logo

IV Junius AD

Felderítők, hírközlők, kémek

A katonai hírszerzés legklasszikusabb formái a felderítőktől és kémektől szerzett jelentések. Caesar a sikereit nemcsak hadvezéri lángelméjének köszönhette, hanem a pontos és alapos felderítésének is. A források alapján seregében a felderítőket két csoportra tudjuk osztani: „procursatores ” (vagy „ antecursatores"), akik az elővédfunkciót töltötték be, és az „exploratores”, vagyis a klasszikus értelemben vett felderítők. Természetesen a feladat jellegéből adódóan mindkettőbe csakis lovasokat osztottak be, bár egy esetben gyalogos elővédről is hallunk. Az elővéd funkciója elég sokoldalú. Egyrészről biztosította a menet zavartalan haladását az előre kijelölt úton, figyelt a málhára, a vonulási rendre, másrészről folyamatosan szemmel kellett tartania az ellenséges csapatokat.
„Következő nap a helvétek felkerekedtek táborhelyükről. Hasonlóképpen cselekedett Caesar is, és előreküldte teljes, négyezer főnyi lovasságát (...): nekik kellett szemmel tartaniuk, merre veszi útját az ellenség. A lovasok a kelleténél nagyobb hévvel követték az utóvédet, számunkra kedvezőtlen terepen össze is csaptak a helvét lovassággal, s a mieink közül néhányon elestek. ”

Érdekes, hogy elővédként kirendelték az összes lovast, és még így is vereséget szenvedtek a helvétektől. Egy másik részlet rámutat arra, hogy akárhányan is vannak, kiválóan lehetett őket hasznosítani a hírközlésben. Kr. e. 58 elején Q. Cicero levelet küldött Caesarnak, hogy csapatait szorongatják a nerviusok. Caesar értesítette M. Crassust, „hogy éjfélkor kerekedjen fel légiójával, és azonnal csatlakozzék hozzá”, (hogy közös erővel támogassák Cicerót megjegyzés tőlem KB). Reggel kilenckor Crassus elővédje már meg is érkezett, és jelentették Caesarnak, hogy Crassus hamarosan ideér.
Egyébként az sem volt ritka, hogy az elővéd néhány lovasát hírközlőként vetették be: Caesar miután letáborozott Ruspina városában, harminc menetfelszerelés nélküli cohors-szal elindult gabonát szerezni. „Kb. három mérföldre távolodott el (...), mikor felderítök és az elöreküldött lovasok jelentették, hogy nem messze tőlük ellenséges csapatokat láttak, és valóban a hír jöttével egy időben hatalmas porfelhő kezdett feltűnni.” Vagy például a polgárháború derekán, Caesar egyik legsikeresebb tisztjének, Curiónak a lovasai is hozták a híreket az ellenséges Iuba király hadainak közeledtéről: „ Curio másnap Utica felé vezette seregét, és a város közelében vertek tábort. Még be sem fejezték a tábor építését, amikor egy őrjárat lovasai jelentették, hogy a király nagy gyalogos és lovas segédcsapatokat küldött, (...). "a Az utóbbi két eset is tanúsítja, hogy mennyire fontos szerepe volt az előreküldött lovasoknak a hadvezér tájékoztatásában.

Az exploratores csapatok a források nagy részében úgy jelennek meg, mint akik egyrészről távolabb „kalandoznak” a menettől, másrészről pedig folyamatosan információt gyűjtenek az ellenségről és a vonulási területről, vagyis nem sokban térnek el az elővédtől. A különbség viszont az, hogy az explorátorok létszámuk tekintetében jóval kevesebben vannak, és nem bocsátkoznak előzetes harcokba. Meghatározásukban akadályoz minket az, hogy nem egyszer ellentmondást fedezhetünk fel az egyes források között. Míg Vegetius külön szól róluk:
„Mielőtt a hadvezér elindul a hadsereggel, küldje ki legmegbízhatóbb és legfortélyosabb embereit a legkipróbáltabb lovakon, hogy derítsék fel menetirányban és visszafelé, jobb és bal felől azokat a helyeket, amelyeken keresztül meg kell tenni az utat, nehogy az ellenfél valamiféle csapdát állítson ”, addig meglepő módon Polybios szerint „az a legjobb, ha a hadvezér maga ismeri a felvonulási utakat, s annak a területnek a sajátosságait, ahová meg akar érkezni, (...)”, vagyis szó sincs felderítésről.

romaikor_kep



Caesarnál a felderítők elsődleges feladata az ellenfél mozgásának a megfigyelése volt. Caesar addig nem fogott semmiféle hadmozdulatba, amíg meg nem kapta az explorátorok jelentését: „A haedusok és a sequanusok földjét az Arar-folyó szeli át, mely a Rhodanusba torkollik, s olyan hihetetlenül lassú a sodra, hogy puszta szemmel el sem lehet dönteni, merre folyik. Ezen keltek át a helvétek, egymáshoz kötözött tutajokon és bárkákon. Mikor Caesar felderítöi útján tudomást szerzett arról, hogy a helvétek háromnegyed része már átjutott az Araron, körülbelül negyedrészük viszont még a folyó innenső partján vesztegel, éjfél után három légióval elindult a táborból, és rajtaütött azokon, akik az átkelésre várakoztak.”

A felderítők a terep kikémlelésében is szerepet játszottak. Mikor Caesar azt a jelentést kapta, hogy az ellenség közeledik, kiküldte felderítőit a stratégiailag fontos pontok megfigyelésére: „Ugyanaznap a felderítők hírül hozták, hogy az ellenség egy hegy lábánál pihent meg, nyolc mérföldre a római tábortól. Caesar járőrt küldött, fürkésszék ki, milyen és mekkora a hegy, hogyan és milyen irányból lehet megmászni. A katonák visszatérve jelentették, hogy a feladat könnyű. Ekkor Caesar parancsot adott, T. Labienus, propraetori rangban lévő legátusnak, hogy vegyen maga mellé vezetőül olyan katonákat, akik az utat már ismerik, és éjfél felé két légióval szállja meg a hegytetőt; egyben részletesen elmagyarázta neki, mi a haditerve. Ő maga éjfél után elindult az ellenség felé, ugyanazon az úton, melyen előzőleg azok haladtak, mégpedig úgy, hogy egész lovasságát a sereg élére rendelte. A felderítőket P. Considius vezetésével küldte előre, aki L. Sulla, majd M. Crassus seregében szolgált, és igen tapasztalt katonának ismerték. ”

Ebből a részletből sok érdekes adat szűrhető le: mivel a katonák azt jelentették, hogy a „feladat könnyű”, ezért a kiküldetésük sikeresen lett végrehajtva. A felderítők pontosan tájékoztatták Caesart arról, hogy milyen messze táborozik az ellenség. Ezután egyik legátusát küldte a hegy „megszállására” két légióval, élükön pedig az utat ismerő katonákkal. Mielőtt a katonák megindulnának a cél felé, Caesar többszörösen is biztosította seregét: először a lovasságot küldte előre, mint elővédet, majd pedig ismét felderítőket küldött ki egy igen tapasztalt katona vezetésével. Vagyis egyáltalán nem volt mindegy, hogy ki vezette a felderítőket. Caesar név szerint említette P. Considiust, aki egy tapasztalt, sokatszolgált katona volt. Ebből az következik, hogy Caesar a felderítői feladatokat katonai dolgokban járatos tisztekre bízta. Nem is gondolnánk egyébként, hogy a felderítők akciórádiusza mekkora volt:
„Az útvonal kiválasztására még előzőleg megkérte (Caesar megjegyzés tőlem KB) Diviciacust, akihez gall létére a legtöbb bizalma volt: Diviciacus azt javasolta, tegyen seregével több mint ötven mérföldes kerülőt, akkor nyílt terepen haladhat. Hétnapos szakadatlan menetelés után a felderítők hírül adták neki, hogy Ariovistus csapatai huszonnégy mérföldre vannak a mieinktől.”
Huszonnégy mérföldes (kb. 35 kilométer) távolságnál tovább nem jártak felderítők, legalábbis Caesar nem írt arról, hogy ennél nagyobb távot is megtettek volna. Az explorátorok csak a Kr. u. 2. századtól kezdve váltak önálló csapattesté. Addig az első cohors állományába tartoztak és sátraik a táborban, a lovasság sátrai mellett helyezkedtek el. Hyginus szerint három légióra 200 explorator esett.

Meglepő, hogy Caesar ritkán ment személyesen felderíteni a terepet vagy az ellenséget. Ennek az lehetett az oka, hogy jobban bízott a tisztek képességében, akik a csatában így hatékonyabban tudták hasznosítani a személyes tapasztalataikat. Noha Suetonius szerint, „hadseregét sosem vezette cselvetésre alkalmas utakon, míg a terepviszonyokat ki nem kémlelte”, ennek ellenére a könyvekben négy-öt célzásnál nem találhatunk többet. Az afrikai háború egy caputja is azt tanúsítja, hogy a felderítést inkább ezekben a dolgokban járatosabb katonákra bízta:
„Ezeket a rendelkezéseket nem személyesen, közvetlenül adta, megszemlélve a helyzetet a sáncról, hanem a hadtudományban való bámulatos jártasságot tanúsítva, a fővezéri sátorban ülve, felderítők és hírnökök révén tette közzé, hogy mit akar. Mindezek persze nem zárják ki azt, hogy Caesar sohasem lovagolt ki körülnézni: „Mikor ugyanis a kisebb táborba ment megszemlélni az erődítési munkálatokat, észrevette, hogy az ellenség birtokában lévő domb teljesen üres, nincs ott senki, holott az előző napokban jóformán minden talpalatnyi darabján ellenséges harcosok voltak láthatók. ”

Egy másik helyzetben pedig: „Miután szemügyre vette a város fekvését, hozzáfogott Alesia körülsáncolásához.” Ezek alapján feltehetjük a kérdést, hogy mennyire volt hasznos és megbízható a hadvezér általi szemle. Miután Caesar megvizsgálta a dombot, még saját szemének sem hitt, így a szökevényektől kért további felvilágosítást: „A szökevények egybehangzóan azt állították (ami különben a felderítők jelentéseiből már Caesar előtt is ismeretes volt), (...).
Vagyis ez azt jelenti, hogy Caesar miután maga nézett körül, annyira nem volt biztos a dolgában, hogy felderítőket is kiküldött, sőt ezt megfejelve még a szökevényeket is kikérdezte. Az utóbbi példa ennek a pontatlanságnak az ellenkezőjét bizonyítja. Személyesen vizsgálta meg Alesia elhelyezkedését, védműveit, és ezekre az ismeretekre alapozva hozta meg döntését. Összegzésképpen Caesar igyekezett inkább az explorátorokra támaszkodni, ő csak igen kivételes esetben vett részt a felderítésben. Ez mindenképpen a római felderítők hatékonyságának és megbízhatóságának a bizonyítéka.

Az általunk vizsgált korszakban a hírközlésnek és híradásnak számos formája létezett. A szóbeli és írásbeli közlésen felül karmozdulatok, hang és fényjelzések, víztávírók vagy füstjelek is rendelkezésre álltak: „Nem sokkal később Caesar is értesült az eseményről, az erődről erődre adott justjelekből régebben így adtak hírt s támaszpontjáról néhány cohors-szal ugyanoda vonult.” Esetünkben csak a futárokkal és küldöncökkel foglalkozunk.

A futárszolgálat egy olyan hírközlő módszer, ami a századok alatt nem sok változáson ment keresztül. Caesar és Napóleon is hasonló elvek alapján alkalmazta őket: az utasítást vagy üzenetet minél gyorsabban a címzetthez kellett juttatni. Ez történhetett hosszabb távolságra, például egy másik városba vagy erődbe, illetve rövidebb szakaszon, például egy csatában a hadvezéri parancs közlése.

romaikor_kep



A Caesar háborúiról szóló művekben gyakorta említenek küldöncöket és hírhozókat. Egy tanulságos eset szerint, a küldöncök foglalkozása nagyon veszélyes és kockázatokkal teli. Miután Caesar visszatért a britanniai hadjáratról Kr. e. 54 őszének végén, légióit téli táborokba küldte. így került Q. Cicero katonáival együtt a nerviusok földjére, ahol a nervius Ambiorix és szövetségesei állandó támadásának volt kitéve.

Kr. e. 54-53 telén a helyzet válságosra fordult a rómaiak számára, mivel egyre több ellenséges csapat gyülekezett táboruk előtt, katonáik pedig, az ínséges téli időszakban teljesen legyengültek. „Cicero mindjárt a kezdet kezdetén levelet küldött Caesarnak. Busás jutalmat helyezett kilátásba, ha jelentését eljuttatják hozzá, de az utakat mindenütt az ellenség tartotta megszállva, így összes küldöncét elfogták."„(...) Az ostrom napról napra nyomasztóbbá vált, (...). Cicero mind sűrűbben küldte el hírnökeit írásos jelentéssel Caesarhoz. Csakhogy legtöbb küldöncét elfogták, s katonáinak szeme láttára kínozták halálra." Cicero nem akarta több küldönc életét feláldozni, úgyhogy egy rabszolgát bíztak meg azzal, hogy juttasson el egy levelet Caesarhoz. A szolga gazdája „megígérte, hogy viszonzásul felszabadítja, és nagy jutalmat ad neki. A szolga lándzsába rejtette az írást, úgy távozott a táborból. Maga is gall lévén nem keltette fel a gallok gyanakvását, mikor áthaladt közöttük, s meg is érkezett Caesarhoz.”

Mint ismeretes Caesarnak gall lovasai voltak, így minden bizonnyal a futárszolgálatot is rájuk bízták: „Caesar ekkor nagy jutalommal rábírta az egyik gall lovast, jutasson el egy levelet Ciceróhoz. A levél görög nyelven íródott, hogy az ellenség, ha netán kezébe kerül, ne ismerhesse meg belőle terveinket. Lelkére kötötte emberének, ha nem tud Cicero elé jutni, erősítse a levelet lándzsája hajtószíjához, és dobja be a fegyverét a tábor védművei mögé.”

Látható, hogy már az ókorban is ismerték a híradás legváltozatosabb módszereit. Vagy dárdába, vagy ahhoz erősítve küldtek üzenetet, ráadásul olyan nyelven, amit az ellenség nem tudott elolvasni. Ugyanakkor nemcsak katonákat, hanem rabszolgákat is megbíztak futárszolgálattal. Arra nem találunk utalást, hogy a futárszolgálat hogyan épült fel. Valószínű, hogy az explorátorokhoz voltak beosztva, vagy közülük válogatták őket, és nem tömörültek olyan speciális kollégiumokba, mint például a kémek. 

A történeti irodalom a hírszerzők másik nagy csoportjának a kémeket (speculatores) tekinti, és abban különbözteti meg a felderítőktől, hogy ők nem csoportosan, hanem egyesével végezték szolgálatukat, továbbá küldetésük valamilyen titkos tevékenységet sejtet. A rómaiak csak a második pun háború (Kr. e. 218-201) alatt jöttek rá arra, hogy mennyire kifizetődő egy szervezett, hatékonyan működő hírszerzőrendszer kiépítése. A punokat nemcsak a szövetséges törzsek látták el információval, hanem kémek és felderítők egész sora, akik folyamatosan tudták követni a rómaiak mozgását: „Hannibál, előreküldött kémeinek jelentéseiből megtudta, hogy a római sereg már Arretium falainál áll.
A consul terveit és egyéniségét, a terepviszonyokat, az utakat, az élelem megszerzésének lehetőségeit és mindazon dolgokat, amelyek ismeretére szüksége volt, a leggondosabb utánjárással kipuhatolta (...). ” A római consul kirívó hibát ejtett: „Flaminius aki előtte való nap napnyugtakor a tóhoz érkezett és másnap még hajnali szürkületkor áthaladt a szoroson, anélkül, hogy a terepet kikémlelte volna -, mikor már a menetoszlop a síkság tágasabb részein kezdett kibontakozni, az ellenség csak annyit vett észre, amennyi éppen vele szemközt volt.”

A hírszerzés hiányának egyenes következménye volt a trasumenus-tavi és cannes-i vereség. Cannes után a római hadvezetés pálfordulata, továbbá P. Cornelius Scipio színrelépése gyökeresen megváltoztatta a hadihelyzetet. A bátran kockáztató, ötletesebb harcászati módszereket alkalmazó vezér tanult elődei hibájából, és nagyobb hangsúlyt fektetett a hírszerzésre:
„Scipio Africanus kihasználva az alkalmat, hogy Syphaxhoz követség indult, megparancsolta, hogy Laeliussal menjen néhány kiválasztott tribunus és centurio, rabszolgának öltözve. Ezeknek az volt a feladatuk, hogy kikémleljék a király hadseregét. Hogy szabadabban fürkészhessék ki az ellenséges tábort, szántszándékkal szabadon engedtek egy lovat, és mintha a menekülő állatot kergették volna, bejárták az erődítmények legnagyobb részét. Ezekről jelentést tettek, és az erődítmények felgyújtá-sával a háború be is fejeződött.”

Az máig kérdéses, hogy a kémek a legio hivatali rendszerében hol helyezkedtek el. Sok törzskari állás létezett, mint például optio (segédtiszt), signifer (jelvényhordozó), tesserarius (parancsőrtiszt), librarius (könyvelő), akik altisztként a centurio munkáját segítették. Számos egyéb tisztség mellett előkerült a speculatores „rang” is, viszont azt nehéz volna megmondani, hogy beosztásuk járt-e konkrét rendfokozattal.

romaikor_kep



A császárkorban légiónként tíz-tíz speculator működött. Egy Egyiptomban megtalált feljegyzés tanulsága szerint, az ott szolgáló kémek vezetője egy ún. optio speculatorum volt. Óbudán bukkantak rá egy másik érdekes feliratra, amely arról tudósít, hogy a Pannóniában tevékenykedő légiók kémeinek Aquincumban volt a gyülekezőhelye. A forrás utolsó megjegyzése: „Készült Aurelius Pertinax frumentarius-katona gondoskodásával.”
A frumentarius eredetileg a gabona megszerzésével és kiosztásával volt megbízva. Szerteágazó kapcsolatai és állandó utazásai miatt elképzelhető, hogy hírszerzői tevékenységet is végzett. A római kémek gyakran futárszolgálatot is teljesítettek, ezért egyenruhájuk megkülönböztető része volt a futárcsizma („speculatoria caliga”), amely egyébiránt Caligula császár kedvenc lábbelije volt.

Az egyik legismertebb római kémtörténet az afrikai háború szerzőjének tudósításában maradt fenn: „Caesar nyugalma nagy nyugtalanságot keltett bennük (Scipioékban megjegyzés tőlem KB): ezért kiválasztottak kettőt a gaetulusok közül - olyanokat, akikről azt hitték, hogy leginkább támogatják ügyüket -, nagy jutalmat ígértek nekik, és szökevényekként átküldték Caesar táborába, kémkedés céljából. Mihelyt ott rögtön Caesar elé vezették őket, azt kérték, hogy bántódás nélkül mondhassák el az igazságot. (...) Scipio ezúttal felderítés céljából küldött el bennünket, hogy kikémleljük: vajon készültek-e árkok, elefántcsapdák a tábor és a kapuk előtt, egyszersmind, hogy ismerjük meg a terveiket a vadállatok ellen, a csatafelállás haditervét, és azt jelentsük neki. Hamarosan a valóságban is beigazolódtak az általuk elmondottak: ugyanis másnap azokból a légiókból, amelyeket a gaentulusok megneveztek, több légionárius katona átszökött Scipiotól Caesar táborába.”
Ha a kémeket elfogták, súlyos büntetésre számíthattak: Hannibál „amikor megtudta, hogy katonái közül az előző éjszaka egyesek átszöktek az ellenséghez, és azt is jól tudta, hogy ellenséges felderítők vannak a táborban, nyilvánosan kihirdette a következőket: Nem illethetik szökevénynévvel azokat, akik az ö parancsára mentek át az ellenséghez, szándékaik kikémlelésére. A felderítők jelentették az övéiknek, amit hallottak. A rómaiak erre lefogták a szökevényeket, és a kezüket levágva visszaküldték őket. Caesar két esetben is beszámolt arról, hogy a leleplezett kémeket kivégezték:
„A katonák elfogtak egy kémet Pompeius második légiójából, és megölték. Aznap éjszaka kémeket fogtak el, három rabszolgát és egyet a hazai légió katonáiból. A rabszolgákat keresztre feszítették, a katonát pedig lefejezték.”


Forrás: részletek Kákóczki Balázs: Hírszerzés Iulius Caesar hadseregében című munkájából