logo

XXVI October AD

Aediles curules - Róma rendészeti igazgatása és ennek hatása a magánjog fejlődésére II.

Az aedilies curules általános rendészeti és piacfelügyeleti hatáskörének áttekintése után annak rövid vázolása következik, hogyan szabályozták ediktumukban az eladói kellékszavatosságot. Az áru rejtett fizikai hibáiért való helytállást előíró rendeletek szervesen illeszkednek egyéb, fent tárgyalt rendészeti szabályaik sorába. Kérdés, hogy az aediles vásárrendészeti szabályaikkal milyen mélyen avatkoztak be a felek szerződési szabadságába. Vajon kiegészíteni vagy helyettesíteni akarták-e a piacon uralkodó kereskedési, szerződési szokásokat?

A. Ediktum-töredékek: Információk adására való kötelezés az aediles által.


1. Gell. 4,2,1,

In edicti aedilium curulium, qua parte de mancipiis vendundis cautum est, scriptum sic fuit: "Titulus servorum singulorum scriptus sit curato ita, ut intellegi recte possit, quid morbi vitiiue cuique sit, quis fugitivus errove sit, noxaque solutus non sit".
(Az aedilis-ek cdiktumának azon részében, amely a rabszolgák eladását szabályozza, így írták: "(Az eladó) gondoskodjon arról, hogy az egyes rabszolgák titulusa. Úgy legyen megírva, hogy jól észlelni lehessen, hogy melyiknek mi a betegsége vagy hibája, melyik szökött vagy csavargó és melyik okozott kárt, amit nem térítettek meg".)


Tehát ha valaki a piactéren rabszolgát akart eladni, köteles volt arról gondoskodni, hogy a vevő bizonyos információkat megkapjon az áruról. A szöveg tanúsága szerint ezen ismeretek szolgáltatása úgy történt, hogy felírták a rabszolga nyakába akasztott táblácskára, a titulusra. Valószínűleg széles körben elterjedt volt a rabszolgapiacokon a titulus használata. Az aediles ezért itt arról rendelkeznek, milyen információkat kell erre felírni. Nem valószínű viszont az, hogy az aedilis-ek ezzel a rendelettel a titulus használatát kötelezővé nyilvánították volna. Inkább azt rendelték el, hogy ha már egyszer titulust használnak, akkor azon a fentieket köteles feltüntetni az eladó.


2. D 21,1,1,1 Ulp. 1 ed. aed. cur.

Aiunt aediles: “Qui mancipia vendunt, certiores faciant emptores, quid morbi vitiiue cuique sit, quis fugitivus erroue sit noxaque solutus non sit: eademque omnia, cum ea mancipia venibunt, palam recte pronuntianto.
("Az aediles elrendelik: "Akik rabszolgákat adnak el, hozzák a vevők tudomására, melyiknek mi a betegsége vagy hibája, melyik szökött vagy csavargó és melyiket terhel megtérítetten noxa: mindezt, amikor ezek rabszolgákat adnak el, kötelesek helyesen és nyilvánosan kijelenteni".)

Az ediktum első mondata nagyon hasonlít a Gellius által ismertetett változathoz. Az egyetlen különbség az információ szolgáltatásának módjában áll. Amíg Gellius szerit az aedilis-ek a titulus kitöltési módjáról rendelkeztek, addig Ulpianus absztraktabban fogalmaz. De a megkövetelt adatok teljesen megegyeznek a két szövegben, sőt néhány kivételtől eltekintve azonosak a fennmaradt okiratokban, illetve Varrónál található szavatossági klausulák formuláival. Ez az egybecsengés arra utal, hogy az aediles piaci szabályaikat az általánosan elterjedt szerződési szokások alapján alakították ki. Egyszerűen arra kötelezték az eladókat, hogy azokat a hibákat közöljék a vevőkkel, amelyekért az eladók egyébként is általában garanciát szoktak vállalni.
A görög jog hatása inkább közvetett, áttételes lehetett. Az aedilis valószínűleg nem használták direkt mintául az agoranomoszok piaci előírásait akkor, amikor ediktumukat megfogalmazták. Az agoranomoszok és az aedilis-ek piacrendészeti szabályainak hasonlóságából inkább arra következtethetünk, hogy a magistrátusok mindkét jogterületen igen hasonló szerződési szokások alapján dolgozták ki rendeleteiket. Az eltérések a hazai szerződési praxis mégiscsak létező különbségeit jelezhetik.


3. Az igásáUatok adásvételéről szóló ediktum is hasonló szerkezetű: D 21,1,38,pr Ulp. 1 ed. aed, cur.

Aediles aiunt: "Qui mancipia vendunt, palam recte dicunto, quid in quoque eorum morbi vitiique sit, utique optime ornata vendendi causa fuerint, ita emptoribus tradantur".
("Az aediles elrendelik: "Akik igásállatokat adnak el, mondják meg helyesen, melyiknek van közülük betegsége vagy hibája, és ahogyan az eladáshoz felszerszámozták őket, úgy adják át őket a vevőknek”.)


4. Hasonlóan D 21,1,31,21 Ulp. 1 ed. aed. cur.

Qui mancipia vendunt, nationem cuiusque in venditione pronuntiare debent: plerumque enim natio servi aut provocat aut deterret emptorem: idcirco interest nostra scire
nationem..."

Itt Ulpianus nem szó szerint idézi az ediktum szövegét, hanem egy kommentárban tesz említést róla Az aediles azon rendeletét tárgyalja, mely szerint a rabszolgák eladói kötelesek az ügyletnél a vevőkkel a rabszolga nemzetiségét közölni. Ez az adásvételi előírás valószínűleg későbbi toldásként került az ediktumba A rabszolgák nemzetiségét és származási helyét mindig feltüntették az adásvételi okiratokban is. Erős előítéletek éltek ugyanis a társadalomban bizonyos nemzetiségek jellemvonásairól. Ezért a vevők már úgy mentek a rabszolgapiacra, hogy meghatározott feladatra egy thrákot, Szíriáit stb... kerestek. Erre a tapasztalatra Ulpianus is utal kommentárjában. Az aedilis-i rendelkezés szükségességét ugyanis azzal indokolja, hogy a rabszolga nemzetisége vagy vásárlásra csábítja vagy elriasztja a vevőt. Ezért fontos érdekük volt a vevőknek, hogy a nemzetiségi hovatartozásról helytálló információt kapjanak.


5. Hasonlóan későbbi ediktum-toldás a D 21,1,37 Ulp. 1 ed. aed. cur.
Praecipiunt aediles, ne veterator pro novicio veneat, et hoc edictum fallaciis venditorum occurrit: ubique enim curant, aediles, ne emptores a venditoribus circumveniantur, ut ecce plerique solent mancipia, quae novicia non sunt, quasi novicia distrahere ad hoc, ut pluris vendant: praesumptum est enim ea mancipia, quae rudia sunt, simpliciora esse et ad ministeria aptiora et dociliora et ad omne ministerium habilia: traita vero mancipia et veterana difficile est. reformare et ad suos mores formare, quia igitur venaliciarii sciunt facile decurri ad noviciorum emptionem, idcirco interpolant veteratores et pro noviciis vendunt, quod ne fiat, hoc edicto aediles denuntiant: et ideo si quid ignorante emptore ita venierit, redhibebitur.

Az aedilis-i ediktumot itt sem szó szerint, hanem csak tartalmilag idézi Ulpianus. Nem tudjuk, hogyan szólt pontosan az ediktum. Hasonló információszolgáltatási kötelezettségről van szó, mint a fent idézett szövegekben. Az aediles egy új rendelettel egészítették ki ediktumukat, mert fontossá vált az a körülmény, hogy az eladandó rabszolga veterator vagy novicius. Ezért az aediles elrendelték, hogy egy veteratori nem szabad novícíusként eladni. Ezzel az ediktum-kiegészítéssel gondoskodtak arról, hogy az eladók efféle csalásait megakadályozzák..

Az aedilis-ek gondoskodtak arrról, hogy a vevőket ne csapják be az eladók. A vevőt rászedni, circumvenire, megfelel a caveat emptor6 régi elvének. Piaci rendszabályaikkal az aediles valószínűleg annak a régi szokásjogi elvnek próbáltak határt szabni, amely szerint "cserélni" és "csalni" ("tauschen und tauschen") azonos gyökerekkel bírnak.
Ulpianus a fenti ediktum-rendelkezés kibocsátását azzal indokolja, hogy/ a csalárd kereskedők a veterator rabszolgákat gyakran novrcíusként adták el, mert az utóbbiak keresettebbek és drágábbak voltak. Veterator és novicius terminus technicus volt, melyek nem annyira a rabszolga korát, hanem inkább képzettségét fejezték ki. Azok a rabszolgák ugyanis, akiket egyszer már egy meghatározott tevékenységre betanítottak, nehezen sajátítottak el másféle munkát.
Az aedilis-ek beavatkozását éppen az alapozta meg, hogy a hamis adatszolgáltatás révén a rabszolga magasabb áron cserélt gazdát. Általános vélemény volt, hogy a még betanítatlan rabszolgák romlatlanabbak, engedelmesebbek, könnyebben alkalmazhatók mindenféle szolgálatra Ezzel szemben a veterana, akik mögött már hosszú szolgálat áll, nehezebben formálhatók és rosszabbul alkalmazkodnak egy új gazda elvárásaihoz. Az eladók ezért igyekeztek szépíteni a valóságot, a vevők érdeke viszont az volt, hogy helytálló információhoz jussanak.

A fenti ediktumkiegészítést ágy, az aedilis-i ediktum egyéb részeivel összhangban interpretálva megoldás található egy régi problémára. Ha ugyanis az ediktumot úgy értjük, hogy az eladókat bizonyos információk szolgáltatására kötelezi, akkor a rabszolga képzettségi fokának közlését elrendelő rész nem áll ellentmondásban a dicta et promissaért való felelősséggel. Az aediles ugyanis nem azt írták elő, hogy az esetlegesen megígért tulajdonságért (dictum), hogy a rabszolga novicius, az eladó helytállni köteles. Sokkal inkább ezt rendelték el, hogy az eladó adatot köteles szolgáltatni arról, hogy a rabszolga veterator vagy novicius-e. Ha az eladó semmilyen felvilágosítást nem ad, akkor úgy tekintik, hogy a rabszolgát másként adja el. Ha később kiderül, hogy az mégis veterator volt, akkor a vevő ez miatt redbibitiot kérhet. Ez nem a dicta et promissaért, hanem az ediktum által megkövetelt információk elmaradásáért való felelősség.


6. Az alább következő fragmentumok valószínűleg késői kiegészítései az ediktumnak, jóllehet Ulpianus együttesen, a főszövegbe foglalva idézi őket: D 21,1,1,1 Ulp. 1 ed. aed. cur.

Item si quid mancipium capitalem fraudem admiserit, mortisue conciscendae sibi causa quid fecerit, Inue barenam depugnandi causa ad bestias intromissus erit, ea omnia in venditione pronuntianto: ex bis enim causis indicium dabimus.
("Ugyanúgy ha a rabszolga halálbüntetéssel fenyegetett bűncselekményt követett el, öngyilkosságot kísérelt meg, vagy az arénában vadállatokkkal való harcra ítélték, mondják meg mindezt az eladáskor: ezen okok miatt ugyanis megadjuk a perlési lehetőséget".)

Az aedilis-ek ediktumukat állandóan formálták, régi előírásokat esetleg kihúztak, újakat pedig hozzátoldottak. Ulpianus ediktumidézetében ez a fragmentum az utolsók között található, a perlési feltételek és a restituciós szabályok részletezése után kerül említésre. Logikailag azonban az első szakaszhoz, a releváns hibák felsorolásához tartozik. Ez a rendezetlen felépítés jellemző a jogfejlődés korai időszakából származó jogforrásokra. A később született kiegészítő szabályokat egyszerűen a korábbi szöveg végéhez csapták, nem törődve azzal, hogy tartalmilag melyik részhez kapcsolódna. A jelenség egyaránt magyarázható a kényelmességgel, a szisztematikus gondolkodásra való képtelenséggel vagy technikai nehézségekkel. Az utólag betoldott szabályok nem szükségképpen fiatalabbak, bár az aedilis-i ediktum szövegénél ezt joggal lehet feltételezni.
Végezetül néhány észrevétel a fenti aedilis-i rendeletek stílusához. Az eredeti ediktumot szó szerint idéző szövegek (Nr. 1 és Nr. 2) az információadási paranccsal kezdődnek. Az igealakok curato, pronuntianto, dicunto Fut. Imperativus alakban állnak Az Ulpianus által közvetített szövegrész fiatalabb, de tökéletesen utánozza a régi stílust. Ez a forma egyedül az aedilisi ediktumban bukkan fel, a praetori ediktumokban sohasem találjuk meg. Az Imperativust Karlowa a rendelkezések rendészeti-büntető jellegével magyarázta. Ez az elmélet ma már meghaladott.
Az aedilis-i ediktumok stílusa a köztársaság kori törvényekkel rokonítható. Daube ugyanakkor Cato De agricultura című müvében használt stílusát találta a leginkább hasonlónak. Daube tézisei alapján az aedilis-i ediktumokat mint ajánlásokat foghatjuk fel, amelyek egy adásvételi ügylet megkötésének helyes útját ajánlják a felek figyelmébe. Cato gazdasági tanácsaitól annyiban különböznek, hogy az aedilis-ek be is avatkozhattak, ha előírásaikat figyelmen kívül hagyták. Potestasuk erejénél fogva felbonthatták az adásvételi szerződést.
A köztársaság korai törvényeiben mindig Fut. Imp. 3. személyt használtak101. A közvetlen tónusra a normacímzettek köre is magyarázattal szolgálhat. Az aedilis-ek, az utcák és piacok tekintélyes urai a kiskereskedők, kofák, jöttment idegenek és a nagyváros legalsó társadalmi osztályainak tnás kétes egyénei között tartottak rendet.


B. D 21,1,1,1 Ulp. 1 ed. aed. cur.
...quodsi mancipium adversus ea venisset, sive adversus quod dictum promissumue fuerit cum veniret, fuisset, quod eius praestari oportere dicetur: emptori omnibusque ad quos ea res pertinet102 iudicium dabimus, ut id mancipium redhibeatur. Si quid autem post venditionem traditionemque deterius emptoris opera familiae procuratorisve eius factum erit, sive quid ex eo post venditionem natum adquisitum fuerit, et si quid aliud in venditione ei accesserit, sive quid ex ea re fructus pervenerit ad emptorem, ut ea omnia restituat, item si quas accessiones ipse praestiterit, ut recipiat... hoc amplius si quis adversus ea sciens dolo malo vendidisse dicetur, iudicium dabimus.
("Ha egy rabszolgát ezekkel (az előírásokkal) ellenkezően adtak el vagy nem olyan állapotban volt, amit (az eladó) az eladáskor mondott vagy ígért, ami miatt (a vevő) állítja, hogy (az eladó) helytállni köteles: akkor a vevőnek és mindazoknak, akikhez a dolog tartozik megadjuk a perlési lehetőséget arra, hogy a rabszolga vissza vétessék. Ha azonban az eladás és átadás után a rabszolga állapota rosszabbodott a vevő, annak házanépe vagy procuratora cselekménye folytán, vagy ha az (a rabszolganő) az eladás után szült vagy (a rabszolga) másként szerzett valamit, és ha az eladásnál valami járulékként lett átadva, vagy ha a vevő ebből a dologból gyümölcsöket szerzett, akkor mindezt vissza kell térítenie. Éppúgy, ha (a vevő) maga valamit járulékként adott, kapja azt vissza. Azonkívül megadjuk a perlési lehetőséget, ha (a vevő) állítja, hogy (az eladó) tudva csalárdul ezekkel (az előírásokkal) ellenkezően adott el".

Mint a fent idézett szöveg (Nr.l) mutatja, a Gelliustól ismert ediktumváltozat nem tartalmaz semmilyen utalást a normaszegés következményeire. Az Ulpianus által idézett ediktum viszont már rendelkezik a szankciókról. Az ediktum a perlési lehetőségek rögzítése után még egy kiegészítő rendelkezést említ, amely a dicta et promissaért való felelősséget rögzíti. Az ediktum első szakasza bizonyos információk megadásáról rendelkezik, míg a dicta et promissam való kiegészítés az eladót arra kötelezi, hogy további, az alapinformációkon túlmenő kijelentéseiért helytálljon.
Az általánosan elismert felfogás szerint a dicta et promissaért való felelősség későbbi eredetű, mint az ediktum első szakasza. Ennek bizonyítására a szerzők a szöveg fogalmazására hivatkoznak, az indirekt dicetur használatára.

Felmerül tehát a kérdés, hogy hogyan kell értelmezni a terminus technicust: praestari oportere dicetur. A praestare oportere az ediktumokban általában civiljogi jogkövetkezményt jelöl. Hasonlóan interpretál már Lene! is:"insofem man dafür nach Zivilrecht einstehen mufi". Ezzel szemben Haymann úgy véli, hogy itt inkább az aedilis-i ediktum alapján beálló felelősségről lehet szó. A praestari oportere dicetur a legtöbb szerző véleménye szerint a dicta et promíssahox kapcsolódik, tehát egyedül a közvetlenül előtte álló mondattal áll összefüggésben. A szöveg ilyetén való értelmezése mellett a szakaszt a következőképpen lehetne fordítani:
"Ha a rabszolga ezekkel (az előírásokkal) ellenkezően lett eladva vagy nem olyan állapotban volt, amit (az eladó) az eladásnál kijelentett vagy megígért, és amelyről állítja (a vevő), hogy azért (neki) helytállni köteles...".

A dicetur igealak viszont még egy helyen előfordul az ediktum szövegében, mégpedig az utolsó mondatban: si quis adversus ea dolo malo vendidisse dicetur. A fogalmazás hasonló szerkezete arra, utal, hogy a dicetur valamilyen általános jelentéssel bíró terminus technicus. Hasonló jelentésben megtalálható a szó a praetori ediktumban is. Ez az indirekt fogalmazás a későbbi eredetű ediktumok jellemzője.

Kaser az új formulázási módot a praetor megváltozott perbeli funkciójával magyarázza. A praetor eredetileg maga döntötte el a vitát és nem kellett a bizonyítási eljárást és az ítélethozást a tunernek átadnia. Kezdetben tehát a praetor ténylegesen megvizsgálta a bizonyítékokat és ítélettel döntött. Később azonban, ahogyan funkciója a per feltételeinek rögzítésére, a formula kiadására korlátozódott, már csak a puszta állítás alapján járt el. A praetor megváltozott, új funkcióját tükröző tipikus példaként Kaser a dolozus -ediktumot idézi: Quae dolo malo facta esse dicetur.
A dolus miatti per megindításánál tehát a praetor megelégszik azzal, ha a fél a dolozus cselekvést állítja, míg az alia actio hiányát és a iusta causat maga megvizsgálta Kaser eredményeit figyelembe véve joggal feltételezhető, hogy a dicetur az aedilis-i ediktumban is ebből az eljárásjogi nézőpontból magyarázható. A szó kétszer fordul elő az aedilis-i ediktumban: quod eius praestari oportere dicetur és si quis adversus ea dolo malo vendidisse dicetur.
A dicetur mindkét esetben úgy értelmezhető, hogy a pereim szándékozó felperes a kereseti alapot "állítja". Azaz valószínűsíti az aediles előtt, hogy a rabszolgát neki az aedilis-i előírásokkal ellenkezően vagy az eladó külön kijelentéseivel ellenkező állapotban adták el. Hasonlóanaz utolsó mondatban, ahol a felperes azt állítja, hogy neki a rabszolga sciens dolo malo az aedilis-i előírásokkal ellenkezően lett eladva.

Kaser nézeteivel egyezően feltételezhető, hogy a dicetur az ediktumok stílusában a fiatalabb, a későbbi fogalmazásra jellemző. Az aedilis-i ediktumban ez a szakasz azonban nem annyira materiális tartalma, a dicta et promissáért való felelősség, hanem sokkal inkább az eljárásjogi utalás miatt tűnik későbbinek, fiatalabbnak. Mint fent látható volt, a Gellius által közvetített régebbi szöveg nem tartalmaz semmilyen utalást az ellenszegülés következményeire. Az ediktumból hiányoznak a szankciók.
A szankciók meghatározása csak a későbbre datálható Ulpianus változatban jelenik meg Ez már láthatóan a megváltozott perlési szokások szerint fogalmazódott. Az, hogy a dicta etpromissáért való felelősség épp ebben a kiegészítő toldásban került rögzítésre, inkább véletlenszerűnek látszik. A dicetur által kifejezett felperesi állítás tehát a per megnyitásánaak feltétele volt.

Az Ulpianus által szó szerint idézett ediktum-szöveg azonban nem tartalmaz semmilyen adatot a perlési határidőkre vonatkozóan. Ezek csak az ediktumhoz írt jogtudósi kommentárokban találhatók: D 21,1,19,6 Ulp. 1 ed. aed. cur.

Tempus autem redbibiitionis sex menses utiles habet; si autem mancipium non redhibeatur, sed quanto minoris agitur, annus utilis est. sed tempus redhibitionis ex die venditionis currit aut, si dictum promissumue. quid est, ex eo ex quo dictum promissumue quid est.
("A redhibitio hat hónapos perlési határidőhöz kötött: de ha a rabszolgát nem adták vissza, hanem vételárcsökkentésre perelnek, egy év a határidő. A redhibitio határideje az eladás napjától folyik, vagy ha kijelentettek vagy megígértek valamit, attól a naptól, amikor a dictumpromissumue történt".)

Az aedilis-i keresetek a vevő rendelkezésére álltak éppúgy bizonyos felvilágosítások elmaradása mint a valóságnak meg nem felelő kijelentések miatt. A perlési határidőket az eladás napjától vagy a dictum promissumue napjától számították, Ulpianus tempus ultiéként jelöli meg a határidőket. Ez azt jelentene, hogy a kezdőnap nem szükségképpen az eladás napja. Ha ugyanis a traditio, a rabszolga átadása csak később történt meg, akkor az eladás és a traditio közti időt nem számították bele a határidőbe.
Összefoglalóan megállapíthatóak a következők: az aedilis-i ediktumban a piaci rabszolgaés igásállateladásra vonatkozó előírásokat rögzítettek. Az eladókat bizonyos információk megadására kötelezték. Az ediktumban megkövetelt releváns hibák a szerződési praxis tapasztalataihoz kapcsolódnak. Ezt a feltevést a Varro által ismertetett formulák és az okirati anyag bizonyítja.

Az ediktumban nem található semmilyen nyoma annak, hogy az információadáson túl az aedilis-ek másra is kötelezték volna az eladókat. A kikényszerített garancia stipulaciók feltételezése ugyan általánosan elfogadott a romanisztikában, de magában az ediktumszövegben semmilyen utalás sem található ezek létére vagy funkciójára.



Jakab Éva