logo

XXI September AD

Egy városi felkelés a kései császárkor idején - Bevezető

Bármennyire világosan látjuk is a rabszolgatartó társadalom sajátos helyét az osztálytársadalmak között, és bármily tisztán ismerjük is a külső erőszak szerepét a római rabszolgatartó társadalom bukásában, mégis kétségtelen - és éppen a legújabb szovjet kutatások alapján, - hogy a római rabszolgatartó társadalom válságában és bukásában is a rabszolgatartó rendszert bomlasztó, aláaknázó belső forradalmi erőknek volt döntő szerepük. Ezeket a belső forradalmi erőket az ismert sztálini útmutatás a rabszolgák megmozdulásaiban láttatta meg.
Az utóbbi évek elmélyült kutatásai és elvi általánosításra törekvő megfogalmazásai a „forradalmi erők“ fogalmát a késő ókorra vonatkozólag szélesebben igyekeztek meghatározni. Belevonták a colonusokat, szabadparasztokat is. Mindeddig azonban rendszeresen, elmélyült formában fel sem vetődött az a kérdés, mi volt ebben válságban a városi lakosság szerepe. Ez a kérdés maga - tekintettel a késői antik város problémájának sokrétűségére - egyszerű megformulázással sem az egyik, sem a másik irányban nem dönthető el. Ez a rövid dolgozat, amelynek célja egy eddig a szakirodalomban fel nem dolgozott felkelésnek (- a 354. évi antiochiai városi megmozdulásnak -) elemzését megadni, s ebből bizonyos, (ha csak ideiglenesnek is tekinthető) következtetéseket levonni, szintén nem tarthat számot a kérdés megoldására. De meggyőződésem, hogy ebben, a szak-irodalom által csak megpendített, de egész terjedelmében fel sem vetett, semhogy megoldott kérdésben is csak az egyes részletadatok összegzése alapján lehet majd határozott véleményt kimondani.


****

Antiochiában, 354-ben zendülés tört ki, amelynek folyamán a felindult nép megölte Theophilus consularis Syriae-t, egy gazdag antiochiai polgárnak, Eubulosnak házát pedig felgyújtották. Ez a, sem méreteiben sem közvetlen kihatásaiban nem nagy jelentőségű esemény csak futólagos említést nyert a kései császárkor történetével foglalkozó összefoglaló művekben és monografikus feldolgozásra sem méltatták. Pedig van, nem is egy, olyan körülmény, amely ilyenféle feldolgozást indokolttá tesz.
Az egyik: az esemény történelmi dokumentáltsága. Három későantik szerzőnél olvashatunk róla. Az egyik Libanios, aki éppen a felkelést megelőző zavaros időben költözött Konstantinápolyból Antiochiába iskolaalapítás célból, az események szemtanúja volt és önéletrajzában (Or. 1, 95-101), későbbi beszédjeiben (Or. 19, 47-48; 46,30) és levelezésében. (Ep. 391, 9-10) többször említést tesz róla.
A másik a szintén antiochiai születésű Ammianus Marcellinus, aki 353-ban és 354-ben - valószínűleg csak a felkelést közvetlenül megelőző időszakban - Ursicinus kíséretében szülővárosában járt. Azok a szűkszavú tények tehát, amelyeket nagy történelmi művében erre vonatkozólag közöl, csaknem a szemtanú vallomásának erejével bírnak. Harmadik forrásunk Julianus császár, aki 363-ban, a 354. évi felkeléshez nagyon is hasonló körülmények között írta meg a város előkelőit és lakosságát kíméletlen gúnnyal támadó Misopogonját, s ebben említést tett az alig tíz évvel azelőtti véres eseményekről is (Misop. 370. CD). Ha tehát forrásaink szűkszavúak is. De feltétlenül az első kézből valók: adataik lehetnek célzatosan kiválogatottak vagy csoportosítottak, lehet, hogy egyes tényeket elhallgatnak vagy elferdítenek, de még az egyes, árnyalatszerű részleteknek adatszerű hitelességében sem kell kételkednünk. Fontosabb azonban egy másik körülmény.

A 354. évi Antiochia-i megmozdulás nem elszigetelt, hanem tipikusnak, szimptomatikusnak tekinthető jelenség. Egyrészt ez az első, nagyobb arányú Antiochia-i népi megmozdulás, amelyet 359, 362, 371, 382, 384, 385, 387 években hasonló jellegű, kisebb-nagyobb zendülések egész sora követ. Másrészt beleilleszkedik ama városi megmozdulások egész sorába, amelyek éppen ezekben az évek a római birodalom egész területén kirobbantak. Hogy ezek közül csak néhányat említsünk: Rómában 353, 355, 359, 365, 366, 367 években, Konstantinápolyban 342, 362/363 években, Edessában 350-es években (Constantius császársága alatt), Tyrusban, Alexandriában pedig csaknem állandóan tudunk kisebb-nagyobb zendülésekről, utcai harcokról, a császár képmásainak összerombolásáról stb. - nem, is szólva a városi lakosságnak sokszor igen tevékeny részvételéről Magnentius, Nepotianus, Procopius, usurpatorok trónharcaiban, az Antiochia-i Theodorus hasonló célú összeesküvésében, vagy az esetleges felkelés lehetőségeit „kipuhatolni” akaró varázslásokban. Mindezek a tények a 4. századi városi lakosság olyan állandó és általános elégedetlenségről tanúskodnak, amelynek a nevezett megmozdulások csak mintegy lázmérői. Éppen ez a szimptomatikus jelleg teszi indokolttá a jelentéktelenebb megmozdulások alaposabb, adatszerű tárgyalását is.


Forrás: Hahn István Egy városi felkelés a kései császárkor idején