logo

V December AD

A Catilina mozgalom külpolitikai hátteréhez

Mithridates utolsó i. e. 65 - 63-as bizarr elképzelése, hogy 36 000 emberével betör Itáliába, és saját földjén végez ellenfelével, minden realitást nélkülöző fantasztikus kalandnak tűnik. Th. Mommsen szerint a terv nem volt egyéb a «tehetetlenségében ábrándképeket hajhászó kétségbeesés szörnyszülötténél». Th. Reinach «entreprise hasardeuse»-ről beszél, s még súlyosabb kifejezést használ J. Carcopino, aki a koncepciót Mithridates «délire»-je megnyilvánulásának fogja fel. Kérdés azonban, hogyan lehet, hogy Mithridates, aki annyiszor bizonyult kitűnő stratégának, s merészsége ellenére évtizedeken át megmaradt a reális lehetőségeknél, egyszerre egy óriási salto mortaléval elrúgott volna a lába alól minden szilárd talajt.

1. A király terve 65 - 63-ban nem volt új. Fölmerült már a Róma elleni harmadik háború megindulásakor i. e. 75-ben is. A kalózok (Plut. Sert. 23) és a pontosi udvarban élő popularis párti politikusok révén Mithridatesnek sikerült megegyeznie Sertorius-szal egy kétoldali Itália ellenes támadásban. Mint többen rámutattak: a koncepció ebben az összefüggésben - figyelembe véve Róma kül- és belpolitikai helyzetét - nem volt irreális.
Mithridates szövetségese, Sertorius Hispániában és Mauretaniában komoly erőkkel rendelkezett. Galliában - mint Pompeius expedíciója és M. Fonteius tevékenysége igazolja - Róma-ellenes megmozdulások robbantak ki, amelyek élén többnyire az allobroxok álltak (Cic. Font. 20 - 21, 46, 49). Az ekkor még jelentős tengeri hatalommal rendelkező kalózok pedig a pontosi seregek előre nyomulása esetén megállapodásuk értelmében elvágták volna a római utánpótlást, az egyes frontok közötti összeköttetést, feldúlták volna Itália és a birodalomhoz hű tartományok partvidékét.
Számíthatott a király ezenkívül Róma itáliai szövetségeseinek elégedetlenségére is; s nem utolsósorban komoly erőforrást jelentettek számára Spartacus hadai, amelyek ekkor dúlták végig Itáliát déltől északig és északról le egészen délig, szinte a végső katasztrófa veszélyét villantva fel a rómaiak szeme előtt. Mithridates 75-ös Itália ellenes felvonulásának terve tehát nem mellőzött minden reális alapot. És most tegyük fel a kérdést: nem kell-e számolnunk hasonló tényezőkkel a 65 - 63-as koncepció esetén is.

2. Appianos és Dio Cassius szerint a király a következő erőket kívánta felhasználni itáliai betörésénél.

a) Először is szövetséget kötött a szarmata pusztaságok szkítáival és a Dunamedence tájékán élő keltákkal. Valószínű, hogy a Rajna vidéki gallok is szerepeltek a tervben.

b) Másrészt a pontosi seregek előre nyomulása kapcsán Appianos utal Hannibal Hispánia felőli expedíciójára (πυνθανόμενος, ώδε καί Αννίβαν πράξαι, πολεμούμενον έν Ίβηρίφ, καί έπιφοβώτατον έκ τονδε Ρωμαίοις γενέσθαι - Αρρ. Mithr. 109). Ez azt a meggondolást sugallja, hogy Mithridates 65 - 63-ban is épített a nyugati provinciák segítségére, akárcsak Sertorius esetében.

c) A király arra is számított, hogy mihelyt Itália földjére lép, a szövetségesek elpártolnak Rómától (έλπίςων oi πολλά καί τής Ιταλίας αυτής, έχθει Ρωμαίων, προσέσθαι - Αρρ. Mithr. 109).

d) Végül Appianos utal arra is, hogy Mithridates egy Spartacuséhoz hasonló rabszolgamegmozdulás lehetőségével is számot vetett (Σπαοτάκος μονομάχος - App. Mithr. 109).

A pontosi király nagyjából tehát ugyanazokra az erőforrásokra építette 65-63-as koncepcióját, mint 75-ös itáliai betörésének gondolatát. De valóban megvoltak-e ezek a lehetőségek?

A Duna melléki kelták ekkoriban állandóan harcban álltak a római hatalommal, s támogatásukra Mithridates feltétlenül számíthatott.18 Önmagában ez a segítség a nyugati és itáliai erőforrások nélkül mégsem nyomhatott sokat a latban. Kérdés azonban: rendelkezésre álltak-e ezek is.

65-ben - Mithridates koncepciójának megfogalmazásával egyidőben - Cn. Pisót, az ún. első Catilina-féle összeesküvés18 valódi irányítóját H.spania citeriorba, Sertorius mozgalmának centrumába küldték (CIL I2 2, 749 = ILS 875. Sáli. Cat. 19, l).20 A senatus ezzel el akarta távolítani Rómából, de valójában Crassus elképzelésének megvalósulását segítette elő, aki így akarta Hispániát a római konzervatív körök elleni szervezkedések központjává tenni.
Pisónak rendkívüli megbízatása volt, quaestor létére propraetori hatalommal rendelkezett (ILS 875). Két teljes jól fölszerelt legio állt rendelkezésére, akárcsak eredetileg Sertoriusnak (Plut. Sert. 12), aki a provinciát a Sulla-féle rezsimmel szembenálló szinte külön állammá szervezte. Pisónak egyébként a terve is hasonló volt Sertoriuséhoz.
Sallustius szerint a tartomány megszervezésével segítséget kívánt nyújtani a Rómában maradt catilinariuscknak a hatalom uzurpálására (Sáli. Cat. 19, 1). Ezt alátámasztja az összeesküvés 66-os terve, amelynek kialakításában Catilinának komoly szerepe volt. G. M. Livsie ugyanis meggyőzően cáfolja a Neumann által kialakított és mások által is elfogadott álláspontot, hogy az első összeesküvésben Catilinának semmi része sem lehetett, mivel Africa provinciából még nem érkezett vissza Rómába.
Livsie igazolja, hogy Sallustiusnak helyes az a közlése, amely szerint Catilina egyik irányítója volt annak a megmozdulásnak, amely 65 január 1-én, majd február 5-én az év alapján valószínűsíti, hogy az ún. első Catilina-összeesküvés alkalmával Catilina már Rómában volt, s így valóban a szervezkedés egyik irányítója lehetett.

Consulainak, Cottának és Torquatusnak, valamint a senatus egy részének megsemmisítésével a fascesek, azaz a consuli imperium megszerzését tűzte ki célul (Sáli. Cat. 19, 1.; Cic. Suli. 24, 68). Az első összeesküvés tehát a Róma fölötti hegemónia megszerzését kísérelte meg, s Piso hispaniai akciója ennek kívánt teremtem megfelelő bázist. Hispania citerior így 65-64-ben a Rómában hatalmon levő elemekkel szembeni aknamunka centruma volt, s a propraetor nyilván nem riadt volna vissza, hogy - Sertoriushoz hasonlóan - támogatásában részesítse Mithridatest saját célkitűzéseinek megvalósítása érdekében. Tudjuk ugyanis más vonatkozásban, hogy a catilinariusok érintkezésbe léptek Mauretánia uralkodójával is, csakhogy keresztül vihessék tervüket (Sáli. Cat. 21, 3.; Cie. Suli. 56).

A hispaniai centrum egyébként 64 után sem veszítette el jelentőségét, amikor Pisót ellenfelei eltették láb alól (Sáli. Cat., 19, 3-5.; Ascon, 92 - 93; Dió Cass. XXXVI 44, 5). A propraetor halála után Catilina másik társa, a nuceriai Sittius utazott Hispániába, hogy előkészítse a Rómában hatalmon levő rezsim elleni katonai akciót (Cic. Suli. 20, 56). Bár Cicero szerint a terv nem vezetett komoly eredményre, beállításával nemigen érthetünk egyet. A hispaniai zavargások Sittius működésének eredményeképpen 62-ben Cosconius és Vatinius idején is tovább gyűrűztek. Csak 62-ben sikerült végül Caesarnak megsemmisítő csapást mérnie a callaecusokra és lusitanusokra.

65 - 63-ban a mithridatesi veszély idején tehát Hispániában funkcionált a Rómában uralmon levő körökkel szemben egy olyan központ, amely a pontosi seregek felvonulását felhasználhatta volna saját hatalmi törekvései érdekében.

Ezzel egyidőben - akárcsak Sertorius esetében - kialakult a senatus hatalmát veszélyeztető góc Mauretaniában is. A már említett Sittius nevű bankár - mielőtt Hispániába helyezte át tevékenysége központját - Mauretaniában fáradozott a Rómában hatalmon levő konzervatív rezsimmel szemben álló koalíció létrehozásán. Ennek érdekében tekintélyes kölcsönöket folyósított Mauretania királyának, s fegyveres különítményeket szervezett, amelyek csak a behajózásra vártak egy római puccs esetén (Sáli. Cat. 21, 3.; Cie. Suli. 20, 56). Mindez alátámasztja Appianos közlését, hogy Mithridates itáliai felvonulása egy nyugat felőli védelmi blokkra kívánt támaszkodni. Később majd arra is kitérek, valóban számoltak-e a catilinariusok a pontosi király akciójával, csakhogy megvalósítsák saját céljaikat.

Gallia a 60-as években szintén nem volt veszély nélküli terület Róma számára, s közismert, hogy a helyi megmozdulás hátterében a catilinariusok álltak. A 63-as összeesküvés ugyanis az elégedetlen allobroxokat kívánta felhasználni céljai elérésére (Sáli. Cat. 40 etc.). Ennek a ténynek nem tulajdonítanak különösebb jelentőséget, mivel Cicero és részben Sallustius alapján is úgy tűnhet, hogy a gallok nem támogatták eléggé Catilina szövetségeseit, akiket Fabius Sanga révén elárultak (Sáli., Cat. 41, 4.; App. b. c. II 4). Így vélekedik a kérdés legutóbbi vizsgálója, az új Sallustius monográfia szerzője, R. Syme is. Ha azonban a helyzet valóban ez lett volna, több kérdésre hiába keresnők a választ. Teljesen érthetetlen lenne, miért emlékezik meg Horatius a 16. epodusban a rómaiakat sújtó legszörnyűbb csapások közt: Porsenna, Hannibal, Spartacus, a kimberek és teutonok támadásai mellett a novis rebus infidelis Allobrox-ról (v. 6). Erre az ellentmondásra mutatott rá nemrég H. Drexler, aki a kérdés kapcsán jelentkező homályt úgy próbálta eloszlatni, hogy a horatiusi kijelentést Cicero-reminiszcenciának magyarázta. Kérdés azonban: Cicerónak egy nemigen ismert megjegyzése elégséges alapul szolgálhatolt-e az Augustus-kori költő számára, hogy Róma legveszedelmesebb ellenfelei között emlegesse az allobroxokat. Nem valószínű!

Ha az allobroxok jelentőségét lebecsüljük, érthetetlen marad Cicerónak az a kijelentése is, hogy Róma lakói sokkal inkább rettegnek attól, ha Catilina Galliába megy száműzetésbe, mint ha Manlius táborához csatlakozik (Cie. Cat. II 7, 16). E rettegés csak akkor indokolt, ha Rómában a gallokat Catilina számottevő fegyvertársainak tekintették. Úgy tűnik hát, hogy az allobroxok Róma-ellenes tevékenységét az összeesküvéssel való korrelációban komolyabbnak kell tartanunk, mint eddig hitték. Erre van is alapunk. Cicero negyedik calitinariájában arról beszél, hogy az összeesküvés Itáliából az Alpokon keresztül átterjedt a provinciákba (Cic. Cat. IV 3, 6); harmadik beszédében pedig az allobroxok által támasztott bellum Transdpinum-ról, tumultus Gallici-tól ad hírt (Cic. Cat. III 1, 4.).
Megegyezik ezzel Sallustius közlése is, aki egy Gallia ulteriorban kirobbant Róma-ellenes megmozdulásról tudósít (Sáli. Cat. 42, 1.). Az allobroxok fölkelése tehát tény, s nem is meglepő, mivel e gall törzs mozgolódásáról a 60-as évek folyamán állandóan tudomásunk van. így perbe fogták a lovagrendi pénzemberek érdekeit tűzzel-vassal keresztülvivő M. Fonteiuet.
Növelte elégedetlenségüket, hogy keresletüket Rómában - Cicero vezérletével - elutasították. Részben talán ezzel is magyarázható - és esetleg az első Catilina-féle összeesküvéssel -, hogy 66-65-ben Mithridates Itália elleni koncepciója újraéledésekor az allobroxok számottevő fölkeléséről tudunk, amelyet C. Calpurnius Piso nehezen tudott megfékezni (Cic. ad Att. 1 1, 2; 13, 2.; Dio Cass. XXXVII 37, 2).36 Nem szűnt meg a gall veszély 64-ben L. Murena tevékenysége alatt sem. Ezen előzmények szerves folytatása volt a 63-as allobrox felkelés. A lázadás olyan széles méreteket öltött, hogy utolsó hullámai egészen 61-ig elgyűrűztek.

A felkelők komoly csapást mértek a Gallia Narbonensisben állomásozó római erőkre. C. Pomptinus a provincia propraetora (αρχών αυτής) először legátusát (υποστράτηγος) küldte az allobroxoa ellen (Dió Cass. XXXVII 47, 1). Manlius Lentinus ostrom alá is vette a felkelők egyik megerősített városát, Ventiát (Dió Cass. XXXVII 47, 2).
A hadműveletek kezdetben jól indultak, s úgy látszott, sikerül bevenni az allobroxok védelmi állását. Ekkor a lázadás vezetője, Katugnat összegyűjtötte az Isara folyó környékén állomásozó erőket, és Ventia fölmentésére indult. A római legatus nem tudta megakadályozni a tekintélyes flottával rendelkező gall sereg átkelését a folyón. Az elterelő hadműveletek kudarccal végződtek, és Manlius Lentinus katasztrofális vereséget szenvedett.
Nem járt sokkal több eredménnyel L. Marius és Servius Sulpicius Galba hadjárata sem az allobrox erők központja, Solonium ellen. Bár átkelve a Rajnán, sikerült a faváros egy részét felgyújtaniuk, az egész erődítményt nem tudták bevenni. Csak amikor Pomptius összevonta a provincia katonai erejét, sikerült 61 folyamán győznie Soloniumnál (Dió Cass. XXXVII 48).

A 65-63-as Gallia Narbonensis-i Róma-ellenes megmozdulások tehát meglehetősen komoly erőt képviseltek, s figyelemre méltó az a körülmény, hogy a lázadó gallok egészen 61-ig tartani tudták magukat, annak ellenére, hegy Gallia Itália torkában fekszik, s 63 után nem lévén Róma számára több külső ellenség, az imperium minden energiáját e terület pacifikálására fordíthatta. Mindebből következik, hogy 65 - 63-ban tervbe vett itáliai támadása során Mithridates a nyugati gallok részéről is komoly támogatást remélhetett.
A Rajna vidéki keltákkal való együttműködést egyébként elősegíthette, hogy a pontosi király seregében jelentős szerepet játszottak azok a Duna-melléki kelták, akik ugyanannak a kelta betörésnek voltak a maradványai, amelynek másik része a Rajna mentén telepedett le. Ezt igazolja Mithridates hű zsoldosának, Bituitnak a neve is, amely ezenkívül csak az arvernusoknál fordult elő.

Emellett - mint Appianostól tudjuk - a pontosi uralkodó úgy vélte, hogy Itália földjére lépve is segítőtársakra lel. Kérdés, volt-e ennek alapja. Asconius és Suetonius nyomán ismert, hogy az első Catilina-összeesküvéssel, Piso hispaniai tevékenységével egyidejűleg és vele összefüggésben Caesarnak Gallia Transpadanában kellett volna kialakítania a Rómában uralkodó rezsimmel szemben egy centrumot (Asc. 92 p.; Suet. I. Caes. 8, 9, 3.). Terve az volt, hogy fegyveres megmozdulást szervez, amely lehetőséget biztosít, hogy a fővárosban a popular,s párt ragadja kezébe a hatalmat. E célkitűzés 64-ben Piso halálával ugyan meghiúsult, de az ellenséges közhangulat továbbra is érezhető volt e vidéken.
Növelte az elégedetlenséget Crassus tevékenysége, aki 65-ben minden erejét latba vetette, hogy Gallia Transpadana lakói elnyerjék a római polgárjogot (Dió Cass. XXXVII 9, 3). Ezzel Itália közvetlen közelében akart szert tenni egy olyan bázisra, amellyel a Pompeiust támogató lovagrend befolyását kiegyenlítheti. Még ha a törvényjavaslat meghiúsult volna is Rómában - mint ahogy történt -, Crassus még mindig építhetett a lakosság felháborodására. 65-ben tehát Itália kapujában olyan közhangulat uralkodott, amely e terület lakóit alkalom adtán önként taszította volna egy Rómaellenes föllépés útjára.

A pontosi király felvonulásának tervében lényeges szerepet játszott egy esetleges itáliai rabszolgalázadás lehetősége, s ez sem volt teljesen a fantázia szülötte. Már Mommsen rámutatott annak idején arra, hogy a Catilina-féle mozgalommal egyidejűleg újabb rabszolgafelkelés volt készülőben Itália-szerte, akárcsak Spartacus idejében.
Tudomásunk van Sallustius alapján arról, hogy az összeesküvés egyik résztvevője, a terracinai Caeparius Apuliában készült fellázítani a rabszolgákat (Sáli. Cat. 47) egyidejűleg C. Iuliusszal, aki ugyancsak ezen a területen hajtott végre felbujtó tevékenységet (Sáli. Cat. 27). De magának a Spartacus-féle rabszolgafelkelésnek a központjában, Capuában is új felkelés volt kirobbanóban. Tudjuk továbbá azt is, hogy P. Sulla Neapolisban kísérelt meg lázadást szítani, ha nem is különösebb sikerrel (Cic. Suli. 18, 53). Céljaik elérése érdekében az összeesküvők nem riadtak volna vissza saját rabszolgáik csatasorba állításától sem.

Amikor Sullát perbe fogták, Cornelius azzal vádolta, hogy egy bizonyos Faustustól gladiátorokat vásárolt fegyveres akció végrehajtására. Erre volt is bizonyíték (Cic., Suli. 18, 54). Cicero ugyan megpróbálta később a vád alól tisztázni P. Sullát, azt állítva, hogy a dictator emlékére rendezendő játékokhoz vásárolta a gladiátorokat. Ez az állítás azonban nem több puszta megtévesztésnél, mivel Boulanger rámutat, e játékokra csak 60-ban, három évvel később került sor.
Nem lehet véletlen továbbá az sem, hogy a catilinariusok több vezető személyisége azokról a területekről került ki, amelyek a Spartacusféle megmozdulásban jelentős szerepet játszottak. így Catilináék számottevő cinkosának, P. Sittiusnak is a campaniai Nuceria közelében terültek el hatalmas birtokai (Sáli. Cat. 21, 5; Cic. Suli. 58). Nuceria Capua és Regium között, valamint a via Popilia mentén helyezkedve el, s azáltal, hogy Pompeiin és Abellinumon át Beneventummal is kapcsolatban állt, egy esetleges capuai, illetve dél-itáliai rabszolgafelkelés alkalmával jelentős stratégiai szerepet töltött volna be.

Ugyancsak tudomásunk van arról is, hogy Volturcius, a catilinariusok egyik aktív tagja abból a dél-itáliai Crotonból származott (Sáli. Cat. 44), amely a rabszolgafelkelés szempontjából szintén tűzfészeknek számított. De arra is van adatunk, hogy Catilináék nemcsak Közép és Dél-Itáliában, hanem a Spartacusféle mozgalom egy másik gócában, Picenumban, ahol Catilinának terültek el birtokai, igyekeztek újabb megmozdulásokat előidézni. Ide az umbriai Camerinumból való Septimiust küldték (Sáli. Cat. 27) mint e vidék kitűnő ismerőjét. Ugyancsak picenumi származású volt az összeesküvés egy másik elég jelentős szerepet játszó alakja, L. Vettius is, mint azt a feliratos anyag bizonyítja. Végül az is közismert, hogy a catilinariusok a gladiátorokat is felhasználták céljaik elérésére.
Nem lehet csodálkozni tehát, ha Cicero a catilinariusok ténykedése következtében némi túlzással egy új Spartacustól féltette Rómát (Cic. Cat. II 9). Indokolt volt e félelem, hisz a rabszolgamegmozdulások elég széles méreteire utal, hogy Octavius Thurii környékén még 60-ban, tehát a lázadás kirobbanása után három évvel is vert le néhányat a Spartacus és Catilina-féle mozgalom rabszolgakülönítményei közül (Suet. Aug. 3). E tények beszédesen bizonyíthatják, hogy Mithridates terve ebben az összefüggésben sem mellőzött minden alapot, s Itáliába nyomulva meglehetősen erős Róma-ellenes bázisra támaszkodhatott volna.

Összegezve az eddigieket, azt mondhatjuk: az agg pontosi uralkodó fantasztikusnak tűnő koncepciójához adva voltak bizonyos külső feltételek. Mauretania, Hispania és Gallia 65 - 63-ban lázongott, Gallia Transpadanában s a rabszolgamegmozdulások következtében szerte az egész itáliai félszigeten kialakultak olyan gócok, amelyek készek voltak fegyvert emelni Róma ellen, ugyanakkor a catilinariusok az uralmon levő rezsim megdöntését tűzték ki célul saját hatalmi törekvéseik megvalósítása érdekében.
Mithridates éles szemére vall, hogy ezeket fölismerte. Kihasználásukra mutatkozott is némi remény. Pompeius ahelyett, hogy a pontosi király végső megsemmisítésére tört volna, seregeit a Kaukázus úttalan útjaira vezette (Plut. Pomp. 36, 1; 38, 3), majd Szíria ellen fordult. Ez némileg ismét felcsillantotta Mithridates leáldozóban levő reménycsillagát, s hozzálátott utolsó terve megvalósításához.
Bizonyos külső tényezők ehhez nem hiányoztak, s ezért távoláll tőlünk, hogy Mithridatest egyszerűen őrültnek minősítsük. A terv ugyan megvalósíthatatlan volt, annak is bizonyult, de nem a külső erőforrások teljes hiányában, liánéin mert a pontosi despotia belső struktúrája bomlott ekkorra már meg, merültek ki végső erő tartalékai. A sokat ígérő koncepció bukását elsősorban ez okozta.

3. Mindezek után a következő kérdésekre kell válaszolnunk. Sikerült-e tényleges kapcsolatot teremtenie Mithridatesnek a Kóma-ellenes erőkkel, mint Sertorius idejében; és a kortársak láttak-e valami összefüggést a birodalom belső zavargásai és Mithridates támadása között. Sertorius programjának lényeges mozzanata volt a pontosi királlyal való szövetség. Ezért a kérdés megoldásához vezethet a Catilina-összeesküvések Sertorianus tradícióinak felkutatása.
Annak ellenére, hogy a Catilina-féle összeesküvésekben elsősorban a sullai hagyományokat keresik (Cic. Suli. 67 k etc.) a mozgalom bázisaként is Sulla veteránjait tartva számon (Cic. Cat. II 9) -, igazolható, hogy az összeesküvést rengeteg szál kapcsolta össze a sertorianus és a korábbi populáris párti tradíciókkal. Catilináról Gelzer mutatta ki, hogy hispaniai tevékenysége idején Sertoriushoz hasonló terveket forgatott agyában. Kapcsolatai voltak Sertorius-szal az összeesküvés egy másik kulcsemberének, C. Cornelius Cethegusnak is, aki 71-et megelőzően Hispániában tartózkodott és merényletet követett el a popularis párti politikus ellenfele: Q. Metellus Pius ellen (Cic. Suli. 70).

Emellett a Catilina-összeesküvés bázisát ugyanazok a területek képezték, mint Sertorius mozgalmáét. E. Gabba egyik tanulmányában meggyőzően bizonyítja, hogy a sertorianusok főleg Campania, Etruria és Dél-Itália területéről kerültek ki. Így az Insteiusok campaniaiak voltak, míg a Mithridatesszel való szövetség megkötésében nagy szerepet játszó L. Magius a híres capuai Magiusok családjából származott. Ezzel szemben L. Tarquitius etruriai volt, akárcsak Perpenna, C. Maecenas és Versius.
A catilinariusok - mint láttuk - nagyrészt ugyanezekről a területekről kerültek ki, illetőleg felforgató tevékenységük e központokra lokalizálható. Emellett hangsúlyozni kell, hogy az ún. első Catilina-féle összeesküvés ugyanazokon a területeken, Mauretániában és Hispániában szervezte meg Róma-ellenes támaszpontjait, amelyek Sertorius működése számára biztosítottak megfelelő talajt.

Végül a Catilina-féle összeesküvés célkitűzése, valamint a Marius és Cinna vezette popular s pártnak - amelyből Sertorius mozgalma is eredt - a programja igen erős hasonlóságot mutat. Catilina egyik fő követelése a Cinna által foganatosított 86-os pénzreform felújítása volt (Sáli. Cat. 33, 2), s ami a legszembetűnőbb, a catilinariusok ugyanazt a harci programot kívánták alkalmazni Róma elfoglalásánál, mint Cinnáék. 87-ben Marius és Cinna előbb Etruriában (App. b. c. I 67) és Campaniában (App. b. c. I 65), főleg Capuában (App. b. c. I 65, 86, 90) szervezték meg erőiket, fellázítva a rabszolgákat is (App. b. c. I 65), s csak ezután foglalták el az általuk Róma kulcsának tartott Praenestét (App. b. c. I 65, 87), majd az urbsra törtek, felhasználva a megmozdult rabszolgák támogatását.

A catilinariusok terve ugyanez volt. A fő sereg Etruriában gyülekezett, miközben a szétküldött párthívek Apuliában, Campaniában, főleg Capuában kísérelték meg a Rómaellenes fölkelés megszervezését, a rabszolgák fellázítását. Cicerótól tudjuk, hogy meghatározott napra ki volt tűzve Praeneste elfoglalása (Cic. Cat. I 3, 8), s a fő sereg Róma alá való megérkezésekor és az ostrom idejére Lentulus Sura szintén a felkelt rabszolgáknak kívánt jelentős szerepet juttatni (Cic. Cat. III 4, 8.).
A catilinariusok és a 80 - 70-es évek popularis törekvései tehát nagyjából azonos stratégiával rendelkeztek. így valószínű, hogy a catilinariusok nem utasították el a Sertorius-féle harci program egyik lényeges komponensét: a Mithridatesszel való együttműködést sem, mivel akár véletlen, akár mélyebb összefüggésre utaló egyidejűség révén a pontosi király Itália elleni felvonulásának terve ismét fölmerült a 65 - 63-as időszakban.

A Mithridatesszal való kapcsolatteremtés különben sem nélkülözött minden lehetőséget. Bár 67-ben Pompeius súlyos csapást mért a kalózokra, az ellenük irányuló 58-as kyprosi (Veli. Pat. II 45) és 55-ös egyiptomi expedíció arra utal, hogy tengeri erejük nem szűnt meg teljesen, s biztosítva volt kelet és nyugat között az összekötő láncszem, amely Mithridates és Sertorius szövetségének egyik előfeltétele volt. Ezenkívül nem szabad elfelednünk, hogy az összeesküvés vezetője, Catilina kapcsolatban állt azzal a C. Verres-szel (Asc. 87 p. ed. Clark), akinek hajója Mithridates követeit, L. Magiust és L. Fanniust (Cie. Verr. I 87) 75-ben Sertorius flottatámaszpontjára, Dianiumba szállította (Strab. III 159). Végül talán jelentőséget tulajdoníthatunk annak is, hogy - mint Manni kimutatta - az összeesküvés ideológiájának lényeges alkotórészét képezte egy teljesen keleti színezetű Kybele-kultusz (Sáli. Cat. 22; vö. Plut. Cic. 10, 2; Dio Cass. XXXVII 30, 3), amely megfelelő propagandát biztosíthatott a kelet és nyugat közötti szövetség kialakításához.

Mindamellett nincs határozott forrásunk arra, hogy a catilinariusok és Mithridates között olyan tényleges kapcsolat jött volna létre, mint Sertorius esetében. Mégis Kómában tisztában voltak a mozgalom és a harmadik Mithridatesi háború összefonódásának lehetőségével. Legalábbis bizonyos mozzanatokat csak így tudunk megnyugtatóan magyarázni.
Az első Catilina-összeesküvéssel kapcsolatban Sallustius és Asconius is elmondja, hogy a Hispania citeriorba küldött Cn. Pisót a pompeianusok tették el láb alól, végrehajtva Pompeius akaratát (Sáli. Cat. 19, 3 - 5; Ascon. 92-93). A kutatók ebből természetesen azt a következtetést vonják le, hogy a hispaniai akció Pompeius-ellenes volt.
A két légióval rendelkező P.so propraetori megbízatása a birodalom legnyugatibb sarkában azonban mi veszélyt jelenthetett annak a hadvezérnek, aki az imperium legkeletibb területeit hódította vissza hatalmas hadseregével? Nyilván nem sokat. Azaz csak akkor, ha valóban fennforgóit annak a lehetősége, hogy Cn. Piso a hátvéd szerepét töltheti be Mithridates Itália elleni felvonulásánál. Pompeius eljárása csak ebben az esetben indokolt, s nyilvánvalóan utal arra, hogy a hadvezér tisztában volt a Catilina-mozgalom és Mithridates esetleges szövetségének lehetőségével.

Korábban egy prosopográfiai vizsgálódás során kísérletet tettem annak igazolására, hogy a Catilina-mozgalom ellenfelei szinte kizárólag a keleti területeken - főleg Asia provinciában - érdekelt üzletemberek, politikusok voltak. Akkor nem sikerült ennek megfelelő magyarázatát adnom, mivel indokolatlannak látszott a nagy arányú kampány azok ellen a catilinariusok ellen, akik a nyugati provinciákban rendelkeztek számottevő befolyással. Ha azonban a catilinariusok és Mithridates akcióegységének veszélye fennállt, a lovagrendi pénzemberek magatartása indokolt. Sertorius egyezsége ugyanis korábban magában foglalta a keleti területek átengedését Mithridatesnek, beleértve Asia provinciát is. Hiába állítja Plutarchos (Plut. Sert. 23), hogy Sertorius nem mondott le erről a területről. Appianos mégis a pontosi királynak kiszolgáltatott provinciák közé sorolja (App. Mithr. 68).
Mint H. Berve kimutatta: ebben volt is igazság, mert a hispaniai hadvezér által küldött asiai helytartó, M. Marius némileg alárendelt szerepet játszott Mithridates mellett, aki egyes városokat adómentessé nyilvánított. A Mithridates és nyugat között újraéledő kapcsolat lehetősége hasonló veszéllyel fenyegetett, s így teljesen érthetővé válik a keleten érdekelt üzletemberek nagy arányú támadása Catilina ellen.
Mindezek amellett szólnak, hogy ha tényszerűen nem is igazolható, mégis a kortársak számoltak Mithridates és a catilinariusok esetleges szövetségével. Egyébként a belpolitikai zavargások és a harmadik mithridatesi háború összefüggésére utal egy szakrális mozzanat is. Dio Cassius elbeszéli, hogy a jósok (μάντις) tanácsára Rómában hatalmas szobrot emeltek Iuppiternek, amely tekintetével a napkelet és a forum felé nézett. Rendeltetése az lett volna, hogy elhárítsa, leleplezze az összeesküvéseket, másrészt megsemmisítse Mithridatest (Dio Cass. XXXVII 9, 34).

Természetesen az elmondottakban akad némi hipotézis, annyi azonban levonható végső konklúzióként, hogy Mithridates itáliai expedíciójának 65 -63-as terve egyidejűleg jelentkezett az ún. első és második Catalina-összeesküvéssel, s Pompeiusban és a kortársakban azt a meggondolást ébresztette, hogy - akárcsak Sertorius tervének megfelelően - létrejöhet egy kelet és nyugat közötti nagyarányú összefogás, amelynek során a catdinariusok felhasználhatták volna a pontosj seregeket, hogy saját maguk ragadják kezükbe a hatalmat Rómában. E mozzanat a Catilina-összeesküvések nemzetközi jelentőségét megnöveli, s így valamennyire többnek tűnhet talán egyszerű szónoki túlzásnál Cicero kijelentése Catilináról és társairól, akik de orbis terrarum exitio cogitant (Cie. Cat. I 4, 9).



Havas László

.