logo

XVII Sextilis AD

Az eljárás rendje.

A senatusi vizsgálat (cognitio senatus) Zlinszky János szerint formailag a senatusi ülések rendjéhez igazodott. Molnár Imre ezzel szemben azt írja, hogy a senatusi bíróság a quaestiós eljárásban kialakított formában működött." Végeredményben mind a két álláspont helyes: a senatusi bíróság ugyanis olyan eljárási formát követett, amely a senatusi tanácskozások rendjét az állandó törvényszékek (quaestiones perpetuae) eljárási szabályaival ötvözte. Mint tudjuk, a büntetőbírósági hatáskörrel is rendelkező népgyülések előtt kizárólag magistratusok, a Kr. e. 149-től kezdődően felállított állandó büntető törvényszékek előtt pedig kizárólag magánszemélyek emelhettek vádat.
A senatusi vizsgálatot ezzel szemben mind magánszemélyek, mind magistratusok kezdeményezhették. A vádemelés engedélyezése iránti kérelemmel (postulatio) a consulokhoz kellett fordulni. Amennyiben a consulok e kérelemnek helyt adtak, sor kerülhetett előttük a formális vádemelésre (delatio).
A consulók szabadon mérlegelhették, hogy egy adott állítást elfogadnak kivizsgálandó vádnak vagy nem. Ez jól kitűnik Tacitus következő közléséből: Quintus Veratius egyebek mellett azzal is megvádolta Calpurnius Pisót, hogy „karddal az oldalán jelent meg a Curia-ban. Ezt mint hihetetlen szörnyűséget figyelmen kívül hagyták: a többi, ugyancsak halmozódó vád ügyében kitűzték a tárgyalást.”

A fővádlóhoz (delator) mellékvádlók (subscriptores) csatlakozhattak. A volt helytartó ellen zsarolás miatt a tartományi lakosok emelhettek vádat: ilyenkor a senatus római ügyvédeket rendelt ki a vád képviseletére. Mivel mint azt majd látni fogjuk a vádlók a vádlott elítélése esetén komoly jutalmakat kaptak, sokan kifejezetten a jutalom érdekében emeltek vádat mások ellen. A vádemelést azonban jól meg kellett fontolni, mert az eljárás megindulása után már nem lehetett visszalépni, s ha a vád alaptalannak bizonyult, a vádlók súlyos büntetésben részesültek.
A vádlottak általában a senatori rendhez tartoztak; az ordo senatorius tagjainak bűnügyeit többnyire a senatus bírálta el. Amint arra többek között Kunkel is rámutat, ez fontos privilégiumot jelentett a senatori rangúak számára: így nem az esküdtbírósági eljárással együtt járó teljes nyilvánosság előtt folytatták le ellenük a pert, s nem náluk alacsonyabb rangú esküdtek ítélkeztek felettük. Érdekes, hogy a vádlottak több esetben senatori rangú nők voltak. A senatus lovagok felett is ítélkezett, s a kliens-királyok bűnügyeit is kivizsgálta.

A császár mint néptribunus a senatusi vizsgálat megindulását vétójogával élve megakadályozhatta. A császár azt is megtehette, hogy a saját ítélőszéke elé vonta a senatus előtt már megindult eljárást. A vádlott a császárhoz való fellebbezés útján maga is kérhette ügyének áttételét a császárhoz. A consulok szintén kérelmezhették, hogy a császár vegye át bizonyos ügyek kivizsgálását a senatustól. A császár az átvett ügyet visszatehette a senatushoz.
A senatus a következő bűnügyekben járt el: felségsértés (crimen maiestatis), zsarolás (crimen repetundarum), házasságtörés (adulterium) kerítés (lenocinium), gyilkosság (homicidium), méregkeverés (veneficium), közrendet sértő erőszak (vis publica), végrendelet-hamisítás (falsum).
A senatori testület - a quaestiones perpetuae eljárásának kötöttségeitől mentesen együtt (egy eljárásban) tárgyalhatott olyan ügyeket, ahol a vádakat (többféle bűncselekmény elkövetése esetén) két vagy több törvény alapján emelték. Tacitus szerint Tiberius uralkodása idején a felségsértés vádját minden egyéb vádhoz hozzákapcsolták. Annak sem volt akadálya, hogy egy eljárás során több (esetleg sok) személyt vonjanak felelősségre. A senatus előtt a vádlott megint csak eltérően a quaestiones perpetuae perrendjétől ugyanazon eljárásban viszonvádat emelhetett a vádló ellen.

A vádlottaknak általában több védőjük volt. Tacitus a Germanicus (Tiberius örökbefogadott fia) megmérgezésével vádolt Cn. Calpurnius Piso elleni eljárásról beszámolva a következőket írja: „a vádlottnak, mivel a védőül felkért Lucius Arruntius, Publius Vinicius, Asinius Gallus, Aeserninus Marcellus, Sextus Pompeius különféle kifogással kitért, Marcus Lepidus, Lucius Piso és Livineius Regulus sietett segítségére.”
Azokban az eljárásokban, melyekről az ifjabb Plinius beszámol, szintén több védőjük volt a vádlottaknak a senatus előtt. Védők alkalmazása azonban nem volt kötelező: Libo Drusus például védő nélkül jelent meg ügyének tárgyalásán. Tacitus azt írja, hogy a lovagrendü Annius Faustus ügyében a vádlónak sikerült rávennie a senatus nagy részét, hogy követeljék a vádlott „védekezési lehetőség és meg-hallgatás nélkül való elítélését.” Ebből arra következtethetünk, hogy a senatorok egy-szerű többségének döntése alapján a senatus a vádlott távollétében is eljárhatott. Erre (vagyis az „audiatur et altera pars" ősi elvének mellőzésére) véleményem szerint csak akkor kerülhetett sor, ha a vádlott bűnössége nyilvánvaló volt, s meghallgatása ezért teljesen felesleges lett volna. Érdemes ehhez hozzátenni, hogy Augustus egyik törvénye szerint abban az esetben, ha a vádlott nem jelent meg a tárgyaláson, a szavazás nem lehetett titkos és a vádlottat csak egyhangú határozattal lehetett elítélni.

A bírósági tárgyalásokat a senatus hivatali épületében, a curíóban tartották. A tárgyalás elején a testület elnöke (egy consul, esetleg maga a császár) ismertette a vádat. A császár amennyiben jelen volt kiemelhette, hogy milyen szempontokat vegyenek figyelembe a senatorok a vizsgálat során.
A felségsértési ügyekben a jelenlévő császár meghatározhatta, hogy mely vádpontokkal foglalkozzon a testület, s mely vádpontok vizsgálatától tekintsen el. Appuleia Varilla (Augustus nővérének unokája) ügyében Tiberius arra kérte a senatorokat, hogy „tegyenek különbséget, és a vádlottat csak akkor marasztalják el, ha Augustusról szólt káromlóan; a rá szórt gyalázkodásokat nem óhajtja vizsgálat tárgyává tétetni.” Erre az elnöklő consul megkérdezte a császárt, hogy „mi a véleménye az anyja káromlásával kapcsolatos vádpontról”. Tiberius előbb hallgatott, majd a következő ülésen bejelentette, hogy az anyja „ellen bármi formában elhangzott megjegyzéseket senkinek se róják fel vétkük”
Amennyiben a vádlottat több törvény alapján, többféle bűntett elkövetésével vádolták, a senatoroknak el kellett dönteniük, hogy a különböző vádakat együtt vagy külön-külön vizsgálják meg. Appuleia Varilla ügyében például külön vizsgálták a felségsértési és a házasságtörési vádakat, s két különböző ítéletet hoztak (az előkelő vádlottat a felségsértés vádja alól felmentették, házasságtörésért viszont elítélték).

A perbeszédek közül előbb a vád-, majd a védőbeszédek hangzottak el. A beszédek időtartamát korlátozták; az idő múlását vízórával (clepsydra) mérték. A védekezésre általában másfélszer annyi időt biztosítottak, mint a vádak előterjesztésére. Piso perében (Kr. u. 20-ban) két napot szabtak a vádak előadására, s három napot a védekezésre. Az ifjabb Plinius (Kr. u. 103-ban) Iulius Bassus volt helytartó zsarolási ügyéről beszámolva a következőket írja: „beszédemet, akár a csatákat, az éjszaka szakította félbe. Három és fél óráig beszéltem, volt még másfél órám. Mert a törvény szerint a vádló hat, a vádlott kilenc órát beszélhet. Védencem úgy osztotta meg ezt az időt köztem és a másik védő között, hogy én kaptam öt órát, amaz meg a hátralevő időt.”
Azt tehát a vádlott határozhatta meg, hogy a védekezésre biztosított időkereten belül a védői közül melyik, mennyit beszéljen. A zsarolási ügyekben a tartományi lakosok érdekeinek képviseletére kirendelt ügyvédek között valószínűleg a sértettek oszthatták fel a vádbeszédekre szabott időkeretet. E felosztáson a per során lehetett módosítani. Plinius Marius Priscus volt afrikai proconsul perében előbb három órát kapott a vád előterjesztésére, majd ezt még jelentősen megtoldották: „Majd öt órán át beszéltem. Ugyanis a vízórával mért jó háromórás időtartamot, ami eredetileg rendelkezésemre állt, még megtoldották több mint egy órával.”

A perbeszédeket a bizonyítás (probatio) szakasza követte. A leggyakoribb bizonyíték a tanúvallomás volt, de különböző iratokat (így pl. magánleveleket, üzleti feljegyzéseket, számadáskönyveket) is felhasználtak bizonyítási eszközként. A rabszolgákat kínvallatás során hallgatták ki. A szolgákat tilos volt gazdáikkal szemben vallatni, ezt a szabályt azonban Tiberius utasítására több perben is kijátszották. Tacitus a következőket írja Libo Drusus peréről beszámolva:
„Mikor a vádlott tagadott, úgy döntöttek, hogy a beismerő rabszolgákat kínvallatásnak vetik alá, és mivel egy régi senatusi határozat a tulajdonos főbenjáró ügyében tiltotta a kihallgatást, a ravasz és új jogot kitaláló Tiberius egyenként megvéteti őket a kincstári ügyésszel, tudniillik azért, hogy a senatusi határozat csorbulása nélkül ki lehessen hallgatni Libo ellen rabszolgáit.” Gaius Silanus perében is így jártak el: „Silanus rabszolgáit is, hogy kínvallatásnak vethessék alá őket, az államügyész (actor publicus) vásárolta meg...”
A vádlott ártatlansága bizonyítása céljából természetesen felajánlhatta, hogy vessék alá rabszolgáit kínvallatásnak. A császárnak az is jogában állott, hogy korlátozza a bizonyítási eljárást: Tiberius például az előkelő Aemilia Lepida perében a vádlott „katonai őrizetben tartott rabszolgáit átvitette a consulokhoz, s nem engedte, hogy a családjára vonatkozó vádpontokról kínvallatással kérdezzék ki őket.”

A vádlottak nagyon sok esetben - még az eljárás befejeződése előtt öngyilkosságot követtek el. Felségsértési és zsarolási ügyekben ilyenkor nem szüntették meg az eljárást: ilyen ügyekben ugyanis a vádlott hagyatékát az állam elkobozhatta. A bizonyítási szakasz után a senatus tagjai megvitatták az ügyet, meghallgatták a különböző javaslatokat, majd szavazás útján meghozták az ítéletet. Általában nyílt szavazásra került sor. Mint már fentebb említettük, a jelenlévő császár a saját szavazatával jelentősen befolyásolhatta a senatorok döntését.
Tacitus szerint Granius Marcellus felségsértési perében az egyik senator a következőt kérdezte Tiberiustól: „Hányadiknak fogsz nyilatkozni, Caesar? Ha elsőnek, lesz, akit kövessek; ha mindenki után, félek, hogy előre nem látóan eltérek véleményedtől.” Ha a császár nem volt jelen, a consulok írásban kikérhették a véleményét, amit aztán figyelembe vettek az ítélet meghozatalakor. Arra is találunk példát a forrásokban, hogy a senatus megvárta a távollévő császárt a felségsértési ügy tárgyalásával.

Az ítéletet általában a törvények alapján hozták, de a senatus az egyes ügyek sajátos körülményeire tekintettel eltérhetett a törvényi rendelkezésektől. Ez jól kitűnik abból a vitából, mely Iulius Bassus volt helytartó perében a senatus tagjai között kialakult:
„Macer, a törvényt tartva szem előtt, természetesnek vélte, hogy büntetést érdemel az, aki a törvény ellenére ajándékot fogad el. Caepio, nagyon helyesen, úgy vélekedett, hogy a senatusnak jogában áll enyhíteni vagy szigorítani a törvényt, s némi joggal megbocsáthatónak tartotta Bassus cselekedetét, amely, bár a törvény tiltja, mégis előfordul. Caepio javaslata győzött.” Ahogy Zlinszky János írja, a senatus azért térhetett el a tör-vényi szabályoktól, mert maga is jogalkotó szerv volt.

Amint arra Molnár Imre is rámutat, a senatusnak a quaestiones perpetuae-től eltérően nem csak a bűnösség kérdésében kellett döntenie: ha a vádlottat bűnösnek találták, a büntetést is meg kellett határozni (az esküdtszékeknél erre nem volt szükség, mert ott az adott esküdtbíróságot felállító törvény meghatározta a büntetést, amitől eltérni nem lehetett). A senatus legtöbbször a következő büntetéseket szabta ki: halálbüntetés, egy meghatározott szigetre (pl. Creta, Seriphus, Gyarus, Cythnus, Amorgus, Donusa szigetére vagy a Balear-szigetekre) való száműzés, Itáliából való kiutasítás, a senatusból való kizárás.
A leggyakoribb mellékbüntetés a teljes vagy részleges vagyonelkobzás volt. A senatus mindezek mellett bizonyos büntető intézkedéseket is elrendelhetett, így például (politikai okból) megtilthatta egyes irodalmi művek terjesztését, illetve elrendelhette egyes könyvek elégetését. Tiberius uralkodása idején született egy senatusi határozat arról, hogy a senatus által hozott halálos ítéletet nem szabad tíz napon belül végrehajtani. E rövid határidőn belül a császár kegyelemben részesíthette az elítéltet.

Cassius Dio szerint Caligula uralkodása idején a senatus ítéletével szemben sokan fellebbeztek a császárhoz. Hadrianus korától ilyen fellebbezésre már nem volt lehetőség, Ulpianus ugyanis Hadrianus egyik (a senatus által elfogadott) határozati javaslatára hivatkozva mutat rá arra, hogy a senatus ítélete ellen nem lehet a császárhoz fellebbezni. A felségsértéssel vádolt személyek elítélése esetén a senatus külön döntést hozott a vádlók jutalmazásáról.
A vádlók a következő jutalmat kaphatták: meghatározott (igen magas) pénzösszeget (az elítélt elkobzott vagyonából); az elítélt elkobzott vagyonának meghatározott részét (rendszerint összesen a negyedét); meghatározott hivatalt. A néptribunusok vétójogukkal élve megakadályozhatták a vádlók jutalmazását. Ha a vád alaptalannak bizonyult, a senatus büntetést szabott ki a hamis vádlókra (a büntetés általában száműzés volt).

A senatus büntetőbíróságként Tiberius uralkodása idején működött a legaktívabban. Az 1. század közepétől kezdődően a büntetőügyek egyre nagyobb részét a senatus helyett a császári törvényszék bírálta el. A senatori testület a büntető ítélkezés terén betöltött szerepét a II. század végén veszítette el teljesen, ami a császári abszolutista törekvések erősödésével magyarázható.


Forrás: Sáry Pál: A római senatus büntetőbírósági jogköre és eljárási rendje a principátus korában