logo

XXVIII Novembris AD

Arisztokratikus-timokratikus állam

Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy a római köztársaság mindvégig arisztokratikus-timokratikus állam volt, amelyben általában csak az előkelő származású és vagyonos férfiaknak nyílt lehetőségük arra, hogy magasabb közjogi pozíciót nyerjenek el. A patríciusokból és a vagyonos plebejusokból alakult ki az ún. hivatallal szerzett nemesség, a nobilitas, amely a hatalom valóságos birtokosa volt Rómában.

Kevésbé szokták hangsúlyozni – holott szintén szembetűnő – a római államszervezet, sőt az egész római társadalom katonai jellegét. A főmagistratusok imperiuma, a népgyűlések katonás jellege, sőt a magánszférában a pater familias abszolút hatalma családtagjai felett: ez a mindent átható militarizmus az ókori Róma egyik legkülönösebb paradoxona. Hiszen más szempontból a világtörténelemben éppen Róma képviseli – Claude Nicolet francia történész szavaival – a ”polgárok szervezeteként működő állam” utolsó, sőt talán egyetlen példáját. Mert amiként a paraszti mentalitás talaján Rómában jöhetett létre az ókor legfejlettebb jogrendszere és maga a jogtudomány, úgy a militarizmus talaján szintén Rómában született meg a világtörténelem egyik legpolgáribb, legcivilebb állama, amelyre azóta is csodálattal és nosztalgiával gondol az utókor. Ezt a nosztalgiát fejezi ki Saint-Just híres mondása, amely szerint a világ üres a rómaiak óta.

De re publica című művében Cicero kifejti, hogy egy államforma csak akkor maradhat fenn huzamosabb ideig, ha az államban kiegyensúlyozott viszonyok uralkodnak, tehát ha a magistratusok elegendő hatalommal (potestas), a senatus elegendő tekintéllyel (auctoritas), a nép pedig elegendő szabadsággal (libertas) rendelkezik. Valójában a hatalom lényegében a senatus kezében volt. Sem a magistratusok, sem a népgyűlések nem képezhettek valóságos ellensúlyt a Róma leghatalmasabb urait tömörítő senatusszal szemben.
A magistratusok már csak rövid hivatali idejük miatt sem kerekedhettek a senatus fölé, a népgyűlések politikai szerepét pedig alapvetően korlátozta az a tény, hogy a népgyűlés elé csak olyan kérdések kerülhettek, amelyeket a magistratusok előterjesztettek.

A római köztársaság nem fejlődött az athénihoz hasonló demokráciává. Amikor az arisztokratikus-timokratikus köztársasági államszervezet válságba jutott, nem a demokráciában, hanem a principátus megteremtésében találták meg a kiutat. Nem biztos azonban, hogy a demokrácia hiányát Rómában fogyatékosságnak kell tekintenünk.
Elméletileg sok racionális érvet lehet felhozni a demokrácia ellen, és az elit uralmának szükségszerűsége mellett. Hiszen az arisztokrácia a szó eredeti értelmében a legjobbak (görögül arisztoi, latinul optimates), tehát a szellemi és erkölcsi erényekben legkiválóbbak uralmát jelenti. Nem nehéz belátni, hogy elvileg az szolgálná leginkább az egész társadalom érdekét, ha a szellemi és erkölcsi elit uralkodhatna – szükségszerűen a többség felett. Ezért akarta Platón a filozófusokra bízni az állam irányítását.
Ez azonban a történelem tanúsága szerint utópia. A legjobbak uralma gyakorlatilag nem valósítható meg, mégpedig a legkevésbé a közjogi egyenlőtlenség útján, az elit előjogairól pedig a nagy francia forradalom óta még fenntartásokkal sem illik beszélni.

A rómaiak még nem ismerték az egyenlőség eszméjét. Igaz, hogy a rabszolgaságot a művelt rómaiak természetellenesnek tartották, de a szabadok közötti jogegyenlőtlenség helyességéről meg voltak győződve.
A gyakorlatias rómaiaknál ez a meggyőződés nem annyira az előkelő rétegek szellemi és erkölcsi fölényének érzetén, hanem inkább azon a tényen alapult, hogy az adók és a katonai szolgálattal járó terhek nagyobb részét – mivel a polgárok vagyonukkal arányban álló fegyverzet kiállítására voltak kötelesek – a vagyonos rétegek viselték, ráadásul háború idején a vagyonos polgárok mint nehézfegyverzetű gyalogosok, illetve lovas katonák egy ideig az első sorokban harcoltak, így nagyobb veszélynek tették ki magukat. Úgy gondolták, hogy joggal igényelnek számarányuknál nagyobb beleszólást a közügyekbe. Nem lenne ezért igazságos, ha az arisztokratikus-timokratikus római köztársaságot modern mérce alapján ítélnénk meg.



Földi András