logo

XXVII Novembris AD

A vádlók és védők

Bevádolás nélkül, mondja Cicero, a bűnöst elítélni nem lehet. Pro Sex. Rose. c. 20. „nocens, nisi accusatus fuerit, condemnari non potest.“ Itt tehát azon kérdés merül fel, váljon kik emelhettek vádat a bűnügyekben? Míg a népgyűlések ily esetekben bíráskodtak, kizárólag a tisztviselők vezethették elő a gonosztevőket; azonban a quaestiones perpetuae előtt nemcsak a tisztviselőknek, hanem a népből mindenkinek jogában állott a gonosztettek miatt vádat emelni. Azon példák, melyekben magán emberek léptek fel vádlókul, oly számosak, hogy e fölött legkevésbé sem kételkedhetünk.
Minthogy azonban az állam érdekében állott gondoskodni arról, hogy a polgárok nyugalma igazságtalan vád által fel ne zavartassák és az ártatlanok veszélybe ne döntessenek, szükséges volt a vádolásban is bizonyos korlátokat fölállítani. A vádolás megszorítását abban találjuk, hogy a fiúk szüleik ellen, a szabadosok patronusaik ellen, továbbá a kiskorúak, nők, gyámság alá helyezettek, becstelenek, akik már hamis vádban elmarasztaltattak, egyáltalán eltiltattak a vádaskodástól. (Thesaur. vol. II. p. 74(i.) Az idegenek (peregrini) maguk nem indíthattak pert, hanem csak római patronusaik közvetítésével.

Jóllehet polgári kötelességnek tartatott a gonoszok megbüntetése által az állam biztonsága fölött Őrködni, jóllehet általános volt azon hit, hogy a meg nem fenyített vétség az összes polgárságra háramlik: mégis úgy látszik a köztársaság kezdetétől fogva szükséges volt a vádlók jutalmazása. így megjutalmazták pénzzel, szabadsággal és polgárjoggal már azon szolgát, ki a Tarquiniusok javára összeesküvőket feljelentette. Liv. II. c. 5. „Secundum poenam nocentium,ut in utramque partem arcendis sceleribus exemplum nobile esset, praemium indici pecunia ex aerario, libertas et civitas data.“
Később is lehetett az állam érdekében emelt vád által polgárjogot nyerni; erre céloz Cicero, (pro Balb. c. 23) mondván: „An lingua et ingenio patefieri aditus ad civitatem potuit: manu et virtute non potuit ? ... An accusatori maiores nostri maiora praemia quam bellatori esse voluerunt ?“

A jutalom minősége a vádlott bűntényéhez képest a körülmények szerint különböző volt; de arra nincsenek adataink, hogy mikor kapott a vádló csupán pénzt, mikor pénzt és kitüntetést, polgárjogot. Egyedül annyit állíthatni, hogy a bíróságilag megállapított pénzbeli jutalom az elitéit vagyonából fizettetett; ha pedig ebből nem került ki, az állam pénztárából.
Az oly bűntények feljelentői, melyek vagyoni büntetést vontak maguk után, delatoresnek neveztettek. A császárság alatt lelketlen emberek voltak ezek, kik különösen a felségsértés feljelentéséből jövedelmező üzletet csináltak; mert a törvény az elitéit vagyonának negyedrészét a vádlónak rendelte. Tacit. Annál. IV. c. 20. „Contra Mb Lepidus quartani accusatorilms secundum necessitudinem legis, cetera liberis concessit."

A ki valamely vád alkalmával be akarta bizonyítani, hogy csak a közjóiét érdekében, vagy magán ellenségeskedés folytán indított pert, mit a római szokás megengedett, (Cic. pro Mur. c. 27.) nem fogadhatta el a jutalmat. így tettek Clodius rokonai, midőn Milót bevádolták. Minden bűnöst osztálykülönbség nélkül be lehetett vádolni; csak az állami ügyben távollevők és a tisztviselők voltak ettől, hivataluk tartama alatt, mentesek.
A római állam legrégibb intézményein alapszik azon szokás, hogy a feleknek a törvényszékek előtt védőik voltak. A patronusnak cliense iránti főkötelességei közé tartozott ezt a törvényszék előtt képviselni, mivel az utóbbinak nem volt joga személyesen megjelenni. Később a kötelesség helyébe a szokás lépett. Az előkelők tekintélyük emelése végett számos védencet szereztej, a peres ügyekben minél nagyobb jártasságra és ékesszólásra igyekeztek szert tenni, a szegények pedig szívesen fogadták a védelmet, mert jogismeret, ügyesség és összeköttetés hiányában érezték a nyilvános életben gyakorlott ember fellépésének előnyét. így ment át a patronus elnevezés az ügyvédre.
A bűnügyekben háromféle védőt szokás megkülönböztetni: patroni, advocati, laudatores. Ezen megkülönböztetést említi Cicero pro Cluent c. 40. „Nam Quintius quidem quam causam unquam antea dixerat, cum annos ad quinquaginta natus esset V Quis eum unquam non modo in patroni, sed in laudatoris, aut advocati loco viderat?"

Legnagyobb jelentőséggel bírtak a patronusok, kik a vádló vagy vádlott ügyét vezették akár beszédet tartva, akár más ténykedéssel támogatva. Ha a védők többen voltak egy perben, a szerepeket maguk között felosztották. Azért mondja Cicero pro Sulla c. 18 „Séd quid est tandem, quod indicat per istum puerum Cornelius? Si vetera, mihi ignota, cum Hortensio communicata, respondit Hortensius."
A feleknek nem kellett a törvényszék előtt patromissal megjelenniük, mert maciik is előadhatták ügyeiket; hanem az elnöktől is kérhettek patronust és ez tartó: ott keresőknek eleget tenni. Ha pedig az elnök által rendelt patronus nem tetszett a félnek, visszautasíthatta és másikat kérhetett.

Soha sem volt nehéz a perlekedőnek patronust találni, minthogy a bíróság előtt nyert kitüntetés utat nyitott politikai befolyáshoz és hivatalokhoz. A siciliaiak is könnyen rábírták Cicerót, hogy lépjen fel Verres ellen. Nem az ügyvédek hiánya, hanem azok nagy száma okozott többször kellemetlenséget.
Ha Cicero Sex Roscius mellett tartott beszédének első fejezetében azt mondja, hogy dacára a vádlott ártatlanságának s számos előkelő barátainak, még sem találkozott védő és ő azért választatott meg, helytelen úgy értelmezni, mintha egyáltalán nem talált volna Roscius védőt és a praetor sem lett volna köteles kérésére patronust rendelni, hanem barátai politikai okokból nem akartak fellépni és Cicero nyíltan mondja, hogy ezek kérték öt fel, mint politikailag még jelentéktelen embert; tehát nem is került arra a sor, hogy a praetornak kellett volna védőt rendelnie.

A római állam viszonyai kezdettől fogva olyanok voltak, hogy az alsóbb osztálybeliek az előkelőktől jogi tekintetben függtek; midőn pedig a rendek egyenjogosítása és más intézkedések által a jog ismerete és élvezete általánossá tétetett, a perrendtartásnak művészies jellegű átváltoztatása folytán újnemű függő viszony keletkezett, mely nyomasztóbb volt az előbbinél, mert a szónokok nyerészkedésén alapult.
Ezen is akart könnyíteni a M. Cincius Alimentus néptribun által keresztülvitt törvény lex Cincia de donis et muneribus (204. Kr. e.), melyről mondja Tacitus, hogy tiltja peres ügyben tartott szónoklatért a pénz vagy ajándék elfogadását. Annál. XI. c. „Consurgunt patres legemque Cinciam flagitant, qua cavetur antiquitus, ne quis ob causam orandam pecuniam donumve accipiat. “

Cicero azt írja, hogy ezen törvény értelmében szabad elfogadni azon könyveket, melyeket L. Papirius Paetas neki ajándékozott. Ad Attic. I. c. 20. „L. Papirius Paetus - mihi libros eos, quos Ser. Claudius reliquit, donavit. Cum mihi per legem Cinciam accipere Cincius amicus tuus diceret, libenter dixi me accepturum, si attulisset."
Cicerónak ezen nyilatkozata nem az ajándék minőségére, hanem csak azon esetre vonatkozik, melyben az ajándékozás megengedtetett. De midőn (in Verr. act. I. c. 14) nyíltan mondja Hortensiusról, hogy Verres védelmezéséért pénzt vagy pénzértéket kapott vagy fog kapni, mert Verres saját nyilatkozata szerint kormányzóságának második évében védői számára zsarolt, nem jut eszébe Cicerónak, hogy Hortensius ellen a bevádolás lehetőségét felhozná.
Ebből azonban nem következik, hogy az említett törvény nem szabott büntetést a vétkesekre; hanem a törvény célja valószínűleg csak az volt, hogy a patronusok akkor ne kapjanak díjat, ha az ügyet eredménytelenül védelmezték, jutalmat pedig a sikeres védelem esetén sem kérhessenek a kialkudott díjon felül. Különben Cicero korában is azt tartották illő dolognak, hogy a szónok önzetlenül ajánlja fel polgártársának szolgálatát.

Ámbár a quaestiones perpetuae előtt a peres felek és ügyvédeik egyenlőknek tekintettek, mégis volt különbség a vádló és védő ügyvéd között. Bűnpert mindenki indíthatott, nem csak az, a kin sérelem elkövettetett, s így a vádló ügyvéd állása függetlenebb volt, mind a védőé; mert az saját nevében is vihette a pert, míg a védőt a vádlott választotta s ennek volt képviselője. A védőtől lelkiismeretes védelmet kívántak (pro Sulla 7.), de esküt nem kellett tennie (pro Sulla 11.)
A patronusoktól különböztek és mégis a törvényszéki védőkhöz tartoztak az culvocatusok. így neveztettek általában azok, kik barátaik felszólításának engedve őket a peres ügyekben személyes jelenlétük által támogatták. A köztársaságban más volt ezen elnevezés értelme, mint a császárság alatt. Akkor a meghívás (advocatio) abban állott, hogy az olyan, kinek jogi ismerete s a perekben tájékozottsága volt, barátjával közölte tanácsát és azután a tárgyaláson személyesen megjelent; de nem azért, hogy mellette beszédet tartson, hanem hogy öt jelenlétével támogassa.
Cicero pro Sulla c. 2 „Omnes, qui adsunt, qui laborant, qui salvum volunt, pro sua parte atque auctoritate defendunt." Ibidem c. 29 „Quin etiam parens tuus, Torquate, consul, res de pecuniis repetundis Catilinae fuit advocatus: improbo homini, at supplici: fortasse audaci, at aliquando amico." A védelem szóbeli előterjesztése az orator vagy patronus causae kötelessége volt, de ennek nem kellett jogismerőnek lennie.

Míg a bíráskodás egyszerű volt s nagy részben szokáson alapult, a szónok nem törekedett annyira meggyőződés által hatni az értelemre, mint inkább az érzelmeket iparkodott felkelteni. Azonban a császárság alatt a jog tudományos kiművelése összekötve a törvények egész özönével, csaknem lehetetlenné tette egyedül szónoki művészettel alapos jogismeret nélkül, valamely ügy védelmezését a törvényszék előtt. Ennélfogva lassankint mindkettő megkívántatott az ügyvédétől és az ilyen advocatusok később oratores disertissimi, causidici néven neveztettek.

Fontosabb szerepet vittek a védelmezésben a dicsérők - laudatores. Ezek a tanúktól abban különböztek, hogy a vádlott felett mondott dicsérő nyilatkozataik tulajdonképen a peren kívül estek és azon pontokra vonatkoztak, melyek nem képezték a vád tárgyát, például a vádlott előéletére, a haza iránt tanúsított szolgálataira stb.; de mihelyst a vádra vonatkozólag szólották, a tanúk jellegét vették fel. A laudatorestől nem kívántatott személyes jelenlét, írásban is beküldhették nyilatkozataikat. Ezen szokás igen régi és a quaestiones perpetuae idejében már a visszaélésig divatozott.
Cicero azt mondja, hogy a ki szokás szerint tíz laudatort nem tud felmutatni, annak többet ér egyre sem hivatkozni. Cicero in Verr. act. II. 1. V. c. 22. „Quis est, quin intelligat ? Primum, ut in indiciis qui decem laudatores dare non potest, honestius est ei nullum dare, quam quasi legitimum numerum consuetudinis non explere."

Pompeius a tárgyalást egyszerűsítendő 52-ben Kr. e. a dicsérő beszédeket eltiltotta, de a megcsontosodott szokás azokat fenntartotta Csak akkor tűntek el, midőn egyes előkelő emberek személyes befolyásukat nem érvényesíthették a törvényszékeknél.


Forrás: Burány Gergely A bűnfenyítő eljárás Cicero korában