logo

XXXI Martius AD

A nagyobb tisztviselők rendészeti fenyítő hatalma és segítőik

A köztársaság nagyobb, imperiummal bíró rendes magistratusai, a consul és a praetor alapvetően nem foglalkoztak rendvédelmi problémákkal, mégis sok feladatuk ellátása igényelt rendvédelmi tevékenységet is (ilyen feladat volt például a választógyűlések megtartása). Szükség esetén az imperiummal rendelkező magistratusok élhettek a fenyítő hatalmukkal (coercitio), amelyet a törvényszolgáik, vagyis lictoraik által hordozott vesszőnyalábok (azaz botok, fasces) és a városon kívül a vesszők közé helyezett bárdok jeleztek: ezek arra utaltak, hogy a tisztviselőnek joga volt a vétkeseket megvesszőzni, sőt ki is végeztetni.
A nagyobb magistratusok fenyítő eszközei közé tartoztak még a letartóztatás és bebörtönzés, valamint a pénzbírság egy bizonyos összeghatárig, vagy akár a vétkes személy tulajdonjogának korlátozása, vagyonának elkobzása, esetleg rabszolgának eladása. Ezeknek a fenyítő intézkedéseknek voltak azonban korlátai, mivel megakadályozhatta végrehajtásukat egy azonos vagy magasabb rangú tisztviselő vagy a néptribunus a vétójogával élve.

Az imperiummal rendelkező magistratusok állandó kísérői voltak a lictorok, akiknek a száma mutatta az adott tisztviselő hatalmának nagyságát. Szerepük elsősorban szimbolikus volt: jelezték a magistratus törvényes igényét a tiszteletre és az engedelmességre. Nem testőrségként működtek, amit az is mutat, hogy egy sorban haladtak a magistratus előtt. Tömegoszlatásra sem használták őket. A vesszőnyalábokat ugyanis csak akkor oldozták el a fenyítő intézkedés végrehajtására, ha a vétkest (vagy a főkolompost) már elfogták, megfosztották ruháitól és egy oszlophoz kötötték (amihez a magistratus tekintélye miatt olykor egy lictor is elég volt).

romaikor_kep



A lictorokat tehát meglehetősen korlátozottan lehetett rendvédelmi célokra alkalmazni. A tisztviselők rendelkezésére álltak viszont a lictorokon kívül más, kis létszámú, rabszolgákból és felszabadítottakból álló, államilag finanszírozott alakulatok. Mivel azonban ezek az egységek létszámuk és leginkább csak botokból álló felszereltségük miatt általános rendvédelmi feladatok el-látására (például bűnüldözésre, nyomozásra vagy tömegrendezvények biztosítására) ugyancsak korlátozottan voltak alkalmasak, ezért a nagyobb magistratusok válságos helyzetben, amikor erőszakos tömegmegmozdulástól lehetett tartani, saját maguk gyűjtöttek fegyveres segéderőt (praesidium) barátaikból, clienseikből vagy önkéntesekből. Ezeket az egységeket csak az adott rendkívüli alkalomra szervezték, és szolgálatuk személyes jellegű volt: csak az adott magistratusnak nyújtottak segítséget. Nagyobb rendbontások, lázadások leverésére nem állt rajtuk kívül más fegyveres testület a tisztviselők rendelkezésére.

A katonaság bevetése törvénytelen eszköz lett volna, mivel fegyveres katonák egyáltalán nem tartózkodhattak a városban kivéve a diadalmenetet, vagy ha a várost ellenséges hadsereg támadta meg. Ennek oka, hogy a rómaiak a politikai szabadság feltételének tekintették, hogy ne legyen fegyveres erő a városban. Ezért a tisztviselők katonai és polgári hatalma élesen elkülönült egymástól, és a tisztviselők nem alkalmazhattak katonai eszközöket a rendvédelemben. A köztársaság válsága idején azonban gyakran állt elő rendkívüli állapot, amikor a polgárokat szólították fel, hogy vállaljanak részt fegyveresen az állam rendjének védelmében, vagy a katonaságot vetették be rendvédelmi céllal.



Mohay Gergely