logo

III Junius AD

Hírszerzés az ókori források tükrében

A Caesar hadseregében működő hírszerzői tevékenység beható elemzéséhez feltétlenül igénybe kell vennünk a korszakra, illetve a római hadseregre vonatkozó történeti forrásokat, hiszen ezek nélkül igencsak nehéz lenne rekonstruálni a hadviselés tudományának ezt a fontos szolgálati ágát.

Első számú forrásunk a Julius Caesarhoz köthető ún. Corpus Caesarianum, mely tartalmaz két nagyobb kötetet Commentarii de bello Gallico (Feljegyzések a gall háborúról), Commentarii de bello civili (Feljegyzések a polgárháborúról) -, és három kisebbet Bellum Alexandráim (Az alexandriai háború) Bello Africo (Az afrikai háború), Bellum Hispaniense (A hispániai háború). A két nagy kötet szerzőjét illetően nem kétséges, hogy azokat Caesar írta, viszont a három kisebb esetében már az ókorban is találgatások folytak: egyesek Aulus Hirtiushoz mások Oppiushoz kötik a megírásukat.
Mindkettőjükről tudjuk, hogy Caesar közvetlen környezetében tevékenykedtek, jártasak voltak a katonai dolgokban, sőt a gall háborúról szóló feljegyzések nyolcadik könyvét maga Hirtius szerezte. Számunkra most az lényeges, hogy a kisebb kötetekben leírtak fontos információkkal szolgálnak Caesar seregéről, attól függetlenül, hogy nem Caesar szerezte őket. A témánkhoz kapcsolható utalások többsége A gall háború című kötetben van leírva, hiszen a jövőbeni Gallia és Britannia még „szűzföld” volt a rómaiaknak, felderítetlen területekkel és ismeretlen népekkel, tehát ezek megismerésére Caesar különös gondot fordított.

A polgárháborús feljegyzések néhány pontját csak kiegészítésként tudjuk hasznosítani a gall háború forrásaihoz. Ezekben két-három részlet erejéig olvashatunk a lakosság által nyújtott segítségről. Az alexandriai háborúról szóló feljegyzések egy-két kivételtől eltekintve nem sok újat mondanak a mi szempontunkból. Viszont az afrikai és hispániai háborúk számos új adattal gazdagítják a hírszerzés bemutatására irányuló törekvéseinket. A szerző nem győzi leírni, hogy milyen úton-módon, fondorlatos helyzetek közepette szöknek át a katonák és a polgári személyek Pompeius táborából Caesaréba.
A fentebb említettek ellenére azonban így is nehéz dolgunk van. Caesar sohasem beszél konkrétan a hírszerzésről; könyvenként átlagosan egy-két új információt olvashatunk. A többi mondat vagy megjegyzés általános „közhely”, melyeket Caesar már korábban említett. Csak a gall háború leírásában tizenkilencszer szerepel a „felderítők” (exploratores) szó, vagy az erre irányuló cselekvés, viszont kb. négy-öt esetben tudunk meg ténylegesen új, számunkra hasznos információt. Ugyanilyen okok folytán a kémekről (speculatores) is keveset hallunk. A teljes corpusban mindössze nyolcszor van szó kémekről, illetve olyan személyekről, akiket kémkedéssel vádolnak. Mindezekből tehát még nem lehet egészében rekonstruálni Iulius Caesar hadseregének hírszerzői rendszerét, ugyanakkor azt sem szabad elfelednünk, hogy a „feljegyzések” nem is ezért íródtak.

romaikor_kep



Caesaron kívül természetesen léteztek még olyan, hadviselés-elmélettel foglalkozó teoretikusok is, akik igyekeztek gyakorlati példák révén megvilágítani a hadicseleket, a hadvezért attitűdöket és nem utolsó sorban a hírszerzés mibenlétét is. lulius Frontinus Strategematicája azért jelentős, mert a hadvezérek híres hadicseleit, harcászati újításait, valóságos helyzetekben tanúsított ötletes eljárásait foglalja össze. A vonatkozó részekben Hannibálnak a szökevényekkel, a rómaiaknak pedig a kémekkel szemben tanúsított magatartását boncolgatja. Továbbá ő tudósít először római kémekről.
Onosandros, hasonlóan Frontinushoz, szintén a kora császárkor idején működött. Stratégikos (A hadvezér) című értekezése rengeteg általánosságot és katonai közhelyet tartalmaz, mégis a korszak hadvezérei számára hasznos emlékeztető lehetett. Nekünk azért lényeges, mert ellentétben a többi szerzővel, részletesen szól az árulókkal való bánásmódról vagy a dezinformálásról. Vegetius Renatus az előzőekkel ellentétben már a késő császárkor hadszervezetét fejti ki. Jelentősége pedig abban áll, hogy az aprólékos előírások helyett általános érvényű, nagyvonalú szervezési és hadművészeti alapelveket ír le. Noha munkája többnyire a mára már elveszett hadtudományi írók, Celsus, Patemus, Frontinus könyveire támaszkodik, néha-néha saját korára vonatkozó alkalmi megjegyzéseket is tett. Néhány sor erejéig igen részletesen ír a korszakban használatos térképekről, a foglyok „átcsábításáról”, a tábori kémkedésről és a tengeri felderítésről, megint csak másképpen mint Caesar.

A későrómai történelem másik nagy történetíró-egyénisége a görög származású Ammianus Marcellinus. Ő magas katonai tisztségeket töltött be Constantinus, Iulianus továbbá Valentinianus és Valens kettős császársága idején. Közléseit katonai képzettsége és gyakorlati tapasztalatai teszik különösen értékessé. A nem hadtudományi írók közül Titus Livius egy igen érdekes példával szemlélteti azt a szituációt, amikor a római hadvezetés birtokába kerül egy elfogott pun levél.  


Forrás: részletek Kákóczki Balázs: Hírszerzés Iulius Caesar hadseregében című munkájából