logo

XXI September AD

Gallus és az Antiochiai curia

Az összeütközés Gallus és az antiochiai curia konfliktusából indult ki. Gallus a curia tagjait egyetlen parancs-szóval ki akarta végeztetni, mert az éhínség idején arra az időszerűtlen (intempestivus) parancsára, hogy olcsón adják a gabonát, „ésszerűtlen hevességgel válaszoltak. (Amm. XIV. 7, 2). Erre letartóztatta őket, egyeseket halálra ítélt, másokat csak börtönbe vetett és csupán Honoratus consularis Syriae közbenjárására bocsátotta őket ki. Libanios leveleiből közelebbről is megismerkedünk a curia egyes letartóztatott tagjaival. Közülük való Phasganios, a rétor anyai nagybátyja, aki Gallus ellen a curiában fel is szólalt (Ep. 283, 3) és összeköttetéseivel a szabadulásukat is előmozdította: dúsgazdag nagybirtokos, aki pl. 336-ban a maga költségén rendezte a különösen fényes antiochiai „olympiai” játékokat. (Or. 53, 4) Zénobios, Libanios elődje és később vetélytársa, aki ékesszólásáért - és nyilván mástermészetű szolgálataiért is - a curia tagjaitól pompás városi földbirtokot kapott bérbe (Lib. Or. 36,11. 81,20). Obodianos, Zénobios unokaöccse, szintén a város leggazdagabb polgárainak egyike (Ep. 381). s annak öccse, Eubulos, Libanios vetélytársa a szónoklásban, akinek házát a későbbi tüntetés folyamán felgyújtották.

A nagybirtokosoknak és közvetlen hozzátartozóiknak ez a csoportja - amelyről történetesen kimutatható Gallusszal való szembenállásuk, - befelé korántsem volt egységes. Klikk-harcok marcangolták. Zénobios és két unokaöccse a curián belül egy zárt klikkhez tartoztak, amelyet Zénobiosnak 354-ben bekövetkezett halála után Eubulos vezetett, míg Phasganios és Libanios egy másik csoportosulás tagjai voltak.
Amikor Strategius utóda, Hermogenes praef. praef. Orientis (358-ban) elsőízben jelent meg az antiochiai curia ülésén és Phasganiost megszólításával tüntette ki ,,Eubulos és társai csakhogy nem elájultak”. (Or. 1, 116) Libanios a szülővárosát magasztaló híres Antiochikos c. beszédében sem hallgatja el a curián belüli gyakori torzsalkodásokat. Azonban a földbirtokosokon belüli klikk-ellentétekben helytelen lenne valamiféle eltérő politikai programmal rendelkező, vagy éppenséggel eltérő társadalmi bázisra támaszkodó párt-jellegü csoportosulást keresni.
Gallus árcsökkentő tervével „egy emberként” szállt szembe mindkét klikk - mint egy évtizeddel később Julianus hasonló törekvéseivel is - amint erről burkoltan L. még egy emberöltő távlatából is elismerően emlékezett meg. (Or. 56, 28) A 390-es évek némileg megváltozott közállapotait szembe állítja fiatalságának viszonyaival, amikor „a dühöngő archón” mindig az egész curiával találta magát szemben.

Amilyen egységesen áll szemben a - részben földbirtokosokból, részben jómódú kereskedőkből álló - Curia Gallus árcsökkentő terveivel, annyira nem tekinthető egységesnek és következetesnek a római államhatalom reprezentánsainak állás-foglalása. Míg Gallus és a praepositus sacri cubiculi Gorgonius (Amm. XV.. 2, 20) a curia tagjai ellen követnek el atrocitásokat, addig Honoratus consularis Syriae.
Thalassius praef. praet. Orientis38 (351-354, Domitianus elődje) - egyébként szintén dúsgazdag lantiochi.ai nagybirtokos család sarja, L. rokona, kiterjedt földbirtokok ura Syriában, Phoeniciában és az Euphratensisben, tehát, bár nem tagja az antiochiai curiának, mégis részese a Phasganios-Libanios klikknek - Clematius agens in rebus, majd később Strategius-Musonianus (Domitianus utódja 354-358) határozottan a curia mellett foglaltak állást, így tehát az államhatalom képviselőinek, pl. Gallusnak és az ellene állandóan áskálódó (Amm. XIV. 1, 10) Thalassiusnak civakodása a személyes torzsalkodáson túl politikai jellegűnek is minősítendő. Ez a jelenség jellemző az államhatalom képviselőinek lavírozó, kétértelmű magatartására a IV. sz. társadalmi harcaiban.

Ha a római császárkor valamelyik időszakára vonatkozik Engels sokat idézett megállapítása az uralkodói abszolutizmus „lavírozó” jellegéről, úgy bizonyára a IV. sz.-i császárkor politikáját jellemzi. Ez a „lavírozás” azonban a történelmi valóságban nem valamiféle szenvtelen „egyensúlyozásban jelentkezik, hanem az egyes császároknak és még inkább funkcionáriusaiknak politikáját jellemző szüntelen ingadozásban, amely a szabadok osztályán belül, hol a tömegek érdekeinek védelmezőiként tünteti fel őket, hol az arisztokrácia képviselőit láttatja meg bennük. Csábító feladhat lenne ennek illusztrálásaként ebből a szempontból L. ábrázolásán keresztül bemutatni a IV. sz. második felében Antiochiában tevékenykedő állami méltóságok „kegyetlen, vagy „elnéző, bölcs politikáját a curiával szemben.


Forrás: Hahn István Egy városi felkelés a kései császárkor idején