logo

XXIII Januarius AD

Varus veresége

VELL. PAT. 2, 117—120

Alighogy befejezte Caesar a pannóniai és dalmátiai háborút, öt nappal ezen hatalmas feladat megoldása után, hírt kapott Germániából Varus megöléséről, továbbá három légió és ugyanannyi lovas egység és hat cohors legyilkolásáról. Bár a sors legalább abban kedvezett nekünk, hogy vezérünk nem esett fogságba. ...a vereség oka és a vezér személye miatt szükség van egy kis kitérőre.
Quintilius Varus inkább híres mint előkelő családból való, szelíd jellemű, nyugodt természetű férfiú, mind szellemi, mind testi vonatkozásban kevésbé élénk, inkább a tábori élet nyugalmához, mint a hadviselő katonáskodáshoz szokott. Hogy mennyire nem vetette meg a pénzt, azt igazolta Szíria esete, ahol helytartó volt. Szegényen érkezett a gazdag tartományba, ám gazdagon távozott az elszegényedett tartományból. Amikor a Germániában állomásozó sereg vezére lett, úgy gondolta, hogy azok az emberek, akikben semmi más emberi nincs, mint az, hogy beszélni tudnak és emberi tagjaik vannak, s akiket nem lehet fegyverrel legyőzni, azok a jog révén megszelidíthetők. Ezzel az elképzeléssel indult Germániába, mintegy olyan emberek közé, akik a béke édességét élvezik, és a nyarat azzal töltötte, hogy bírói emelvényről igazságot szolgáltatott és pereket rendezett el.

Ellenben azok -- ezt alig hiszi el, aki nem tapasztalta -- a legnagyobb vadságuk ellenére roppant ravaszok, szinte a hazugságra született nép ez, színlelt perek egész sorozatával álltak elő. Egyik a másikat állította bíróság elé, majd hálálkodtak, hogy a római igazságszolgáltatás mindezeknek véget vetett, és egy új, számukra ismeretlen fegyelem megszelídíti vadságukat, és amit eddig fegyverrel, azt most jog útján döntik el. Ilyen módon Quintiliust gyalázatba döntötték, annyira azt hitte magáról, hogy római praetorként a római fórumon szolgáltat igazságot, nem pedig Germánia közepén a hadsereg parancsnoka.
Volt akkoriban a germánok között egy előkelő származású, tetterős, fürge észjárású, barbár mi voltához képest szokatlanul eleven eszű, Arminius nevezetű ifjú. Segimernek, azon néptörzs fejedelmének a fia, akiknek vonásain és szemében tükröződik bűnös lelkületük. Korábbi hadműveleteinkben folyamatosan részt vett, elnyerte a római polgárjogot és a lovagi rangot. A vezér tétlenkedését ő gonoszságra használta fel, okosan számítva arra, hogy senkit sem lehet könnyebben meglepni, mint azt, aki biztonságban érzi magát. Először néhány, később több embert is beavatott a tervébe, azt mondta és erről meg is győzte őket, hogy a rómaiakat meg lehet semmisíteni. Az elhatározást tett követte, és megállapodtak a cselvetés időpontjában.

Minderről hírt adott Varasnak egy abból a népből származó híve, Segestes. Felszólította, hogy veresse bilincsbe az összeesküvőket, azonban a végzet elhomályosította Varas tisztánlátását, és eltompította elméjének élességét. Mert többnyire úgy szokott történni, hogy az isten elhomályosítja annak az értelmét, akinek a sorsát rosszra akarja fordítani, és ami a legszomorúbb, többnyire úgy intézi, hogy a szerencsétlenség jogosnak tűnjék, és a véletlent bűnéül róják fel. Nem hitte el, és azt gondolta, hogy a germánok színlelt jóindulata érdemeinek elismerését jelenti. Az első figyelmeztetés után a másodikra már nem volt lehetőség.
E rettenetes csapás történetéről, amelynél súlyosabb Crassusnak a parthusoktól elszenvedett veresége óta külső ellenségtől nem érte a rómaiakat én is, miként mások, terjedelmesebb műben kívánok beszámolni. Ez a valamennyi hadsereg közül a legbátrabb, legfegyelmezettebb, amely harci bátorság és tapasztalat terén első a római csapatok között, a vezér tehetetlensége, az ellenség csalárdsága és a sors kegyetlensége miatt csapdába került, és nemhogy küzdeni, még csak kitörni sem volt alkalmuk, bármennyire is akartak. Sőt, némelyek súlyosan megbűnhődtek azért, mert a rómaiakhoz méltó bátorsággal harcoltak. Erdők, mocsarak közé, kelepcébe zárva mészárolta le őket az az ellenség, melyet eddig barmok módjára öldököltek le, úgyhogy annak élete és halála az ő irgalmuktól vagy haragjuktól függött.
A vezérnek több bátorsága volt meghalni, mint harcolni. Követte atyja és nagyapja példáját, és kardjába dőlt. A két táborparancsnok egyike, L. Eggius, olyan fényes példát adott, amilyen szégyenleteset Ceionius, aki miután a sereg nagy része elveszett, megadásra szánta el magát, inkább akarta, hogy kivégezzék, minthogy csatában haljon meg. Ám Vala Numonius, Varus legátusa, egyébként higgadt és derék ember, szörnyű példát adott. Magára hagyta lovasságával a védelmétől megfosztott gyalogságot és futásnak eredve a Rajnához igyekezett: azonban a sors megbosszulta tettét. Nem élte túl azokat, akiket cserbenhagyott, szökevényként pusztult el.

Tegyünk igaz tanúságot Asprenasról, aki legátusként szolgált nagybátyja, Varus alatt. Bátor és férfias eljárásával két légiót, amelyeknek az élén állt, kimentett a szerencsétlenségből, idejében elvonulva a beljebb fekvő téli táborhelyre: a Rajnán innen lakó ingadozó népeket hűségükben megerősítette. Vannak azonban olyanok, akik azt gondolják, hogy ahogyan megmentette az élőket, úgy kaparintotta meg Varus legyilkolt katonáinak hagyatékát, így a legyilkolt hadseregnek tetszése szerint örökébe lépett. Dicséretes L. Caedicus táborparancsnoknak és mindazoknak a bátorsága, akiket vele együtt Alisóban a germánok bekerítettek és hatalmas erőkkel ostromoltak. Miután valamennyi akadályt legyőzték, amelyeket az élelemhiány tűrhetetlenné, az ellenség túlereje legyőzhetetlenné tett, meggondolt döntéssel és gyors előrelátással észrevették és kihasználták a kínálkozó alkalmat, és karddal nyitottak utat maguknak övéikhez.
Mindebből kitűnik, hogy Varus, aki egyébként józan és jóindulatú ember volt, inkább hadvezéri tehetsége, mint katonai bátorságának a hiánya miatt okozta a saját és nagyszerű seregének a pusztulását. Amikor a germánok kegyetlenkedtek a foglyokkal, Caldus Caelius, családja ősi híréhez méltó férfiú, jeles tettével tüntette ki magát. Megragadva a láncot, amellyel meg volt kötve, úgy fejbe vágta vele magát, hogy vére és agyveleje azonnal kifolyt és ő nyomban meghalt.



C. D. 56, 18-19

Alighogy a rendeleteket elfogadták, szörnyű hírek érkeztek Germánia provinciából, mely megakadályozta az ünnep megtartását. Azokra az eseményekre szeretnék kitérni most, melyek ebben az időben Germániában történtek. A rómaiak csak bizonyos részterületeket tartottak irányításuk alatt - nem teljes régiókat, hanem csupán olyan körzeteket, amelyeket éppen elfoglaltak, ezért nem is voltak feljegyzéseik erről, és a római katonák ott voltak téli szálláson, és városokat alapítottak. A barbárok elkezdtek római módon élni, piacokat tartottak és békés összejöveteleket szerveztek, bár nem felejtették el ősi szokásaikat, régi, független életüket, és a fegyverekből származó hatalmukat. így is, minthogy oly sokáig nem gyakorolták ősi szokásaikat és életmódjukat (mintegy ellenőrzés alatt állva), nem zavarta meg őket az életmódváltozás, és megváltoztak a nélkül, hogy erről tudomásuk lett volna. Ám amikor Quintilius Varas lett Germánia provincia kormányzója, és mivel hivatali kötelességei teljesítése közben ezen népek ügyeit is intézte, még gyorsabban igyekezett őket megváltoztatni.
Amellett, hogy parancsokat osztogatott nekik, mintha római rabszolgák lennének, pénzt követelt tőlük, mint azt alárendelt népekkel szokta. Ennek egyáltalán nem voltak hajlandók engedelmeskedni, mert a vezetők a korábbi befolyásukat akarták visszaszerezni, és inkább ínyükre volt a korábbi, már megszokott helyzet, mint az idegen uralom. Nyíltan nem lázadtak, hiszen látták, hogy a Rajna partján és saját határaikon belül nagy létszámú római sereg állomásozik. Ehelyett elfogadták Varast, azt színlelve, hogy mindent megtesznek, amit csak követel tőlük, és így a Rajnától messzire vitték, a cherascusok földjére, és ott igen békésen és barátságosan viselkedve elhitették vele, hogy engedelmesen fognak élni a katonák jelenléte nélkül is.

Következésképpen Varas nem tartotta egyben a légióit, ahogy annak egy ellenséges országban lennie kell, hanem kis csoportokra osztotta fel a katonákat, ezek őrhelyeken állomásoztak, feltartóztatták a rablókat, vagy szállítmányokat kísértek. Az összeesküvés és a háború szervezői és vezetői között volt Armenius és Segimeras, akik állandó társai voltak és sokszor együtt is étkeztek vele. Varas teljesen magabiztos lett, és nem látva a veszélyt, nemcsak hogy nem hitt azoknak, akik gyanították, mi folyik, és azt tanácsolták neki, hogy legyen éber, hanem valósággal rendreutasította őket, amiért ennyire izgatottak és rágalmazzák az ő barátait. Aztán jött a felkelés, először azok részéről, akik távol éltek tőle, és szándékosan úgy rendezték el, hogy Varas ellenük vonuljon, és így még könnyebben le lehessen őt győzni, amint keresztülhalad egy barátságosnak vélt országon, ahelyett, hogy őrséget állítana, ahogy ezt tenné, ha egyszerre válnék minden ellenségessé. Aztán bekövetkezett. Ahogy elindult, követték őt, majd felmentést kértek az alól, hogy tovább kísérjék, azért -ahogy ők érveltek -, hogy összegyűjtsék a szövetséges erőket, s ezek után gyorsan a segítségére siessenek. Azután értesítették csapataikat, melyek eddig valahol várakoztak, és miután a férfiak minden településen megölték a különítményekben állomásozó katonákat (akik jelenlétét ők kérték előzőleg), Varasra támadtak az erdő közepén, amely már addigra majdnem járhatatlan volt. És ott, amikor lelepleződött, hogy ellenségek, nem pedig alattvalók, hatalmas és szörnyű pusztítást vittek végbe.

(Ez volt a rosszemlékű teutoburgi csata Kr. u. 6-ban, ahol három légió pusztult el. Ez Rómában akkora riadalmat váltott ki, hogy Augustus kényszersorozást rendelt el. Suetonius -Aug. 23, 2 - szerint így kiáltott fel: Varus, Varus, add vissza a légióimat!)


Forrás:
Tar Ibolya: Szöveggyűjtemény az Augustus korhoz
JATEPress 1998
ISBN 963 482 218 5