logo

XXIII Januarius AD

Augustus Alsó-Núbiában I. rész

Parancsomra és legfőbb vezérletem alatt majdnem egy időben két sereg vonult Aithiópiába és a boldognak nevezett Arábiába, és mindkét ellenséges népből sokakat megölt csatában, és sok várost elfoglalt. Aithiópiában elérték Napata városát, mely Meroé közelében van, Arábiában a sereg a szabeusok területén lévő Mariba városáig hatolt előre.


Res Gestae lakonikus mondatai így állítják párhuzamba egymással az Egyiptom második római prefektusa, Aelius Gallus által Kr. e. 26-25-ben Arabia Felixbe, és az Egyiptom harmadik prefektusa, Publius Petronius által 25-24 telén Aithiópiába, azaz Egyiptom déli szomszédjába, a meroitikus királyságba indított katonai expedíciót. A fenségesen pátosztalan megfogalmazás a két hadjáratot maradéktalanul beilleszti Augustus fényes sikereinek leírásába, „egy olyan dokumentumba”, mondja A. H. M. Jones, „amelyet [a princeps] nyilvános közzétételre szánt”, s amelybe valószínűtlen, hogy „akár egyetlen nyilvánvalóan hamis állítást iktatott volna be; előadása, amennyire ellenőrizni tudjuk, pontosnak látszik”.
A nyilvános közzététel persze ebben az esetben sem feltétlenül garantálja a hitelességet vagy a teljes pontosságot. És valóban, amennyire ellenőrizni tudjuk, az idézett epigrammatikus mondatok a történet valóságos körülményeit részint elhallgatják, részint pedig erőteljesen manipulálják. A kortárs számára aligha lehetett kétséges, hogy az arábiai vállalkozás valójában sikertelen volt, amint ez Strabón leírásából is kiviláglik. Strabón ugyan árulásról, betegségekről és Arábia úttalan, mindenben szűkölködő pusztaságairól beszél, hogy elfedje barátja, Aelius Gallus, vagy éppenséggel Augustus hadvezéri kudarcát: mindazonáltal azt is leírja, amit a Res Gestae elhallgat, nevezetesen, hogy Aelius Gallus seregének maradékával, súlyos veszteségek után, célja elérése előtt kényszerült visszafordulni Dél-Arábiából. Arról sem hallgat, hogy Gallus vörös-tengeri flottájának nagy részét már a szárazföldi expedíció kezdete előtt elveszítette.

A Res Gestae manipulációja Mariba említésében van: ez ugyanis egy jelentéktelen kisváros, amely nem azonos a szabeusok fővárosával. Szándékos félrevezetést tartalmaz a „Napata városa, mely Meroé közelében van” kitétel is: a két település 270 km-re van egymástól légvonalban. Meroé említése azért volt feltétlenül szükséges, mert a valamennyire is tájékozott kortárs Aithiópiát ősi királyi központjának, a már Hérodotos által is leírt Meroé városának nevével azonosította.
De még abban sem lehetünk bizonyosak, hogy Napata elfoglalása megfelel a valóságnak. Éppen az aithiópiai expedícióról Strabón, majd Plinius által adott leírás ad okot arra a gyanúra, hogy a két hadjárat szerves összekapcsolását Augustus beszámolójában nem csupán az időbeli közelség és az arábiai és az aithiópiai sivatagi környezet által támasztott, leküzdhetetlen nehézségek hasonlósága indokolta, hanem legalább ugyanennyire az elhallgatott kudarcok lényegi azonossága. Hasonlóan keserves előzmények után a seregeknek valójában itt is, ott is vissza kellett fordulniuk, mielőtt elérték volna az állítólag elfoglalt nevezetes városokat. A két hadjárat valódi kimenetelének ismeretében olvasva, a Res Gestae idézett két mondata már-már akaratlan elszólásnak tűnik.
De az arábiai és aithiópiai vállalkozásokat nyilván nem csak az Augustus beszámolójában feltűnő tartalmi és stilisztikai manipulációk és a hasonló természetű el-hallgatások fűzik össze. A feltehető mélyebb politikai összefüggésekről alkotott történészi vélemények azonban korántsem egységesek. Hogy ezeket illetően magunk is állást foglalhassunk, részletesebben is látnunk kell, hogyan zajlottak a hadjáratok s milyen kontextusba illettek. Míg az arábiai expedícióra vonatkozó közlés valóban egyetlen (de két szakaszban lebonyolított) hadjáratról szól, Aithiópia esetében a Res Gestae mondatai csaknem egy teljes évtized vállalkozásait kontaminálják egyetlen hadjárattá.

A Kr. e. 30 és 20 közötti évtized valóságos történéseinek értelmét Augustus visszaemlékezése fejedelmi önkénnyel változtatja meg annak érdekében, hogy az arábiaival „csaknem egyidejű” aithiópiai hadjáratot egy „magasabb”, konstruált politikai narratívába illeszthesse. Tanulmányom első részében az aithiópiai vállalkozások lefolyásáról és kimeneteléről fogok beszélni: az arábiai expedíció egésze igen, részletei azonban nem tartoznak ide. A tanulmány második, rövidebb részében pedig arról lesz szó, hogy miként alakult az Aithiópiától elhódított Alsó-Núbia sorsa az Augustus-kor hátralévő évtizedeiben.

A történet Kr. e. 30-ban, évekkel a Res Gestae-ben említett, Aelius Gallushoz és Publius Petroniushoz köthető hadjáratok előtt kezdődik. Octavianus és serege Kr. e. 30 augusztus 1-i alexandriai bevonulását Kleopátra öngyilkossága követte, majd az utolsó Ptolemaiosz-házbéli uralkodó, Ptolemaiosz Kaiszar, azaz Caesarion megölése. Augusztus 31-én, az egyiptomi újév napján bevezették az Autokratór Kaiszarosz, vagyis Octavianus mint Egyiptom királya szerinti időszámítást.
Még Egyiptomból való elutazása előtt, Kr. e. 30 őszén Octavianus kinevezte az első praefectus Alexandreae et Aegyptit barátja, az Egyiptom elfoglalásában katonaként közreműködő, költőként is ismert, lovagi rangú Gaius Cornelius Gallus személyében. Octavianus döntése értelmében a praefectus Alexandreae et Aegypti az országot mint provinciát kormányozta, ám e tisztségbe Cornelius Gallus után is csak lovagi, sohasem szenátori rangú személyeket neveztek ki. Mindazonáltal imperiuma ad similitudinem proconsulis volt megformálva.
Átfogó adminisztratív, katonai, igazságszolgáltatói és vallási feladatköre révén a praefectus Aegypti bármely szenátori rangú helytartóénál nagyobb hatalommal rendelkezett: amint Strabón (17.1.12.) és Tacitus (Hist. 1.11.) mondja, „a király helyét foglal[t]a el”. Cornelius Gallus alig több mint két évig, Kr. e. 28/27 fordulójáig, legkésőbb 27 kora tavaszáig látta el a prefektus feladatait, amikor is Augustus gravissima crimina (gramm. 16) miatt visszahívta és megvonta tőle barátságát (Suetonius, Aug. 66.2; Cassius Dio, 53.23.6-7). Bukására még visszatérünk: itt előrebocsájtom, hogy a modern irodalom, főként Cassius Dio (53.23.5-24.3) több mint két évszázaddal későbbi, más, korábbi és későbbi római szerzőkkel nem teljesen egybehangzó leírására hivatkozva, Cornelius Gallus bukását hybrisével magyarázza.
Azonban amint ezt remek könyvében legutóbb Timo Stickler részletesen bemutatta, a hybris vádját korántsem támasztja alá a philae-i három-nyelvű hieroglifikus, latin és görög győzelmi sztélé, Cornelius Gallus egyetlen fennmaradt monumentális felirata, amelyre mint a vád fő bizonyítékára szokás hivatkozni. Stickler nézete szerint ettől függetlenül Egyiptom Kr. e. 30 és 20 közötti történetének legfontosabb eseménye Cornelius Gallus bukása volt. Az út a bukáshoz Kr. e. 29 tavaszának a háromnyelvű sztélében leírt eseményein, majd egy mintegy másfél évvel későbbi lázadáskísérleten át vezetett.

Nézzük először a Kr. e. 29 április 17-én felállított sztélét, amely arról számol be, hogy Cornelius Gallus levert egy felkelést a felső-egyiptomi Thébaisban, majd seregével bevonult az addig Meroé királya által uralt Alsó-Núbiába, ahol új politikai berendezkedést hozott létre. Bár erről a szöveg külön nem értesít, az alsó-núbiai akció valószínűleg azért követte közvetlenül a felső-egyiptomit, mert Meroé királya, amint ezt elődei korábbi időkben már többször is megtették, az egyiptomi központi hatalom gyengülését és az egyiptomi uralkodó elleni felső-egyiptomi felkelést most is felhasználta, illetve támogatta annak érdekében, hogy hatalmát kiterjeszthesse Alsó-Núbia egészére.
Az erősen sérült hieroglifikus szövegrész az egyiptomi királyfeliratok időtlen diszkurzusát ismétli meg az uralkodó, az istenek és az emberek közötti reciprocitásról és az uralkodó ebből következő legitimitásáról. A nyilvánvalóan a philae-i papság döntő közreműködésével megfogalmazott szöveg mind tartalmában, mind frazeológiájában a hagyományos uralkodói hatalom kontinuitását és Octavianus királyságának jogszerűségét hirdeti. Ez az általunk ismert legkorábbi olyan felirat, amelyben Kaiszarosz, azaz Octavianus szabályos fáraónikus uralkodói címeket és jelzőket kap, és neve kartusban jelenik meg. Egy ugyanezen a napon, azaz Kr. e. 29 április 17-én a felső-egyiptomi Hermonthis Buchis-templomában felállított sztélén a Kaiszarosz nincsen kartusban, és királyi címeknek nyoma sincsen.
Nyilvánvaló tehát, hogy a philae-i hieroglifikus szöveg ellentmond a hybris vádjának, hiszen szerzője a hagyományos egyiptomi királyideológia eszközeit teljes tudatossággal és kifogástalan lojalitással vette igénybe annak érdekében, hogy Octavianust az egyiptomi királyoknak az idők kezdetétől fogva folyamatos sorába lépő uralkodóként jelenítse meg. Kétségtelenül ugyanezt a törekvést tükrözi az a Karnakból származó kolosszális gránitszobor is, amely egy Ptolemaiosz-kori típust folytatva Octavianust fáraóként ábrázolja, s amelynek felállítását Cornelius Gallus nyilván a thebaisi felkelés leverése után határozta el. Ugyancsak az egyiptomi hagyományokhoz való illeszkedés értelmében kapcsolódik össze Octavianus legitimitása a hieroglifikus szövegben neki, s nem Cornelius Gallusnak tulajdonított hadi sikerekkel is.

A másik két szöveg némileg eltér ettől. Egy fogalmazási hibának tűnő, de korántsem szándéktalan eltéréstől eltekintve (melyre még kitérek alább), a latin és a görög változat azonos, és a római hadvezérek győzelmi feliratainak műfaját követve számol be a hadjáratról és annak következményeiről. A Philaeben nyilván leginkább csak a római hódítók számára érthető, nekik szóló latin felirat magyarul így szól:

Gaius Cornelius, Gnaeus fia, Gallus, római lovag, Alexandria és Egyiptom első prefektusa az után, hogy Caesar, az isteni Iulius Caesar fia legyőzte a királyokat, tizenöt napon belül leverte a lázadó Thébaist, mialatt kétszer legyőzte csatában az ellenséget, és bevett öt várost: Boresist, Koptost, Keramikét, Diospolis Magnát, Ophieiont.
Miután elfogta a lázadások vezetőit és átvezette a hadsereget a Nílus zuhataga mögé, egy olyan területre, ahová korábban sem a római nép, sem Egyiptom királyai nem tudtak behatolni, s alávetette a Thébaist, minden király közös rémét, fogadta Philae-ben az aithiópiaiak királyának követeit, védelmébe fogadta királyukat (eodem rege in tutelam recepto), és [miután] mostantól beiktatott egy türannoszt azAithiópia területén fekvő Triakontaschoinosban [Harminc Mérföldes Ország], ezt az ajándékot adta az ősi isteneknek és a segítő Nílusnak.

A szövegben azonnal szemet szúr a hamis állítás, miszerint „a Nílus zuhataga mögé... Egyiptom királyai nem tudtak behatolni.” Az olvasó, ha esetleg nem is tudott Núbia újbirodalmi meghódításáról, azt már jól tudhatta, hogy a „királyok”, vagyis a Ptolemaioszok ismételten behatoltak Alsó-Núbiába az Első Zuhatag mögé, minek következtében a Triakontaschoinos, vagyis az Elsőtől a Második Zuhatagig terjedő Nílus-völgy kb. Kr. e. 274-től 207/6-ig, majd 186 és a Kr. e. 1. század közepe között mindvégig egyiptomi felségterület volt.
A görög változat a Ptolemaioszok Egyiptomának hivatalos nyelvén, tehát még inkább a bennszülöttek számára íródott, mint a hieroglifikus szöveg, amelyet csak kevesek tudtak elolvasni, s a hieroglifákat olvasni nem tudók számára értelmezni. Octavianus rovására a görög szöveg bevezetése finoman előtérbe helyezi Cornelius Gallust, de ez még messze van a hybristől:

Gaius Cornelius, Gnaeus fia, Gallus, római lovag, akit Egyiptom királyainak megsemmisítése után Caesar elsőként nevezett ki Egyiptom fölé...

A szerző itt azonban még kevésbé riad vissza attól, hogy olyasmit állítson, aminek hamissága a bennszülöttek előtt nyilvánvaló volt, mondván, hogy Gallus

... a hadsereggel átkelt a zuhatagon, olyan földre, mely előtte hadseregek számára járhatatlan volt, és a Thébais egészét alávetette, melyet korábban a királyok nem vetettek alá.

- hiszen a „királyok” igenis urai voltak a Thébaisnak, még akkor is, ha azt az ismételt felső-egyiptomi lázadások miatt csakugyan „minden király közös rémének” lehetett nevezni.
A Meroé királyával létrehozott kapcsolatról a görög szöveg a latinnal ellentétes állítást tesz:

[Cornelius Gallus] fogadta az aithiópiaiak követeit Philaeben, és a királytól elnyerte a hivatalos barátságot (proxenian para tu basileós labón), és türannoszt iktatott be a Triakontaschoinos fölé, amely Aithiópia egy kerülete (toparchia).


A latin verzióban használt tutela a római olvasónak azt mondta, hogy a meroitikus királyság Egyiptommal határos alsó-núbiai régiója fegyveres konfliktus eredményeképpen kikerült Meroé fennhatósága alól, és egy Rómával foedust kötő, bennszülött türannosz által uralt önálló politikai egységgé vált. Vagyis a latin szöveg szerint Cornelius Gallus Egyiptom déli határának költségtakarékos biztosítását a római hatalom kliens-állam létrehozása útján történő földrajzi kiterjesztésével oldotta meg.
Ez a megoldás nemcsak a köztársaság korának elveit követte, hanem folytatta Antonius keleti politikáját is, akinek számára maga Kleopátra Egyiptoma is lényegében egy ilyen kliens-állam volt; és feltétlenül megfelelt Octavianus ekkori külpolitikájának is. Hozzá kell tennünk ehhez, hogy a védelem alá vett Triakontaschoinos lakossága adókötelessé vált, ami aztán majd egyik oka lesz a négy évvel későbbi Róma-ellenes felkelésnek.

A latin szöveg in tutelam receptója és a görögproxeniája között ellentmondás van, amelyet aligha magyarázhatunk azzal, hogy vagy a latin, vagy a görög szövegben fogalmazási hiba van. Az ellentmondást akkor oldhatjuk fel, ha a trilingvis felirat körültekintő szerzőjének szándéka szerint az előbbit római, az utóbbit pedig egyiptomi és alsó-núbiai szemszögből olvassuk. Aproxenia, vendégbarátság vagy hivatalos barátság kifejezés ekkor már évszázadok óta nem jelölt valódi diplomáciai funkciót, és az egyiptomi olvasó számára különösen idegenszemen hathatott.
Gallus szándéka az archaizáló kifejezéssel annak az ígéretnek elegáns, emelkedett, de az ígéret szokatlansága miatt óvatosan ködös kifejezése volt, hogy ő, mármint Cornelius Gallus, Rómában Meroé királyának érdekeit fogja képviselni. Az adott szövegkörnyezetben ez annyit jelent, hogy az Alsó-Núbiában bevezetett uralmi struktúra tekintetbe veszi a régió sajátos adminisztratív hagyományait és különös viszonyát a meroitikus királysághoz. E háttér megértéséhez kénytelenek vagyunk itt egy kitérőt tenni.

Az Első és Második Zuhatag közötti, 340 km hosszú Nílus-völgy, melyet a Kr. e. 3. századtól az egyiptomi görög szövegek Triakontaschoinos, azaz „Harminc [görög] Mérföldes Ország” néven említenek, II. Ptolemaiosz korától, kb. Kr. e. 274-től fogva egyiptomi fennhatóság alatt állt. Északi részét, a Philaetől Takompszóig, görög nevén Hiera Sycaminosig terjedő, 118 km hosszú Dodekaschoinost, azaz „Tizenkét [görög] Mérföldes Ország”-ot II. Ptolemaiosz a Philae-nél beszedett kereskedelmi vámokkal egyetemben az újonnan alapított philae-i Ízisz-templomnak adományozta.
Hiera Sycaminos és a Második Zuhatag között települések lánca jött létre, melyeknek egy része újbirodalmi és későbbi települések helyén létesült és földművelők és félnomádok lakták, más része pedig katonaiés karaván-állomás volt. Alsó-Núbia mint meghódított terület kormányzása azonban egészen a Kr. e. 3. század végéig a nílusi kereskedelmi út és a Keleti Sivatag aranylelőhelyeinek biztosítására korlátozódott, amint ez abból is kitűnik, hogy templomépítés ekkor a régió belsejében nem, hanem csak az Első Zuhatag vidékén folyt. Egyiptom háborúktól megviselt gazdasága csakhamar változást követelt ebben a minimalista Núbia-politikában.
Alsó-Núbia integrációjának első lépéseként IV. Ptolemaiosz megkezdte Philae-ben Arensznufisz, egy núbiai istenség szentélyének építését, Dakkában, a „Tizenkét Mérföldes Ország” termékeny zónájában pedig egy az egyiptomi Thoth isten helyi formájának szentelt templomét.

Ezek az építkezések azonban abbamaradtak, amikor a 217-ben befejezett negyedik szír háborúban végsőkig kimerült Egyiptomban népi lázadások törtek ki. Kr. e. 206-ban Felső-Egyiptom elszakadt, és egy Thébában fáraónak megkoronázott trónbitorló, Horwennofer uralma alá került. A meroitikus királyság azonnal elfoglalta Alsó-Núbiát egészen Elephantinéig.
Szövetséget kötve Horwennoferrel, majd utódjával, Ankhwennoferrel, és fegyveresen támogatva őket a IV. és az V. Ptolemaiosz katonái elleni védekezésükben, Arqamani núbiai király és utódja, Adikhalamani Kr. e. 186-ig, azaz a felső-egyiptomi lázadás leveréséig nemcsak megszállva tartotta Alsó-Núbiát, hanem hozzáfogott betelepítéséhez és a meroitikus királyság kormányzati szerkezetébe való beillesztéséhez is.
Arqamani folytatta az Arensznufisz-templom építését Philae szigetén, Kalabshában megkezdte egy a keleti sivatagi nomádok által különösen tisztelt núbiai istenség, Mandulisz szentélyének építését, és folytatta Thoth szentélyét Dakkában. Adikhalamani pedig Debodban kápolnát emelt a debodi Amunnak és a philae-i Ízisznek.

186 augusztusának végén V. Ptolemaiosz hadserege megsemmisítette a thébai ellen-fáraó és Adikhalamani egyesült katonaságát, és 185-re Alsó-Núbia ismét egyiptomi ellenőrzés alá került egészen a Második Zuhatagig. IV. Ptolemaiosz, Arqamani és Adikhalamani templomépítkezéseit V., majd VI. Ptolemaiosz folytatta, s mindkettő megerősítette a philae-i Ízisz-templom jogcímét a Dodekaschoinos területére és vámbevételeire.
Az Első és Második Zuhatag közötti régió területi kormányzati egységei templomok köré szerveződtek, amelyeknek papsága adta a területi adminisztráció írástudó hivatalnoki állományát. A templomok és az Első Zuhatag erődjeiben és a Hiera Sycaminosnál állomásozó egyiptomi határőrcsapatok parancsnokai között is szoros kapcsolatok álltak fenn: nemcsak kormányzati tisztviselők, hanem magas rangú katonák is viseltek papi címeket.

Egy Kr. e. 148-ban kelt philae-i görög felirat szerint a Triakontaschoinos, bár a Thébaist is kormányzó stratégos (később epistratégos) fennhatósága alá volt rendelve, külön adminisztratív egységet képezett, melynek aithióp lakossága közvetlenül egy bennszülött eparchos autoritása alá tarto-zott. A 3. század végétől kezdve meghonosított núbiai eredetű kultuszok Mandulisz, Arensznufisz, a debodi Amun kultusza - isteni segítséggel propagálták a Ptolemaioszok legitimitását, alátámasztották és gyakorolták az Alsó-Núbia nem egyiptomi lakossága fölötti hatalmat, és kultikus teret biztosítottak az egyiptomi és a nem egyiptomi népességek közeledése számára.
Az együtt élő betelepült egyiptomi, délről betelepült núbiai, és a keleti sivatagból érkező nomád-félnomád lakosságelemek kulturális önazonosságának viszonylagossá válását az anyagi kultúra emlékei is tükrözik.

Visszatérve mármost Cornelius Gallus trilingvis feliratához, a latin és a görög verzióban egyaránt használt Triakontaschoinos és a görögben használt toparchia kifejezés a régió Ptolemaiosz-kori közigazgatásának terminusai, míg a meroéi király által nyújtott proxenia a régió és Meroé közötti sajátos összefüggések elismerése. Hogy a proxenia, ami a valóban megtett diplomáciai lépéseket illeti, mást is takar-e, mint a Cornelius Gallus és a meroéi követek közötti philae-i megállapodást, nem tudhatjuk. Az azonban bizonyos, hogy a Kr. e. harmadik évtized és Kr. u. 57 közötti időkben öt olyan, meroitikus nevet viselő, a philae-i Íziszés a dakkai Thoth-templom papságából kiemelkedő stratégos működéséről tudunk Alsó-Núbiában, akinek adminisztratív, gazdasági, vallási, igazságszolgáltatási hatalma egyesítette a Ptolemaiosz-kori Triakontaschoinosban működő aithióp eparchos és a kései Ptolemaioszés korai római kori egyiptomi stratégos hatalmát.
Az első ilyen stratégos, a philae-i Ízisz papja, Kr. e. 29 és 25 között működött a Gallus által beiktatott tyrannos felségterületén. Dakkában fennmaradt felirata, melyet egy meroitikus király uralkodási évével keltezett (!), egyszerre illusztrálja azt a sajátos politikai helyzetet, amelyre a proxenia céloz, s mutatja, hogy az aithióp tyrannos kliens-államának kormányzati szerkezetébe olyan lényegi elemek épültek be, amelyeknek közvetlen mintaképe a philae-i Ízisz-szentély birtokában lévő Alsó-Núbia Ptolemaiosz-kori közigazgatása volt. A bennszülött stratégosok hatalmára jellemző, hogy felirataikat hivatali éveikkel keltezhették, egyikük pedig a dakkai templombelső szentélyében Ízisz és Augustus képe közé írhatta fel a falra, hogy a szóban forgó szentélyt az uralkodó megbízásából ő emeltette.

Egyiptomi prefekturája második évében Cornelius Gallus Octavianus számára barátból a princeps auctoritasát súlyosan veszélyeztető tényezővé vált. Megfelelő források hiányában a fordulat körülményei, róma-városi belpolitikai vonatkozásai homályban maradnak. Annyi mindenesetre kézenfekvő, hogy a Gallus és Octavianus közötti viszony megromlását az utóbbi hatalmának a hatodik és a hetedik konzulátus idején, Kr. e. 28 és 27 folyamán végrehajtott teljes konszolidációja (Res Gestae 34.1) és az előbbinek az ez iránti ellenérzése és növekvő veszélyérzete válthatta ki. Ammianus Marcellinus szerint Gallus Egyiptomot éppoly kegyetlenül kizsákmányolta, mint egykor a rossz emlékű Kambysés (17.4.3-4), és úgy tűnik, hogy a fő vádpont későbbi szenátusi perében felségsértés és a provincia jövedelmének elsikkasztása mellett pontosan ez volt.
A késő-antik szerző, Servius szerint viszont Cornelius Gallus bukásához az vezetett, hogy összeesküvés gyanújába keveredett. Servius értesülésének hátterét egy a 2. század első felében keletkezett oxyrhynchosi papirusz látszik megvilágítani, mely egy elveszett történeti mű töredékét tartalmazza. Timo Stickler új olvasata és érvelése igen valószínűvé teszi, hogy a szöveg Cornelius Gallus prefektúrájának utolsó hónapjairól szól. A történet főhősével akkor találkozunk, amikor az éppen elhatározza, hogy ha a princeps visszarendeli Egyiptomból, akkor ő nem fog engedelmeskedni, hanem ellene fordul. Lázadását elő-készítendő, költséges fegyverkezésbe fog, harckész állapotba hozza Kleopátra elhanyagolt hadiflottáját, megerősíti Egyiptom határait, és sorozást rendel el a Thébaisban. A töredék azzal végződik, hogy a felső-egyiptomiak ellenszegülnek a sorozásnak.
Az elbeszéléssel lényegében egybehangzik Strabónnak egy Cornelius Gallus helytartósága késői szakaszára vonatkozó megjegyzése is, miszerint a prefektusnak a fellázadt alsó-egyiptomi Heroonpolis városát fegyverrel kellett bevennie, majd „adók miatt kitört” felkelést kellett levernie a Thébaisban. Annyi a papirusz értelmezésétől függetlenül is mindenesetre bizonyos, hogy nyilvánvalóan Octavianus parancsára Kr. e. 28 végén (a hajózás téli szünetének kezdete előtt) vagy, ami valószínűbb, 27 tavaszán, a hajózás megindultával, Cornelius Gallus Rómába utazott, hogy ott a 27 január 16-án monarchikus hatalommal felruházott princeps, immár Augustus, megvonja tőle barátságát, kitiltsa házából és provinciáiból, és így bukását visszafordíthatatlanná tegye.

A szenátus által ellene indított per nyilvánvaló kimenetelét Gallus nem várta be, és 27 közepe táján öngyilkos lett. Visszahívásának indokai s bukásának tanulságai politikailag egyértelműek kellett, hogy legyenek: másként nem értelmezhetjük az egyiptomi provinciális kormányzati struktúra 27 januárja utáni romanizálását és a prefektus mozgásterének szűkítését. Ami ezek után következett, vagyis inkább aminek következnie kellett volna, azt a Res Gestae bevezetőben idézett fejezetének kezdő mondata foglalja össze:

A római nép valamennyi provinciájának területét megnöveltem, amelynek szomszédságában hatalmunkat el nem ismerő népek éltek. (26.1)



Folytatás: Augustus Alsó-Núbiában 2. rész