logo

XXII September AD

Helyi lakosok, szóbeszéd

Végül Caesar hírszerzése gyakorta támaszkodott a helyi lakosok segítségére. Ez a fajta információforrás formájában igencsak különbözött az eddigiektől. Vegetius nagyon hasznosnak ítélte: „Erre a célra (az út helyes megválasztására megjegyzés tőlem KB) a képzettebbek, a tisztségeket viselők és azok, akik a helyi viszonyokkal ismerősek, külön-külön szerezzenek be minden szükséges adatot, és a többféle adatból kell a helyes képet kialakítani. Mindamellett veszélyes helyzetben az utak megválasztására megfelelő és hozzáértő vezetőket kell alkalmazni (...). Ügyelni kell, hogy értelmeseket és tapasztaltakat keressünk, nehogy két-három ember tévedése az egész sereget válságos helyzetbe juttassa; gyakran ugyanis együgyű falusiak sok olyat adnak elő, és olyanról hiszik azt, hogy tudják, amit valójában nem is tudnak.".
A gyakorlatban a lakosság segítsége többé-kevésbé hasznosnak mondható. A gall háború befejező szakaszában Dumnacus az ansók vezére sikertelenül ostromolta Lemonum várát, ahová beszorította Duratius római legátust. Szét-küldött levelekből hamarosan a többi legio parancsnoka, C. Caninius és C. Fabinus is értesült az eseményekről, és elindultak megsegíteni a már kimerülőben lévő Duratiust.

„Dumnacus belátta, hogy teljesen reménytelenné válik a helyzet, ha több fronton kell felvennie a harcot”, ezért visszavonva csapatait megpróbált gyorsan átkelni a Liger folyón, hogy annak túlpartján biztonságba helyezze övéit. A Ligeren viszont csak egy híd ívelt át, így az ansók arra indultak. Ezalatt „Fabius még nem pillantotta meg az ellenséget, és Caninusszal sem egyesült, a vidéket jól ismerő emberek felvilágosításaiból azonban mégis kikövetkeztette a megfélemlített ellenség legvalószínűbb útvonalát — azt, amelyiken valóban haladt is. Ezért ö is a szóban forgó híd felé indult csapataival, (...). ” Végül rájuk szabadította a lovasságot, ami jelentős pusztítást végzett az ansók között.” A hadművelet tehát sikerült, melynek döntő momentuma a lakosoktól szerzett információ.
A polgárháborúban nagyobb hangsúlyt kap a helybéliek harcokban való részvétele. Az egyes városoknak nagyon gyakran ki kellett nyilvánítaniuk politikai orientációjukat, hogy Caesart vagy Pompeiust támogatják-e. Kr. e. 49-ben Pompeius teljesen elzárta a stratégiailag fontos Brundisium városát Caesartól, és szinte erőddé alakította azt át. „Brundisium lakosságát Pompeius katonáinak az erőszakoskodása és Pompeius bántó magatartása felháborította, ezért Caesarhoz húztak. Amikor a futkosásból és a készülődésből megtudták, hogy Pompeius indulni készül, mindenhonnan jelt adtak a tetőkről. Caesar így értesült a városban történtekről, (...).
Persze nem mindig voltak ilyen készségesek a lakosok, hiszen polgárháború alatt az állandó nélkülözések rekvirálásra kényszerítették a katonákat. Az afrikai harcok során azonban Fortuna megkegyelmezett Caesar éhező seregének: „Afrika lakossága körében az volt a szokás, hogy a földeken és szinte minden gazdaságban a föld alatt gabonatárolás céljaira rejtett vermek vannak, s ezeket főként a háború miatt, illetve az ellenség gyors rajtaütésének megelőzésére készítik el. Caesar, miután erről feljelentés révén tudomást szerzett, a nap harmadik órájában elküldött két légiót, (...) és ezek később nagy mennyiségű gabonával megrakottan tértek vissza a táborhelyre. " Vagyis egy feljelentés vezette el a rómaiakat a raktárakhoz. Ez a forrás ráadásul egy különleges és ritka bizonyíték arra, hogy az felderítés és az élelmezés szorosan összefonódott a korszakban.

Röviden szólni kell a szóbeszédből származó információkról. A szövegekben kétfajta terminológiával találkozhatunk: „fama", illetve „rumor”. Modem fordításban „forrástalan anyagot” jelentenek, ami azt célozza, hogy eredetük nem pontosan meghatározható, vagyis híresztelés, pletyka. Egy jellemző példa maradt ránk a polgárháború elejéről, amikor is Caesar és Pompeius egymást gyengítve próbáltak pozícióhoz jutni Makedóniában. Kr. e. 48-ban Caesar fájdalmas vereséget szenved Dyrrachiumnál. Csaknem ezer embert veszített, de mivel Pompeius nem aknázta ki a győzelmet, sikerült rendezetten visszavonulnia és újjá szerveznie csapatait. A csata után „Pompeius minden tartományba és városba levelet küldött a dyrrachiumi ütközetről, és a valósághoz képest erősen eltúlozta, felnagyította az eseményeket. Közben az a hír is elterjedt, hogy Caesar csaknem elvesztette minden csapatát, és megverten menekül. Emiatt Caesar újra nyugtalanná vált, több város ugyanis hűtlenné lett hozzá. Ilyen város volt többek között a thessaliai Gomphi is. „A város lakosai néhány nappal korábban követeket küldtek Caesarhoz, felajánlották neki szolgálataikat, tőle pedig védelmül katonákat kértek.

A dyrrachiumi ütközet híre azonban ide is elérkezett, méghozzá, mint fentebb elmondottuk, sok tekintetben eltúlozva. Androsthenes, Thessalia katonai parancsnoka, aki szívesebben társult volna Pompeiussal a győzelemben, minthogy Caesarral szövetkezzék a balsorsban, a földekről a városba rendelte a rabszolgákat és a szabadokat, bezáratta a kapukat”, és segítséget kért Pompeiustól.
Szó ami szó, a vereség igencsak megtépázta Caesar legyőzhetetlenségének nimbuszát. A hír, mely Caesar szerint minden alapot nélkülözött, sok fejfájást okozott, hiszen új haditervet kellett készítenie; mindenképpen el kellett foglalnia az ellenséghez átpártolt várost, hogy ezzel is példát statuáljon a többi, bizonytalankodó szövetséges előtt. Egy gyors ostrommal bevette Gomphit, majd pedig „bosszúból” „katonáinak szabad rablást engedélyezett. Innen azonnal továbbvonult, és hamarabb érkezett Metropolisba, mint a város bevételének híre.

Kétségtelen, hogy az egyes híresztelések alaptalan optimizmust eredményezhetnek az ellenség soraiban. Mikor Caesar csapatai a hispániai harcok alatt szűkében voltak a gabonának, a Pompeianus Afranius és Petreius ezt igencsak eltúlozva és felnagyítva megírták híveiknek Rómába: „A szóbeszéd meg is toldotta a híreket, és már mindenki azt hitte, hogy a háború befejeződött. Ahogy a hírek és levelek Rómába érkeztek, sokan Afranius házába tódultak és szerencse kívánatokkal halmozták el. Itáliából sokan utaztak Cn. Pompeiushoz, egyesek azért, hogy elsőnek vigyék meg neki a hírt, mások azért, hogy ne lássék úgy, mintha a háború kimenetelét akarnák bevárni, és utolsónak érkeznek.”
Egy álhír ugyanakkor súlyosan tudja demoralizálni egy hadsereg hangulatát: „Curio táborában azonban mindenkit nagy félelem fogott el; s a fecsegés gyorsan növelte a rettegést, mert mindenki híreket költött, és ahhoz, amit mástól hallott, a maga félelméből is hozzáfűzött valamit. Ekként az egy forrásból származó hír sokakhoz eljutott, szájról szájra járt, végül az a látszat keletkezett, hogy több forrása van (...).

Befejezésképpen Caesar nagyon jól összegzi az információáramlás lényegét, amely szintén azt mutatja, hogy a híresztelésnek és a szóbeszédnek inkább a pszichológiai hadviselésben van szerepe: „Domitius is ekkor érkezett Makedóniába. Áradni kezdtek hozzá a városok népes küldöttségei, arról is hírt kapott, hogy Scipio közeledik légióival. Ez mindenütt nagy hatást és visszhangot keltett, mert az új eseményeket rendszerint megelőzi hírük.”


Forrás: részletek Kákóczki Balázs: Hírszerzés Iulius Caesar hadseregében című munkájából