logo

XXI September AD

A felkelés .

Gallus és az antiochiai curia párharcából Honoratus közbelépése folytán a curia került ki győztesen. Ennek két következménnyel kellett járnia. Egyrészt növelte a gazdag kereskedők és birtokosok bátorságát a spekulációra, másrészt leleplezte a tömegek előtt azt a tényt, hogy az államhatalom döntőszavú tényezői végül is a curiával azonosítják magukat. Az ínség fokozódásával ismételt tüntetésekre kerül sor. Legalább is Amim két tüntetésről tud. Az első (XIV. 7, 5) alkalmával Gallus a tömeg előtt nyilvánosan Theophilust vádolta az éhínség fokozásával és csak valamivel később, ,,amikor a város ellátása mind nehezebbé vált” került sor a Theophilus halálával és Eubulos házának lerombolásával végződő nagy tüntetésre. Hogy ez utóbbi két esemény egyidejűleg történt. Amm. és Libanios egybehangzó állítása igazolja. Julianus azonban némileg másként tünteti fel a történteket. Ö Theophilus halálát éppen csak megemlítve, a mozgalmat, mint a városi szegénységnek a gazdagok elleni megmozdulását mutatja be, s ezt a harcot nyomatékosan igazságosnak minősíti.
Hogy miért éppen Theophilus és Eubulos ellen irányult a nép haragja, teljes biztonsággal megállapítani nem lehet. Amm. annyit mond, hogy a caesar, ahelyett, hogy gabona behozatalról gondoskodott volna, Theophilust tette felelőssé az éhínségért - nyilván azon, a címen, hogy mint consularis Syriae, ő lett volna kötelesaz ellátás biztosítására. Valóban több ízben tudunk a consularis Syriae ilyen tevékenységéről. Az Eubulos elleni felháborodást pedig eléggé indokolja az, hogy, mint a letartóztatott Zénobios rokona, a curia tagja és mint rétor, nyilván fellépett a közvélemény által az éhínségért felelőssé tett curialisok védelmében.

Ezzel eljutottunk a legbonyolultabb kérdéshez: a mozgalom osztályjellegének kérdéséhez. Elvi jelentőségű kérdés ez, melynek megválaszolásától függ nagymértékben ennek a megmozdulásnak értékelése. A kérdés ez: a város dolgozó lakossága vagy pedig az ingyenélő antik proletariátus volt-e a hangadó a megmozdulásban. Forrásaink „plebs“, „vulgus, „multitudo” „démos kifejezései nem sokat mondanak. Más Összefüggésben Libanios és kortársai, Johannes Chrysostomos, Amm. azt szeretik hangsúlyozni, hogy a városi lakosság megmozdulásaiban csak az ingyenélő csőcselék, a cirkusz nézőközönsége vagy éppenséggel a megfizetett színházi és cirkuszi klakk vett részt. Ezek a megállapítások késztettek modern - köztük - szovjet kutatókat is - a kései császárkori városi megmozdulásoknak kizárólag az ingyenélő proletariátusra való korlátozására s ez alapon e mozgalmak haladó jellegének tagadására. A kérdést elvileg csak az egyes mozgalmakra vonatkozó forrásanyag elemzése és az így nyert eredmények általánosítása alapján oldhatjuk meg.

A szóban forgó (zendülésre vonatkozólag két, részben ellent-mondó adatunk van. Libanios egy későbbi, de nyilván az élénken emlékezetében maradt képen alapuló, megjegyzése szerint (Or. 19, 47-48) Theophilus öt kovács kezéből lelte halálát akik őt kocsijából leráncigálva ölték meg. Ennek részben ellentmond Amm. az a meglepő adata, (XV. 13, 2), hogy később Musonianus a Theophilus megölését követő bírói eljárás során ,,a vagyontalanokat elítélte, noha bizonyos volt, hogy a tett elkövetésekor nem is voltak a városban; a gazdagok pedig, akik a szörnyű tett okozód (auctores diri facinoris) voltak, vagyonuk árán megmenekültek. Ez az állítás az előzmények után valósággal érthetetlennek tűnik. Pedig a szöveg egyértelmű. Amm. nem a tüntetés közvetett előidézését pl. az áruhiányt, hanem közvetlen kezdeményezését tulajdonítja a gazdagoknak.
Az „auctores” kifejezés irtásként nem is értelmezhető. Közvetve megerősíti ezt az adatot Libanios is, aki ugyan Musonianus megvesztegethetőségéről szót sem ejt, de - mint az antiochiai curia szószólója - annál inkább magasztalja a praef. praetorio bölcs mérsékletét és igazságosságát az ítélkezésben. (Or. 19, 47). Távozásakor Libanios az antiochiai curiában három napon át tartó szónoklatban méltatta érdemeit. (Or. I, 12) Mindez Musonianusnak az antiochiai curiával való szoros kapcsolatát igazolja. Ha tehát Libanios az antiochiai curia nevében Musonianus Ítéleteinek „méltányosságát”, Amm. pedig azok részrehajló voltát emeli ki, e két közlés egymást kölcsönösen megerősíti és kiegészíti.

De mi érdekük lehetett a gazdagoknak ilyesféle „népmozgalom” bujtogatására és kik azok a „szegények”, akiket Musonianus elítélt, bár a tett elkövetésekor a városon kívül (peregre) voltak? Csak egy magyarázat látszik lehetségesnek. A curialisok vagy azok egy csoportja Gallusnak az első tüntetés alkalmával tett kijelentése alapján a gabonabehozatal elmulasztásával vádolt Theophilust tüntették fel egyedüli bűnbaknak, hogy íly módon fordítsák el magukról a vád ellenük irányuló élét. A tüntetés kezdeményezői sorában őket is ott kell látnunk, és ha nem is személyesen, de clienseik, colonusaik mozgósításával ők is részesek a zendülésben (pontosabban: a második tüntetésben).
A megszervezett utcai zavargás azonban túl nőtt kitervelőinek elgondolásán. Bekapcsolódtak a városi dolgozó, tömegek, s a tüntetés, amely eredetileg az államhatalom egy képviselője ellen indult meg, a tömegek osztályharcának kifejezőjévé lett. Lángra lobbantak a gazdagok házai is, köztük az „övéi közül kiemelkedő” Eubulos palotája is.

A zendülés kimeneteléről, leveréséről nincs adatunk. A tömeg ösztönös dühe, miután kitombolta magát, talán magától is lecsendesedett. Az ezt követő véres események, majd Gallus visszahívása és kivégzése is más irányba terelte a közérdeklődést. A pár hónappal később bekövetkezett aratás, s az élelmezési helyzet megkönnyebülése is hozzájárult a közhangulat megnyugtatásához. Még hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az ösztönös tömegmozgalmak helyett a nagyarányú szervezett, s a római birodalom; megsemmisítését napirendre tűző forradalmi megmozdulások számára a közhangulat a városokban is megérjen.


* * *

A 354. évi megmozdulás, korlátozott jelentősége mellett is némi bepillantást enged nekünk a IV. sz.-i nagyváros belső életébe és társadalmi harcainak jellegébe. Figyelmeztet elsősorban arra, hogy a kései császárkor városának problémáját ne egyoldalúan a város és az államhatalom viszonyán keresztül (adók, munusok, építkezések stb. kérdése), hanem elsősorban a rabszolgatartó társadalom bomlásából előálló strukturális változásokon, s ezeknek a városi lakosság osztályösszetételére, létszámára, jövedelmének módjára és összegére, valamint ellátására gyakorolt hatásán keresztül szemléljük.
Figyelmeztet tehát arra is, hogy a látszólag az államhatalom ellen irányuló zendülésekben (felismerjük azoknak osztályharcos, a curialisok, a városi arisztokrácia ellen irányuló élét. Int továbbá arra, hogy az antik proletariátust ne válasszuk el mereven az antik városi dolgozótól. Az osztályok akkor sem voltak egymástól hermetikusan elválasztva. Az egyik társadalmi rétegből kiinduló vagy akár mesterségesen kiváltott mozgalmak magukkal ragadhatták a másik réteget is, s ez utóbbiak bekapcsolódása kihathatott a mozgalom egész jellegére.

Megmutatja azt is, hogy az antik curialisban se lássunk kizárólag az államhatalom által kiszipolyozott, tönkretett és terrorizált réteget, hanem meglássuk másik, kizsákmányoló arculatát is. Természetesen csupán a többi kései császárkori városi mozgalom forrásainak megfelelő elemzése adhat meggyőző választ arra, hogy ezek a megállapítások mennyire általánosíthatók.


Forrás: Hahn István Egy városi felkelés a kései császárkor idején