logo

XV December AD

Az annona militaris rendeltetése és fogalmi elemei

Az annona militaris jellegének és tartalmának megváltozása

A korai császárkor hadseregében szolgáló katonaság és a fegyveres katonaság tagjaiból válogatott, hivatali munkára vezényelt állomány8 rendes járandóságát a pénzben fizetett zsold, a stipendium jelentette, ezt egészítette ki a jutalomként funkcionáló, rendkívüli jel-legű, ugyancsak készpénzben osztott járulék, a donativum. A stipendium első jelentésével szoros összefüggésben jelölhette a katona (fizetett) szolgálati évét, továbbá a szolgálati év zsoldosztással záruló négy hónapos szakaszát is.
A hadsereg és a hivatalnoki kar rendszeres járandóságától elvi és gyakorlati alapon is megkülönböztetett annona militaris nem a javadalmazás, hanem a hadsereg-élelmezés vagy ellátmányozás körében értelmezett és rendszeresített intézményként funkcionált. Kiemelt jelentősége a Severus-korban mutatkozott meg először, amikor a katonaság ellátmányozását nem a térítés ellenében történő beszerzés, hanem közteherként meghatározott császári kivetés, úgynevezett indictio alapján foganatosított, kötelező beszolgáltatás formájában oldották meg. hangsúlyozottan ki kell emelnünk, hogy a 2-3. század folyamán az annona militaris még nem az adózó lakosság területén állomásozó, „állandó” katonaság logisztikai szükségleteit szolgálta, hanem az állomáshelyét elhagyó, hadműveletben (expeditio) részt vevő, úgynevezett expeditionalis haderők élelmezését és ellátását.

Az annona militaris rendeltetésszerűen egy természetben fizetett és ugyancsak naturáliákban osztott járandóság, funkcióját tekintve azonban a 3. század végéig bizonyosan nem természetben fizetett zsold, és nem is természetbeni kiegészítése, egyfajta „zsoldpótléka” a pénzben fizetett stipendiumnak vagy donativumnak.
A katonaság számára biztosított juttatás Diocletianus államszervezeti és adóügyi reformjai nyomán lett logisztikai intézményből a hadsereg és az állami adminisztráció javadalmazásának rendes és rendszeres formája, amely magában foglalta a tulajdonképpeni terményzsoldot (annona) és az állati takarmányban kiadott „takarmány-pótlékot” (capitum). Az annona militaris rendeltetésének átalakításával párhuzamosan a Severus-korban rendkívülinek számító terménybeli beszolgáltatás a lakosság „főadójává” vált, a beszolgáltatást elrendelő császári parancs, az indictio pedig az állami adókivetés elsődleges formája lett.

Az indictio tehát eredetileg egy rendkívüli jellegű, majd a 4. század elejétől rendes adókivetést tartalmazó császári utasítás. Az újjászervezett adóügyi igazgatás rendszerében utóbb már több jelentést is magában foglalt:

a) jelenthetett egy hosszabb távú, 15 éves indictiós időszakot, amelyet (az első ilyen indictio időpontjától, 312-től számítva) az időszámításban is figyelembe vettek. Az indictio ebben az értelemben az adókivetés és -beszedés alapjául szolgáló elszámolási egységek (jellemzően a föld és személyi adóegységek: a iuga és a capita) meghatározását jelentette a soron következő időszakra. ezen egységek és normák alapján történt a tényleges kivetés és beszedés a következő 15 évben;

b) az indictio másodsorban az adott adózási évre (szeptember 1-én) meghirdetett adókivetést is jelenthette. A praefectus praetoriók (a birodalom négy praefecturájának kormányzói) minden év szeptember 21-én közölték a hozzájuk tartozó provinciák helytartóival az általános császári adómegállapítás (delegatio sacra) alapján rájuk eső adómennyiséget, akik ezt az adót felosztották tartományaikon belül. Az indictio napját követő negyedik hónapban kezdődött meg a tulajdonképpeni beszedés vagy behajtás (exactio);

c) az indictio (összefoglaló értelemben) jelenthette magát az adót, pontosabban a császári parancs (és a fentebb részletezett egyéb elismert lehetőségek) alapján beszedett adótételeket, szembe állítva a superindictumnak minősített, jogtalanul előírt közterhekkel (itt említhetjük meg, hogy a superexactio a jogos alapon álló, de mennyiségét tekintve eltúlzott többletbehajtást takarta).

Az állam számára teljesítendő közterhek megállapítása uralkodói előjog, amely magában foglalta az adók összegének megjelölését és a felhasználás módjának meghatározását is. Az adókivetésre vonatkozó uralkodói utasítást birodalmi tisztviselők, elsősorban az e téren kiemelt szerepet játszó tartományi kormányzók, hajtották végre, nem volt joguk azonban a császár által előirányzott összegnél többet beszedni („Omnes pensitare debebunt, quae manus nostrae delegationibus adscribuntur, nihil amplius exigendi”), és nem rendelkezhettek önállóan, külön császári iránymutatás nélkül (sine sacra forma) a fel nem használt és megmaradt kincstári bevételek felett. Az előbbi szabályt legsúlyosabban megsértő önkényes pótbehajtás (superexactio) súlyos bűncselekménynek számított (superexactionis crimen), amelyért az adószedőnek halálbüntetés járt. Az adókivetés elsőrendű formája az általános, éves császári adómegállapítás (delegatio sacra, theia diatyposis), ezt egészíthette ki más, adókivetésre vonatkozó császári parancs.

A 4. század végére már határozottan tiltották a praefectus praetoriók vagy más kormányzók által kiírt „pótkivetést” (superindictum), amely korábban lehetővé tette, hogy a tartományokban felmerülő halaszthatatlan szükségletek (inexcusabilis necessitas) fedezésére a császári delegatióból rájuk eső, rendes kivetésen (indictio) túl, önhatalmúlag (arbitrio suo) további terheket szabjanak ki. A delegatiókban szereplő, vagyis a császár által kivetett, superindictum-ként megnevezett terheket is rendes adóként (velut canonem) kellett értelmezni és teljesíteni. A kötelezettségek sajátos típusa volt a császári parancs nélkül, egy adott területen „szokásos módon” teljesített szolgáltatások köre, amelynek az adott „rendes” jelleget, hogy „évente ismétlődő szokás szerint régóta teljesítik” („anniversaria consuetudine antiquitus postulantur”).
A császári adókivetésen alapuló, „általános és rendes” (canonica) adók, továbbá a területileg különböző, szokások alapján (consuetudine, ex more) történő éves teljesítések együtt alkották a rendes kötelezettségeket, amelyeket megkülönböztettek a rendkívüli terhektől (extraordinaria onera/munera).

Az 5. századra császári engedélyhez kötött extraordinariák technikai értelemben a rendkívüli adókivetést (superindictum) és rendkívüli behajtást (collatio extraordinaria) foglalták magukban. Rendkívüli terheknek (extraordinaria onera/munera) tekintették mindazokat a kötelezettségeket, amelyek nem tartoztak a császári adókivetésen alapuló (canonica) és a helyi szokások alapján kivetett, rendszeresen (sollemniter) teljesített szolgáltatások körébe, továbbá az ugyancsak éves rendszerességgel ellátott közkötelezettségek, munusok közé. Azok teljesítése nem rendszeresen, éves ismétlődéssel történt, hanem rendkívüli jelleggel és szükség szerint.
A kötelezettség „rendszertelen” jellegét emeli ki a Codex Iustinianus vonatkozó rendelete is, amikor rögzíti, hogy „nem lehet rendkívüli [teherként] értelmezni azt, amit a szolgálatkész lakosoknak rendszeresen kell teljesíteniük (nec esse extraordinaria nec vocari, quae sollemniter a provincialibus devotissimis conferenda sunt)”.

A rendkívüli terhek adózók közötti felosztását constantinus a városi elöljárók (principales) helyett a kormányzók közvetlen hatáskörébe utalta. Az erre vonatkozó rendelkezés értelmében a helytartóknak saját kezűleg (manu propria) kellett a császári adókivetésben meghatározott nevek mellé feltüntetni a személyre szabott kötelezettséget. Az extraordinariák abból a szempontból is „rendkívülinek” számítottak, hogy azokat nem az adókivetés általános meghatározói: a földadó egység (iugum) és a fejadó egység (caput) alapján vetették ki, hanem a kormányzók által meghatározott, egyesek vagyoni viszonyainak megfelelően személyre szabott, elméletileg igazságos módon.
Az extraordinariák engedélyezése is császári előjog, vagyis a rendeletünkben említett kormányzói „adóösszeírás” (iudices describunt) nem jelentett önálló adókivetési jogot, csupán az uralkodó által elrendelt kötelezettség személyre szabására, az adózók közötti felosztására jogosított fel, a terület szükségleteinek és lehetőségeinek megfelelően.

A késő császárkorban intézményesített új, „arányos helyi ellátási rendszer” középpontjában az a célkitűzés állt, hogy a tartományok lakossága biztosítsa a számukra előírt közterhek teljesítése révén az adott területen állomásozó katonaság és bürokrácia ellátását, javadalmazását, továbbá annak egyéb szükségleteit. A katonai egységek állománylistáit (quadrimenstrui breves) a parancsnokok rendszeresen megküldték az annona-ügyeket legmagasabb szinten intéző praefecturának, ahol a csapatlisták (és a csapatlisták szerint kalkulált zsoldköltségek) alapján határozták az egyes területi egységek számára előírt annona militaris összegét.
A valóságnak nem megfelelő adatszolgáltatásban rejlő korrupciós lehetőségekre tekintettel egy vonatkozó császári rendelet (c. 1, 42, 1) hangsúlyozottan előírja, hogy a főtisztviselőknek és hivatalaiknak „késlekedés nélkül, pontosan és gondosan” („sine cunctatione vere et diligenter”) kell megküldeniük az említett állománytáblákat. egy másik constitutio (c. 1, 42, 2) a hitelesség érdekében azt a formai követelményt támasztja, hogy a parancsnok (tribunus) mellett az egység tisztjei (a domesticus, az actuarius, az optio, a numerarius és a subadiuva) is írják alá az említett listákat, ezáltal adva igazolást arról, hogy annak tartalma hiteles és a valóságnak megfelel.

megjegyzendő, hogy az annona formájában történő javadalmazás nem csak a szoros értelemben vett hadsereg és civil adminisztráció körében érvényesült. A katonai igazgatás körében találkozhatunk azzal a hadsereg-utánpótlás célját szolgáló gyakorlattal, amely szerint a katonák fiait mivel kötelező jelleggel örökölték apjuk szolgálatát felvették az alakulat állománylistájára (matricula).
A cTh. 6, 24, 2 (364) rendelkezése értelmében a fegyveres testületek egyik privilegizált csoportjának számító domestici kiskorú fiait és hozzátartozóit („domesticorum filios vel propinquos parvos vel impuberes”) nemcsak felvették az egység katonalistájára, hanem egy meghatározott összegű „zsoldpótlék” („annonarum subsidium”) is járt nekik.

Az állami szolgálatra kötelezettek sajátos kategóriáját képezték a fegyvergyárak (fabricae) munkásai (fabricenses). Arcadius és honorius rendelete (cTh. 10, 22, 4 [398]) szerint a felvett fegyverműveseket a katonai újoncok mintájára („ad imitationem tironum”) karbélyegzéssel kell megjelölni. A constitutio a fabricenses állományba vételével összefüggésben használja a katonai eskü (sacramentum militiae) kifejezést is. iustinianus egyik Novellája, a Nov. Ius. lXXXv. (539) arról tudósít, hogy a fegyverművesek egy része a városokban működő fegyvergyárakban szolgál („in publicis armificatoriis deputati sunt”), másokat a felmerülő javítási munkák elvégzésére a csapatokhoz rendelnek ki és azok rendes állományába vesznek be („qui in numeris constituti sunt armifactores, quos etiam deputatos appellant”). Ez utóbbiak rendes zsoldot, annonát kapnak („de fisco annonas accipiunt”).

Az annona fogalmának teljességéhez szükséges annak még egy típusát megemlítenünk. terményzsoldot nemcsak a belső hadszervezetbe tartozó katonáknak fizethettek, hanem a határok mentén élő (értsd: azokat fenyegető) szomszédos vagy betelepülő törzseknek is. Az annona foederatica a birodalommal szövetségesi szerződést (foedus) kötő népek katonaságának fizetett ellátmány, hadisarc jellegű fizetség szerepét töltötte be.


Az annona militaris szállítása

A lakosság számára meghatározott (termény-)adókötelezettség a megfizetés (illatio) mellett magába foglalta annak „helybe szállítását” (translatio) is. A szállítás elsősorban a tartományi „terményadó-raktárak” irányába történt, előfordulhatott azonban, hogy a lakosoknak közvetlenül a csapatok állomáshelyére kellett szállítaniuk. Jól mutatja a két szolgáltatás összefonódását, hogy az adóterheket az egyes adófizetők szintjéig kijelölt hivatalnokok, a tabulariusok az adó összege mellett mindig megjelölték a beszolgáltatások céljául szolgáló gyűjtőhelyeket és a szállítások idejét is.
Az említett logisztikai állomások igazodtak a csapatok állomáshelyeihez és az igazgatás egyéb koordinációs pontjaihoz. A katonai táborok élelmiszerraktárai (horrea) mellett az adminisztrációs állomások (stationes), továbbá az állami posta, a cursus publicus vendégházai (mansiones) és váltóhelyei (mutationes) lettek megjelölve az említett célra.

A szállítást értelemszerűen megelőzte a beszedés (collatio), az adózóknak ezt követően kellett eljuttatniuk a beszolgáltatott termékeket a tabulariusok által kijelölt helyekre. tekintetbe véve, hogy a hadsereg ellátmányául és zsoldjául egyszerre funkcionáló annona militarist a szükségleteknek megfelelően, fokozatosan használták fel, a szállítás is több mozzanatban bonyolódott le, és nem feltétlenül követte a beszedést. A translatio megterhelő jellegét személetesen fogalmazza meg a cTh. 11, 1, 22 (386) szakirodalomban gyakran idézett fordulata, amely szerint sokszor „a szállítás több kárt okozott, mint maga a beszolgáltatás”.

A beszedéssel és szállítással összefüggő szervezési „nehézségekre” világít rá constantinus császár 315-ben kiadott rendelete:

„possessores cum satisfecerint publicae collationi, cautiones suas ad tabularios publicos deferant, ut eas tabularii sive sexagenarii periculi sui memores suscipiant a collatoribus, ipsas species quae debentur ex horreis suis ad civitates singulas per menses singulos perlaturis, ne illatio tributorum ex solis apochis falsis vel imaginariis cognoscatur.” (cTh. 11, 1, 2)

A rendelet arra kötelezi az adózókat (possessores), hogy terményadójuk végleges leszállítását és bevételezését követően juttassák el saját (vélhetően a bevételezést lebonyolító susceptor által kiállított) nyugtájukat (cautio) az adófizetési kötelezettségüket meghatározó iratot kiállító tabulariusokhoz. A tabulariusok így a teljesítést igazoló nyugtákat „saját felelősségükre” („sui periculi”) összevethették a náluk őrzött adólajstromokkal. A rendelet szövegének második részében utal arra, hogy az adózóknak havonta kell eljuttatniuk adójukat saját raktáraikból (ex horreis suis) a (tabulariusok által kijelölt) városokba (ad civitates singulas).

Az adófizetés részét képező „helybe szállítás” terhén próbál némileg mérsékelni egy 385-ben kiadott rendelet (cTh. 11, 1, 21) azzal, hogy kijelöli a lakosság ilyen jellegű kötelezésének elvi kereteit. A constitutio értelmében az adózókat a külön nevesített közterhek: a mansiók ellátása („instruendas mansiones”) és a termények szállítása („conferendas species”) céljából sem lehet távolabbra kirendelni, csak „a távolságnak és a szükségletnek megfelelően” („itineris ac necessitatis habita ratione”).
A szabály alól mindössze a határ menti katonaság zsoldjának vonatkozásában tesz kivételt a császári előírás („excepta limitaneorum annona”). Külön hangsúlyozva is az adózók érdekét kívánja szolgálni („provincialium commodis nos convenit subvenire”) Honorius császár, hilarius praefectus praetorióhoz címzett, 396-ban kiadott rendelete:

„provincialium commodis nos convenit subvenire. ad omnium utique numerorum sive vexillationum aut etiam scholarum tribunos per viros illustres comites sublimitas tua faciat pervenire, ut meminerint faenum militibus isdem capitibus praestandum iuxta legem divi valentiniani de quinta decima indictione nec tamen ad oppidum deferendum.” (cTh. 7, 4, 23)

A rendelet a zsold (annona militaris) részét képező takarmányjárulék (capitum) alapjául szolgáló széna (faenum) beszolgáltatását szabályozza. ezzel összefüggésben emlékeztet arra, hogy a capitumot a valentinianus császár által meghatározott mennyiségben és módon kell beszolgáltatni, továbbá a lakosság nem kötelezhető arra, hogy az említett terméket a (katonaság állomáshelyéül szolgáló) városokba elszállítsa.
Az elemzett közteher könnyítésének egy további módját teszi lehetővé az Italiai adófizetők vonatkozásában a cTh. 11, 1, 9, 1 (365) egyik rendelkezése. A kiemelt szabály lehetőséget ad arra, hogy azokban az esetekben, amikor a „hosszadalmas szállításból eredő károk nyugtalanítanak” („longae subvectionis damna quatiebant”), a leszállítandó bor egy része pénzfizetéssel is teljesíthető.

A távolságok és szállítási viszonyok adta lehetőségek figyelembevételét nemcsak az adó-beszolgáltatás, hanem az állami postát (cursus publicus) terhelő szállítási kötelezettségek vonatkozásában is több esetben nyomatékosítja a császári szabályozás. Iulianus császár rendelete [cTh. 8, 5, 16 (363)] például megtiltja a cursus publicus igénybevételét a kikötőkbe szállítás céljából („Sane angariarum cursum submoveri non oportet propter publicas species, quae ad diversos portus deferuntur”). Ezzel összefüggésben a praefectus praetorio irányába azt a parancsot fogalmazza meg, hogy csak „a hely fekvése és az út minőségének megfelelő” számú igavonó állat mozgósítását rendelheti el az említett célból („pro locorum situ atque itineris qualitate tantum numerum angariarum collocari oportere decernas”).

A Valentinianus császár által kiadott cTh. 11, 1, 9 (365) már határozottan utal a „tabulariusok csalárdságaira” („tabulariorum fraudes”) amikor egész italiában kötelezővé teszi az Anatolius helytartó (consularis) által alkalmazott gyakorlatot. Az új szabály a cursus publicus állatállománya számára szállítandó takarmány vagy széna (pabula) beszolgáltatásának rendjét érinti. ezt a kötelezettséget ugyanis, a rendelet szóhasználata szerint, a tabulariusok sokszor „váratlanul és előre nem tervezhető módon” („repente atque improvise”) szállíttatják a cursus publicus állomáshelyeire („mutationes mansionesque”).

„Tabulariorum fraudes se resecasse per suburbicarias regiones vir clarissimus Anatolius consularis missa relatione testatus est, quod pabula, quae hactenus ex eorum voluntate atque arbitrio ad mutationes mansionesque singulas animalibus cursui publico deputatis repente atque improvise solebant convehi, nunc in consilio ratione tractata pro longinquitate vel molestia itineris ab unoquoque oppido certo ac denuntiato tempore devehi ordinavit. Quod iubemus, ut etiam per omnes Italiae regiones pari ratione servetur.” (cTh. 11, 1, 9)

Mindezen, rossz gyakorlatból eredő, nehézségek kiküszöbölése érdekében a constitutio el-rendeli, hogy a) a szállítás helyét csak „az út hosszúságának és nehézségének figyelembevételével” („pro longinquitate vel molestia itineris”) lehet meghatározni; továbbá, hogy b) a szállítást „(pontosan) meghatározott és tervezhető időpontra” („certo ac denuntiato tempore”) kell kijelölni.

Az annona militaris szállítása szempontjából különösen nehéz helyzetben voltak a katonai határvidékekhez (limes) közeli települések, amelyekre a már elemzett CTh. 11,1, 21 (385) értelmében nem vonatkozott az „út és a szükséglet fekvési helyének megfelelő” („itineris ac necessitatis habita ratione”) szállítási szabály. ebben a körben tehát a lakosságnak nemcsak a megfelelő távolságban lévő állomáshelyekre vagy főgyűjtőhelyekre (condita), hanem a távolság nagyságára való tekintet nélkül közvetlenül a táborokba (castra) is el kellett szállítaniuk a katonáknak járó ellátmányt.

A kérdéskörrel összefüggésben szükséges elemeznünk valens 369-ben kiadott, Auxonius praefectus praetorióhoz címzett rendeletét.

„Sicut fieri per omnes limites salubri prospectione praecipimus, species annonarias a vicinioribus limiti provincialibus ordinabis ad castra conferri. Et in vicinioribus castris constituti milites duas alimoniarum partes ibidem de conditis sumant nec amplius quam tertiam partem ipsi vehere cogantur.” (cTh. 7, 4, 15)

A rendelet a limesekhez közeli lakosság („per omnes limites”) adójával összefüggő szállítási kötelezettségét határozza meg, a katonai egységek állomáshelye szerint, két formában. első esetben („vicinioribus limiti”) a tartományi lakosságnak közvetlenül a táborokig (ad castra) kell elszállítania a teljes ellátmányt.
Az idézett szövegváltozat több, szövegkritikai kérdést is felvetett a vonatkozó szakirodalomban.33 Az elemzések rámutatnak arra, hogy a „vicinioribus limiti provincialibus” („a limeshez közelebbi lakosok számára”) fordulat pontos tartalma nem tisztázott, másrészt a vicinior jelző használata azért is problematikus, mert a constitutio másik fele is ezt a kifejezést használja egy eltérő tartalmú rendelkezéssel összefüggésben.
Ahogyan arra Mitthof rámutat, a rendelet célja vélhetően az volt, hogy az ehelyütt meg-határozott szállítási kötelezettség két, eltérő formáját jól érzékelhetően elhatárolja egy-mástól. ez az elhatárolás azonban aligha lehet egyértelmű, ha ez első esetben a „vicinioribus limiti provincialibus” („a limeshez közelebbi lakosok számára”), a második esetben pedig az „in vicinioribus castris constituti milites” („a közelebbi táborokban állomásozó katonák számára”) fordulatot használja a szöveg.

A rendelet első felének másik, Jones által javasolt, szövegváltozata („species annona-rias vicinoribus limitibus a provincialibus ordinabis ad castra conferri”) valamivel pontosabb alapot nyújthat az elemzett szövegrész megértéséhez. A Mitthof által is elfogadott emendatio szerint ez a megterhelőbb szállítási kötelezettség a limesek (pluralisban!) közelebb fekvő részeire („vicinoribus limitum partibus”), illetve az ott állomásozó katonaságra vonatkozik.
Itt kell megjegyeznünk, hogy a constitutio Codex Iustinianusba felvett szövegváltozatában (c. 12, 37, 4) is módosított formában szerepel az elemzett szövegrészlet („species annonarias vicinioribus limitibus a provincialibus ordinabis ad castra conferri”). ebben a változatban a szabályozott kötelezettség a „közelebbi limesekhez” történő szállítást érinti.

Hasonló kérdéseket vet fel a rendelet második része. Az itt szabályozott esetben a szállítás feladata megoszlik a katonák és a lakosság között, mivel az ellátmány kétharmadát („duas alimoniarum partes”) a katonáknak a főgyűjtőhelyekről („de conditis”) kell felvenniük, vagyis a lakosoknak elegendő ezekre a logisztikai pontokra eljuttatni a terményeket. mindössze egyharmad részben kötelezhetik az adófizetőket arra, hogy egészen a táborokig szállítsanak.
Az első részhez hasonlóan itt sem egyértelmű a vicinior jelző és a jelzett szövegrész („in vicinioribus castris constituti milites”) pontos tartalma. nem derül ki, hogy pontosan mire vonatkozik a „közelebbi táborok” („in vicinioribus castris”) elhatárolás és miben különböznek az itt állomásozó katonák az első részben szabályozott személyi körtől. még összetettebb a rendelet Codex Iustinianusban szereplő változatának (c. 12, 37, 4) értelmezése. A kiemelt szövegrész szerint:

„Sed in veteranis castris constituti milites duas alimoniarum partes ibidem de conditis sumant nec amplius quam tertiam partem ipsi vehere cogantur.”

Ahogyan arra a szakirodalom több reprezentánsa is rámutat, a részlet többféle értelmezési lehetőségét az okozza, hogy nem tisztázott, mit is jelent pontosan az úgynevezett „in veteranis castris” fordulat. Mitthof elemzése szerint sem érthető, az úgynevezett „veteranus táborok” jelentése és különösen az nem világos, hogy az említett támaszpontok miben különböznek az első fordulatban érintett katonai állomáshelyektől. A Jones-féle szövegváltozat ennél a részletnél az „ castris constituti milites” („távolabbi táborokban állomásozó katonák”) átírást javasolja, amivel jobban elhatárolható a szabályozott személyi kör az első fordulatban szereplő, „közelebbi részekhez” képest („ vicinoribus limitibus”).

A kérdéses részlet megértéséhez Gothofredus kommentárja javasolja az „in castris” javítást, utalva Betthora katonai táborára. Ebben az értelmezésben az enyhített szállítási kötelezettség csak a nevezett település katonai táborára vonatkozik, vagyis egy egészen speciális határszakaszon és egészen szűk körben teszi lehetővé a könnyítést, a constitutio első körben megfogalmazott (ebben az összefüggésben főszabálynak tekinthető) rendje alól. Az említett értelmezés is a korábbiakban tárgyalt problémákat veti fel. nehezen érthető, hogy ha a rendelet csak egy egészen szűk kört von a második fordulatban részletezett szabálya alá, miért használja a tágabb kört sejtető vicinior vagy ulterius kifejezést az első rész vonatkozásában. Schmidt-Hofner arra is rámutat, hogy tartalmilag nem a táborok „közelebbi” vagy „távolabbi” fekvése az igazán lényeges, hanem az ott állomásozó katonák részesedése a táborokba szállított ellátmányból.


Az annona militaris, mint fizetés és ellátmány (annona expeditionalis)

Az annona mint a készpénzzsold helyébe lépő, terményben fizetett rendszeres járandóság jellegéből fakadóan, a fizetség mellett, betöltötte az ellátmány funkcióját is. Ahogyan Karayannopulos is rámutat, az új típusú javadalmazás, mint „Sold und Verpflegung der Soldaten und Beamten” funkcionált. A hagyományos értelemben vett katonai ellátmány ezáltal beolvadt az elsősorban illetményként osztott annona intézményébe. ezt egyértelműsíti valentinianus császár 364-ben kiadott rendelete (cTh. 7, 4, 12):

„In provinciis statione militum adfici possidentes Ursicini comitis suggestione cognovimus, a quibus superstatutorum grave atque inusitatum quoddam nomen Cenaticorum fuerit introductum. Quod magnifica auctoritas tua missis competentibus litteris in omnibus provinciis iubebit aboleri, ut milites recordentur commoda sua, quae in annonarum perceptione adipiscuntur, extrinsecus detrimentis provincialium non esse cumulanda.” (cTh. 7, 4, 12)

A rendelet szövege szerint „élelmezési költség címén” („nomen Cenaticorum”) sem a katonák, sem feletteseik nem támaszthatnak követelést az adózókkal szemben. A constitutio indokolásában rámutat, hogy a katonák az annona felvételekor („in annonarum perceptione”) azt a járandóságot is megkapják, ami ezen a jogcímen (értsd: élelmezés) illeti meg őket. A forrás szövege szerint a katonák állomáshelyeihez közeli tartományi lakosok számára, rendkívüli jelleggel írták elő ezt a „megterhelő és szokatlan” („grave atque inusitatum”) kötelezettséget.

rá kell mutatnunk ugyanakkor arra, hogy a zsoldfizetés és az ellátmányozás összekapcsolódása az annona intézményében csak a tartományhoz tartozó és ott állomásozó hadsereg körére vonatkozott. A hadjárat idejére mozgósított, „mozgó hadsereg” vonatkozásában továbbra is megmaradt a terményzsoldon felül juttatott, hadműveleti ellátmány, az úgynevezett expeditionalis annona.
A katonai akció (expeditio) okán tartományban tartózkodó hadsereg ellátása az arányos helyi ellátási rendszer elveinek megfelelően nem tartozott a helyi lakosság kötelezettségei közé, ezért az expeditionalis annona körében intézményesített hadsereg ellátása körében speciális szabályok érvényesültek. A vonatkozó szabályozást tartalmazza az alábbi, 359-ben (?) kiadott constitutio (cTh. 7, 4, 5).

„Expeditionalem annonam ex horreis milites viginti dierum debent suscipere, ut eam transvehant propriis in expeditione necessitatibus profuturam.”

Ahogyan arra fentebb már utaltunk, a katonáknak nem járt külön élelmezésüket biztosító ellátmány, mivel a (részben vagy egészben) terményben fizetett zsold (annona militaris) ezt is tartalmazta. Az idézett rendelet értelmében ugyanakkor, hadjárat idejére, amikor a katonák elhagyták „fizetésük szerinti” állomáshelyeiket, illetményükön túl is kaphattak egy élelmezési célt szolgáló külön-ellátmányt, melyet húsznapnyi adagban vehettek fel a tartományi raktárakból („exhorreis”), hogy azt saját szükségleteikre („propriis... necessitatibus”) magukkal vigyék. ez volt az úgynevezett expeditionalis annona.

Az expeditionalis annona fogalmának árnyalásához szolgál további adalékkal a cTh. 7, 4, 4 (358?) szövege:

„Cum in expeditione milites degant, biduo expeditionalem annonam, tertio die panem consequantur ac vinum.”

értelmezésünk szerint az expeditionalis annoná-tól meg kell különböztetnünk a hadjárat idejére („in expeditione”) járó ellátmányt, amely a constitutio szövege szerint a harmadik napokon nem expeditionalis annona, hanem más jellegű ellátmány (bor és fehér kenyér).
Egy 360-ban kiadott újabb rendelet (cTh. 7, 4, 6) amely a hadjárat idejére („expeditionis tempore”) katonáknak járó élelmezési ellátmány összetételét és napi adagjait állapítj a meg arra következtethetünk, hogy az expeditionalis annona, az expeditionis tempore osztott annonán belül, egy kevésbé jó minőségű élelmiszerekből összeállított ellátmány-adag lehetett.


Dr. Kelemen Miklós

Forrás: Dr. Kelemen Miklós: Adalékok a római igazgatás-finanszírozás késő császárkori változásaihoz

Dr. Kelemen Miklós adjunktus (Nemzeti Közszolgálati Egyetem Államtudományi és Közigazgatási Kar, Egyetemes Államés Jogtörténeti Intézet) 1978-banszületett Debrecenben. 2002-benszerzett diplomát az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán, majd 2006-bandoktori (PhD) fokozatot a kar doktori iskolájában.
2016-tóltagja a Nemzeti Közszolgálati Egyetem közösségének az Államtudományi és Közigazgatási Kar keretében, az Európai Állam és Jogtörténeti Intézet adjunktusaként. Különböző beosztásokban és feladatkörökben 1997-től folyamatosan részt vesz a jogtörténet kutatásában, oktatásában és a tárgyat gondozó tanszékek, intézetek munkájában. Fő kutatási területe az európai kormányzattörténet és az igazgatás személyzeti rendszerére vonatkozó jogi szabályozás története – különös tekintettel a tradicionális államkormányzatok főbb reprezentánsaira (Római Birodalom, Bizánci Császárság, Német-római Birodalom).