logo

XXVII Novembris AD

A bűnfenyítő eljárás I. rész

A mondottak után ismerjük már ama személyek viszonyait, melyek összeállásából keletkezik azon eljárás, mely szerint megállapíttatik, váljon a bevádolt egyén elkövette-e a kérdéses bűntényt, miképpen kell megfenyíteni a bűnöst és mi módon szerzendő elégtétel az államnak vagy a sértett félnek. A quaestiones perpetuae azon eljárásának vezetője az elnöklő praetor, kinek kötelessége a perben szereplőket a törvény korlátjai között tartani, a mit coercitionak szoktak nevezni. Ő tűzi ki a batáridőt, sorsolja a bírákat, mondja ki itéletüket, s oszlatja fel a törvényszéket.
Látni fogjuk, hogy minő befolyása volt a praetornak az egész per sorsára. Ámbár az ügyvédek beszédeikben rendesen a bírákboz szóltak, de e mellett nem ismerték félre, hogy milyen hatással lehet az elnök elnézése vagy szigora a per kimenetelére. Azért kéri Cicero Sex. Roscius mellett tartott védbeszédében (c. 5.) az elnöklő M. Fannius praetor jó hajlamát és figyelmezteti Verres elleni vádbeszédében (In Verr. act. II. 1. I. 17.) M. Glabrio praetort, hogy az igazságosságnak szabad folyást engedjen.

A római jogszolgáltatás sajátszerűségei közé tartozik, hogy a perlekedő felek közötti tényállás megállapítása és felvétele, valamint a törvények alkalmazása, illetve az ítélethozás nem volt egy kézben összpontosítva; hanem a köztársaság idejében úgy a polgári, mint a bűnper két külön részre oszlott, olyformán, hogy a perindítás jogosultságára nézve a magistratus intézkedett, míg a per tulajdonképpeni tárgyát a bírák vizsgálták meg s ítéltek felette. így az állandó törvényszékek bűnfenyítő bíráskodásának azon részét, melyben a vádolás jogosultságát a praetor eldöntötte, in iure, azt a részét pedig, melyben a vád tulajdonképeni tárgyát a bírák megvizsgálták és ebhez képest Ítéletet hoztak, in iudicio jogász műszóval jelölték.
A ki valamely bűnügyben vádlóképen akart fellépni, elment a fórumra az illető quaestio praetorához és nyilvánosan kérést intézett hozzá az iránt, hogy bizonyos egyént bizonyos bűntett miatt bevádolhasson. Cic. div. c. 20. „Nuper cum in Gabinium vir fortissimus et innocentissimus L. Piso delationem nominis postularet,.
Ez alkalommal szóba került, váljon a kérdéses egyén bevádolható-e, mert a tisztviselőkét és az állami ügyben távollevőket, mint említettük, törvényesen nem lehetett perbe fogni hivatalbeli idejük letelte előtt; továbbá megvizsgáltatott az is, hogy a vádolásra jelentkező jogosult-e erre egyéniségénél fogva és hogy a felemlített bűntett melyik praetor és quaestio elé tartozik.

Általában elv volt, hogy ugyanazon bűntény miatt csak egy lehet, a vádló; mégis gyakran fordult elő oly körülmény, hogy egyszerre többen járultak a praetorhoz azon kérelemmel, miszerint ugyanazon egyén ellen ugyanazon bűntény miatt pert kezdhessenek. Ilyen esetben a pert egy sajátszerű és dirinatio-nak nevezett eljárás előzte meg, mely nevét onnan nyerte, hogy ezen alkalommal nem tény felett határoztak, hanem még ismeretlen dolog felöl mintegy jövendöltek (divinare), vizsgálván, hogy ki lesz az alkalmas vádló (accusator) és kik Írhatják alá magukat, mint, segédvádlók (subscriptores). Divina
tionak nevezték azon beszédet is, melyet a jelentkezők ily alkalommal mondottak, kifejtvén az okokat, melyeknél fogva a vádolásra igényt tartani véltek. Az egész ejárást különösen Cicerónak a Yerres elleni per megindítása érdekében Q. Caecilins ellen tartott és utóbb gondosan kidolgozott beszédéből ismerjük.

A jelentkezők közül való választás eldöntése nagy részben a praetortól függött, mert a bírák jegyzékéből szabadon állította össze azon tanácsot (consilium), mely a vádlók közt Ítéletet hozott. Cicero ezen tanács tagjait divinatiójában az általános néven iudices szólítja, később pedig a tulajdonképeni per biráilioz szólva a kiválasztott és tekintélyes férfiaknak mondja, kik között a perben Ítélő bírák közül is többen voltak. In Verr. II. 1. I. 0. „Quod meum factum lectissimi viri atque ornatissimi, quo in numero e vobis complures fuere, ita probarunt."

A tanács tagjainak a divinatióban való szavazás alkalmával nem kellett esküt tenniük, számukat is csak a praetor határozta meg. A szavazás mindjárt a jelentkezők beszédeinek megtartása után, a tanúvallomások és okmányok mellőzésével úgy történt, hogy a bírák a viasszal bevont táblára beleírták kezdőbetűjét annak a nevének, a kit fővádlónak akartak választani s azután a szavazó lapokat az urnába tették, de nem elrejtve, mint a perben hozandó Ítéletnél, hanem többen is egyszerre, úgy hogy egyik a másikjáét láthatta.
Ha a praetor azt kívánta, hogy a suhscriptorok felett is szavazzon a tanács, természetesen új lapok osztattak ki.
A fővádló kijelölésénél tekintetbeveendő követelményeket Cicero ismerteti meg velünk. Arra kell, úgymond, bízni a vádat, a kit a sértett fél kíván és a kitől leginkább tart a vádolandó. In div. c. 3. „Haec duo in primis spectari oportere: quem maxime velint actorem esse ii, quibus factae esse dicantur iniuriae et quem minime velit is, qui eas iniurias fecisse arguatur."

Nem lehetett vádló a quaestor előbbi praetorával szemben; mert az alsóbb hivatalnoknak a felsőbbel olyan viszonyban kellett lennie, mint a minő a fiút, kötötte atyjához. Q. Caecilius Niger is Verres mellett volt quaestor, azért esett el a vácitól és még subscriptor sem lehetett. In Verr. act.. II. 1. II. („Ita probarunt., ut ei, qui istius quaestor fuisset et ab isto laesus, inimicitias iustas persequeretur, non modo deferendi nominis, sed ne subscribendi quidem, cum id postularet, facerent potestatem."
A bünvádló választásánál lényeges kelléknek tartották, hogy az illető jelölt ismerje a kérdéses per tényállását, hogy legyen ügyessége a vádolásban és nyilvános beszédek tartásában. Erre figyelmezteti Cicero ellenfelét, Caeciliust. In div. 8. „In mentem tibi non venit, quid negotii sit causam publicam sustinere, vitam alterius explicare atque non modo in animis indicum, sed etiam in oculis et conspectu omnium exponere, sociorum salutem, commoda provinciarum, vim legum, gravitatem iudiciorum defendere?" önérzettel fordul tehát Cicero a tanácstagokhoz (in div. c. 22.) mondván: „Quapropter, iudices, vestrum est deligere, quem existimetis facillime posse magnitudinem causae ac indicii sustinere fide, diligentia, consilio, auctoritate. “
Tisztába hozatván a vádló egyénisége és annak bevádolhatása, aki ellen a per kérelmeztetek, még ugyanazon napon megtörtént a tulajdonképpeni vádolás nominis criminis delatio. A két actionak gyakori összeejtése okozta a kifejezések kölcsönös felcserélését. Hogyha a postulatio alkalmával valami akadály merült fel, a praetor a vádolásra külön határidőt tűzött ki.

A vád, mint a segédvádlók latin neve (subscriptores) mutatja, Írásban nyújtatott be, melyben ha nem is soroltattak elő a későbbi jogtudósok korában szokásos részletezéssel a bűn és szerzőjének körülményei, már a quaestiones perpetuae idejében szükségképen megkívántatok a vádló és vádlott neve és azon törvény megnevezése, melynek értelmében a vád megindíttatott. E vádiratot a segédvádlók aláírták és innen származott a subscriptores elnevezés. Azonban, hogy csupán írásban lehetett volna vádat emelni és nem szóbelileg is, ép oly kevéssé lehet bebizonyítani, mint azt, hogy már a quaestiones perpetuae előtt sem engedtetett meg az írásbeli vád.
A vád bejelentésével bizonyos formalitás volt összekötve az igazságtalan vádak elleni védelemre, melynél fogva a vádló esküvel fogadja, hogy jóhiszemüleg és nem furfangosságból (calumnia) emel vádat. Liv. XXIII. 47. „nisi velut accusatores in eum iurarent ac nomen deferrent,."

A nominis delatio-nál nem kellett ugyan a vádlottnak okvetlenül jelen lennie, mégis Cicerónak a következő helyeken: in Verr. act. II. 1. II. 38, 39, IV. 19, V. 42. tett nyilatkozatait olvasván, az hihetnek, hogy a távollevő ellen egyáltalán nem lehetett vádat benyújtani. De ekkor makacs elmaradással is kikerülhette volna bárki az egész pert, a mi az intézmény célszerűségével össze nem egyeztethető. A szokás tehát az volt, hogy a vádlott megidéztetett a praetorhoz, hogy az ellene emelt vádat meghallgassa és kifogásait előadhassa, de meg nem jelenése a per folytatását illetőleg akadályt nem képezhetett. Ennélfogva Cicerónak a távollevő elleni nominis delatio-ról hallatott panasza úgy értendő, hogy az illető vádlott előlegesen nem idéztetett meg, legalább az ellene emelt váddal nem volt alkalma megismerkedni; jóllehet, ha a vádlott szándékosan nem jelent volna meg, akkor is meg lehetett volna tenni a további eljárásra szükséges intézkedést.
Feltéve, hogy a vádlott a nominis delatio-nál valósággal megjelent, akkor mindenek előtt az interroflatin-ra került a sor azaz a vádlónak szabadságában állott bizonyos kérdéseket felvetni, melyekre a vádlott válaszolván, úgy a vád mint a védelem érdekében a főpontok feljegyeztettek, hogy a későbbi tárgyalások különösen azokra terjeszkedjenek ki.

Zumpt az újabb írók azon véleményét támogatja, hogy, ha a vádlott az interrogatio alkalmával bevallotta bűntettét, minden további eljárás megszűnt és a praetor maga kimondhatta a vádlottra a törvényes büntetést. Azonban vannak határozott adatok arra, hogy a vádlottnak az iuterrogatio-nál tett vallomása dacára a pert folytatták és mindenkor össze kellett a quaestio perpetua túráinak ülniük, hogy a vádlott felett végleges ítéletet hozzanak. Eltekintve Cicerónak azon megjegyzésétől, mely szerint egyáltalán senki sem ítélhető el bírói vizsgálat nélkül (in Yerr. act. II. 1 I. 1).
„Nam causa cognita multi possunt absolvi, incognita quidem condemnari nemo potest. “), vannak egyes esetekre is példák, hogy a vallomás dacára is megtartatott a törvényszéki tárgyalás és csak a bírák által, de semmi esetre sem az egyetlen praetor által intéztetett el a vádlott sorsa.
Cicero in Vein. act. II. 1. I. 5. „quaerat quo pacto suae confessioni possit mederi.“ III. 95. „absolvite eum, qui se fateatur maximas pecunias cum summa sociorum iniuria cepisse.“ IV. 47. „urgetur confessione sua.“ V. 64. „hoc teneo, hic haereo, iudices, boc sum contentus uno: omitto ac negligo cetera: sua confessione induatur ac iuguletur necesse est. “
Továbbá a törvényszéki tárgyalásnál mondandó beszédekre vonatkozó összes iratokban a védelmezés különféle módjai közt említtetik a könyörgés (deprecatio) is, melynek célja egyenesen az volt, hogy mindazon esetekben, melyekben a vádlott bűnösségét már bevallotta, a szónok hivatkozva annak feddhetetlen előéletére, esetleg érdemeire stb. kérje felmentését. Cicero de invent. I. 11. „Deprecatio est, cum et peccasse et consulto peccasse reus se confitetur, et tamen, ut ignoscatur, postulat. “

Az interrogatio után az inscriptio következett. Ugyanis mihelyest felelt a vádlott a hozzá intézett kérdésekre, vagy pedig azt megtagadta, a vád lényegét a praetor hivatalos jegyzőkönyvébe (tabulae publicae) bevezette. A bejegyzés (inscriptio) a vádlevéllel ellentétben úgy történt, hogy elöl állott a vádlott, utána a vádló neve. Cicero pro Cluent, c. 3. „haerebat in tabulis publicis reus et accusator." A per folyama alatt más megjegyzések is kerültek bele és pedig a vádlott felmentése vagy elmarasztalása, vagy általában a per befejezése.
A bejegyzés után a praetor hivatalosan kijelentette, hogy a kérdéses egyén ellen a vádat elfogadta (nominis receptio). Csak ezen kijelentés után lett a vádlott tulajdonképpen reus, mely állapottal már bizonyos hátrányok voltak összekötve, különösén pedig az, hogy a vádlottat mint ilyent hivatalra megválasztani nem lehetett. (Sallust. Catii, c. 18) Ezen intézkedést szükségessé tette azon körülmény, hogy mivel a tisztviselő hivatalának tartama alatt a vádtól mentes volt, a vádlott a további eljárás ellen éppen a megválasztás által biztosíttatott volna.

A vád elfogadásával egyidejűleg meghatároztatott azon nap, a melyen az a bírák előtt tárgyaltatni fog (diei dictio). A határidő kitűzése, mely alatt a felek a kutatással (inquisitio) és a bizonyítékok megszerzésével voltak elfoglalva, a praetortól függött. Kendesen 10, néha 30, rendkívüli esetben több nap is engedtetett. Cicero a Verres elleni perben 110 napot kapott. Ezen idő alatt a praetornak a perrel semmi teendője sem volt, mert a vádló kötelességében állott a tanúk és bizonyítékok előteremtése; de a hatóságok öt ebben támogatni tartoztak, ha magát mint a praetor által hivatalosan elfogadott vádlót irásbelileg igazolta.
A kitűzött határidő leteltével a per tárgyalás végett a bírák elé került (in iudicio). Minden tárgyaláshoz az előkészület abból állott, hogy az egyes quaestiók szerint osztályozott bírák közül azok, kik a kérdéses perben illetékes törvényszékhez tartoztak, továbbá maguk a felek is megidéztettek vagy inkább neveik ünnepélyesen kikiáltattak.
A megidézés (citatio) akképpen történt, hogy azon a helyen, hol a tárgyalás megtartandó volt és pedig az elnöki emelvényről az illető személy neve kikiáltatott és ha arra azonnal nem válaszolt, háromszor ismételtetett a hivatalos szolga (praeco) által. Ha a harmadszori kikiáltásra sem adatott válasz, a további intézkedés a szerint módosult, a mint az illető a bírák közül való volt, vagy a felek egyike.

Ha az elmaradó biró volt és magát kellőképpen nem igazolta valaki által, az elnök öt pénzbírsággal büntette, vagy szolgái (viatores, apparitores) által azonnal oda rendelte. A vádló indokolatlan elmaradása következtében a per megszűntnek nyilváníttatott; de azért egy más vádló perújítással élhetett. Ha a vádlott számkivetésbe ment, ez kihirdettetett és hogy részéről az önkényes visszatérés lehetetlenné tétessék, eltiltatott a római területen a lakhely, víz és tűz használatától (tecti et aquae et ignis interdictio.) De hogyha nem választotta a számkivetést, hanem minden indokolás nélkül egyszerűen elmaradt, akkor a nélkül, hogy bűnössége vagy ártatlansága vizsgálat alá vétetett volna, a kérdéses bűntényre vonatkozó büntetés ellene foganatba vétetett, mint a példák egész sorozata bizonyítja. (Cic. in Verr. act. II. 1. II. 27. 38. 40.)
Végre, ha a vádlott nem jelent ugyan meg, hanem elmaradásának okát rokonai vagy barátai által bejelentette, akkor ezen mentségek alapossága vizsgáltatott meg. Ha a felhozott ok elégségesnek tartatott, a tárgyalás elnapoltatott. Leggyakoribb mentség a betegség volt.
Hogyha a bírák kellő számmal, továbbá a vádló és vádlott is megjelentek, a quaestio megalakíttatott, azaz kijelöltettek a bírák, a kik a kérdéses perben ítélni fognak. E tekintetben mindig elvnek tartották, hogy nem lehet bíró az olyan ember, ki a felekkel bizonyos fokig rokonságban vagy sógorságban áll, valamint az sem, ki a perben személyesen érdekelve van. Ha ily akadály nem forgott fenn, akkor megkezdődött az Ítélő bírák választása. Ez az egyes quaestiók különbözősége szerint vagy sortitio és subsortitio, vagy editio által történt.

A sorsolás a következő eljárás szerint ment végbe. A praetor mint a törvényszék elnöke a jelenlevő összes bírák neveit egy urnába tette és azután annyit húzott ki belőle, a hány kiválhatott, az illető törvény szerint minden egyes esetben ; mert a bírák száma itt különböző volt. így Oppianicus elleni perben 32, Flaccus és Procilius fölött 50, Scaurus és Gabinius perében 70 bíró ítélt. Ha a felek az így kisorsolt birákkal meg voltak elégedve, a törvényszék megalakultnak tekintetett.
Azonban, ha az első sorsolás bármi oknál fogva nem tetszett, a mit indokolni sem tartoztak, a kisorsolt bírák ellen a mai sajtóvétségi tárgyalásainknál is szokásos módon visszavetési joggal (reiectio) élhettek és pedig először a vádló, azután a vádlott. Ily reiectioról tesz említést Cicero: pro Sulla c. 33., in Verr. act. I. c. 5. A visszavethető bírák száma, ha nem is volt korlátlan, mégis jelentékeny lehetett. A Sulla által életbe léptetett lex Cornelia lényeges megszorítást eszközölt és mindegyik félnek csak három hiró visszavetését engedte meg. Cic. in Verr. act. II. 1. II. 31. „quibus ne reiiciendi quidem amplius, quam trium iudkum, praeclarae leges Corneliae faciunt potestatem. “ De ezen megszorítás is Sulla többi intézményének sorsában részesült.

Az el nem fogadott bírák helyét természetesen másokkal kellett betölteni és ez a subsortitio által eszközöltetett. Ugyanis a kérdéses quaestio elnöke újólag annyi nevet húzott ki az urnából, hogy az első sorsolásból fenmaradtak hozzáadásával a törvényes szám kikerült. Cicero in Verr. act. II. 1. I. 19.
„Cur ea, quamdiu alium praetorem cuum iis iudicibus, quos in horum locum subsortitus eras, de te in consilium iturum putasti, tamdiu domi fuerunt" etc. Valószínű, hogy a felek másodszor is élhettek visszavetési jogukkal, legalább ezt mutatja Cicerónak következő nyilatkozata. In. Vatin c. 11. „Et quoniam crebro usurpas, legem te de alternis consiliis reiiciendis tulisse."

Az eddig leirt eljárást egészen át akarta alakítani Pompeius Kr. e. 52-ben. Milo perében ugyanis akként intézkedett, hogy a bíráskodásra jogosított három rendből ö maga mint ezen évbeli egyedüli consul 300 bírót választott és ezek előtt megkezdődtek a tulajdonképpeni tárgyalások vagy legalább a tanúvallomások. A tanúk kihallgatására három nap rendeltetett és ez után az elnök a 300 bíró közül választott nyolcvanegyet a vád és véd-beszéd meghallgatására. Miután ezek is befejeztettek csak akkor vethetett vissza mindegyik fél tizenötöt és így magában az ítélethozásban ötvenegy bíró vett részt. Azonban ezen újítás már a legközelebbi években nem alkalmaztatott.
A bírák választásánál követendő másik eljárás, az editio iwMcum csak kivételesen egyik-másik perben fordult elő és itt is igen különbözöképen történt. Ennek egyik módját a lex Servilia repetundarum olyképpen határozta meg, hogy először mindkét fél kíilön-külön száz bírót jelöl ki, ezután mindegyik fél a másiknak jelöltjei közül ötvenet visszautasítván, összesen csak százan maradtak és ezek voltak a quaestio bírái.
A lex Cornelia ezt az egész eljárást eltörölte és helyébe a sortitiot és subsortitiot rendelte. Azonban a lex Licinia de sodalitiis azon módosítással állította vissza, hogy a vádló nevezze meg a bírákat. (Cic. pro Plane. 17.) Ez pedig úgy történt, hogy a bírák azon évbeli jegyzékéből négy tribust terjesztett elő (p. Plane. 16.), melyek közül a vádlott egyet visszavetett, mire azután a többi három tribusbeli tagok lettek a kérdéses per bírái. (Cic. Att. IY. 15.) A vádló tehát mintegy kinevezte a bírákat, a nélkül, hogy a vádlottnak joga lett volna még egyeseket is visszavetni.
Különben akár az egyik, akár a másik mód szerint választattak is meg a bírák, általános szabály volt, hogy azonnal esküt kellett tenniök és innen esküdteknek, iurati homines vagy egyszerűen iurati is neveztettek. Pro Sulla c. 7. Ezen előkészületek befejezése után egyenesen meg lehetett kezdeni a tulajdonképeni tárgyalást; de ha az idő már későre járt, a tárgyalásra új határnap tűzetett ki. Azonban ilyenkor a megválasztott bírák neveit jegyzékbe foglalták és a praetor ezt lepecsételve magánál őrizte. (Cic in Verr. act. I. c. 6.)

A tárgyalás sorrendje abból állott, hogy először a vádló, utána a vádlott, illetve ügyvédeik összefüggő beszédben előadták az okokat és ellenokokat, melyek a vádló bűnösségére vagy ártatlanságára vonatkoztak; ezután következett a bizonyítás és az ítélethozás. Ez volt a szabály és Pompeiusnak az említett intézkedéséig nem is szenvedett kivételt. Ha Cicero néhány beszédében már előbb kihallgatott tanúkról tesz említést, azok nem oly perekről szólnak, melyek az első tárgyalással befejeztettek, hanem olyanokról, melyekben még egy tárgyalás, tehát még egy vád és védbeszéd tartatott. Ennélfogva, midőn valamely per egy tárgyalással véget ért, a sorrend nem változott. Ily perben tartotta Cicero „pro Archia poeta“ beszédét; a tényállás egyszerű volt és így további védelemre nem szorult.

Bonyolódottabb volt az eljárás, midőn a tárgyalást több alkalommal vagy több napon át kellett tartani. Ugyanis, ha az első tárgyalás alatt nem hozatott annyira tisztába a per, hogy abban a bírák érdemlegesen Ítélhettek volna, az elnök ezen kifejezéssel élt: amplius (se. cognoscendum) és új tárgyalás kitűzése (ampliatio) vált szükségessé. (Cic. pro Cluent, c. 28.) Ily ampliatio nemcsak egyszer történhetett, hanem többször is, míg a vádlott bűnössége vagy ártatlansága kellőleg ki nem deríttetett.
A tárgyalás elhalasztásának másik neme volt a comperendinatio, mely szerint az a harmadik napra (dies perendinus) tűzetett ki és ez által a tárgyalás két szakaszra - actio prima et secunda - osztatott, de azért egységes egészet képeztek és csak a második actio után tekintetett a per befejezettnek. Míg az ampliatio tulajdonképpen az első tárgyalás ismétlése, a comperendinatio annak folytatása volt a következő sorrenddel: vádbeszéd, védbeszéd, bizonyító eljárás (actio prima); azután új vádbeszéd, új védbeszéd és új bizonyító eljárás (actio secunda), végül pedig ítélethozás. Lex Servilia Glaucia in Verr. act. II. 1. I. c. i).
A törvényhozás intézkedései az igazságszolgáltatás körül eredménytelenek maradnak, ha a feleknek szabadságukban áll beszédeiket és a bizonyító eljárást tetszésök szerint megnyújtani. A római embernek hajlama az agyonbeszélő politikára szükségessé tette, hogy úgy a vádló mint a védő beszédének tartamát bizonyos időre korlátolják.

Ezen idő különböző bűnügyekre különböző volt. Pompeius azon újítást hozta be, hogy minden perben egyenlő óraszámot állapított meg és pedig a vádlónak két, a vádlottnak három órát engedett beszédének elmondására (Cic. Brut. c. 94); de csakhamar visszatértek a régi szokáshoz.
A bizonyító eljárás idejét ugyan törvényben kimondani nem lehetett, mert az a tanuk és okmányok számától, továbbá az ügyvédek gyakorlottságától is függött, hanem e tekintetben az elnök intézkedett a visszaélés ellen. Az eljárás in iudicio, melynek sorrendjéről imént szülöttünk, három részre oszlott: beszédek (actiones), bizonyítás (probatio), itélethozás (sententiae látio.)

A törvényszéki beszédek két része vonja magára figyelmünket. Az egyik rész az, melyben a vádlott életét általában támadták meg vagy védelmezték, és ez a beszéd elejére esik; a másik a befejezés, melyben az ügyvédek a bírák érzelmére törekedtek hatni. Mindkét résznek volt a rómaiaknál jelentősége és az alapja még a néptörvényszékek bűnügyi tárgyalásában keresendő, hol az ítélethozás alkalmával nem szigorúan a jog, hanem a többség .érzülete volt irányadó és e tekintetben a quaestiones perpetuae sem tagadhatta meg eredetét. Hagyományos szokás volt, hogy a bűnvádié a vádlott előéletét gonosznak, megvetendőnek tüntette fel, a védő pedig e szemrehányásokat iparkodott eloszlatni. Ilyen Cicero legtöbb védbeszéde pld. pro Sulla, pro Coelio, pro Murenay. pro Plancio.
A bizonyítás (probatio) nem annyira az obiectiv bizonyosság felderítésére, mint inkább a bírák subiectiv meggyőzésére volt irányozva. A bizonyítás vagy közvetlen vagy közvetett volt; abban a bizonyítékok egyenesen a kérdéses bűntényre vonatkoztak, ebben csak a hozzájuk kapcsolt következtetés által hozattak vele összefüggésbe.
A bizonyítékok vagy személyekből azaz tanúkból (testes) állottak, vagy tárgyakból (általában okmányok, tabulae), vagy a római felfogás szerint a személyek és tárgyak közé sorzott rabszolgákból (servi), a kik, mint látni fogjuk, a bizonyítás végett sajátszerü bánásmódban részesültek.

Tanúnak (tertis) olyan szabad embert neveztek, a kit a vádló vagy vádlott azért állított a törvényszék elé, hogy ott lelkiismeretesen vallja meg azt, a mit a kérdéses ügyről tud. Lényeges föltétel volt a testis-nél a szabad állapot, mert a rabszolgák nem ezen a néven neveztettek.
A szabadok tanúképességét a bűnügyekben sem nemi különbség, sem erkölcsiség, sem életkor nem korlátolta. Cicero koráról határozottan tudjuk, hogy a nők tanúskodtak a törvényszék előtt. Így a Verres elleni perben a kiskorú Malleolus anyja és nagyanyja a bírák előtt vallomást tettek. (Cic. in Verr. act. II. 1. I. c. 37). Publius Clodius elleni perben Caesar anyja, Aurelia és nővére, Julia is tanúskodtak. Suet. Caes. 74. „in Publium Clodium Pompeiae uxoris suae adulterum atque eadem de causa pollutarum caeremoniarum reum, testis citatus negavit se quicquam comperisse, quamvis et mater Aurelia et soror Julia apud eosdem iudices omnia ex tide retulissent. “
Hasonlóképen Ceres papnői vallomásra szóllítattak fel Verres templomrablása felöl (Cic. in Verr. act. II. 1. IV. 45). (Tac. Arm. II. 34.) Cicero korában más irányban sem találjuk a tanúképesség korlátozását. L. Flaccus ellen görögök tanúskodtak, kik közül Nicomedesről az mondja Cicero, hogy lopás és csalás miatt már el volt ítélve; Lysiasról pedig, hogy senatori méltóságot nyert, hanem megkárosítván az államot, azt ismét elvesztette, (pro Placc. 18.)
Mindketten tehát bélyegzett emberek voltak, mégis elfogadtattak tanúknak. Cicero a kiskorú Malleolust elővezette s azt mondja róla, hogy ez volt az első nyilatkozata, melyet fájdalom és panasz között a fórumon tett. (In Verr. act. II. 1. I. 37.) De a családi élet mindenkor oly tiszteletben tartatott a rómaiaknál, hogy a gyermek szülői ellen tanúképen fel nem léphetett.

Bizonyos rendszer a tanúkra nézve csak a császárság alatt hozatott be. Callistratus azt mondja (Thesaur. II. p. 753.), hogy meg kell vizsgálni a tanúk hitelképességét és azért mindenek előtt kipuhatolandó, váljon az illető fedhetetlen vagy megrovott előéletű, vagyonos vagy szegény, nyerészkedés, barátság vagy ellenségeskedésből szólna-e és ha e tekintetben gyanútlannak bizonyul, csak akkor engedtessék meg neki a vallomás. - A kiskorúak, peres felek rokonai és az erkölcstelenek kízárattak a tanúskodásból.
A dolog természete hozta magával, hogy a felek ügyvédei és a bírák nem léphettek fel tanúkul; de itt csak azon bírák értendők, kik az illető perben voltak ítéletet hozandók. Milo perében M. Cato az Ítélő bírák közt lévén, Cicero nem kérhette öt fel tanúságtételre, jóllehet ez hallotta Clodiusnak Milo élete elleni fenyegető nyilatkozatát; így meg kellett elégednie M. Favonius azon vallomásával, hogy neki Cato e fenyegetésről tett említést. Ellenben Verres perében a vádlott által bíróul el nem fogadott C. Cassius később mint tanú szerepelt. Cicero Verr. act. II. 1. III. 41. „Hunc tu in hac causa testem, Verres, habebis; quoniam iudicem ne haberes, providisti."
Valamint az ítélő bírák, úgy a felek ügyvédei sem léphettek fel egyszersmind tanúkul: Cicero Verres egyik zsarolásáról megjegyezi, hogy a vádlott védője, Hortensius, jobban tudja ezt, mint bárki más; de tanúvallomásától őt nem a vádlott ártatlansága, hanem a törvény kivétele fosztotta meg. In Verr. act. II. 1. II. 8. „Nonne te mihi testem in hoc crimine eripuit non istius innocentia, sed legis exceptio."

A tanúk vagy a vádlót vagy a védőt támogatták. Quintilian szerint a tanúk vagy önkéntesek, vagy olyanok voltak, kik kényszeríttettek a vallomástételre. Amazokat mindkét fél igénybe vehette, de az utóbbiakat csak a vádlók. Erre nézve a törvényes felszólítást testimonium denuntiare, testibus denuntiare, vagy egyszerűen denuntiare kifejezésben találjuk. Quint. Inst. Orat. V. c. 7. „Duo genera sunt testium aut voluntariorum aut eorum, quibus iudiciis publicis lege denuntiare solet; quorum altero pars utraque utitur, alterum accusatoribus tantum concessum est." Itt ugyan saját korának intézményéről szól Quintilian, hanem így volt ez már a respublicában is.

Cicero a Sex. Roscius mellett tartott beszédében elmondja, hogy Roscius Capito miképpen vezette félre az Ameria községnek Bullához küldött követeit. Ezt, úgymond, megtudhatnák a bírák maguktól a követektől, ha a vádló felszólítaná őket vallomástételre.
Pro Sex. Hőse. c. 88. „quod ex ipsis cognoscere poteritis, si accusator voluerit testimonium eis denuntiare. “ Cicero tehát mint védő nem szólíthatta fel a követeket, maguk pedig ily veszélyes perben nem akartak tanúk lenni. Flaccus melletti beszédében Cicero megcáfolja az acmonensicknek a vádlott ellen tett tanúvallomását és azt állítja, hogy más tanúk nem nyilatkoznának úgy; de azokat a vádló nem idézi meg (pro Flacc. 15).

A vádlónak ezen előjogát részint azon körülményből magyarázhatjuk meg, hogy az állam magán vádlókra hízván a gonosztettek üldözését, hozzá a szükséges eszközöket meg kellett nekik adnia, részint azon idegenkedésből, mellyel a rómaiak a vádaskodás iránt általában viseltettek; ellenben a vádlottat önkénytesen is elegen szokták támogatni. Igen szépen írja ezt körül Cicero a következőkben (pro Muren. c. 22.):
„Magnum est te comparare ea, quibus possis hominem e civitate, praesertim non inopem neque infirmum, exturbare, qui et per se et per suos et vero etiam per alienos defendatur. Omnes enim ad pericula propulsanda concurrimus et (pii non aperte inimici sumus et alienissimi in capitis periculis amicissimorum officia et studia praestamus. “
Különben a quaestiones perpetuae elnökei valamint hatalmat adtak a vádlónak a tanúk és okmányok előteremtésére, úgy segíthették a vádlottat is a védelmi eszközök megszerzésében; mert ezen viszonyokat a törvény nem szabályozta.

A vádló közvetlenül maga idézte meg a tanúkat, mint ezt a források világosan bizonyítják. Cicero két siciliai tanúról Heraclius és Epicratesröl panaszkodva beszéli (in Veri1, act. 11. 1. III. 27.), hogy Verres ellen őket meg akarta idézni, de ezek maguk is készeknek nyilatkoztak az iránt, hogy vele elmennek Rómába. Minthogy azonban Cicerónak előbb még több várost kellett bejárnia, abban egyeztek meg, hogy a meghatározott napon Messanában találkoznak; hanem Sicilia praetora L. Metellus, Verres barátja, őket visszatartóztatta.
Cicero ezután a quaestio repetundarum elnökétől, Clabriótól nyert felhatalmazásánál fogva (Glabrionis epistolis) hivatalosan felszólította őket a tanúskodásra és erről Sicilia kormányzóját is értesítette (nomina edidit Metello); de azok még sem érkeztek meg. Cicero itt határozottan kifejezi, hogy a megidézést személyesen teljesítette; nem is volt ideje, hogy a quaestio római elnökét tudósíthatta és ez külön rendeletet küldhetett volna.

Nem hagyhatjuk itt érintetlenül azon kérdést, hogy ki viselte a megidézett tanúknak a perek alkalmából felmerült költségeit? Ha a tanúk Rómában laktak, ez nem is került szóba; mert a római ember annyira érdeklődött, a nyilvános élet iránt, hogy szívesen töltötte idejének egy részét a fórumon, hol a törvényszéki tárgyalások tartattak. He ha a tanúk Italiának többi városaiból vagy a provinciákból valók voltak, megjelenésük érezhető költséggel járt. Ezen költséget a vádló, illetőleg a sértett fél viselte, mert a vádlott elitéltetése esetén az ennek vagyonából kárpótlást nyert.
Cicero azon beszédében, melyet Flaccus védelmére tartott, mondja (c. (i. 10.), hogy a vádló saját költségén hozta a tanúkat Rómába és itt házánál tartotta, kiknek, ha legkevesebb ingadozást mutatnak a vallomásban, nem lesz helyük, a hová a tárgyalás után visszamehetnének. Egy másik tanúról pedig, a ki a vádló házában halt meg, úgy nyilatkozik, hogy ennek halála könnyebbülésére lehet a vádlónak, mert egy nagyevő vendégétől szabadult meg. Cap. 17. „cuius mors te aliqua re levavit; edacem enim hospitem amisisti. “
A kincstár csak akkor viselte a tanúk költségeit, ha azok egyenesen az állam érdekében idéztettek meg. Cicero ugyanezen beszédében három tanúnak szemére veti, hogy az államot meg akarták károsítani; mert azt mondták, hogy kilenc szolgájuk van, pedig minden kíséret nélkül jöttek. Cap. IS. „Hi tres etiam aerarii nostri tabulas falsas esse voluerunt. Nam servos noveni se professi sunt habere, cum omnino sine comite venissent. “

A tanúk vallomásaitól az okmányokkal való bizonyításhoz átmenetet képeztek a községek és testületek Írásbeli tanúskodásai, melyekről a közönséges bűnperekben ugyan ritkán történik említés, hanem annál gyakrabban a politikai jellegű zsarolásoknál. Minthogy az efféle bizonyítványok többeknek közös megállapodása folytán szerkesztettek, jelentékeny figyelemben részesültek. Ezek oly iratok voltak, melyekben a vádlott megrovásának vagy védelmezésének okai és az illető község vagy testület képviselőinek nevei voltak megemlítve, kiknek száma kettő és négy között váltakozhatott.
Az ilyen irat neve testimonium publicum volt, mely különösen gyakran fordul elő Cicerónak Verres elleni vádiratában. Azonban a községek és testületek közreműködése a bűnpereknél nemcsak e bizonyítványaik megküldésében állott, hanem képviselőik tényleges szereplésében is nyilvánult; mert ezek rendesen beszédet tartva erősítek küldőik vádját vagy védelmezését. Verres perében Centuripae egyik követe oly hevesen szólott, hogy Hortensius öt nem tanúnak, hanem vádlónak nevezte (in Verr. act. II. 1. II. C» 4.)

A követeket a vádló vallomásra is kényszerít hette. Legismeretesebb Heiusnak, a mamertini követek vezetőjének az esete. Miután ezek az első tárgyalás alkalmával felléptek, hogy megbízatásukhoz képest Veriest dicsérjék, Cicero előléptette C. Heiust és kérdést intézett hozzá a szobrok és a teherszállító hajó felöl. Felelete által, melyet igazságnak megfelelően kellett adnia, a Messana részéről küldött dicséretet megsemmisíti (in Verr. act. II. 1. V. 38.) Nem kételkedhetünk az iránt, hogy a védőknek is jogukban állott kérdéseket intézni a vádat támogató követekhez. Ha a követek külön utasítást is kaptak községeik részéről. Enna három követét azon meghagyással bocsátotta útnak, hogy először keressék fel Verrest s kérjék tőle vissza Ceres és Victoria szobrait, s ha kérésüknek eleget tesz, ne lépjenek fel ellene (in Verr. act. II. 1. IV. 51.)


Folytatás: A bűnfenyítő eljárás II. rész