logo

XV December AD

Az újoncállítással és újoncmegváltással összefüggő terhek

Az intézmény sajátosságaira és a szabályozás összetettségére tekintettel röviden kiemeljük a munera sordida azon kategóriáját, amely az újoncállítással és újoncmegváltással összefüggő terhekhez kapcsolódott.
A hadsereg kiegészítését, személyi utánpótlását szolgáló toborzási technikák rendszerében a vonatkozó szakirodalom rendszerint az önkéntes jelentkezés, a földesúri katonaállítás, az örökletes szolgálati kötelezettség és a barbár népelemek hadseregbe állításának kategóriáit különbözteti meg.

A római polgárok katonáskodási kötelességéből levezetett újoncállítási kötelezettség ugyanakkor Diocletianus reformjai nyomán túllépett eredeti rendeltetésén azzal, hogy a kötelezettséget megváltó pénzösszeg kifizetésével nem a hadkiegészítés, hanem a hadgazdasági és igazgatásfinanszírozási cél került előtérbe.
A hadkiegészítés hagyományos módja, a római polgárok hadkötelezettsége és személyes katonának állása a késő császárkorra tartalmilag már nem működött. egyfajta védelmi kötelezettségként azonban mégis érvényesült annyiban, hogy a munus protostasiae terhére kötelezett személynek „maga helyett” katonát kellett (lehetett) állítania, mintegy helyettesként (vicarius). A kiállított „helyettesújonc” (vicarius iunior) így nem saját, hanem állítója kötelezettségét teljesítette.

A földbirtokkal rendelkező vagyonos polgárok értelemszerűen a földjeiken élő, formailag szabad és polgárjoggal rendelkező (tehát katonaképes), de hozzájuk (pontosabban földjükhöz) kötődő személyt állítottak maguk helyett. A néhány éves rendszerességgel előírt „helyettes-állítás” vagy „katonaállítás” igen terhes volt a protostasia kötelezettje számára, akkor is, ha ténylegesen, személyállítással (corpora), és akkor is, ha egy meghatározott megváltás (pretium) megfizetésével teljesítették azt.
A katonáskodás kötelessége a protostasia intézményében élt tovább, amely késő csá-szárkori értelmezésében már nem személyes hadkötelezettség, kötelező katonai szolgálat, hanem a birodalom számára teljesítendő egyfajta védelmi kötelezettség, a védelmi intézkedésekhez való hozzájárulás volt. Az intézmény Diocletianushoz köthető megváltoztatása nyomán a protostasia, mint vagyonosokat terhelő munus, egy általánosan előírt kötelezettséggé vált. A kötelezettség alapja a capitulum lett, az a meghatározott nagyságú, személyi adófizetőkkel rendelkező földterület, amely után egy újoncot kellett kiállítani. A vonatkozó szakirodalom egybehangzóan mutatja be a capitulum alapján teljesített újoncállítás rendjét. A nevezett kötelezettséget értelemszerűen négy esetben vizsgálhatjuk:

a) amikor a capitulumhoz tartozó földterület egy személy tulajdonában van;

b) a capitulumon több személy osztozik; illetve kivételes esetben -

c) a capitulumhoz tartozó tulajdonos(ok) kedvezményes módon mentesítve vannak a személyes (corpora) újoncszolgáltatás alól, és azt pénzen (pretium) megválthatják.

d) A személyes katonaállítástól teljesen elszakadt „külterületi újonctoborzás” lehetősége szerint a kötelezettek nem állítottak saját földjükről újoncot, hanem azon kívül „vásároltak” egy katonát kötelezettségük kiváltásaként.

a) Amennyiben a capitulumhoz tartozó földnek egy tulajdonosa volt, egyedül őt terhelte a katonaállítás kötelezettsége. A kötelezettség ebben a formájában lényegileg nem különbözött a protostasia munusától.

b) A katonaállítás másik vélhetően Diocletianus reformjával intézményesített formája, amikor a capitulumba eső földek több tulajdonoshoz tartoztak. ebben az esetben több személynek, mint „kényszerközösségben” (Zwanggenossenschaft) társult tulajdonosoknak (socii), kell társaságban (consortium) kiállítania egy katonát és a „személyes katonáskodás” nem lehetséges. Közvetlenül értelemszerűen nem, és vicarius révén sem, hiszen nem a socii számának megfelelő katonát kell kiállítani, csupán összesen egy újoncot.

A katonaállítás így már nem helyettesállítás, illetve helyettesek (vicarii iuniores) állításával teljesített személyes katonai szolgálat (szűk értelemben vett protostasia), hanem „valódi” újoncállítás: tironum praebitio.

Az újoncállításból vezethető le a protostasia újabb jelentéstartalma, amely a kollektív katonaállítást, a protostasia csoportos teljesítését takarta. ennek során a capitulum egyik részese állított saját földjéről újoncot, a többiek pedig a kiállító személynek, a capitulariusnak fizettek egy jóvátételt, térítést. A csoportos jelleg ott mutatkozott meg, hogy hangsúlyozottan csak elvileg személyes újoncállításra mindig a csoport egy másik tagját kötelezték, a személyes jelleg pedig úgy érvényesült, hogy mindig az érintett capitulum területéről kellett katonát állítani.
Ebben a rendszerben a capitularius az újoncállítást ténylegesen teljesítő capitulum-socius, sander megfogalmazásában „a csoport vezetője” (der Leiter der einzelnen Gruppe), aki a többiek nevében is teljesítette a csoportra szabott újoncállítási kötelezettséget (capitularia functio). A capitulariusnak ezt követően joga volt a neki járó térítést (pretium) a többi sociustól beszedni.

A térítés (pretium) tehát hangsúlyozottan az újoncot állító capitulum-tagnak járt, amely magában foglalta a kiesett emberi munkaerő árát és az olyan további költségeket (sumptus), mint a ruházat (vestis) és az ellátmány (pastus). ezt a befizetést, mint térítést, feltétlenül meg kell különböztetnünk attól a szintén pretiumként szereplő megváltási összegtől, amelyet a személyes újoncállítás alól mentesített személyek fizettek a kincstárba. nagy különbség a megváltás és a térítés jellegű pretium között az is, hogy utóbbi nem az újonc árának teljes összegét jelentette. Az újoncot állító ugyanis kötelezettsége részeként teljesítette a tironum praebitiót, vagyis a többi socius az újonc értékének csak egy, a capitulumban lévő tulajdonrészének megfelelő töredékét fizette meg a capitulariusnak, mivel abból levonták a capitularius-sociusra eső újoncállítás terhének pénzbeli értékét.
A kollektív módon teljesített protostasia esetében is tényleges újoncszolgáltatás valósul meg, a teljesítés módjában azonban meg kell különböztetnünk az újoncállítást (tironum praebitio) és a térítésfizetést (pretium). Különös nyomatékkal kell rámutatnunk, hogy a tironum praebitio nem azonos a protostasiával (az előbb elemzett valamennyi formáját ideértve) és a már ugyancsak bemutatott helyettesállítás formájaként sem értelmezhető.

A protostasia és a praebitio tironum elkülönítésére Sander is felhívja a figyelmet, különösen hangsúlyozva, hogy a protostasia kötelezettségéből kiemelték a kollektív protostasia esetén annak részeként teljesíthető praebitio tironumot. Mindez azt jelentette, hogy a protostasia alól nem mentesített capitulum-tagok egy része mentességet élvezett a személyes újoncállítás alól. A mentesített személyek nem váltak „tehermentessé”, csupán arra volt lehetőségük, hogy ne állítsanak újoncot és mindig csak pretium fizetéssel teljesítsék kötelezettségüket.
Ugyanerre a következtetésre jut Mazzarino és a nézeteit jórészt osztó Várady is, mivel rámutatnak: hogy ezt a többieket nyilvánvalóan károsan érintő -, mentesítést „technikailag” úgy oldották meg, hogy a protostasia továbbra is meg-maradt, mint vagyonhoz kötődő munus (pontosabban: a földterület szerint meghatározott pretium fizetés), míg a tironum praebitio a természetét tekintve eseti jellegűnek számító alantas kötelezettségek (sordida munera) közé nyert besorolást. így az utóbbiak alól mentesített személyek a tironum praebitio alól is felmentést kaptak. A felváltva teljesített pretium fizetés és újoncállítás formájában betöltött protostasiae onus és az annak részeként megvalósuló tironum praebitio így elvált egymástól.

c) Abban az esetben, ha a capitulum tulajdonosát vagy tulajdonosait mentesítették a személyes újoncszolgáltatás alól, egy meghatározott összegű megváltást (pretium) kellett fizetniük. Ahogyan mommsen rámutat, újoncozást eleve nem rendeltek el minden tartományban, csak ahol a személyes katonáskodás „bevett” szokás volt a lakosság körében. valens egyik, a személyes újoncállítás alóli mentességet lehetővé tevő, rendeletében [cTh. 7, 13, 2 (368-70)] is világosan megkülönböztetik azokat a tartományokat, ahol az újoncállítást „személyesen kérik” (corpora flagitantur) és azokat, ahol „pénzfizetést írnak elő” (in quibus pretia postulantur).
A pénzbeli megváltás engedélyezése a protostasia kötelezettségét nem szüntette meg, csupán a teljesítés módjában engedett egy kedvezményes lehetőséget. hangsúlyoznunk kell azt is, hogy ebben az esetben a capitulum teljes tulajdonosi (vagy haszonbérlői) köre (amely persze jelenthet egyetlen személyt is) mentesítve volt az újoncszolgáltatás alól, továbbá a capitulum területéről nem állítanak újoncot, hanem annak teljes értékét (nem az újonc árával csökkentett részét) megfizetik megváltásként (nem térítésként) a kincstár felé (nem az újoncállítónak).

d) Az újoncállítás negyedik lehetősége szerint, ha a katonaállításra kötelezett consortium egyik tagja sem kívánt vagy tudott saját földjéről katonát állítani, lehetőség volt arra, hogy a protostasia-kötelezettek „béreljenek” egy megfelelő személyt, vagyis a capitulum területén kívülről toborozzanak katonát. ebben az esetben a közösség tagjai az újonc árát (temo) fizették meg, a tagok közül kijelölt egyik sociusnak pedig ebből az összegből kellett a capitulum területén kívül újoncot toboroznia. A temo beszedése és az újonctoborzás együtt alkotta a prototypia kötelezettségét. A prototypia tehát egy olyan munus, amelynek kötelezettje a) újoncot vásárol (aestimatio tironis); majd b) az újoncállításra kötelezettek számára meghatározza annak értékét, illetve az egyes tagokra eső összegét (modum pretii statuere).

A kötelezetti kör így továbbra is teljesítette a személyes újoncállítás feladatát, annak módja azonban annyiban változott, hogy a saját földjéről katonát adó újoncállító (capitularius) helyett az idegen területről újoncot toborzó (vagy begyűjtő) temonarius felelt a kiállításért. A capitulum-tagok így pénzfizetéssel tettek eleget az újoncállítás feladatának (adaeratio tironum), az általuk teljesített pénzfizetés azonban nem azonosítható sem a személyes újoncállításra egyáltalán nem kötelezett, capitulum-tulajdonosok által fizetett megváltással, sem a capitulariusnak fizetett térítéssel. Különösen a capitularius és a temonarius feladatát szükséges elválasztanunk, mivel ezen keresztül lehet a protostasia és a prototypia rendszerét is elkülöníteni.
A temo összegét beszedő temonarius egy személyben az újonc árának (aurum tironicum) beszedője (exactor auri tironici) és az újonctoborzó(-begyűjtő), a turmarius (exactor tironum), aki az újoncok összegyűjtésének feladatát (collatio iuniorum) látja el. A capitularius és a temonarius feladata és kötelezettsége kétségtelenül rokonítható, párhuzamba állítható, de semmiképpen sem azonosítható. ebben a megközelítésben az újoncállítás (tironum praebitio) helyett fizetett megváltást el kell választanunk, a prototypia keretében teljesített aurum tironicumtól.

Ahogy a munera sordidára vonatkozó alaprendeletekből [cTh. 11, 16, 15 (382); 18 (390)] kiolvasható, a tényleges újoncszolgáltatás vagy a helyette adott temo megfizetése ( capitulum atque temonis necessitas, illetve temonis sive capituli onera) földbirtokhoz kötődő teher, amely az említett „alantas közkötelezettségek” közé nyert besorolást. A munera sordida alóli mentesség részeként felmentésben részesülőknek azonban továbbra is teljesíteniük kellett a capitularius és a temonarius feladatát (capitularia/turmaria, illetve temonaria functio), amelyek személyes jellegű terhek (personalia onera). A két kötelezettség elkülönítése a császári rendeletek szóhasználatában is tetten érhető.
Álláspontunk szerint csak a személyes újoncállítás (tironum praebitio) alól felmentett területek által fizetett újoncmegváltás (pretium) tekinthető adójellegű kötelezettségnek, mivel ez kizárólag az államkincstár felé irányuló pénzfizetésben valósult meg. Az újoncváltság adóként történő intézményesülése több császári rendeletben is tetten érhető.

Utalhatunk például az újoncállítás alól mentességet élvezők körét meghatározó constitutio [cTh. 11, 18, 1 (409? 412?)] bevezető soraira, amely szerint az újoncváltság (pretia) beszedését „a szűkölködő kincstár igénye” követeli meg („tirones, quorum pretia exhausti aerarii necessitas flagitavit, praebere nolumus”). Ammianusnál olvashatjuk, hogy újoncváltság címén („pro militari supplemento”), amelyet évente, tehát rendszeresen fizetnek a tartományok, nagy mennyiségű arany („auri cumulus magnus”) kerül a kincstárba.

A vonatkozó szakirodalom áttekintése után is nehezen állapítható meg, hogy az újoncállítás rendszerén belül mikor került előtérbe az újoncváltság a tényleges újoncszolgáltatással szemben, mikortól szolgált a kötelezettség egyértelműen hadgazdasági és nem hadkiegészítési célokat. Bár valens 375-ös rendelete (cTh. 7, 13, 7) álláspontunk szerint egyértelmű elmozdulás az előbbi irányba, a következő évtizedekben még rendszeresen rendeltek el létszámfeltöltési célú újoncozást. A folyamat csak iustinianus korára, a Codex Iustinianus rendeleteiben válik egyértelművé.
Azzal, hogy a hadgazdasági és hadkiegészítési érdekek közötti ingadozás előbbiek javára dőlt el, a tényleges újoncozás, ha nem is szűnt meg, de kivételessé vált (utalhatunk például az 5. században lezajlott, rajna-vonal összeomlását kísérő mozgósításra, majd a vandál-hun veszély idején foganatosított intézkedésekre 440 után).
Tekintetbe véve, hogy a barbár közösségek emberanyaga képezte a jó minőségű katonaságot, továbbá a katonai akciók döntő súlypontját már régóta a barbár hadseregek hordozták, az említettek haderőbe építése jelenthette a hadsereg-kiegészítés legcélszerűbb lehetőségét. mindezt technikailag az egyéni vagy csoportos zsoldostoborzás, illetve az örökletes szolgálati kötelezettség formájában lehetett megvalósítani.

A hadsereg „barbarizálódásának” eltérő módszerei és kimenetele, továbbá ennek hatása a nyugatrómai császárság bukására tudományosan közismert. A keletrómai államban lezajlott intézkedések a 443-as hadseregreform, továbbá a barbár foederati beépítése a birodalom politikai rendszerébe és hadszervezetébe 479-ben utóbb sikeresebbnek bizonyultak. A szétesett nyugati birodalom féllel szemben így lehetőség kínálkozott egy „saját” ha nem is római, de birodalmi hadsereg létrehozására, amely a megfelelő anyagi háttér és ember-állomány szerencsés ötvözésével, iustinianus korára ismét képes volt katonailag aktív szerepet játszani a mediterrán térségben.



Dr. Kelemen Miklós

Forrás: Dr. Kelemen Miklós: Adalékok a római igazgatás-finanszírozás késő császárkori változásaihoz

Dr. Kelemen Miklós adjunktus (Nemzeti Közszolgálati Egyetem Államtudományi és Közigazgatási Kar, Egyetemes Államés Jogtörténeti Intézet) 1978-banszületett Debrecenben. 2002-benszerzett diplomát az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán, majd 2006-bandoktori (PhD) fokozatot a kar doktori iskolájában.
2016-tóltagja a Nemzeti Közszolgálati Egyetem közösségének az Államtudományi és Közigazgatási Kar keretében, az Európai Állam és Jogtörténeti Intézet adjunktusaként. Különböző beosztásokban és feladatkörökben 1997-től folyamatosan részt vesz a jogtörténet kutatásában, oktatásában és a tárgyat gondozó tanszékek, intézetek munkájában. Fő kutatási területe az európai kormányzattörténet és az igazgatás személyzeti rendszerére vonatkozó jogi szabályozás története – különös tekintettel a tradicionális államkormányzatok főbb reprezentánsaira (Római Birodalom, Bizánci Császárság, Német-római Birodalom).