logo

IX December AD

Garanciális korlátozások

Az állami főhatalommal való visszaélés megelőzése érdekében vezették be azt a két híres garanciális korlátozást – az annuitást és a kollegialitást –, amelyeket a legtöbb római magistratusnál megtalálunk. Az annuitás egyrészt azt jelentette, hogy a magistratus hivatali ideje csupán egy esztendeig tartott, másrészt azt, hogy a következő évre nem volt újraválasztható. E szabályokat azonban később sokszor megsértették. Híres példája ennek Marius ötszörös folyamatos consulsága Kr. e. 104 és 100 között.

Az annuitás hátrányaként szokták emlegetni, hogy objektív oldalról akadályozta az állami szervek működésének folyamatosságát, és ily módon veszélyeztette az állam stabilitását, másrészt szubjektív oldalról lehetetlenné tette az államférfiúi tapasztalatok hasznosítását, hiszen mire a magistratus valamelyest beletanult a mesterségbe, már át is kellett adnia posztját utódjának. E hátrányokat nem lehet tagadni. Ez volt a hatalomkorlátozás, a hatalommal való visszaélés elleni garancia ára.
A rómaiak bölcsességét dicséri, hogy az annuitás hátrányait nagymértékben ki tudták küszöbölni. Az állam folyamatos működését az egymást évenként váltó magistratusokkal szemben a senatus megfelelően biztosította. E testület összetétele ugyan ötévenként módosult, de alapvetően nagyfokú állandóságot mutatott. Mommsen – aki jogászként a formális, alkotmányjogi szempontok szerepét hajlamos volt túlértékelni – úgy vélte, hogy a magistratusok jelentős hatalmi súlyt képeztek a jogilag inkább csak tanácsadói szerepet betöltő senatusszal szemben. Az újabb kutatások alapján azonban bizonyossá vált, hogy a consulok és a többi magistratus valójában a nagy hatalmú és tekintélyű senatus akaratának engedelmes végrehajtóiként működtek.
A magistratusi tisztségek betöltői általában inkább katonai, mint polgári szakértelemmel rendelkeztek. A szakértelem esetleges hiányát azonban megfelelően pótolták a tanácsadók, akikre – különösen a jogtudósokra – a római magistratusok rendszerint hallgattak. Helytelen lenne természetesen a helyzetet idealizálni. Tagadhatatlan, hogy az annuitásból mindig is adódtak nehézségek, és a köztársaság vége felé egyebek mellett az annuitás intézménye is tarthatatlanná vált.

Még sajátosabb, sőt kifejezetten különös intézmény a kollegialitás, amelynek értelmében a consuli tisztséget – amiként általában a többi magistratust is – két, egymással teljesen egyenrangú collega töltötte be. Ha a modern alkotmányjog nézőpontjából az annuitást célszerűtlennek nevezzük, akkor a kollegialitás kifejezetten abszurd. Ugyanis mindkét consul a teljes consuli imperiumot birtokolta. Ennélfogva az egyik consul elvileg bármit megtehetett, akár a másik megkérdezése nélkül is. Mégis, ha társa tiltakozott a tervezett intézkedés ellen (intercessio = vétójog), akkor az nem volt végrehajtható.
Elvileg így bármikor patthelyzet alakulhatott ki, amikor is a magistratusok egymást mintegy megbéníthatták. Ez azonban viszonylag ritkán következett be. Említettem már, hogy a magistratusok alapvetően a senatusi akarat engedelmes végrehajtóiként működtek. Végső esetben pedig bármelyik consulnak joga volt arra, hogy – a senatus egyetértésével, de a népgyűlés véleményének kikérése nélkül – dictatort nevezzen ki. E döntése ellen kollégája nem élhetett intercessióval.
A dictatura intézménye azon a bölcs felismerésen alapult, hogy amennyiben az állam léte, működése veszélybe kerül, fontosabb az állam megmentése, mint a hatalommal való visszaélés garanciáinak fenntartása. És hogy a garanciákból is maradjon valami, a dictator teljhatalma legfeljebb hat hónapig tartott.

A kollegialitás jogi értelemben a consulok között semmiféle hivatalos hatáskörmegosztást nem tett lehetővé. A gyakorlatban mégis előfordult, hogy a két consul megállapodott egy bizonyos tényleges hatáskörmegosztásban. Olykor sorshúzás útján döntötték el, hogy melyikük álláspontja legyen egy adott kérdésben irányadó. Gyakoribb volt ennél az időszakos hatalommegosztás, amikor is általában úgy egyeztek meg, hogy polgári ügyekben havonként, a hadsereg vezérletében pedig naponként váltsák egymást, kivéve természetesen, ha különböző hadseregeket vezettek.
E korlátozásokkal szemben áll a főmagistratusokat megillető imperium viszonylagos teljessége. Ehhez a modern közjoggal ellentétben álló hagyományhoz a rómaiak a köztársasági korszakban végig ragaszkodtak. Az imperium teljességéből következik például, hogy a consulok és a praetorok a náluk alacsonyabb rangú magistratusok (nem ideértve a censort és a néptribunust) hatáskörébe intercessióval bármikor beavatkozhattak, továbbá az új feladatok ellátására általában nem hoztak létre külön magistratusokat.

Amikor a Licinius–Sextius-féle törvények értelmében 367-től az egyik consult a plebejusok közül kellett választani, a consulok kezéből gyakorlatilag kivették a bíráskodási hatalmat, és azzal az újonnan felállított patríciusi magistratust, a praetort bízták meg.
A praetort is évente választották, de a kollegialitás elve a praetoroknál Kr. e. 242-ig nem érvényesült, vagyis egyszerre csak egy személy töltötte be e tisztséget. A praetor mint collega minor a consulok helyettese volt. A consulok 12 lictorával szemben őt a városon kívül 6, a városon belül 2 lictor kísérte.

A consulhoz hasonlóan a praetort is imperium illette meg, amelyet azonban a consulok imperium maiusával szembeállítva imperium minusnak neveztek. Ez a szembeállítás azonban némileg csalóka. A praetor ugyanis a consulok imperiumát helyettesítés címén annak teljes terjedelmében gyakorolhatta, ugyanakkor a praetort kizárólagosan megillető és imperiuma legfontosabb területét képező bíráskodási hatalmat (iurisdictio) a consulok 367 után legfeljebb intercessio formájában gyakorolhatták.
Az évenként megválasztott praetorok száma 242-ben kettőre, majd a köztársaság végéig fokozatosan tízre emelkedett. Az újabb praetorok is imperiummal rendelkeztek, de csak a rájuk bízott szakfeladatokat látták el. A praetura 337-ben nyílt meg a plebejusok előtt.

A praetorok rendkívül nagy, mondhatni döntő szerepet játszottak a római jog fejlesztésében. Fehér fatáblán közzétett hirdetményeikkel, az edictumokkal – amelyeket sok esetben nem is ők, hanem a tanácsadóikként működő jogtudósok fogalmaztak – kiegészítették, majd egyre gyakrabban de facto hatályon kívül helyezték a népgyűlések által hozott, bronzba vésett törvények (lexek) elavult szabályait.
Jogszabályalkotó hatáskörük ugyan nem volt (praetor ius facere non potest), de jogfejlesztő tevékenységüket mindenki elismerte, és a praetor által kialakított új szabályok később – a rómaiak fontolva haladása miatt sokszor csak évszázadokkal később – felkerültek a bronztáblákra is.



Földi András