logo

XXIII Januarius AD

Iudea .

Heródes és Octavianus Actium után

JOS. FL. ant. Iud. 15, 187-195

Heródes (azután) Rhodoszra sietett, hogy találkozzon Caesarral. Amint hajója a városba érkezett, levette magáról a diadémot, de semmi mást nem tett le magáról, ami méltóságához tartozott. Találkozván Caesarral megengedték neki, hogy beszélgessen vele, erős lelki nagyságát mutatta, hogy nem fordult hozzá könyörögve, ahogy az ilyen körülmények között természetes lenne, és nem is esedezett előtte, mintha elismerné, hogy vétkezett; ehelyett beszámolt arról, hogy mit csinált, és ezt mind mentegetőzés nélkül tette. Elmondta ugyanis Caesarnak, hogy nagyon jó barátságban volt Antoniusszal, és uralma alatt mindent megtett, hogy kezében tartsa az ügyeket. Nem vett részt a hadjáratban, mert elvonták az arabok, de küldött neki pénzt és gabonát, bár ezek kisebb hozzájárulások voltak ahhoz képest, amit tennie kellett volna...
Ebben az ügyben nem viselkedett úgy, ahogy kellett volna, ám egy dologgal kapcsolatban mégis biztos volt, abban, hogy jól cselekedett: nevezetesen, hogy nem hagyta magára Antoniust az actiumi csata veresége után, és hogy nem változtatott álláspontján azután sem, hogy Antonius sorsa láthatóan megváltozott. Ha nem is Antonius eredményes harcostársának, de legalább igen ügyes tanácsadójának tüntette fel saját magát, aki azt tanácsolta neki, hogy egyetlen módon tudja megmenteni saját magát és megtartani uralmát: ha végez Cleopatrával.

„Mert”, mondta, „ha először Cleopatra távozott volna az útból, Antonius meg tudta volna tartani a hatalmat és könnyebben kiegyezhetett volna veled is... De ezekre a tanácsokra nem figyelt oda... Ám ha Antonius iránti haragodban helyteleníted buzgalmamat ebben az ügyben, nem fogom tagadni, hogy így cselekedtem, és nem fogom szégyellni, hogy én a mellette való kitartásról beszéltem. De ha te nem törődsz a külsőségekkel és azt vizsgálod, hogyan viselkedem jótevőimmel szemben és hogy miféle barát is vagyok, megtudhatod, ha a régebbi cselekedeteimet vizsgálod meg. Egy puszta névváltoztatással az erős barátság igazi képe, amely megvan bennem, nem fog csorbát szenvedni.”
Ezen szavakkal és viselkedésével megmutatta lelkének szabadságát, és nagyban megnyerte Caesart, annyira, hogy azok a tettek, melyek korábban a Heródes elleni vádak alapjául szolgáltak, most Caesar iránta tanúsított jóindulatának alapjává váltak. Ezután visszaadta neki a diadémot és sürgette őt, hogy tanúsítson iránta ugyanolyan barátságot, mint azt annak idején Antonius irányába tette.



Heródes kegyvesztett lesz

IOS. FL. ant. iud. 16, 286—290

Rómában követek siettek Syllaeushoz és tájékoztatták őt a történtekről, és természetesen minden egyes mozzanatot eltúloztak. Ekkor Syllaeus már ismertté tette magát Caesar előtt, és ebben az időpontban éppen a törvényszéken volt. Amint meghallotta a híreket, tüstént feketébe öltözött és Caesarhoz sietett, és elmondta neki, hogy Arábiát háború pusztította el, az egész királyság romba dőlt, mert Heródes kifosztotta hadseregével... Majd gúnyosan hozzátette, hogy ő maga biztosan nem hagyta volna el az országát, ha nem lett volna biztos abban, hogy Caesar azt akarja, hogy mindnyájan békében éljenek egymással, és ha ott lett volna, a háború kimenetelét kedvezőtlenné tette volna Heródes számára. Ezen szavaktól felindulva Caesar Heródes jelenlevő barátaitól és saját embereitől, akik Syriából jöttek, egyetlen egy dolgot kérdezett, mégpedig azt, hogy Heródes kivezényelte-e hadseregét az országból. Mivel erre az egy kérdésre válaszolniuk kellett, és minthogy Caesar nem hallotta, hogy Heródes milyen körülmények között és hogyan cselekedett, még dühösebb lett, és egy éles hangú levelet küldött Heródesnek, melynek lényege az volt, hogy jóllehet korábban barátjának tekintette, most mint alattvalót fogja kezelni.

(Kr. e. 12 után Heródes és a nabateusok közt határvülongások törtek ki, melyeket maga Syllaeus, a nabateus királyság főembere provokált. Heródes kénytelen volt fegyvert fogni, s győzelmet aratott — ez lehetett Syllaeus intrikájának oka.)



A római uralom kezdete Iudeaban

IOS. FL. Ant. Iud. 18,1-10; 18,2

Quirinius, egy római szenátor, aki a tisztségek összes fokát végigjárta a konzulságig, és aki más tekintetben is kiváló volt, Syriába érkezett, minthogy Caesar küldte őt ide, hogy a nép kormányzója legyen és becsülje fel annak vagyonát. A lovagi rangú Coponiust küldte el vele együtt, hogy teljhatalommal uralkodjon a zsidók felett. Quirinius tehát meglátogatta Iudaeát, mely Syriához volt csatolva, hogy a zsidóknál a censust elvégezze, és hogy felszámolja Archelaos vagyonát. Bár a zsidók először megdöbbentek a vagyoni szabályozás hallatán, később mégis lecsillapodtak, miután engedtek a főpap, Joazar érveinek, aki Boethus fia volt, tudniillik, hogy ne ellenkezzenek tovább. így aztán azok, akiket meggyőzött, minden habozás nélkül bevallották vagyonukat. Ám egy bizonyos Judas Gamalából és annak segítőtársa, Saddok, egy farizeus, fellázadt ez ellen.
Azt mondták, hogy ez a vagyonbecslés egyenesen rabszolgaságot jelent, és felszólították a népet, hogy követeljék függetlenségüket. Azzal érveltek, ha győznek, a zsidók meg tudnák alapozni jólétüket, de ha ilyen áldásban nem lenne részük, akkor is becsületet nyernének, és újra visszaszereznék régi hírnevüket. Továbbá, hogy majd az ég meg fogja segíteni őket mindenben, és nem fognak irtózni az elkövetkezendő vérontástól, ha lelkükben erősek maradnak.

Minthogy a nép örömmel fogadta követeléseiket, a lázadás szervezése rohamos léptekkel haladt előre. Ezek az emberek ültették el mindenféle szerencsétlenség magját, melyek annyira megkínozták a népet, hogy azt szavakkal nem lehet elmondani. Amikor háborúk törnek ki és azok irányíthatatlanná válnak, és amikor barátok halnak meg, akik pedig enyhíthetnék a szenvedéseket, amikor útonállók csapatai indítanak rablóhadjáratokat, és amikor igen magas rangú embereket gyilkolnak meg, akkor az egész közösséget kellene erősíteni, de az igazság az, hogy ilyenkor a legfőbb motiváló erő az egyéni haszonszerzés.
Olyan magokat ültettek el, melyek által elharapóztak a pártviszályok és mészárlások. Egyesek polgárviszályokban pusztultak el: ezek az emberek egymást és saját magukat ölték meg, nehogy az ellenfeleik kezébe kerüljenek; mások az ellenség által estek el a harcban. Aztán jött az éhínség, amely a legrosszabb ösztönöket keltette fel. Ezt a városokban lázadások és rombolások követték egészen addig, míg ebben a lázongásban az ellenség által vetett tűz el nem pusztította az isten igaz templomát.
Ez tanulságul szolgálhat arra vonatkozólag is, hogy az újítás és az ősi hagyományok megváltoztatása milyen nagy szerepet játszik egy nép gyülekezetének tönkretételében.


(A leírás a Kr. u. 6-ban tartott censusra vonatkozik. Judas másutt mint galileai szerepel. A zavargások leírásával J. F. már előrenyúl évtizedekkel későbbi eseményekig is.)



Forrás:
Tar Ibolya: Szöveggyűjtemény az Augustus korhoz
JATEPress 1998
ISBN 963 482 218 5