logo

XXVI October AD

Aediles curules - Róma rendészeti igazgatása és ennek hatása a magánjog fejlődésére I.

Az aediles curules Róma azon magistrátusai voltak, akik az urbs közrendjének fenntartásáért feleltek. Általános rendészeti tevékenységükön belül magánjogi szempontból különös jelentőséget kapott piacfelügyelői működésűk. Vásárrendészeti szabályaik és ehhez kapcsolódó bíráskodási joguk keretében alakult ki az eladói kellékszavatosság jogintézménye. Az eladott áru rejtett fizikai hibáiért való helytállást előíró rendeleteik megértéséhez ismernünk kell általános rendészeti tevékenységüket, valamint a beavatkozás módját, technikáját, ahogyan a közrend megóvása, illetve helyreállítása érdekében felléptek. így nyerhetünk valós képet az eladói kellékszavatosság történeti gyökereiről. A következőkben tehát alkotmányjogi aspektusból, a jogképző magistratus oldaláról vizsgáljuk e fontos magánjogi jogintézmény megjelenését. Alkotmányjogi szempontból azonban nem törekszünk teljességre, mivel a magistratura történetéből azokat a vonásokat emeljük ki és tárgyaljuk részletesebben, amelyek a magánjogi jogintézmény kialakulása szempontjából lényegesek.


A.

Az aediles curules azon magistrátusok közé tartoztak, akiket megilletett a sella curulis és a toga praetexta viselésének joga. A hivataluktól megvált aediles helyet kaptak a szenátusban. Az aediles curules megválasztása a comitia tributa hatáskörébe tartozott és a választást a konzulok vezették. Varro De re rustica című müvének harmadik könyvében az állattenyésztésről szóló beszélgetésbe éppen egy aedilis-választás tudósításait szőtte. Mind a jelölt, mind támogatói nagy izgalommal várták az eredményeket.
A feltörekvő római polgárok egyéni karrierjében fontos állomás volt e tisztség. Egyrészt lépcsőfok volt a további felemelkedés útján. Másrészt nem mindenkinek sikerült a feljebbjutás. Akinél ez volt az elért legmagasabb hivatal, azt később mint egykori aedilist emlegették.
A megválasztott aediles curules a városban szolgák és segédek kíséretében vonultak, bár Zíctorok nem illették meg őket. A Római Állam magistrátusai általában rendkívül nagy köztiszteletben álltak és hivataluk valóságos méltóságot jelentett. Gellius idejében az aedilis-i tisztség igen nagy tekintélyt élvezett. Az aediles curules ugyan magistratus minores voltak, amelyeket nem illetett meg az imperium, így a római törvények értelmében elvileg lehetséges lett volna ellenük hivatali idejük alatt is keresetet indítani, bíróság elé idézni őket. Gellius idejében azonban az aediles már akkora tekintéllyel rendelkeztek, hogy senki sem mert élni ezzel a joggal.

Plautus néhány vígjátékában nem minden él nélkül utal az aedilisek arrogáns és parancsolgató viselkedésére. Néha visszaéléseikről is olvashatunk: egyikük személyes ellenségének a házait romboltatta le hivatali hatalmát kihasználva, egy másik igazságtalanul perelt be magánszemélyeket egy harmadik egy prostituáltat zaklatott. Ezek a visszaélések azonban nem lehettek tipikusak, hisz az egykori aediles tetteit inkább nagy elismeréssel őrizte az emlékezet. Például szolgál erre egy Ciceró-részlet, ahol a szónok a leghíresebb aediliseket méltatja: de off. 2, 57.

Quamquam intellego ín nostra civitate inveterasse iam bonis temporibus, ut splendor aedilitatum ab optimis viris postuletur. Itemque et P. Crassus cum cognomine dives tum copiis functus est aedilicio maxime munere, et paulo post L Crassus cum omnium hominum moderatissimo Q. Mucio magnificentissima aedilitate functus est, deinde C. Claudius App. f, multi post, Luculli, Hortensius, Silanus; omnes autem P. Lentulus me consule vicit superiores; hunc est Scaurus imitatus; magnificentissima vero nostri Pompei munera secundo consulatu; in quibus omnibus quid mibi placeat, vides.

Róma történelméből jól ismert, híres családok nevei sorakoznak itt, mint e tisztség betöltői.
Cicero (de leg. 3,3,7) a következőképpen osztályozza az aediles feladatkörét: cura urbis, cura annonae, cura ludorum solemnium. Először az utóbbi kettővel foglalkozunk. Leghosszabb ideig a pompásan megrendezett ünnepi játékokra emlékeztek a rómaiak. Ezen ünnepi játékokkal kapcsolatban az aediles nemcsak mint a közrend fenntartói tevékenykedtek, hanem gyakran ők fedezték a rendezés költségeit is.

Az aediles curules egyik tipikus feladatköre, a cura ludorum solemnium valószínűleg az ünnepi játékokon kezdetben ellátott rendészeti funkcióból alakult ki1. Livius (9,40,16) úgy véli, hogy az aediles első ilyen jellegű feladata Kr.e. 310-ben volt, amikor a diktátor Papirius Cursor triumphusán a Fórum feldíszítéséről gondoskodtak. A ludi Romani szervezése kezdetben egyedül a konzulok tisztessége volt, de az aediles egyre több "kisegítő munkát" vállaltak mellettük, míg végül a játékok rendezése teljesen az ő kezükbe csúszott át. Ezenkívül bizonyos szakrális jellegű játékokat hagyományosan az aediles szerveztek.
A forrásokban sokszor bukkannak fel tudósítások feltűnően gazdagon, pazarlóan megrendezett játékokról. Az ünnepi játékok szervezése tulajdonképpen a politikai reklám fontos formája volt, ezzel lehetett népszerűségre szert tenni a választópolgárok körében. Az aedilis-i tisztség tehát a választópolgárok szavazataiért vívott küzdelemben fontos szerepet játszott. A magasabb tisztségekért folyó harcban a nép azt a jelöltet részesítette előnyben, aki korábban, mint aedilis nagyvonalú és pazar játékokat rendezett.
Sulláról maradt fenn az a történet, hogy amikor a praetor-választáson jelöltette magát, nem kapott elegendő szavazatot. Sikertelenségét ő maga azzal magyarázta, hogy pályafutása során nem volt aedilis curulis, kihagyta ezt a stációt. A nép viszont elvárta volna tőle, hogy előbb aedílísnek. pályázzon, mert arra számítottak a rómaiak, hogy ő majd különlegesen szép játékokat rendez. Sulla ezt figyelmen kívül hagyta, és egyből praetornak jelöltette magát. A nép csalódott volt és nem szavazott rá.

A játékok közvetett politikai jelentősége azután arra vezetett, hogy a pazarlást sokszor túlzásba vitték Caesárról maradt fenn az a történet, hogy ő volt az első, aki mint aedilis curulis az apja temetésére rendezett ünnepségen az arénát ezüsttel díszítette fel és a gladiátorok ezüst fegyverekkel harcoltak a vadállatok ellen.
A túlzott pazarlás megakadályozására a principatus idején nemegyszer már rendeleteket bocsátottak ki. Suetonius Tiberiusról jegyezte fel, hogy ludorum ac munerum impensas corripuit mercedibus scaeniorum recisis paribusque numerum redactis.

A cura annonae mint aedilis-i fealadatkör az utóbbi évek tudományos irodalmában szintén elsősorban szociális aspektusból került értékelésre. Az aediles curules gondoskodtak ugyanis arról, hogy a plebs körében olcsó gabonát osszanak szét. Ezen feladat "nagylelkű" ellátása révén éppúgy a későbbi karrier során jól kamatozó népszerűségre lehetett szert tenni, mint a fent említett ünnepi játékok pazar megrendezésével.
Az ingyenes állami gabonaosztást kezdetben csak éhínség vagy jelentős árdrágítás esetén szervezték meg. A legkorábbi adat arra vonatkozóan, hogy a Római Állam egy magjstrátust bízott meg a gabonaellátás megszervezésével a Kr.e. 440-439-es évről került feljegyzésre. Livius (3,32,2) a megbízott L. Minuciust mint praefectus annonaet említi. Gamsey szerint egy tribunusrol lehetett szó valójában. A Kr.e. 299. évre vonatkozóan már kimondottan az aedilest említik, mint akik a gabonaárak megdrágítását energikus közbelépésükkel megakadályozták. Ők maguk gondoskodtak gabonaszállítmányokról es kiosztottak azt a polgárok között. Az ifjabb Gracchus által indítványozott lex frumentaria után a hatósági gabonaosztás általánossá vált és minden évben, havi porciókban adták ki a fejadagokat. Miután a gabonaellátás megszervezése állandó feladattá vált, egyre terhesebb kötelességet jelentett az aediles számára. Ezért Caesar az aediliszek számát két új tisztség létrehozásával megtoldotta és e két új aedilist az aediles ceriales elnevezéssel illette. Az ő feladatuk lett ezentúl a cura annonae ellátása.


B.

A Róma korai történetéből rendelkezésünkre álló források igen kevés információval szolgálnak a tisztség kialakulásáról és az aediles eredeti feladatköréről. Maga az elnevezés az aeditumus, aedituus szavakból vezethető le, amelyek bizonyos templomi tisztségeket jelöltek. Az aeditui két típusát említik a források. Egyrészt működött egy úgynevezett aedituus minister, aid naponta nyitotta és zárta a templom épületét, takarította a helyiséget. Másrészt létezett az úgynevezett aedituus magister, aid felügyelt a templom berendezésére, az áldozati ajándékokra, vigyázott a templom vagyonára és dokumentumaira. Az aedilis szó etimológiai története tehát a tisztség szakrális gyökereire enged következtetni.

A feladatkörre vonatkozóan a források elég sematikus magyarázatot nyújtanak. Varro (ling.l. 5,81) a következőképpen definiál:

Aedilis, qui aedis sacras et privatas procuraret.

Hasonlóan Festus (13);
Aedilis initio dictus est (magistratus), qui aedium nontantum sacrarum sed etiam privatarum cura gerebat.

Varo és Festus szerint az aedilis működése vallási célokat szolgáló épületek és a magántulajdonban álló házak felügyeletére vonatkozott.

Pomponius (D 1,2,2,21 sing.ench.) meghatározása ezen kívül az aedilis megválasztásának szabályairól tájékoztat:

Itemque ut essent, qui aedibus praeessent, in quibus omnia scita sua plebs deferebat, duos ex plebe constituerunt, qui etiam aediles appellati sunfi4.

Pomponius hangsúlyozza, hogy az aediles kezdetben plebejust tisztségviselők voltak. Evente két aedilist választottak, szerinte is elsősorban bizonyos épületek felügyeletére. A tisztség plebejust jellegét Dionysios (6,90,2) szintén hangsúlyozza. Az aediles vezették a plebs kultuszait. Karlowa szerint az aediles elsődleges feladata az volt, hogy a plebs számára fontos dokumentumokat őrizzék és hogy elárverezzék azokat a vagyonokat, amelyek a leges sacratae megsértése miatt a Ceres-templomhoz kerültek. Siber szerint az aediles a szakrális tevékenység mellett már kezdettől fogva bizonyos rendészeti feladatokat is elláttak.
Nevük legtöbbször a Ceres-templommal összefüggésben kerül említésre. Az Aventinuson álló Ceres-templomot a hagyományok szerint a Kr.e. V. században alapítottak. Az aediles tradicionális feladata volt, hogy ebben a templomban őrizték a plebs dokumentumait. Ezek közül a plebejusok életviszonyait érintő senatus consulta voltak a legfontosabbak.

Az aediles működésé azonban nem csupán a Ceres-templomhoz kötődik. A források tanúsága szerint ők nem elsősorban e templom tisztségviselői voltak, hanem általában a plebejusok vallási kultuszának élén állottak. Ezért működésük nem feltétlenül csupán a Ceres-templom megnyitásának időpontjától datálható, hanem már az azt megelőző korszakra is feltételezhető. Livius (4,30,11) szerint már igen korán, Kr.e. 428-ban az aediles feladata volt, hogy az idegen istenek kultusza és a hazai istenek idegenszerü tisztelete ellen fellépjenek. Plinius (HN 18,15) arról tudósít, hogy az aediles a gabonapiacot ellenőrizték és az árdrágítás ellen küzdöttek. Ez az adat azonban inkább Plinius korának viszonyaira jellemző, nem pedig a Kr.e. V. századra.
Valószínűbb Livius (6,4,6) közlése, mely szerint a gallok betörése után az aediles vezették a város újjáépítését.
Róma korai történelmében tehát a magistratus két fő jellemzője egyrészt a plebejust jelleg másrészt a szakrális feladatkör. A kutatások során gyakran csak az egyiket állítják a középpontba. Fontos ezért, hogy a vallási és a közigazgatási oldalt egyaránt szem előtt tartsuk vizsgálatunk során.

A latin városok korai történelmében a profán és a szakrális tevékenység természetes egységet alkotott a tisztségviselőknél. A közigazgatást ellátó hivatalnokok egyben áldozatokat mutattak be a közösség nevében. Az is gyakori jelenség volt, hogy a vallási tevékenység vezetői voltak egyben a jogszolgáltatás feladatával is megbízva. Ezt tanúsítja a felirat, amely egy praef(ectus) iur(i)dic(undo) et sacris faciundisx említ. Hasonló magistrátusokról számos forrás tudósít egész Itáliából, akiket Rómán kívül is gyakran aedilesnek neveztek.
A fenti néhány adat, amely Róma korai történelméből rendelkezésünkre áll, azt bizonyítja, hogy az aediles plebis kezdetben elsősorban szakrális feladatokat láttak el. A köztársaság végén illetve a principatus elején azonban, mint azt Plinius fent említett tudósítása is megerősíti, a vallási feladatkör már teljesen feledésbe merült és a piacfelügyelői, rendészeti tevékenység volt jellemző e magistrátusra. Hogyan magyarázható ez a fejlődési vonal? Nem valószínű, hogy puszta véletlen lenne, hogy éppen az aediles váltak Róma vásártereinek felügyelőivé. A kérdéses korszakból azonban igen szűkös forrásanyag maradt fenn a római történelemből, ezért nehéz a változást nyomon követni.

Kurt Latte a hasonló görög fejlődéssel vont párhuzamot, így következtetett a valószínű római gyökerekre. Mint a legtöbb korabeli városállamban, úgy a görög területen is szokásos volt a templomok élére valamilyen "felügyelőket" választani. A nagy vallási ünnepekre viszont a Mediterraneum minden kultúrájában jellemző volt, hogy nagyon is világias, népszerű és gazdag vásárok kíséretében kerültek megrendezésre. Ilyen vásárokat tartottak rendszeresen Rómában is, többek között a Ceres-szentély közelében.
A vallási ünnepek ideje alatt mindenütt a templom papjai voltak kötelesek gondoskodni arról, hogy a vallásos tevékenység e kísérőjelenségei is rendben, békésen folyjanak le. A fentiekből arra lehet következtetni, hogy a Ceres-templom melletti vásárok szabályozása, felügyelete hasonlóan a templom tisztviselőinek, azaz az aedilesnek a feladata volt. Mivel az aediles tevékenysége nem csupán a Ceres-templomhoz kötődött, hanem ők tekinthetők általában a plebejusi kultusz elöljáróinak, valószínű, hogy minden nagyobb plebejust vallási ünnepség alkalmával Ők látták el az igazgatási, felügyeleti teendőket. Ez a gondolatmenet magyarázatot ad a vallási és vásárfelügyelői tevékenység összekapcsolódására, de nyitva hagyja a kérdést, hogy miért éppen plebejust magistratus lett a vásárok felügyelője.

Valószínű, hogy az aediles tevékenysége kezdetben a plebejust szentélyekre és azok közvetlen környezetére korlátozódott. Mivel működésük magában foglalta az esetenként ott lezajló vásárok felügyeletét, hatáskörüket e tekintetben valószínűleg lépésről lépésre kiterjesztették az urbs egyéb vásártereire is. Amikor azután az aediles curules tisztségét bevezették, ők vették át az aediles plebis eddigi működése alatt kialakult feladatkör ellátását.


C.

A késői köztársaság aedilis-ei fontos állami tisztségviselők voltak, akik a Cicero áltál cura urbiskent megnevezett városrendészeti feladatkört is ellátták. Ez nagyon sokféle tevékenységet jelentett, amelyeket összefoglalóan és kicsit anakronisztikusán a “városi közigazgatási hatóságok” funkciójával rokoni thatunk. Ide tartozott a közúti forgalom, a vízvezetékek és kutak, fürdők és bordélyházak felügyelete, a szerencsejátékok megtiltása és üldözése és a hivatalosan nem engedélyezett külföldi vallási szekták elleni fellépés. Az aediles feladata volt az is, hogy triumphus illetve ünnepi játékok idején a közrendet biztosítsák.
A templomi-és középületek épségén szintén ők őrködtek. Az viszont nem bizonyítható meggyőzően, hogy a senatus consulta vagy más határozatok dokumentumait továbbra is ők őrizték volna. Mivel Róma utcáinak és köztereinek rendjére is ők vigyáztak, intézkedtek arról, hogy vadállatokat a városban csak felügyelet és a szükséges biztonsági intézkedések megtétele mellett lehessen sétáltatni.

Kiemelt figyelmet érdemel az aediles curules feladatköréből piacfelügyeleti tevékenységük. Ök ügyeltek arra, hogy a piacon csak helyes súlyokat és mértékeket használjanak. A hamis súlyokat széttörették és a rajtakapott kereskedő költségére újakat készíttettek. Az ilyen jellegű hamisításokkal szembeni állami fellépés egyébként már igen korán jelentkezett.
A lex Silia de ponderibus publicis a bűnösnek találtat pénzbüntetéssel, vagyona felének elkobzásával fenyegeti. Egy későbbi forrás, D 19,2,13,8 Ulp. 32 ed., arról tudósít, hogy egy kereskedő hamisított súlyokat bérelt, amelyeket az aedilis curulis megsemmisíttetett. Ulpianust arról kérdezték, hogy a locator vajon továbbra is követelheti-e a bérleti díjat.

Az aediles szigorúan felléptek az uzsorások ellen is és megpróbálták az árdrágítást adminisztratív eszközökkel megakadályozni. Ennek során előfordult, hogy hatóságilag rögzítették az árakat. A rögzített árak nehezen egyeztethetők össze a szabadpiacról alkotott elképzeléseinkkel, amelyeket többnyire magától értetődően kiterjesztünk az antikvitás viszonyaira is.
Forrásaink viszont kétségtelenül tartalmaznak ilyen adatokat. így Plinius (HN 15,2) arról tudósít, hogy Appius Claudius Caecus konzulsága idején 12 font olaj 1 Asba került; Kr.e. 74-ben pedig M. Seius mint aedilis curulis gondoskodott arról, hogy a római nép egész hivatali éve során 1 Asert 10 font olajat vehessen. Mindkét esetben az olaj árának adminisztratív eszközökkel való lenyomásáról van szó. Rómában az olaj alapvető élelmezési cikk volt. Ez arra utal, hogy az árszabályozásnak itt valószínűleg elsősorban politikai jelentősége volt.

Plautus egyik komédiájában viszont általános érvénnyel említi az árak rögzítésének gyakorlatát: quae ímprobasi pro mercis vitio et dominum pretio pauperet.

Ezenkívül más források is tanúskodnak az árak hatósági rögzítéséről. Kr.e. 89-ben a censorok felső limitet állapítottak meg a Rómába importált görög borok árára. Livius (39,44,3) arról tudósít, hogy Cato a rabszolgapiacon vezetett be hasonló intézkedéseket. Végül Apuleius regényének egyik részlete (Met. 1,25) arra enged következtetni, hogy ilyen piaci beavatkozások egyáltalán nem lehettek ritkák. Az aedilis leszid egy halkereskedőt, aki rossz minőségű áruját igen magas áron sózta rá a vevőre.
Az aediles curules törekedtek arra, hogy a vásártereken eladásra kerülő áruk minőségét is kontroll alá vonják. Lehetőségük volt arra, hogy a tiltott árukkal való kereskedést megakadályozzák és a csalárd szándékkal meghamisított árukat megsemmisítsék.

Plautus (Rud. 374) szerint ez mindennapos jelenség volt:

Novi, Neptunus ita solet, quamvis fastidiosus aedilis est: si quae improbae sunt merces, iactat omnis.

Plautus erős szatírával jeleníti meg az aedilis-eket és. Neptunuszhoz, a tenger istenéhez hasonlítja őket. A meglepő hasonlat következtetni enged a piacfelügyelők hatalmi pozíciójának súlyára. Az alapul szolgáló szituáció valószínűleg megszokott volt a költő Rómájában. Ha ugyanis nem tartozott volna a vásárterek mindennapjaihoz a jelenet, akkor nem válthatott volna ki nevetést a nézőkből.

Az Apuleius-történetben, amelyre fent már röviden utaltunk, az aedilis hasonlóan semmisítette meg a kosár halat, mivel minőségre érzékeny szemével azonnal érzékelte az áru hitványságát és az aránytalanul magas áron felháborodott. A jelenet kapcsán meg kell jegyezni, hogy az aedilis a halak megsemmisítését rendelte el ahelyett, hogy azok visszavételére kötelezte volna a halkereskedőt és visszaadatta volna vele a vételárat.
A redhibitio tehát szóba sem került. Apuleius e jelenetben talán az aediles curules büntető-rendészeti szabályainak fonákságát állítja pellengérre. A csalárd kereskedő megbüntetésével ugyanis csak részben tekinthető elintézettnek az eset. A piac megsértett rendjét helyreállították, de a rászedett vevő hal és pénz nélkül maradt.

Suetonius tudósít arról, hogy az aedilis-ek határozottan felléptek az engedély nélküli kereskedelem ellen: Suet. Claud. 38,2

itemque praetura functum senatorem inauditos et innoxios relegavit, quod ille adversus privatum se intemperatuis affuisset, hic in aedilitate inquilinos praediorum suorum contra vetitum cocta vendentes multasset vilicumque intervenientem flagellasset.

Claudius száműzött egy praetori rangú szenátort, mert az illető annakidején, amikor aediliszkent működött, megbüntette Claudius egyik bérlőjét, aki a városban engedély nélkül árusított péksüteményt. Ráadásul a vilicust, aki a bérlő érdekében közbelépett, megkorbácsoltatta. A multasset igealak arra enged következtetni, hogy a feketén kereskedőt talán pénzbüntetéssel sújtotta. A flagellasset viszont egyértelműen mutatja, hogy a vilicust testi fenyítéssel büntette. Az aedilisz szigorú eljárása elleni tiltakozásul Claudius elrendelte, hogy a süteményárusok bódéi a jövőben ne tartozzanak az aediliszek felügyelete alá.
Századokkal később Hieronymus (125,16) nosztalgiával tekint vissza az aediles szigorú vásári rendjére:

Plerimque artibus et negotiationibus pristinis carere non possunt mutatisque nominibus institorum eadem exercent commercia, non victum et vestitum, quod apostolus praecipit, sed maiora quam saeculi homines emolumenta sectantes. Et prius quidem ab aedilibus, quos alfa, gamma, omikron, rhó, alfa, nű, omikron, mű, omikron, ióta Graeci appellant, vendentium cohercebatur rabies nec erat inpune peccatum.

Ő vallási okokból utasítja vissza a nyereséghaj hászást és panaszkodik polgártársai életmódja miatt. Megjegyzi, hogy a múltban a szélhámosokat az aediliszek illetve az agoranomoszok visszatartották a durvább csalásoktól.


D.

Ius edicendi es iurisdictio. A ius edicendi jelentette a magistratus azon jogát, hogy hivatali évének kezdetén meghirdethette, hogy működése alatt milyen főbb elvek szerint fog eljárni. Az ediktum az a "hirdetmény", amelyben ezen alapelveket nyilvánosságra hozta. Plautus szemléletesen parodizál egy ilyen ediktumot, amelyben a piaci árusok egész "bünlajstromát" sorolja fel. Ergasilus, a jelenet főszereplője dühösen számolja a hentesek, halárusok és egyéb kiskereskedők csalási módszereit és esküdözik, hogy móresre tanítja őket. Ráncba szedésükre különböző testi fenyítésekkel fenyegetőzik: Capt. 813-822.

Tum piscatores, qui praebent populo pisces foetidos, et qui advehuntur quadrupedanti crucianti cantherio, et quorum odos subbasilicanos omnes abigit in forum, et eis ego ora verberabo surpicilis piscariis, et ut sciant, alieno naso quam exhibeant molestiam, et tum lanii autem, qui concinnant liberis orbas oves, et qui locant caedundos agnos et duplam agninam danunt, et qui petroni nomen indunt verveci sectario, et eum ego si in via petronem publica conspexero, et et petronem et dominum reddam mortales miserrumos.

Hegio, a jelenet másik szereplője a következő megjegyzést teszi a fenti monológ hallatán: Capt. 823.

Eugepae, edictiones aedilicias bis quidem babét et mirumque adeost ni bunc fecere sibi Aetoli agoranomum.
("Úgy beszél, mint egy aedilisz az cdiktumában, csodálom, hogy az aetolok nem tették meg agoranomosznak".)

A jelenetben az aediliszek említése nyilván a komikum fokozását szolgálta, piacrendészeti szabályaikat ráadásul egy parazita szájába adta Plautus. Hegio megjegyzésében összevegyíti a görög és a római terminológiát: edictiones aediliciae, agoranomos. Ez a keveredés óvatosságra int a forráshely értékelésénél, hisz nem egyértelmű, hogy Plautus görög vagy római életviszonyokat jelenít-e meg.
A Plautus-kutatók véleménye szérint azonban tipikus jelenség Plautusnál, hogy tudatosan keveri a római és görög elemeket komédiáiban. A szakkifejezéseket, a jogintézményeket és a tisztségviselők megnevezését tetszése szerint váltogatja Vígjátékai tulajdonképpen nem kategorizálhatók aszerint, hogy római vagy görög viszonyokat ábrázolnak, hanem inkább úgy tekinthetők, hogy mindkét világban egyszerre játszódnak.
Plautus egy egységgé gyúrja össze a görög és a római környezetet. Az viszont igen valószínű, hogy Plautus mint komédiaszerző ügyelt arra, hogy célzásai és viccei a publikum számára könnyen érthetőek és egyértelműek legyenek, hisz különben nem számíthatott volna a nézők tetszésnyilvánítására. Görög köntösbe bújtatta hát római figuráit, hogy a felszín alól kivillanó eredeti római színek annál hatásosabbak legyenek. így a fent idézett jelenet ediktumában minden bizonnyal korának római valóságára utal.

Az idézett szöveg szemléletesen érzékelteti az ediktumok szokásos tartalmát: piaci előírások voltak ezek, amelyek bizonyos áruk minőségi követelményeit és esetleg azok limit-árát rögzítik. Az Ergasilus által kilátásba helyezett fenyegetésekből arra is következtethetünk, hogy milyen szigorral és milyen intézkedések sorával léptek fel az aedilis-ek a vásárok rendjének fenntartása érdekében. Valószínűleg hasonlóan határozott fellépés jellemezte a római piacok mindennapjait.
A fent idézett Plautus-jelenet arra is bizonyítékul szolgál, hogy az aediles jogköre kiterjedt a multae diction is. A multae dictio büntetéskiszabási jogot jelent. Ennek értelmében az aediliszek elrendelhették, hogy a csalárdul árdrágító vagy árut hamisító piaci árusokat megkorbácsolják, megbotozzák vagy pénzbüntetéssel sújtsák. Ezt a "rendészeti-büntetőjogi" eredetű büntetéskiszabási jogot azonban élesen el kell határolni a iurisdictiotól, a magánjogi bíráskodási jogtól, mely az árucsereforgalom résztvevői közötti viták eldöntésére irányul.
Az aedilis-ek civiljogi iurisdictioja egyébként erősen korlátozott volt mind tárgyát, mind helyét illetően. Bíráskodási jogkörük egyedül arra terjedt ki, hogy a piacon eladott rabszolgák és igásbarmok rejtett hibái miatti vitákban igazságot szolgáltassanak.

Az ehhez rendelkezésükre álló eljárási eszközök szerények voltak. Bizonyosra vehető, hogy a praetori ediktumból átvettek bizonyos részeket. A Digestában több hely utal arra, hogy az exceptio rei iudicatae az aedilis-i keresetek ellen is igénybe vehető volt, igy D 44,2,25,1 lul. 9 dig, D 21,1,14,9 Ulp. ed.aed.cur.
Más esetek azt mutatják, hogy az aediles bíráskodásuk védelmére büntető actiókat adhattak ki, igy D 2,3,l,pr Ulp. 1 ed., D 2,5,2,1 Paul. 1 ed. Az azonban valószínűnek látszik, hogy végrehajtást nem rendelhettek cl7. Bíráskodási joguk abban merült ki, amit a legszűkebb értelemben vett iurisdictio jelent: ius dicere, indicium dare. A missio in possessionem vagy a missio in bona elrendelésére viszont csak a praetor mint imperiummal rendelkező magistratus volt jogosult.


Jakab Éva