logo

XXVIII Novembris AD

A néptribunus és az aedilis plebis

A plebejusok régtől fogva önálló politikai (és valószínűleg vallási) szervezettel rendelkeztek, amely szinte mint állam az államban működött. A plebejusi magistratusok (a néptribunus és az aedilis plebis) mellett e szervezet fontos része a plebejusi népgyűlés, a concilium plebis. E plebejusi intézmények kialakulásáról nagyon keveset tudunk.
A legrégibb plebejusi magistratus alighanem az aediles plebis, akik elnevezésükből következtethetően (aedes = templom) eredetileg a plebejusi templomok (kezdetben az Aventinuson levő Ceres-templom) felügyelői lehettek, de 367-től az egész populus Romanusra (tehát a patríciusokra is) kiterjedően általános rendészeti feladatokat láttak el, az aedilis curulisekkel együttműködve.
Curulisi rangú kollégáikkal szemben azonban a plebs aediliseit bíráskodási jog nem illette meg. Ezen a területen is érvényesült az annuitás és a kollegialitás: a plebejusi népgyűlés által évenként megválasztott két plebejusi aedilis működött egymás mellett.

A hagyomány szerint a 494-ben történt állítólagos első kivonulás (secessio) eredményeként létesült a néptribunátus intézménye, kezdetben két, később tíz, a plebejusi népgyűlés által évenként megválasztott tribunussal. Itt is érvényesült tehát mind az annuitás, mind pedig a kollegialitás elve.
A néptribunusok a plebejusi ”állam” consulainak mondhatók: ők hívták össze a plebejusi népgyűlést, azon ők elnököltek, előterjesztették a néphatározatok (plebiscitumok) javaslatait. A néptribunusok eleve sok, később egyre több közigazgatási és igazságszolgáltatási hatáskörrel is rendelkeztek, például letartóztatást rendelhettek el, bírságot szabhattak ki, de legfontosabb jogosítványuk a segítségnyújtási jog (ius auxilii) és az ennek keretébe tartozó vétójog (ius intercedendi) volt. Az utóbbi révén a dictator (és talán a censor) kivételével valamennyi magistratus intézkedését hatálytalaníthatták.

A tribunusok vétójoguk révén a törvényjavaslatok magistratusi előterjesztését meg tudták ugyan akadályozni, de a népgyűlés által elfogadott törvényeket és a senatus döntéseit nem hatálytalaníthatták. Kiemelkedő pozíciójuk garanciájaképpen személyük szentnek és sérthetetlennek (sacrosanctus) minősült, így aki őket megsértette, azt – vallási alapon – akár meg is lehetett ölni. Ugyanakkor a tribunusi hatalom a város területén kívül már nem érvényesült: ott a tribunusok is ugyanúgy alá voltak vetve a consul hatalmának, mint bármely más polgár. Annak érdekében, hogy a tribunusok valóban elláthassák feladatukat, kapujuknak éjjel-nappal nyitva kellett állnia, és a várost egész napra nem hagyhatták el.

A plebejusok fokozatos egyenjogúvá válásával nemcsak a plebejusi aedilisek, hanem a néptribunusok szerepe is megváltozott: a plebs védelmezőiből fokozatosan a senatus (ill. az abban reprezentált politikai erők) eszközeivé váltak a magistratusok ellenőrzésében. Ezzel összefüggésben közjogi pozíciójuk is megerősödött: jogot nyertek arra, hogy részt vegyenek a senatus ülésein – eredetileg a tribunusoknak csak ahhoz volt joguk, hogy közemberek módjára az ajtónál elhelyezett padon (subsellium) ülve hallgathassák a senatus tanácskozását –, később fel is szólalhattak, sőt (talán csak a 2. század végétől) megkapták a senatus összehívásának (ius agendi cum patribus/senatu) addig csak a főmagistratusokat megillető jogát is.

A néptribunusi tisztség és az egész köztársasági államszervezet elfajulásának szomorú példája Clodius tribunátusa Kr. e. 59-ben. Clodius, aki csak a bírák megvesztegetése révén lehetett büntetlen előéletű, abból a célból, hogy tribunussá választhassák, örökbe fogadtatta magát egy plebejussal, sőt előkelő nevét is a népies kiejtésnek megfelelően Claudiusból Clodiusra változtatta. Tribunusként ő eszközölte ki Cicero száműzését, és többi politikai ellenségét is rettegésben tartotta.



Földi András