logo

XXVIII Novembris AD

A magistratusok

A köztársaságnak kezdetben csak két (esetleg három) magistratusa volt, akiknek a hatalom gyakorlásához egyébként is csak igen kis létszámú apparátus állt rendelkezésére. A későbbiek során a magistratusok száma fokozatosan növekedett, és a köztársaság utolsó három évszázadában már igen bonyolult struktúra alakult ki. Ez a struktúra kissé leegyszerűsítve a következőképpen vázolható: az állam élén a két consul állt, helyettesük volt az elsősorban igazságszolgáltatással foglalkozó praetor (később praetorok). Rangban utánuk következtek az elsősorban rendészeti feladatokat ellátó aedilis curulisek, majd a pénzügyekkel foglalkozó quaestorok.
Nagyjából az aedilis curulisekkel voltak egyenrangúak az eredetileg a plebejusok érdekeit képviselő néptribunusok és a plebejusi aedilisek. A legnagyobb tekintélynek a vázolt hierarchiába éppen kiemelkedő pozíciójuk miatt nehezen besorolható censorok örvendtek, azért is, mert censor csak consulviselt ember lehetett. A felsoroltakon kívül több mint harminc egyéb magistratusról tudunk.

A fejlett köztársaság magistratusait többféleképpen is csoportosíthatjuk: voltak parancskiadásra és állami kényszer alkalmazására is kiterjedő hatalommal (imperium) és ehhez képest szűkebb körű hatalommal (potestas) felruházott magistratusok. Az imperiummal rendelkező magistratusok (pl. a consul, a praetor és a dictator) is rendelkeztek potestasszal, sőt a consulok hatalmát gyakran consularis potestasnak is nevezték.
Megkülönböztethetőek továbbá a curulisi (bizonyos jelvényekkel rendelkező, előkelőbbnek tekintett magistratusok, az imperiummal rendelkező magistratusok mellett ilyen a censor és az aedilis curulis) és nem curulisi magistratusok, valamint a rendes és rendkívüli magistratusok (az utóbbiak közé tartozik pl. a dictator és az interrex).

A legtöbb magistratust a népgyűlések évenként választották. A magasabb rangú magistratusokat (consul, praetor, censor) a comitia centuriata, az alacsonyabb rangúakat a comitia tributa, a plebejusi magistratusokat pedig a plebejusok gyűlése (concilium plebis) választotta. Az imperiummal rendelkező magistratusokat és a censort megválasztásuk után formálisan még a comitia curiatának is meg kellett erősítenie.

A tisztségek betöltését igen bölcsen – ha nem is demokratikusan – szabályozták. Ahhoz, hogy valaki a politikai pályán elinduljon, eleve jelentős vagyon, meghatározott életkor és előkelő származás volt szükséges. Mindez már a kezdő politikusoknál is nagy valószínűséggel garantált bizonyos fokú műveltséget, közéleti jártasságot. Egy idő után pontosan meghatározták a különböző magistraturák betöltésének sorrendjét (cursus honorum), és azt is, hogy az egyes magistratusok elnyeréséhez minimálisan milyen életkor szükséges. Eszerint először quaestor (legalább 30 évesen), majd aedilis curulis (37) vagy néptribunus (36), azt követően praetor (40), majd consul (43) lehetett valaki. Censor vagy dictator csak consulviselt személy lehetett.

A köztársaságkori magistratusok tevékenységük ellátásáért semmiféle díjazásban nem részesültek. Az a tény, hogy a római magistratusok megbízatásukat ingyenesen látták el, a rómaiak gondolkodásmódjából törvényszerűen következett. A római polgárok ugyanis, különösen a földbirtokaik jövedelméből élő előkelőek, méltatlannak, sőt megalázónak tartották, hogy pénzért végezzenek bármiféle tevékenységet.
A pénzért végzett munkát a rabszolgaságba süllyedéshez hasonlónak tartották. A magistraturák betöltését nem munkavállalásnak, hanem különleges megtiszteltetésnek tekintették. Föl sem merült, hogy ezért díjazásban részesülhetnének.

Az ingyenes működésnél is meglepőbb, hogy a római magistratusoknak bizonyos közcélú kiadásokat saját magánvagyonukból kellett fedezniük. Ebben a körben a legnagyobb teher az aedilis curulisekre hárult, akiktől elvárták, hogy nagyrészt saját költségükön rendezzék meg a hivatalos állami játékokat, rendezvényeket, amelyek minden polgár számára ingyenesek voltak. Igaz, hogy ez egyúttal választási propagandaként is szolgált, mert aki fényesebb, emlékezetesebb játékokat rendezett, az később nagyobb eséllyel indulhatott a praetor-, majd a consulválasztáson. De az előkelő és gazdag polgárok erkölcsi kötelességüknek is érezték, hogy bizonyos közcélú kiadásokat vállaljanak, elsősorban pedig azt, hogy a nép szórakoztatásáról saját költségükön gondoskodjanak.
Agrippa, Augustus korának nagyvonalúságáról ismert politikusa, aedilisi éve alatt (K. e. 33) magára vállalta a közfürdők fenntartásának teljes költségét, így a római nép akkor ingyen járhatott fürdőbe. Később szintén saját vagyonából állandó ingyenes belépést biztosító fürdőt építtetett (thermae Agrippinae). Sőt, magánvagyonából ő építtette a Pantheont is. Erre a tényre a Pantheon Hadrianus idején újjáépített épületén ma is emlékeztet a timpanon felirata. Bizonyos alkalmakkor a köztársaságkor végétől kezdve a consulok és a praetorok saját vagyonuk terhére pénzt, gabona- és színházjegyeket szórtak a nép közé.

A magistratusok ilyen kiadásait sokáig csak az esetleges hadizsákmányból való részesedésük ellensúlyozta, ami legfeljebb alkalmi, ám busás bevételt jelentett a győztes hadvezérek számára. Jobban megtérültek az áldozatok, amikor szokásossá vált, hogy a senatus a provinciák kormányzatára a volt magistratusokat küldte ki (promagistratusok), akik elsősorban a provinciai lakosság, de részben az államkincstár rovására is kárpótolni tudták magukat a magistratusuk betöltése idején elszenvedett anyagi veszteségekért. Nem lehet tagadni, hogy – különösen a köztársaság utolsó századaiban, ill. a provinciákban – igen sok és súlyos visszaélés történt: e vonatkozásban a híres Verres-per csak a jéghegy csúcsa.

Hozzátehetjük persze, hogy a díjazás hiánya a szegényebbek számára reménytelenné tette a politikai karriert, a játékok megrendezésének kötelezettsége pedig egyenesen kizárta annak lehetőségét, hogy jelentős vagyon híján valaki aedilisszé váljék, hiszen akkor nem tudta volna a játékok megrendezését finanszírozni. Ha pedig szegényes, takarékos játékokat rendezett, akkor nagy valószínűséggel lemondhatott politikai pályafutásának folytatásáról.



Földi András