logo

XVII Sextilis AD

A senatus bírósági hatáskörének jogi alapja

Számos forrás bizonyítja, hogy az első császárok uralkodása idején a római senatus rendszeresen ítélkezett büntetőügyekben. A kutatók körében erősen vitatott, hogy milyen alapon bíráskodhatott a senatus. A források szerint a senatori testület a leggyakrabban felségsértési (crimen maiestatis) és zsarolási (crimen repetundarum) ügyekben ítélkezett. Bleicken a felségsértési ügyek vonatkozásában arra a megállapításra jutott, hogy a senatus bírósági jogköre a kései köztársaság kori szükséghelyzetekben kialakított gyakorlatban gyökerezik: mint tudjuk, a senatus consultum ultimum kihirdetése esetén a senatori testület egyes személyeket közellenséggé (hostis publicus) nyilváníthatott.
Kunkel és sok más kutató rámutatott e teória gyengeségeire. Helyesen írja Sherwin White, hogy a közellenséggé nyilvánítás és a közellenséggé nyilvánított személyek büntetésének meghatározása olyan eljárás során történt, amely hagyományos értelemben nem tekinthető bírósági eljárásnak, hiszen nem volt formális vádemelés, nem volt lehetőség a védekezésre, nem hallgattak meg tanúkat és nem született verdikt a bűnösség kérdésében? Talbert véleménye szerint a senatus consultum ultimum olyan kivételes és törvényességi szempontból oly annyira vitatott megoldás volt, hogy az aligha képezhette alapját a principátus kori senatus rendes és általánosan elismert bírósági hatáskörének?

A zsarolási ügyek vonatkozásában a senatus bírósági jogkörét Bleicken szerint a Kr. e. 4-ben hozott senatus consultum Calvisianum alapozta meg. E senatusi határozat melynek szövege ugyanazon a görög sztélén maradt ránk, amely Augustus kyrénéi edictumaú tartalmazza a helytartók által a római nép szövetségeseitől (a tartományi lakosoktól) törvénytelenül elvett pénzek visszaszerzésének megkönnyítése érdekében a rendes törvényszéki eljárás helyett egy új, gyorsabb és egyszerűbb eljárási formát vezetett be. E gyorsított (harminc napon belül ítélettel lezárandó) vizsgálatnak melyet a senatus tagjai közül kisorsolt, öt fős bizottság folytatott le csak akkor volt helye, ha a pénzek elfogadója ellen nem indult főbenjáró per. Kunkel ezt az álláspontot is elutasította? Joggal, hiszen egyes szerzők már korábban is rámutattak arra, hogy a SC Calvisianum szerinti eljárás magánjogi és nem büntetőjogi jellegű volt: a szankció az okozott vagyoni hátrány egyszeres megtérítése volt, és az öt senatorból álló bizottság eljárása nagyon hasonlított a recuperatorok magánjogi eljárásához.

Jones elképzelése szerint Augustus uralkodása idején született egy törvény, mely a consulokat bírói hatalommal ruházta fel. E törvény alapján mind maga a (consuli hatalommal rendelkező) császár, mind a consulok ítélkezhettek főbenjáró bűnügyekben. A senatus pedig a büntetőeljárások során a consulok consiliumaként funkcionált." E teóriát véleményem szerint semmiképpen sem fogadhatjuk el. Egyrészt hiányoznak a bizonyítékok, amelyek ezt alátámasztanák, másrészt a senatus elé került bűnügyekben mint majd látni fogjuk nem a consulok ítélkeztek a senatus tanácsának meghallgatása után, hanem maga a senatus ítélkezett: a senatus tehát nem tanácsadó, hanem döntéshozó szerv volt!
Robinson szerint a principátus korai szakaszában a senatus - a magistratus-választás jogköréhez hasonlóan valószínűleg a büntetőbíráskodás jogkörét is átvette a népgyűlésektől. Ez az álláspont nagyon logikus, de a bizonyíték itt is hiányzik. Tacitus világosan leírja, hogy Tiberius uralkodásának elején (Kr. u. 14-ben) a választás joga a nép kezéből a senatorok kezébe került, arról azonban senki nem tesz említést, hogy a büntető ítélkezés terén is hasonló hatáskör-átruházásra került volna sor. De Marini Avonzo véleménye szerint a senatus a császár által delegált jogkörben bíráskodott. Ezt az álláspontot tartom a legelfogadhatóbbnak, ugyanis először a császár bírói jogköre nyert elismerést.

Augustus kezdetben pusztán mint pater familias (vagy ahhoz hasonlóan, a házi bíráskodás mintájára) ítélkezett családjának tagjai felett. Amikor Kr. e. 2-ben megkapta a „haza atyja” (pater patriae) címet, a bírói hatalma kiterjesztést nyert valamennyi római polgár bűnügyeire. A princeps a senatusi. eleinte csupán consiliumként vonta be a saját bírói tevékenységébe. A császár később bírósági jogkörrel ruházta fel a senatori testületet, átruházva rá saját bírói hatalmát.
Megítélésem szerint ezt az álláspontot a források kellőképpen alátámasztják. Suetonius tudósítása szerint Augustus az ellene lázadást szító Salvidienus Rufust elítélése (büntetésének kiszabása) végett átadta a senatusnak (damnandum senatui tradidit). A későbbi császárok is hasonlóképpen jártak el. A Historia Augusta szerint Marcus Aurelius „sok bírósági ügyben a senatusra bízta a döntést, gyakran még olyan esetekben is, amelyeknek elbírálása saját hatáskörébe tartozott.”

Augustus tehát a bírói hatalmát megosztotta a senatus-szal. E lépés koherens részét képezte politikájának. Egyetérthetünk Mommsen híres megállapításával: a principátus elméletileg diarchiaként fogható fel, melyben a hatalom megoszlott a princeps és a senatus között. A gyakorlatban persze e diarchia sokszor csak formális volt. A kettős uralom e formális jellege a büntető ítélkezés során is egyértelműen megmutatkozott: mint majd látni fogjuk, a császárok sokszor döntő módon befolyásolták a senatori testület határozatait.


Forrás: Sáry Pál: A római senatus büntetőbírósági jogköre és eljárási rendje a principátus korában