logo

XXVII Novembris AD

Büntetendő magatartások és joghátrányaik

Ahogyan azt már említettem, a római jogfejlődésben a császárkor volt az, amikorra egységes büntetési rendszer alakult ki, azaz a közbűncselekmények bekerülvén a császári büntetőbíróságok hatáskörébe, tényállásuknak megfelelő, nagyjából egységes elbírálást kaptak. Melyek ezek a crimenek? Milyen magatartások, cselekmények esetén lép fel a római állam a fizikai kényszer kikényszerítésének monopóliumával? A közbűncselekményeket két lényegi csoportba oszthatjuk. Egyik ilyen csoportot a már korábban is létező crimenek alkotják, melyek azonban a klasszikus korban lényeges változásokon mentek keresztül. Másik csoportba a korszak vívmányaiként létrejövő fontosabb új crimenek sorolhatók.
Tartva a logikai sorrendet és kezdve a már korábban is létező crimenekkel, elmondható, hogy e csoport tartalmát tekintve olyan közbűncselekményeket ölel fel, amelyek kialakulása már a köztársaság idején vagy akár jóval korábban megtörtént, viszont a klasszikus korban lényegi változásokon mentek keresztül. Ide tartozik a korábban már említett crimen maiestatis, amely már nem a populus Romanus biztonsága elleni bűncselekményeket jelentette, hanem egyre inkább az államot megtestesítő császár személye ellen irányuló felségsértést.
Szintén jelentős változáson ment át az ambitus, a megvesztegetés, mely a klasszikus korban már elsősorban a büntetőbírák megvesztegetését jelentette. A hamis vád vagy crimen calumniae már a köztársaság idején is ismert tényállását kiterjesztették azokra is, akik ártó szándék nélkül emelnek megalapozatlan vádat.

A második csoportba a klasszikus korszakban kialakított új crimenek tartoznak. Az új létrehozandó crimenek esetében mindig irányadó az adott társadalmi helyzet, az abban éppen „népszerű” bűncselekmények köre, melyek kiküszöbölésére, vagyis a társadalmi rend fenntartásának érdekében, új (köz)bűncselekményi tényállásként büntetőjogi szabályozást nyernek.

Kr.e. 18-ban a lexIulia de adulteriis corcendis külön quaestiót állított fel a házasságtörések elbírálására, de ugyanez a törvény büntette a házasságban nem élő ingenua nővel folytatott nemi viszonyt, a vérfertőzést, valamint a prostitúciót is. Augustus idején közbűncselekményi tényállást nyerve vált crimenné a vis publica és vis privata, mely elnevezések különféle erőszakos bűncselekmények megjelölésére szolgáltak.
A lopás, bizonyos veszélyesnek tartott eseteit a klasszikus korban szintén crimenné nyilvánították. Ezt a csoportot bővítve ide sorolható még a hagyatéki javak önkényes elvétele, mely Marcus Aurelius korától számított közbűncselekménynek.

A felsorolás nem teljes, csupán azt szeretném érzékeltetni, hogy a két nagy közbűncselekményi csoport, a már létező és a klasszikus korban lényegi változásokon átmenő, valamint az újonnan létrejövő crimenek a magatartások széles körét átfogva egy olyan bűncselekményi kategóriát hoznak létre, melyben a jogellenes magatartások állami üldözés tárgyává válnak, ezáltal a magánüldözés, vérbosszú és kiegyezés motívumai e cselekmények körében teljességgel eltűntek.

Augustus abszolutisztikus törekvéseiből, melyek a principátus kialakítását célozták, nyilvánvalóvá válik, hogy a hatalom centralizálása keretében egy rendkívül erős központosítás ment végbe a végrehajtás, végrehajtó hatalom tekintetében is. Erre az egyik legszembetűnőbb példa a kiközösítés intézménye.
Az archaikus jogban a súlyos bűncselekményt elkövető homo sacernek, azaz kiátkozottnak bélyegzett személy esetén a végrehajtás közösségi voltát említhetjük. Az állam és jogfejlődés során a végrehajtásnak ezen közösségi funkciója lényegi változáson megy át, melynek eredményeképpen a klasszikus korban már egy pontosabban körvonalazódott és tisztán központi végrehajtás figyelhető meg. A végrehajtó hatalom ilyen mérvű központosítása az önhatalmú jogérvényesítés lehetőségeit fokozatosan háttérbe szorította.

Már az ősi társadalmakban is kialakultak bizonyos szokások arra nézve, hogy melyik az a magatartás, amely sérti a közösség érdekeit és melyik az, amelyik nem. E normák adta keretben az ember a maga érdekét saját erejére támaszkodva, magánharc útján érvényesíthette. Ez a felfogás mintegy táptalajt adva a későbbi vérbosszú és talio motívumainak kialakulásához vezetett. A vérbosszú és talio esetében a megtorlásra a magánszemélyek „jogosultak”, állami büntetőhatalmi koordináció itt még nem figyelhető meg.
A klasszikus korra, azonban a már fejlettebb közhatalmi államszervezet az önhatalmú jogérvényesítés e módjait fokozatosan háttérbe szorítja, megszünteti. Az önhatalom törvényi úton való visszaszorítására irányuló kezdetleges törekvések már a XII táblás törvényben jelentkeznek, de ezek lényegükben csak a császárkorra csúcsosodnak ki. Kiemelendő Marcus Aurelius császár rendelete, mely az önhatalom visszaszorítása mellett, annak szankcionálását is irányozta.

A decretum divi Marci követelése elvesztésével büntette azt a hitelezőt, aki adósának vagyontárgyait, igaz erőszak alkalmazása nélkül, de önhatalmúlag, követelése fejében lefoglalja. A klasszikus korban lejátszódó változások következtében az actio popularis - vagyis annak a lehetősége, hogy a büntetőkeresetet nem csak a sértett vagy jogutódai indíthatták meg, hanem bármely polgár, akár érintve volt a bűncselekmény által, akár nem - alkalmazása fokozatosan beszűkült.
Az ilyen mérvű központosítás következtében, kialakult a bűncselekményeknek egy tág köre, melyek üldözésére a magánbosszú már nem volt alkalmazható, ezáltal a büntetőjog imperatív arcot öltve, a kezdetleges magánjogias arculatát levetkőzve, közjogi jelleget vett fel és az állam és polgárai közötti ilyen típusú jogviszonyokra egy alá-fölérendeltségi viszonyrendszert alakított ki.

Melyek voltak azok a joghátrányok, amiket kilátásba helyezhetett ez a merőben új közjogi jelleget öltött császári büntetőjog a főbenjáró jogsértésbe tévelyedett elkövetőkkel szemben? A korszak fontos ismérve, hogy a halálbüntetés helyetti önkéntes száműzetésbe vonulás privilégiuma megszűnik, így a legsúlyosabb és most már elkerülhetetlen büntetésnek a halálbüntetés számít.
A végrehajtási módok sokfélesége a rómaiak, jelen esetben kétségtelenül negatív kicsengésű „leleményességére” utal. Említhető itt a lefejezés, keresztre feszítés, vadállatok elé vettetés vagy az élve elégettetés. A száműzetés, most már nem a halálbüntetés elkerülésének lehetőségét magában hordozó, önkéntes választáson alapuló privilégium, hanem külön büntetési nemként szolgál, melynek formái tekintetében egy differenciálódási folyamat figyelhető meg.

Beszélhetünk kitiltásról, egyszerű száműzetésről és a legsúlyosabbnak tekinthető capitis deminutioval, azaz személyállapot csökkenéssel járó száműzetésről. Ahogyan a társadalmi változások újabb crimeneket hívtak életre, a büntetési nemek tekintetében is észlelhető ez a folyamat. Egy sor új büntetési nem alakul ki, például bizonyos crimenek elkövetőit rabszolgává minősítvén bányamunkára vagy közmunkák végzésére ítélik.

A klasszikus korszak tekintetében a teljes vagyonelkobzás mellett már említhető a részleges vagyonelkobzás és megjelenik az esethez igazodó pénzbüntetések kiszabása is.


Forrás: Frank Máté - A Cognito Extra Ordinem kialakulása - Az állami büntetőhatalom központi jogérvényesítés megjelenése Rómában