logo

XXVII Novembris AD

Az állandó törvényszékek keletkezésének története

Midőn a népek a műveltség legalsó fokán még külön családok vagy törzsekben állami összeül köttetés nélkül éltek, természetesen büntetőtörvényeik sem lehettek; hanem a sértett fél vagy a bosszuló istenektől várta a sértés megtorlását, (mert oly durva nép nem létezett, mely isteneket nem tisztelt és azok felől nem hitte volna, hogy az emberek sorsa s tettei iránt érdeklődnek, sőt a bűnt, mint az istenek megsértését, megbüntetik), vagy maga a sértett, szükség esetén annak családja törekedett elégtételt szerezni érzületének az által, hogy a szenvedett méltatlanságot megbosszulja és az egyenlőt egyenlővel vagy keményebbel is visszafizesse. Erre utalta őket a velők született természeti jogérzületük, ez pótolta a törvényeket és törvényes büntetést.
De midőn belátták, hogy az elégtétel szerzésének ezen módja nemcsak hogy ki nem elégítő, hanem még veszéllyel is jár, mert a bosszú újabb sérelmeket és hosszantartó családi villongásokat idézett elő, sőt még, ha a sértő és családja erősebb volt a sértettnél, ez semmiféle elégtételt sem kaphatott: a kiegyenlítésnek azon közvetítő útjára léptek, hogy a sértett a sértőtől a koszának megfelelő bírságot kapjon, s azon túl a bosszú jogától elálljon. Arra azonban természetesen kényszeríteni nem lehetett, hogy a védelmi díjat elfogadja, ha a bosszút előnyösebbnek találta. Szabadságában állott tehát a választás addig, míg végre arra a gondolatra nem jutottak, hogy a családok községe vagy a törzsfőnök határozzon a bosszú és váltságdíj felett. Hogyha a határozat az utóbbira esett, a bosszúállás megtiltatott; de egyszersmind a legnagyobb váltságdíj rendeltetett, hogy a fölött újabb viszálykodások ne keletkezzenek. Az ily határozatok képezték utóbb az állami büntetőjog alapját, miután a közakarat elnyomta a magánbosszút.

A római büntetőjog több jelenségénél fogva ily eredetre vezethető vissza, mely a Róma alapításához és benépesítéséhez hozzájárult vallásos etruskok által meghonosított theokratia és a sabinok, valamint a harcias latinoknál szokásos magán megtorlási elv (tuitio sui et ulciscendi ins) maradványait tünteti fel. Az állami büntető hatalom lassankint nagyobb tért hódít el, majd föléje kerekedvén a vallási és magán bosszú elemét háttérbe szorítja; hanem nyomait még az állandó törvényszékek bűnfenyítő eljárásában is felismerhetjük.
Az államnak ezen bírói és büntető hatalmát már az első királyok személyesen gyakorolták, mint az ókorban ez általános meggyőződés volt. Romulusról azt írja Dionysius (Ű. 53.), hogy Lavinium lakosait, kik királyukat Tatiust megölték, törvényszéke elé állíttatta, de felmentette; továbbá, hogy tekintélyes embereket, kik rablás miatt nála bevádoltattak, egy szikláról letaszíttatott. (Ű. 56.) Klímának a magán viszályok kiegyenlítése körül nagy gondosságot tulajdonít Cicero (de rep. Y. 23.)
Livius elbeszéléséből (1.40.) tudjuk, hogy Ancus Martius fiai engesztelhetetlen gyűlölettel viselkedtek Tarquinius Priscus iránt, mert ez őket atyjok trónjától elütötte. Bosszúérzetük nőtt, látván, hogy Tarquinius vejének, Tulliusnak egyengeti az utat a trónutódsághoz. „Ezért összeesküvést forralnak a király élete ellen. A tett véghezvitelére a pásztorok közül két legdurvábbat kiválasztanak, kik, mint rendesen, fejszékkel kezükben, a királyi lak előtt színleg vitába kapnak s ez által magukra vonzzák a királyi szolgák ügyeimét. Minthogy mindketten a királyra hivatkoznak, s kiáltásuk behat egész a királyi lak belsejébe, a király magához hívatja őket. Eleinte mindkettő egyszerre kiáltott s egymásnak szavába kapnak; rendre utasíttatván a lictor által s megparancsoltatván nekik, hogy egyik a másik után szóljon, megszűnnek végre egymásnak közbevágni, s mint összebeszéltek volt, egyik előadja panaszát. “

Aszerint, amint a király csak a felek felszólítására, vagy pedig önszántából lép közbe, a törvényes eljárás magán vagy állami per. Ez utóbbira csak akkor kerül a sor, ha a közrend megzavartatott, tehát mindenekfelett a hazaárulás, vagy az ellenséggel való cimboráskodás (proditio) s a felsöbbség elleni erőszakos fellépés (perduellio) esetében. Minthogy azonban az is, ki rabol, gyújtogat, másnak életét veszi el vagy meggyaláz, a közbékét zavarja fel, ez okból egyelőnek tekintetik a hazaárulóval.
A király kezdi meg és viszi a pert; de a főbenjáró bűnperekben a senatorokból alakított tanácsot (consilium) vagy az egész senatust megkérdezni tartozott. Ezen törvényes szokás mellőzése által tette magát Tarquinius Superbus félelmetessé, mert, mint mondja Livius (I. 49.): „Ő a főbenjáró bűnügyekben tanács nélkül egymaga (sine consilűs per se solus) végzi a bírói vizsgálatot s ennek folytán megölhette, számkivethette, vagyonuk elkobzásával büntethette nemcsak a gyanúsakat és gyűlölteket, hanem mindazokat, kiktől zsákmánynál egyebet nem remélhetett."

Azonban a királynak, a mint a pert megindította, szabadságában áll a további tárgyalást és az ítélethozást helyettesekre bíznia, kik rendszerint a senatusból választatnak. Ily rendkívüli helyettesek voltak a felségsértés megítélésére kiküldött biztosok - duumviri perduellionis. A király nem adhat kegyelmet, hanem a népgyűlés; de a király megengedheti vagy megtilthatja az elítéltnek, hogy a kegyelem útjára lépjen (provocatio).
De mindaz, mit a királyok alatti provocatióról tudunk, csak a három Curiatus felett diadalmaskodó Horatius felmentésére vonatkozik (Liv. I. 20.), a ki nővérét keresztülszúrta, mert ez a megölt ellenséget, noha jegyese volt, honleányhoz nem illő módon megsiratta. Ez esetben is a vádlott nem a király Ítéletétől fellebbezett a néphez, hanem csak az általa kinevezett dnumvirekétől. A király maga is mondhatott volna ugyan ítéletet, de, hacsak az isteni törvényt (fás) megsérteni nem akarja, a bűnöst el kell ítélnie, s akkor ez a megkegyelmezéstől is elesik.

A király tehát azért nevezi ki a kettős bizottságot, hogy ennek az ideiglenes bíráskodással járó nem teljes hatalmú Ítélete után a nép által való megkegyelmezés útját nyitva hagyja. Horatius ekkor a király beleegyezésével (auctore Tullo) provocált a népre. A nép a vádlottat inkább vitézsége iránt való tekintetből, mint ügyének igazságos voltából felmentette ugyan, de ez által az isteni jogba (fás) ütközött, mely a kiontott vérért engesztelési követel. Ennélfogva meghagyták az apának, hogy állami költségen mutasson be fiáért engesztelő áldozatot (Itaque imperatum patri, ut filium expiaret pecunia publica). Ezt a gens Horatia évenkint megújítani tartozott azon igánál (iuguin), mely alatt Horatius födött fővel a büntetés formalitásából átküldetett; mert máskor a bűnöst száraz, akasztófára (arbor infelix) kötötték.
Horatius tette magában véve gyilkosság (parricidium) ; de amennyiben nővérét mint olyant ölte meg, ki az ellenség halálát megsiratva, államellenes érzületet nyilvánított: ezáltal erőszakosan a király bírói jogába nyúlt s így a felsőbbség ellen is vétett (perduellio). A népnek ily esetekben való bíráskodása a comitia curiatában, Servius Tullius óta pedig az általa szervezett comitia centuriatában történt.

A monarchia megszüntetése után az egy életfogytiglan működő király helyébe két évenkinti király lépett, kik magukat hadvezéreknek (praetores) vagy bíráknak (iudices) vagy csak társaknak (consules) nevezték. A legfőbb hatalom (imperium) e két társhivatalnokra nem együttesen ruháztatott, hanem mindegyik consul azt magában bírta és gyakorolta, mint előbb a király.
De az imperium gyakorlatában az igazságszolgáltatás terén nevezetes változás állott be; mert míg előbb a főbenjáró perekben úgy, mint a bírságok és testi büntetéseknél a királyt nemcsak az ügyek megvizsgálása és az ítélethozás, hanem annak eldöntése is megillette, váljon szabad-e az elítéltnek a kegyelem útjára lépnie vagy nem; most a consul az elítéltnek tartozott a provocatiót megengedni, ha nem hadijog alapján szól az Ítélet halálról vagy testi büntetésről. (Lex Valeria de provocatione. 509. Kr. e.) A consul ezután a városban csak az imperiummal szemben engedetlenek ellen alkalmazhatott fegyelmi büntetésül fogságot vagy bírságolást; de ez sem ment többre, mint öt darab szarvasmarhára és két juhra.

Minthogy azonban arra egyetlen példa sincs, hogy oly esetben, midőn az imperium birtokosa mondott ítéletet,, a provocationak hely adatott volna, természetesen a fellebbezési esetekben nem közvetlenül a consulok teljesítették az elsőfokú bíráskodást, hanem azok meghatalmazottjai.
A perduellio-féle perekkel úgy, mint a királyság alatt a respublicában is, esetről-esetre a duumvirek bízattak meg. A többi bűnügyre pedig külön állandó hivatalt - quaestura hoztak be, élén két férfiúval, melyet sokan még Tullus Hostilius idejéből származtatnak, hanem Mommsen (Staatsreclit Ű. Bd. 1. Abtli. p. 525-528) a hagyomány alapján határozottan a consulokkal egyidejűnek, és a provocatio rendszeresítése következményének tartja. E hivatal tisztviselői a XII táblában quaestores parricidű néven említtetnek; de nem azért, mintha csupán gyilkossági perekkel foglalkoztak volna, hanem mivel a parricidium egyértelműnek vétetik a rés capitales-sel. Ezek is, mint a duumvirek, a per bevezetésével s csak az előleges ítélettel voltak megbízva, mert a további eljárás már a népgyűléshez tartozott. A consulok ezen helyetteseiket eleinte függetlenül, 447-től (Kr. e.) pedig a comitia tributa megkérdezése vagy ajánlata után nevezték ki. A quaestorok hivatala egész évig tartott, míg a duumvireké a reájuk bízott ügy bevégzésével véget ért.

A consulok ezen helyetteseinek előleges Ítélete alapján került, a bűnper provocatio folytán a népgyűlés elé. De most már az a kérdés támad: váljon minő gyűlésen, miféle bűnperekben gyakorolta a nép mint fellebbezési hatóság bíráskodó jogát ?
Kezdetben minden bűnperben a comitia centuriata bíráskodhatott illetékesen; a concilia plebis pedig, mely eleinte valamint választó, úgy bírói hatalommal sem bírt törvényesen, ezt a jogot egyideig csak bitorolta.
A legrégibb bűnperek közül, melyekben a comitia centuriata bíráskodott, csupán kettő ismeretes. Az első volt Sp. Cassius Viscellinus esete (480. Kr. e.) Ezen patricius arról vádoltatván, hogy a királyságra törekedve a respublica fennállását veszélyezteti, a duumviri perduellionis helyébe rendelt quaestorok által halálra Ítéltetett s Ítéletüket provocatio után a comitia centuriata helybenhagyta. A második eset M. Volscius Fictor plebeiusé (459 Kr. e.), kit a quaestorok hamis tanúskodás miatt vádoltak be, miéit a büntetés rendesen halál volt. Volscius a nevezett népgyűlés által elítéltetett, de valószínűleg mégsem halálra, hanem számkivetésre (interdictio ignis et aquae), mely a polgári élet megsemmisülését vonta maga után (Liv. ŰI. 25. 29.)

Esetleg azonban azon első per, melyben a plebeiusok gyűlése illetéktelenül hozott ítéletet, régibb az előbb említetteknél. Ez volt C. Marcius Coriolanus ügye. Ugyanis a büszke patríciust, minthogy a senatusban a tribunatus eltörülését hozta szóba, C. Sicinius Bellutus néptribun a concilium plebis elé idézte. Ezen eljárás törvényszerűségét sokan a plebs első kivonulása által (494. Kr. e.) eredményezett leges sacratae alapján akarják igazolni, de a melyek sem a concilia plebis-nek, sem a néptribunoknak nem adtak jogot bíráskodásra.
A mons sacer-ről ős szokás szerint csak annyit hirdettek ki, hogy a szerződés (foedus) megsértője átkozott legyen (sacer esto). Ebből pedig csupán azt lehet következtetni, hogy minden plebeinsnak, tehát minden néptribunnak is, jogában áll Coriolanust büntetlenül megölni, ha ez a szerződést valósággal megszegi; valamint megfordítva is, minden patricius megölheti a szerződést megsértő plebeiusokat a nélkül, hogy őket ezért felelősségre lehetne vonni.
Minthogy továbbá a kérdéses törvények mint a patríciusok és plebeiusok közös megállapodásai a plebeiusokat nem nyilvánították önálló népnek, hanem ellenkezőleg ezek a szerződés elfogadása által újólag alávetették magukat a fennálló államrendnek és a patríciusokkal egy államban s ugyanazon imperiumok alatt éltek: a néptribunoknak tehát azon törvények szerint nem lehet joguk a patricius Coriolanust halálra ítélni és azt a concilium plebis által megerősíttetni.

Különben a néptribunok maguk sem találhattak egyéb büntetést a leges sacratae alapján a szerződés megsértői ellen, mint vallási átkot, mert ellenkező esetben semmi szűkségük sem lett volna a plebiscitum Icilium-ra (492 Kr. e.) Azonban ezen plebeius-határozat is a comitia centuriata és a senatus részéről szabályszerűleg el nem fogadtatván, elismerésre csak az által juthatott, hogy úgy volt fogalmazva, miszerint a ki ellene tesz, olyannak tekinthető, mintha a tribünök sértetlenségét vetné meg.
Míg a leges sacratae a néptribunok tettleges megsértését sújtották vallási átokkal, addig a plebiscitum Icilium polgári büntetést követelt, mely szerint a ki a nép előtt beszélő tribunokat félbeszakítaná, nekik ellentmondana, vagyis a sacrosancta potestas ellen bármi módon vétene, jótállókkal (praedes) nyújtson biztosítást az iránt, hogy a néptribunok által reá rovandó bírságot megfizeti; ha pedig jótállókat adni nem akarna, a néptribunok büntetésének jogosultságát kétségbe vonná, fölötte a nép ítéljen. Ezen plebiscitumban a plebs tehát igényt tart ugyan a politikai jogait sértő patríciusok felett való bíráskodásra, de az iránt jogot éppen úgy nem foglalt magában, mint a leges sacratae. Ennélfogva Coriolanus esetében a fennálló alkotmány megsértése nélkül csak a comitia centuriata Ítélhetett volna illetékesen.

Mindamellett az első jogbitorlás sikere a plebs helyzetét megerősíti s a patríciusok bevádoltatása a concilia plebis előtt később is többször ismétlődött; de nem valamely fennálló törvényből eredő jog szerint, hanem azáltal, hogy az erélyes néptribunok a kedvező alkalmat felhasználva esetről-esetre a patríciusoktól az engedményt, illetve belenyugvást erővel csikarták ki.
Végre 454-ben Kr. e. lex Aternia Tarpeia a néptribunoknak s egyszersmind az aediliseknek is megadta az eddig csak követelt és bitorolt jogot oly módon, hogy a sacrosancta potestas megsértőire harminc szarvasmarhát és két juhot meg nem haladó bírságot fellebbezés nélkül róhassanak (suprema multa); ezen túl pedig helyet adott a provocationak. Az imént említett törvény óta, mely a comitia centuriata főbenjáró bírói hatáskörét érintetlenül hagyta, a concilia plebis, mely nem sokkal később, 441)-ben Kr. e. lex Valeria Horatia által az egész népnek (populus) gyűlésévé comitia tributa - vált, fellebbezési hatósággá lett a bírságoló hunderekben.

A comitia centuriata főbenjáró bíráskodó hatalmának sértetten fennállását megerősítő a XII. tábla következő törvénye: lex de capite civis Romani rogari, nisi per maximum comitiatum, vetat. (Oie. de leg. III. ID.) Itt nyilván az van kimondva, hogy az olyan perekben, melyekben a római polgár physikai vagy polgári élete (caput) kerül szóba, a maximus comiliatusnak nevezett comitia centuriata ítéljen, mely ellentétben van a tisztán patríciusokból álló comitia curiata-val és a plebeiusok gyűléseivel concilia plebis. Erre vonatkozólag a decemviratus első évéből (451.) is maradt fenn egy érdekes bűnper (Liv. III. 33.)
L. Sestius patricius mint halálos bűnös bevádoltatott, mert házában gyanús körülmények közt elásott hullát találtak. O. Julius decemvir vette kezébe az ügyet és jóllehet végérvényes halálitéletet mondhatott volna (magistratus sine provocatione creatus), a decemvirek által parancsolt törvényt figyelembe véve provocatio útjára adta az ügyet. Ez az egyetlen eset, hogy magistratus cum imperio lépett fel vádlóul a nép előtt; mert quaestorok nem voltak. Még inkább biztosítja a provocatiót s vele a comitia centuriata bírói hatáskörét a lex Valeria Horatia (440 Kr. e.), mely átkozottnak és halálra valónak mondja ki azt, ki oly hivatalt állítana fel, melytől fellebbezni nem lehet (Liv. ŰI. 55.) I)e ezáltal a fellebbezési jog nem terjesztetett ki a dictator impériumára is, mert az mindenkor alkotmányos kivételt képezett.

A comitia centuriata főbenjáró bíráskodása a decemvirek bukása után annyiban szenvedett változást, hogy a quaestorok mellett nép tribünök is felléptek vádlókul. Ugyanis a néptribunok, kik, mint fennebb említettük, a lex Aternia Tarpeia által azt a jogot nyerték, hogy a plebs szabadságának megsértőire bizonyos kisebb bírságot róhassanak (multae dictio), de a concilia plebis előtt nagyobb bírságot is hozhassanak javaslatba (multae irrogatio), a lex Valeria Horatia óta úgy tekintették magokat, mint az egész népnek védőtisztviselőit és így a sacrosancta potestas megsértését a populus Romanus ellen irányzott perduellióval azonosították.
Ha tehát a felmerülő vétséget olyannak tartották, hogy annak megtorlására nem elegendő vagyoni megbírságolás, akkor mint főbenjáró bűntettet a consul előleges beleegyezésével a comitia centuriata elé vitték, sőt a néptörvényszéknek alapjául szolgáló halálítéletet ők is kimondották, mint a quaestorok.
A néptribunok és quaestorok a vádakon valószínűleg úgy osztozkodtak meg, hogy amazok politikai állásuknak megfelelően különösen a politikai, emezek pedig a közönséges bűnpereket kezelték. A néptribunok az aedilisekkel is úgy osztották fel a comitia tributa előtt tárgyalható vádakat, hogy maguknak a politikai jelentőségűeket tartották fenn, míg az aediliseknek a kevésbé fontos ügyeket engedték át. Ezáltal a quaestorok jelentősége lassankint háttérbe szorult, míg végre a fenyítő ügyekben való szerepüket egyéb elfoglaltságuknál fogva 289-ben Kr. e. a rendőrtisztviselőknek - tresviri nocturni - engedték át, kik ezután tresviri capitales nevet nyertek.

Az eddig mondottakból láthatjuk, hogy, mivel a törvényes intézkedés a kétféle néptőrvényessék hatáskörét nem a bűntények, hanem a büntetések minőségére alapította, valósággal a comitia tributa elé csak oly bűnök kerülhettek, melyeket a magistratus kevésbé fenyíthetőknek tart olt, a comitia centuriata elé pedig olyanok, melyek véleménye sserint halállal vagy a leges Porciae (198-184 Kr. e.) óta száműzetéssel fenyítendők / de a felfog éesr a is legtöbbször a körülmények voltak irányadók.

A néptörvényszékek ilynemű bíráskodása mellett a jogfejlődés szempontjából fel kell említenünk, hogy miután a királyság megszűntével provocatio útján a büntetőjog a népre szállott át, a theokratikus elem lassankint tünedezni kezd; ellenben azon bűntényekből, melyekben az állam mint az egyesek és az összességnek képviselője Ítél, mindinkább és inkább előáll a különbség a közveszélyes bűncselekvények (crimina publica) és a magán vétségek között (delicta privata); azokban a nép mint állam itél (causa publica), ezekben az állam mint a magán bosszú örököse a magistratust hatalmazza fel, hogy elégtételt szerezzen a sértett félnek (causa privata.)
Az alkotmánynyal szorosan összefüggő fenyítő igazságszolgáltatásról lévén szó, nem hagyhatjuk említés nélkül azt sem, hogy a senatus, az államnak úgyszólván lelke, minő befolyást gyakorolt erre a respublicában.

A senatus bírói hatalmáról a köztársaság idejében a Kómában és római polgár által elkövetett bűnügyeket illetőleg tulajdonképpen nem lehet szó, mert ezek a népgyűlések elé tartoztak; hanem az államot fenyegető rendkívüli veszély alkalmával a hivatalos évük letelte után felelősségre vonható consulokat tekintélyével, tanácsával támogatta, meghagyván nekik, hogy a rendes eljárás mellőzésével is tegyék meg azt, mit a szükség követel. Senatus consultum ultimum: Videant consules, ne quid respublica detrimenti capiat. Ez által a consulokat felhatalmazá, hogy úgy járjanak el, mintha magában Kómában is imperium atque summum iudiciumot bírnának, tehát a régi dictatórokhoz hasonlóan élet és halál feletti urak volnának (ius vitae necisque.) Ezen ősi szokásra támaszkodva terjesztette Cicero a senatus elé a Catilina-féle összeesküvést. Sallustius is ily értelemben ír Cicerónak ezen államveszélyes ügyben követett eljárásáról és a senatustól nyert felhatalmazásáról.
Cat. 29. „Ennélfogva amint közönségesen veszélyes időben történni szokott, a tanács azt határozta, hogy „gondoskodjanak arról a consulok, hogy az állam valami kárt ne szenvedjen."
Ez a legnagyobb hatalom, melyet a tanács, a római alkotmány szerint, egy államtisztviselőnek megenged: sereget felfegyverezni, háborút viselni, korlátolni minden módon a szövetségeseket és polgárokat, honn és a háborúban a legfőbb parancsnokságot és bíróságot gyakorolni; különben a nép rendelete nélkül a consuloknak mindezekhez joguk nincs."

Világos, hogy itt a városban való hadiláb kihirdetéséről van szó: a polgárok fegyverre szólíttatnak; mindaz, ki a consulnak ellenszegül, engedelmességre szoríttatik.
A dolog természetében fekszik, hogy azalatt, míg ez történik, minden más törvény, még azok is, melyek a polgárok életére vonatkoznak, hatályon kívül helyeztetnek; mert „hiszen ebben a városban azok, kik a hazától elpártoltak, polgári jogaikat sohasem tartották meg." Cic. in Cat. I.11.) A veszély elhárításával, az ostromállapot megszűnte után az állami törvények ismét életbe lépnek és a rendes bíráskodásnak szabad folyás engedtetik.
Egészen különböző volt a senatus bírói hatásköre oly gonosztettekre nézve, melyeket a nem rómaiak Italia többi részében és a provinciákban követtek el. Ily esetek a senatusban gyakran tárgyaltattak és a büntetés végrehajtásával vagy consul, vagy külön dictator, vagy praetor bízatott meg. Polybios a senatus bírói hatalmáról szólván (VI. 13.), a szövetségesek hűtlenségét és még néhány súlyos magán vétséget, név szerint a mérgezést és gyilkosságot mondja a senatus elé tartozónak, mert a többi bűnügyben a provinciák és municipiumok törvényszékei ítéltek.

Ezek szerint tehát a respublicában a fenyítő bíráskodás fontosabb részére a coiuitia centuriata és tributa bírt felhatalmazással és a büntetőjog az által, hogy a nép kezébe került, a politikának részévé vált. Bíró és törvényhozó ugyanegy testületben egyesült, minek az volt az előnye, hogy hivatott volt oly bűntény felett is kimondani ítéletét, melyre törvény még nem létezett, s ez által a jogszokás szerzőjévé lett.
De lassankint még a nép legbuzgóbb barátai is beismerték, hogy a népgyűlések törvényszékei arra legkevésbé sem alkalmasak, hogy az igazságot kiderítsék s a vádlottnak kellő biztosítást nyújtsanak az igazságtalan ítélet ellen. Nem is lehetett bízni ott az ítélet igazságosságában, hol a pártviszályok dúltak és egyes befolyásos fondorkodó emberek vitték a főszerepet.
Minden a nép hajlandóságától a tömeg pillanatnyi hangulatától függött, melynek kifejezői a tribünök voltak. Ők voltak a vádlók és a vizsgálat vezetői egyszersmind; azon tribün, kinek gyanúja volt, vádat emelt, kitűző a határnapot, vezette a vizsgálatot, sőt sok esetben az Ítéletet kimondó népgyülésen is elnökölt, kihirdette és végrehajtotta az ítéletet: tehát bizonyos tekintetben vádló és biró volt egy személyben. Ily körülmények közt nem lehet csodálni, hogy a kapzsi és becsvágyó tribünök a népgyűlések bíráskodása iránti bizalmat aláásták.
Azt ugyan nem lehet tagadni, hogy az előforduló vádak ismétlésével a bűnperben bizonyos formák állandósultak meg, de az is kétségtelen, hogy az állam és város növekedtével érezhető volt az a nehézség, mely már a népgyűlés összehívásában nyílvánult s a nagy körülményesség a perfolyamban, úgy hogy bebizonyított és igen fontos ügyeken kívül alig lehetett ott mást tárgyalni; azonban a népgyűlés illetékessége elé tartozó ügyeket a már létező magistratusok egyedüli eldöntésére sem akarták bízni s ez által hatalmukat növelni: nem maradt tehát más hátra, mint külön állandó törvényszékek szervezése által segíteni e hiányon.

Sok eseteken már előbb sem voltak képesek maguk a népgyűlések közvetlenül gyakorolni bírói hatáskörüket, főleg pedig akkor, ha a kérdéses pertárgy oly mérvű vagy annyira bonyolódott volt, hogy csak huzamosabb vizsgálat után lehetett eldönteni. Megnehezítette ezt még az a körülmény is, hogy a comitiák tárgyalásainak egy és ugyanazon napon be kellett fejeztetniük.
Valahányszor tehát a közvetlen bíráskodás vagy lehetetlen vagy különös nehézséggel volt összekötve, külön biztosokat küldtek ki, a kik megbízóik nevében a kérdéses ügyet megvizsgálták és felette ítéletet hoztak. Ezen ideiglenes vizsgálóbizottságok - quaestiones extraordinariae - tagjai voltak a quaestorok, kik nem tévesztendők össze az állandó hivatalt viselt quaestorokkal, s e tisztséget magán emberekre is ruházhatták.
A quaestorok a reájuk bízott bírói hatalmat a nép nevében függetlenül gyakorolták, hanem nem ritkán a per minőségéhez képest utasítást (instructio) is kaptak; de az Ítéletet a bizottság elnöke mondotta ki, a ki consul, vagy praetor, vagy kivételesen dictator volt. Ezen Ítélettől fellebbezni nem lehetett (Liv. XXXVŰI. 55.)

A népesség számának növekedése és a büntettek szaporodása folytán az ily megbízott bíróságok kiküldése mindig gyakoribbá vált, a mi aztán természetesen azon gondolatra juttatta a rómaikat, hogy a legtöbbször előforduló bűnesetekre ezen quaestiokat állandó törvényszékekké - quaestiones qierpetuae - változtassák, melyek ezután nem esetről-esetre, hanem egész évre választatva a szükséghez képest bármely pillanatban megalakíthatók voltak a nélkül, hogy ezért külön törvényre vagy rendeletre kellett volna várni. E pontban hasonlítanak az újkori esküdtszékekhez.
Az így keletkezett állandó törvényszékek, melyek a rendes fenyítö törvényszékeket - indicia publica ordinaria - képezték, egybehasonlítva a népgyűlések bíráskodásával, nevezetes haladást mutatnak fel abban, hogy míg a népgyűlések bírói hatásköre a büntetések minőségétől függött, addig az állandó törvényszékek illetékessége a bűntények mibenlétére volt alapítva, sőt minden gyakrabban előforduló bűnfajra külön állandó bíróság rendeltetett törvényhozás útján.

A legelső quaestio perpetua a kártérítési keresetre (crimen respetundarum) állíttatott fel. A provinciák kormányzása a senatus felügyelete alá tartozott, hozzá nyújtották be a kormányzott alattvalók panaszaikat, s ez azután intézkedett, hogy sérelmeikben orvoslást nyerjenek. A lelkiismeretlen kormányzók ellen, kiket a törvényhozás kellőképen nem korlátolt, a panaszok, főleg zsarolások miatt egyre sűrűbben emeltettek, minél fogva L. Calpuruius Piso néptribun indítványára törvényt hoztak, melyben meghatározták, hogy a magistratus mit kívánhat s hogy mit lehet tőle hivatalos éve leteltével visszakövetelni. Ezen törvény neve lex de pecuniis repetundis (Cic. Brut. 27.).
A senatus a visszakövetelés módozataira s az eljárásra nézve megelőzőleg egy állandó bizottságot rendelt, illetőleg az egyik magistratust megbízta, hogy szükség esetén a senatorokból alakítson bíróságot az említett törvény értelmében megindítandó kártérítési keresetek elintézésére. A tisztviselők zsarolása ellen a nép ezt az intézkedést is kielégítő védelemnek fogadván, lassankint külön törvények által más bűntényekre is alkalmazták.
Minthogy azonban ezen újítás a római nép jellemének megfelelően csak fokozatosan terjesztetett ki, s így az előbbi állapotot egyszerre jelentékenyen meg nem változtatta, ez lehet az oka, hogy azon korbeli historicusok különösen nem tesznek róla említést.

A büntető törvényhozás terén s így a quaestiones perpetuae rendszeresítésében L. Cornelius Sulla dictator alkotásai maradandó becsűek voltak. Különösen haladásnak kell tekintenünk azt a változtatást, hogy a közönséges, nem politikai és nem közvetlenül az állam ellen irányzott bűntetteket is a quaestiones perpetuae bírói hatáskörébe helyezte és a rendes magistratusi büntető bíróságok hatáskörét ezekbe olvasztja. De azt, hogy Sulla hány quaestio perpetua-t talált már felállítva és erősített meg, vagy hogy neki hány köszöni létesülését, azt bizonyosan meghatározni nem lehet. Csak a következő idevágó törvényeket lehet tőle származtatni: lex de repetundis, de maiestate, de sicarűs, de falso vagy testamentaria summaria. Cicero még három quaestiot említ: de ambitu, de peculatu, de vi.
Azonban a bűnesetek összelialmozódása folytán ugyanazon törvény alapján több quaestio is alakíttatott, mint például 66-ban Kr. e., midőn a lex Cornelia de sicarűs et veneficis alapján két quaestiot állítottak fel: az egyik inter sicarios, a másik de veneno. Es viszont ugyanazon quaestióhoz külön törvények alapján több rokon bünfaj is tartozott. így a választási üzelmekre való szövetkezés vádja (crimen sodalicű) azon quaestio elnökéhez tartozott, mely egyáltalán a törvényellenes korteskedés (ambitus) miatti vádakban intézkedett.
Hasonlóképen a polgári jog bitorlása (crimen civitatis imminutae) quaestio perpetua előtt tárgyaltatott anélkül, hogy erre külön quaestio lett volna felállítva, mert tárgyánál fogva a quaestio de maiestate-hez tartozott mint oly bűntény, mely a polgárságot tekintélyében károsítja meg: Auct. ad Her. II. 17. „Maiestatem is minuit, qui amplitudinem civitatis detrimento afficit.“ Cicero de invent II. 17. „maistatein minuere estf£ de dignitate, aut amplitudine, aut potestate populi aliquid derogare. “

Azóta, hogy a crimen imminutae maiestatis-t törvények által külön bűntettnek nyilvánították, a perduellióból az állam léte, méltósága, dicsősége ellen intézett több bűncselekvényt kivéve a mindinkább fejlődő új bűnfogalom alá helyezték; másokat a crimen de vi alá vontak, mint példáid a magistratusok erőszakoskodásait, a magistratus ellen használt erőszakot. Így a perduellio az imminuta maiestas testvérbüntény mellett jogilag és törvényesen fennállott ugyan, azonban ez gyakorlatban mindinkább túlszárnyalta és lassankint egészen mellőztetett; de azért a lex Julia maiestatis-ig (azon évet, hogy C. Julius Caesar ezt mikor hozta, nem tudjuk biztosan megállapítani) érvényben volt, mert különben Cicero nem fenyegethetné Verrest, hogy, ha egyéb vád alól felmentetnék, tetteiért perduellio miatt fogja bevádolni a népnél (Cic. in Verr. act Ű. 1. I. δ. V. 53-56.).
A fenyegetett vád a hivatalos hatalommal való visszaélésre, a római polgárok kivégeztetésére vonatkozott, a kiknek halála felett maga a nép intézkedhetett; de nem történt meg a vád, mert Verres zsarolási perében félvén elitéltetésétől, számkivetésbe ment.

Azonban az agg C. Rabiriust perduellio miatt valósággal bevádolta Cicero consulatusa évében (63. Ivr. e.) T. Labienus néptribun; mert azt beszélték felőle, hogy 38 évvel ezelőtt L. Saturninus néptribunt megölte. A praetor urbanus C. Julius Caesart és L. Julius Caesart nevezte ki duumvirekké. Ezek C. Rabiriust halálra Ítélték, de nem régi szokás szerint akasztófára, hanem keresztre való feszíttetésre, dacára annak, hogy a leges Porciae által a halálbüntetés eltöröltetett. Rabirius ez ellen természetesen a népre, a comitia centuriatához provocált. A felingerült nép szinte elítélte volna, ha az aristocrata-párt csellel nem él.

Q. Metellus Celer Ciceróval egyetértve a Janiculuson a gyűlés tartamának jelzésére kitűzött vörös zászlót (vexillum russeum) levetette, mire a comitiáknak régi szokás szerint fel kellett oszolniok. A perrel tehát a szabadságra törekvő T. Labienusnak tulajdonképeni célja az volt, hogy a régi eljárás felújítása mellett a népre való provocatiót és a néptribunok sértetlenségét biztosítsa; mert a quaestiones perpetuae szervezete által a fenyítö bíráskodás terén határozottan a senatus-párt volt előnyben.
Ezen kísérlet kedvező eredményre nem vezetvén, a quaestiones perpetuae intézmény ellen a köztársaság végéig nem történt támadás; hanem a császárság megalapítása nem lehetett befolyás nélkül az alkotmánnyal szorosan összefüggő bűnügyi eljárásra. A köztársasági jellegű és szellemű quaestiones perpetuae fokozatosanszűkebbre szorult a senatus és a praefectus urbi bíráskodásának folytonos kiterjesztése által, míg a császárság legfőbb itélöszéke lassankint egészen leszorította a törvénykezés teréről.

Hogy mikor szűnt meg a quaestiones perpetuae, az iránt igen eltérők a nézetek; de annyi bizonyos, hogy egy meghatározott törvény, mely a megszüntetést kimondta volna, nem létezett. Fennmaradását már a köztársaság végső éveiben kérdésessé tette a benső romlás és a pártérdek.
Ha megszűnési évét nem is állapíthatjuk meg biztosan, annyit mégis valószínűnek elfogadhatunk, hogy a quaestiones perpetuae bíráskodása az első századon túl nem terjedt, s az ifjabb Plinius, ki az akkori bűnperekről körülményesen emlékezik meg leveleiben, a quaestiók előtti eljárás egyetlen példáját sem hozta fel.


Forrás: Burány Gergely A bűnfenyítő eljárás Cicero korában