egységek jelölésére a következő jelek szolgálnak: S - 1/12 denarius; - = 1/36;> = 1/72. A törtek jelölése, mint általában, olyan tört formájában történik, melynek számlálója 1: A PÁS - 1/6 + 1/12 = 1/4 denarius; APE- > = 5/6 + 1/36 + 1/72. = 7/8 denarius.

Látjuk tehát, hogy Athénben ebben az időben római pénz forgott, a leértékelt attikai drachma pedig valójában a régebbi obolosnak felelt meg. Érdekes ennek összevetése egy i. e. 96-ban hozott delphoi-i amphiktyonia-határozattal (SIG3 729): „Minden hellén köteles négy ezüstdrachma értékben elfogadni az attikai tetradrachmát”; a hellének akkor még meg akarták volna védeni valutájukat a római victoriatus behatolása ellen.
Minden paragrafus első sorában (jobbra fent) fel van tüntetve a különálló számok összege, ha egy birtokosnak, vagy birtokoscsoportnak több telke van. Ebben az esetben jobbra lent ott találjuk a M jelet; felbontása: óyov („összesen). Egy-egy földdarab mellett a legnagyobb szám 2687 1/2 denarius, a legkisebb - 208; telekcsoportok mellett a legnagyobb: 15 750.
A számok túlnyomó többsége a 12 1/2, 25, 37 1/2, 50 stb.. számmal végződik, egészen 87 1/2-ig, vagyis olyan számtani haladvány szerint, melynek a különbsége 12 1/2; vagy 6 1/4del, 18 3/4-del, 31 1/4-del, 43 3/4-del stb., tehát ugyanolyan számtani haladvány szerint. Egészen nyilvánvaló, hogy ha ezeket a számokat 8-cal megszorozzuk (= 100 :12 1/2), kerek számot kapunk. Ebből Mommsen arra a következtetésre jutott, hogy ezeknek az összegeknek 8 %-a valamiféle - valószínűleg alimentatiós - járulékot jelölt; ezért feltette, hogy a felirat nem más, mint „obligatio praediorum. De ez nem éppen hihető, arról nem is beszélve, hogy sokkalta célszerűbb lett volna magát a járulék összegét feltüntetni és nem facsargatni mesterségesen a telekértéknek megfelelő számot oly módon, hogy 8 %-a kerek számot tegyen ki.
Teljességgel valószínűtlen például, hogy Pannychos utolsó földjének értéke 1093 3/4 denarius lett volna. Ezért - a táblázat rendeltetésétől függetlenül - sokkal elfogadhatóbb Day feltevése, amely szerint a felirat szövegében szereplő számok a telek értékének bizonyos százalékát jelölik, mégpedig többé-kevésbé kerek számmal. Ez a százalék lehetett 6 1/4, 8 1 3, 12 1/2 vagy 25; a görögök és a rómaiak a százalékokat szerették tört formájában megadni (vicesima = 5 %, nerTxooiri = 2 % stb.); és ebben az esetben a 6 1/4 %, 8 1/3 %, 12 1/2 % nem volna más, mint egyszerű tört: 1/16, 1/12, 1/8; ez is Day feltevése mellett szól.

Nincsenek adataink arra vonatkozólag, hogy milyenek voltak a földárak ebben a korszakban; a feliraton a telkek nagysága sincs feltüntetve, ráadásul a birtokok még minőség szempontjából is a legkülönbözőbbek: van itt kert, erdő, barackos, de pusztaság, vagy konyhakert is. Mindenesetre, ha a második hasáb (12 1/2%) legvalószínűbb adatait fogadjuk el, jelentős vagyonokat figyelhetünk meg. Érdekes, hogy a nagybirtokosok nem összefüggő birtoktesteket vásárolnak meg, hanem különböző helyeken fekvő kisebb, parcellákat. A római kormányzat szintén nem rendezett be ”saltus”-okat, és Hipparchos elkobzott földjét is eladatta, mint az IG II- III1 1100. sz. feliratból kiderül. A II. század leggazdagabb embere, Héródés Atticus nemcsak Attikán, hanem Görögországon kívül, Italiában is rendelkezett birtokokkal. A nevekből ítélve sok földbirtokos megszerezte a római polgárjogot; feltehetőleg éppen ezekből került ki a ”Rhómaioi” magva. A feliratból arra következtethetünk, hogy a föld ezeknek a ”rómaiaknak” a kezében összpontosult.

Makedoniára vonatkozólag még szegényesebb adatokkal rendelkezünk. Az itteni agrárviszonyok mindenesetre erősen különböztek a Görögországra jellemző viszonyoktól. Bár Makedónjában is voltak nagy városok, mint például Dyrrhachion, Thessaloniké, Philippoi stb., sok nem volt, és a földterület jelentős része nem tartozott a polisokhoz, hanem a törzsszervezetek rendelkezésére állott. Ezek szerkezetüket tekintve nem sokban különböztek a polistól, a politarchések irányítása alatt állottak, és a lakosságot leiturgiákra vették igénybe. Egy feliraton azt panaszolja, hogy az tnaoyyzoi (vagyis a provincia lakosai) elragadják földjeiket és ezzel belegázolnak a törzs jogaiba? A jelek szerint a római hatóságok Makedónjában még kevésbé tudták egy nívóra hozni a falusi lakosságot, mint Asiában, és a város nem tudta kiterjeszteni hatását a beljebb fekvő vidékekre, ahol a civilizáció csak külsőleges volt és nem számolta fel a régi agrárviszonyokat.
A rabszolgaságra vonatkozólag a császárkori Görögországból úgyszólván nincsenek adataink. A priori feltételezhetjük, hogy a termelés lehanyatlása a gazdaságban alkalmazott rabszolgák szerepének a csökkenésére vezetett. Plutarchos (De educ. puer. 7) felháborodik azon a korabeli gyakorlaton, amely szerint”a legderekabb rabszolgákat földművesmunkára, hajósnak, kereskedőnek, oikonomosnak, bankárnak szánják; ha viszont akad egy részeges, falánk rabszolga, akit már semmire sem tudnak használni, rábízzák a gyermekek nevelését. Az a Philostratos tollából való védőbeszéd, amelyet a tyanai Apollónios szájába ad (V. Ap. VIII 7, p. 163 Kayser), azt állítja, hogy „itt csak pontosi, lydiai és phrygiai rabszolgákat lehet vásárolnia; ha valaki arkadiai rabszolgákra akar szert tenni, oda már külön hajót kell felszerelni, de az arkadiaiak nem adnak el rabszolgát, mert „maguknak is sok rabszolgára van szükségük, mivel a tartomány nagy és erdő borítja mind a hegyek közt, mind lent a síkságon. Szüksége van tehát sok munkáskézre - pásztorokra a lovakhoz, szarvasmarhához, juhokhoz és disznókhoz, szükségük van sok-sok favágóra, akik gyermekkoruktól fogva ezt a mesterséget folytatják.”
Philostratos szavaiban azonban aligha találhatunk, mást, mint merő retorikát. Sokkal fontosabb Hadrianus rendeletének (az olaj kötelező beadásáról) az a pontja, amely a földműveseknek előírja, hogy pontosan jelentsék be, név szerint melyik rabszolgájuk vagy libertinusuk foglalkozik olajtermeléssel. Kétségtelen, hogy igen sok rabszolgát foglalkoztattak házi cselédség gyanánt a gazdagok, akik - római divat szerint - nagy lábon éltek. Mindenesetre feltételezhetjük, hogy Görögországban a birodalom többi tartományaihoz képest korábban következett be az az állapot, amikor a kisbirtokokon és a kisiparban (a termelés erre zsugorodott össze) nem volt többé hely a rabszolgák sokasága számára.

A városi pénzügyek minden római provinciában jórészt a gazdagok bőkezűségén nyugodtak, akik közszükségletekre szánt adományaikkal, a lakosság közt rendezett osztogatásokkal, játékok és szórakozási lehetőségek szervezésével, a kultikus intézmények fenntartásával, középületek emelésével mintegy visszatérítették a kizsákmányoltaknak az ő munkájukkal termelt javak egy részét, és ezzel próbálták enyhíteni a dolgozók osztálygyűlöletét. Ebből a szempontból a hírneves kultúrközpontokkal rendelkező Görögország kiváltképpen kedvező helyzetben volt.
Nemcsak a helybeli gazdagok, hanem a külföldiek is megtiszteltetésnek tekintették, ha az athéniek kitüntető határozatra érdemesítették őket, ha jó pénzért megvásárolhatták az athéni polgárjogot, megörökíthették nevüket a delphoi-i szentélyben, beavattathatták magukat az eleusisi misztériumokba, részt vehettek az olympiai vagy pythiai játékokon stb. A keleti fejedelmek ezen az úton igyekeztek bekapcsolódni a görög-római kultúrába. Például Héródés iudaeai király ajándékokkal halmozta el Athént és Lakedaimónt.

A római császárok szintén mindenféleképpen kifejezésre juttatták tiszteletüket Hellas dicső múltja és ősi intézményei iránt. Különösen sokat tett Görögország, közelebbről Athén érdekében Hadrianus császár. Egy 125-ből való feliraton (SIG3 835) το κοινόν συνέόριον των Ελλήνων úgy folyamodik Hadrianushoz, mint ”megmentőhöz, aki felszabadította és táplálta az ő Hellasát”.
Maga Hadrianus Athén városához intézett üzenetében (IG II-III3 1102, 131-132-ből) ezeket írja: ”Tudjátok meg, hogy minden ürügyet megragadok, hogy jótéteményt gyakorolhassak az egész várossal és külön minden athénivel. Gyermekeiteknek és ifjaltoknak gymnasionokat adok a város díszítésére és még ráadásul...”

Hadrianus kegyeivel, többször megismételt athéni útjaival, tiszteletbeli magistraturák elfogadásával nemcsak Görögország tekintélyét emelte, hanem a közigazgatás rendbehozatalára is volt gondja: evégből több speciális törvényt is adott ki. Főleg pedig sokat tett Athén szépítésére és a város életszínvonalának emelése végett: ezért szerepel Hadrianus a pénzeken úgy, mint restitutor Achaiae”.
A Hadrianustól emelt athéni épületek közül említést érdemel Héra és a ”panhellén” Zeus temploma, a drága márvánnyal borított könyvtár, a száz márványoszloppal díszített gymnasion, a Képhisos-híd és a vízvezeték (amelyet azonban már csak Antoninus Pius uralkodása alatt fejeztek be).
Hadrianus fejezte be viszont az olympiai Zeustemplomot, melynek építése még Peisistratos idejében indult meg. Athénben szebbnél szebb villákat, egy egész új luxusnegyedet építtetett („Hadrianopolis”,”Új Athén”). Hadrianus diadalívének nyugati homlokzatán a felirat így hangzott: „Ez - Théseus Athénje, a régi város”, a keleti homlokzaton pedig: „Ez - Hadrianus városa, nem Théseusé.”

Hadrianus bőkezűsége, különösképpen építőtevékenysége, amely nagy keresletet támasztott mind építőanyagban, mind munkáskezekben, ideig-óráig fokozni tudta Athén jólétét, de a pangás és hanyatlás állapotába érkezett Görögországon még ez sem tudott segíteni. Pausanias nem egyszer fest képet csak úgy mellesleg a görög városok pusztulásáról. „Chairóneiától húsz stadionra van egy phókisi város, Panopeios, ha ugyan egyáltalán városnak nevezhetjük, hiszen nincsenek benne sem hivatali épületek, sem gymnasion, sem színház, sem víztartály, ahol a vizet összegyűjthetnék, hanem lakosai egy hegyipatak mentén, félig a földbe süllyesztett kunyhókban, nem is annyira házakban, mint hegyi viskókban élnek.” (X 4, 1.)
Thébai városa Mithradatés óta „teljességgel elgyengült. Az én időmben az egész alsóváros kongott az ürességtől, csak a szentélyek maradtak meg, lakott pedig csak az akropolis volt, ezt nevezték most már Thébainak, nem Kadmeionnak.” (IX 7, 6.) Megalopolis „elvesztette minden hajdani nagyszerűségét és gazdagságát, és napjainkban jórészt romokban hever”. (VIII 33, 1.) „A plataiai-i körzetben a Kithairón lejtőjén . . . vannak Hysiai és Erythrai romjai. Valamikor gazdag városok voltak, most pedig csak Apollón félig felépített temploma magaslik ki a romok közül.·» (IX 2, 1.) Megemlékezik az író „Harma és Mykaléssos város romjairól (IV 27, 5), Onchéstos omladékáiról (IX 26, 3) stb.

Ez az állapot a legteljesebb mértékben érthető: a jótékonykodás nem szolgálhat egy ország szilárd létének alapjául; Görögországnak nem maradt más hátra, mint hogy saját múltját zsákmányolja ki, melyet azonban nem tudott megőrizni és fenntartani, mivel gazdasági alapja kicsúszott alóla. Athén hanyatlása különösen i. e. 86 után ölt feltűnő méreteket. Politikájának alapelvévé a megbékélés és az engedelmesség válik. Sulla azzal vetett véget katonái garázdálkodásának, hogy a holtak kedvéért megkíméli az élőket. De Athén a császárság korában is múltjából élt. Senki sem vitatta el, hogy azok a művészeti és irodalmi eszmék, amelyek akkoriban örök időkre szóló vívmányoknak tetszettek, Athénben születtek. Mindenki meg volt róla győződve, hogy legjobb eredménnyel abban a ligetben lehet tanulni, ahol Platón tanított. Athén afféle egyetemi város lett, de szerepe még ebben a tekintetben is meglehetősen szerény volt.
A görögök azon voltak, hogy kultúrájuk hírnevét fenntartsák, és úgy is léptek fel, mint a görög kultúra hű védelmezői. A panhellén szövetség egy rendelkezésében (138 és 160 között) a Maiandros melletti Magnésiának a szövetségbe való felvételét azzal indokolják, hogy a magnésiaiak voltak az első ázsiai telepesek, hogy „-gyakran küzdöttek együtt az iónokkal, dórokkal és az aiolokkal.” (IG II-III2 1091.) ”A messéniaiak - írja Pausanias (IV 27, 5) - dór tájszólásukat sem felejtették el, sőt a Peloponnésos lakosai közül éppen ők tartották meg legtisztább formájában.” De a görögök alkotó tehetsége már kimerült. Cicero is megjegyezte (De orat. 3, 43): ”Athénben már régóta nem beszélhetünk maguknak az athénieknek a műveltségéről, ez a város már csak tudományos kutatások színhelye, de ezekkel sem az ottaniak foglalkoznak, hanem csakis az idegenek, akiket mintegy rabul ejtett a város neve és tekintélye. De akármelyik tudatlan athéni még mindig felülmúlja a legtudósabb ázsiait, ha nem is szavainak tartalmával, hanem hanghordozásával, azzal, hogy nem annyira jól, mint inkább kellemesen tud beszélni.”
De lassanként a görög beszéd tisztaságának is vége szakadt. A II. század közepén feltűnik az atticisták iskolája, amely azt tűzte ki céljául, hogy új életre támasztja a klasszikus görög nyelvet. Ezt bizonyos mértékig -a szónokok mutatványaiban és az írók stílusgyakorlataiban - el is érte. De annak a népnek az élő beszéde, amely már régen nem játszott vezető szerepet, elkerülhetetlenül a keleti dialektusok és a zotr/j befolyása alá került. A birodalom nivelláló irányzatait az utóbbi képviselte. A III. század elején Philostratos azt írja (V. soph. 553), hogy Athénben már nem lehet tiszta görög beszédet tanulni.

Bárhogyan volt is, Athén továbbra is ”domicilium studiorum” hírében állott, - ahogyan Cicero a várost nevezte. Az athéni rhétoriskolát Antoninus Pius hivatalos intézmény rangjára emelte, Marcus Aurelius pedig állami pénzből támogatta az Athénben működő négy legfontosabb filozófiai iskolát. Ha ezek az iskolák nem termeltek is ki többé olyan nagy filozófusokat, akiket bármilyen távolról is a klasszikus korszak nagy gondolkodóival összemérhetnénk, mindenesetre tanulni vágyókat vonzottak Athénbe és így holmi keresethez juttatták a helyi lakosságot.
Igen sok embert csábítottak Görögországba a régi vallási központok. Az eleusisi misztériumok megülése hatalmas tömegek odaözönlésével járt együtt (Philostr., V. Ap. IV, 17); Trophónios jóshelye volt valószínűleg Lebadeia jólétének forrása; Delphoi, amely Strabón idejében rettenetes nyomorban sínylődött (Strab. IX, 3, 8, p. 420), lassanként szintén rendbe-jött; a gyógyulást áhítozók csak úgy tódultak az epidaurosi Asklépios-templomba. Igen sok ember gyűlt össze mindenünnen a hagyományos játékokon is. A császárok a játékokon való részvételükkel és a görög szentélyek iránt tanúsított hangsúlyozott tiszteletükkel példát adtak alattvalóiknak.

Görögországot sokan keresték fel olyanok is, akik pihenni vagy gyógyulni akartak. Plutarchos egy euboiai üdülőhelyet a következőképpen ír le (Quaest. conv. IV 4, 1. skk.): ”Az euboiai Aidépsos, ahol a természetes hőforrás számos lehetőséget nyújt a szórakozásra, lakóházaival és vendéglőivel szinte egész Görögország közös vendéglátó helye . . . Legtöbb látogatója tavasszal van.” (Vö. Plut., De frat. amore 17.) Végül turisták is felkeresték Görögországot, mégpedig nemcsak tudományos kutatások céljából, hanem kíváncsiságból és szórakozás végett is.
Mindez keresethez juttatta a lakosságot, amely az utazóknak élelmet és szállást adott, mindenféle szórakoztatásáról gondoskodott, antik műtárgyakat adott el. (A kereslet az utóbbiak iránt meglehetősen nagy volt.) Élénk kereskedelem folyt görög szarkofágokkal, görög szobrokkal. Apollónios életrajzában (V 20) Philostratos beszámol egy hajóról, amely a peiraieusi kikötőben horgonyzott, kifutásra készen Iónia felé; a hajó eladásra szánt istenszobrokkal volt megrakva, mégpedig részint aranyból és kőből, részint elefántcsontból és aranyból készített szobrokkal.

Természetes, hogy a magán-jótékonykodás, az utazóktól származó megbízhatatlan jövedelem nem lehetett egészséges gazdasági élet alapja. A lakosság tömegeinek szegénysége általánosan elismert tény volt. Lukianos abban a dicsőítő beszédben, amelyet egyik dialógusában Nigrinos ad elő, ezt a szegénységet még erénynek is akarja feltüntetni; magasztalja Hellast és az athéni embereket, amiért a filozófia és a szegénység harmonikus együttesében nevelkedtek, és egyáltalán nem örvendeznek, ha olyan polgárt vagy idegent látnak, aki a fényűzést akarná meghonosítani közöttük. (Luk., Nigr. 12.)
De a szegénység mellett egyes személyek kezében óriási vagyonok is halmozódtak fel. Philostratos írásai és a sok felirat révén legismertebb közülük Héródés Attikos, a híres szónok, felmérhetetlen gazdagság ura. Vagyonát úgy örökölte. Nagyapjának, Hipparchosnak a vagyona százmillió sestertiusra rúgott. (Suet., Vesp. 13.) Domitianus elkobozta birtokait. De Hipparchosnak alkalmasint sikerült jó sokat eldugdosnia, és fia - már Domitianus halála után -kincset találta, melynek birtokában megint gazdag ember lett. Amikor Hipparchos unokája, Héródés Attikos, mint Asia kormányzója, a tróasi Alexandreiában folytatott vízvezeték-építési munkálatok során túlköltekezett, apja a maga vagyonából fedezte a 4 milliónyi hiteltúllépést.
Amikor meghalt, Athén minden lakosának évi egy minát hagyományozott. Héródés Attikos egyébként nem akarta végrehajtani ezt a rendelkezést, és azt ajánlotta az athénieknek, hogy helyette inkább egyszerre fizet mindenkinek 5-5 minát. Mikor kifizetésre került sor, a megajándékozottaktól visszafogta a neki járó adósságokat; és mivel mindenki tartozott neki, alig kellett valamit kifizetnie.

Héródés Attikos óriási összegeket áldozott építkezésekre, elsősorban Athénben. Különösen híres volt a stadion Panathénaikon”, amelyet pentelikoni márványburkolással díszíttetett, valamint a fedett zenecsarnok (ódeion). De más városokban is építtetett vízvezetékeket, középületeket stb. Mint nagytekintélyű szónok és szofista, az atticizmus egyik megalapozója, a tudományok pártfogója is volt. Aulus Gellius így írja le egyik villájában tett látogatását:
”Herodes Atticus, ez a görög műveltséggel rendelkező és consuli méltósággal kitüntetett férfiú, többször hívott bennünket, mikor Athénben tanultunk, városon kívüli villáiba, - engem, Claudius Servilianust és még több honfitársamat, akik azért utaztak Rómából Görögországba, hogy neveljék tehetségüket. És mikor megjelentünk Képhisiának nevezett villájában, az őszelő legforróbb szakában hatalmas ligetek árnyéka alá menekültünk a fojtogató hőség elől, ott sétálgattunk sokáig, lassan; közben mindenfelé felfrissülést szolgáló építmények voltak, bő-, tiszta és átlátszó vízű fürdők; nagy gyönyörűségünket találtuk az egész villában, ahol mindenünnen a szökőkutak csobogását és madárdalt hallhattunk.” (Noct. Att. I 1, 2.)

Mi volt Héródés gazdagságának forrása? Nyilván nem a tudományos és irodalmi működésével szerzett jövedelmei, bár minden fellépéséért óriási tiszteletdíjakat kapott. Először is rengeteg földje volt, mégpedig nemcsak Attikában, hanem Attika határain kívül is. Másodsorban uzsoraügyletekkel foglalkozott, abból következtethetőleg, hogy minden athéni tartozott neki. Lehetséges, hogy kereskedelmi üzletei is voltak. Egy hajót arany és chryselephantin szobrokkal megrakatni csak igen gazdag embernek állott módjában.
Héródés Attikos nem egyetlen képviselője volt a nagy vagyonoknak. Öröksége révén gazdag volt a már említett akraiphioni Epameinóndas is. Popilios Pythón, aki egész Makedónja tartomány helyett megfizette a fejadót, feltehetőleg szintén igen nagy vagyonnal rendelkezett.

A rendelkezésünkre álló anyag alapján megállapíthatjuk, hogy Görögországban a földbirtok, valamint az ingatlan és pénzvagyon néhány család kezében koncentrálódott. Ezek a gazdag családok valójában a maguk kezébe ragadták még a hatalomnak azt a maradványát is, amelyet a rómaiak a görög városoknak engedélyeztek. A Róma segítségére támaszkodó oligarchiát néhány tucat areiopagita képviselte.
Az I. század-ban Aiolión hétszer viseli a stratégosi méltóságot, Tiberius Claudius Novius - nyolcszor. Herennios Dexippos, az ismert történetíró, a következő tisztségeket töltötte be: örökös hiereus, archón epónymos, archón basileus, areiopagosi hírnök, a panhellén ünnepségek agónothetése, panégyriarchés volt egy személyben. (IG II-III , 3665.) A herulok támadása alkalmával ugyancsak ö volt a parancsnoka annak az osztagnak, amely szembeszállót! az ellenséggel. A III. század második felében még az archóni méltóságot is egy személy többször viselte.

A társadalmi élet Görögországban ugyanúgy visszafejlődik, mint a többi provinciákban. A költségekkel járó közéleti méltóságok megközelíthetetlenek maradnak a közönséges polgár számára, és a nagybirtokosok kis csoportja, amely gazdasági szempontból befolyása alá kényszerítette polgártársait, a maga kezében összpontosította a hatalmat is.
Amikor a III. században a válság úrrá vált az egész birodalom fölött, a görög régiségek iránt mutatkozó érdeklődés nagyrészt eltűnt, és Görögországnak, mint művelődési központnak és régiségek múzeumának a jelentősége aláhanyatlott. A III. században az alexandreiai és antiocheiai iskolákban kibontakozó keresztény teológia egyre sikeresebben veszi fel a harcot a görög filozófiával, és hovatovább már Athénben is fellép az első keresztény apologéta, Aristeidés (már Antoninus Pius uralkodása alatt), majd később - 177/178-ban - az athéni Athénagoras.
Valószínűleg az Athénbe utazó turistáktól és tanulóktól származó jövedelmek elmaradása (a III. század végétől a kormányzat beszüntette a fizetés folyósítását az athéni iskola tanárainak) - indította a görögöket arra, hogy újból kiviteli cikkeket, pl. agyagárut kezdjenek termelni. A III. századból ismerünk korinthosi mécseseket Szicíliából, Egyiptomból és a Fekete-tenger északi partvidékéről is. De komolyabb gazdasági fellendülésről alig beszélhetünk.
A birodalom általános válsága és a keresztény propaganda fokozódása arra vezetett, hogy alig kereste valaki többé a legfontosabb kiviteli cikkeket: a szobrokat, szarkofágokat, sírstéléket. A III. század derekától kezdve megszűnnek az efféle archeológiái leletek. A gazdasági hanyatlás mutatkozott meg abban is, hogy Gallienus uralkodásától kezdve megszűnik a pénzverés is.

Görögország elhagyatott föld lett, ahol csak a nagyobb tengerparti városokban - Korinthosban, Athénben, Thessalonikében, Dyrrhachionban - folyt valami kis élet. Lehetséges, hogy az ország éppen szegénysége folytán vészelte át a III. századi válságot különösebb megrázkódtatások nélkül.
De Görögországot más csapás sújtotta. 267-ben a herulok törtek a tenger felől az országra. Pusztító rajtaütésük súlyos károkat okozott a görög városoknak. A támadók Görögország leghíresebb városait: Athént, Korinthost, Argost és Spartát kifosztották és megrongálták. Ezt bizonyítják az irodalmi források adatain kívül az athéni agorán legutóbb végzett ásatások eredményei is: feltárták azoknak a rombolásoknak a nyomait, amelyeket a herulok és a velük együtt garázdálkodó egyéb barbárok vittek véghez.

A római uralom Görögországban arra vezetett, hogy ez az ország, amely oly görcsösen ragaszkodott hajdani híréhez és hagyományaihoz, végül mégis azonos sorsra jutott a többi tartományokkal. Megsemmisült a demokrácia és a polgárosultság, végleg leküzdötték a szeparatista irányzatokat, az autarkeiára való törekvést; a szabad parasztság, amelyen a hellén polgárság és a városnak a falu fölötti uralma nyugodott, végleg csupán birodalmi alattvalókká változott, gazdaságilag függő helyzetbe került a nagybirtokosokkal és az uzsorabankárokkal szemben. Még a nagyszerű görög kultúra is feloldódott a közös görög-római kultúrában, hogy idővel átengedje helyét a keresztény teológiának, amely teljességgel megfelelt a birodalom gazdasági, politikai és szellemi színvonalának.


Forrás: Abram Borisovič Ranovič: A Római Birodalom keleti tartományai