logo

IX December AD

A dictator

A rendkívüli magistratusok közül a legfontosabb a dictator (archaikus elnevezése: magister populi). Dictatort nemcsak a consul, hanem a senatus is kinevezhetett. Viszonylag kevéssé ismert tény, hogy a dictatura intézményét nemcsak végveszély esetén alkalmazták, hanem bizonyos sürgős, hatékony fellépést igénylő alkalmi feladatok elvégzése céljából is. Így például 363-ban azért neveztek ki dictatort, hogy az istenek kiengesztelése céljából verje be az évet jelző szöget, amelynek mágikus erőt tulajdonítottak, ám a szokással jó ideje felhagytak, 335-ben pedig azért, hogy összehívja a consulválasztó népgyűlést. Ezekben az esetekben legfeljebb nyugtalanság, illetve feszült politikai helyzet, de semmiképpen sem végveszély indokolta dictator kinevezését, amelyet egyébként mindkét alkalommal a senatus eszközölt.

A dictatura kivételes, rendkívüli jogintézmény volt, a dictator csak akkor kapott teljhatalmat, ha azt az adott helyzet, illetve az államérdek indokolta. Ilyen érdek hiányában – mint az említett két esetben – a dictator csak a célnak megfelelően korlátozott hatáskört kapott. Ez összhangban van azzal a római jogban már ismert és ma is irányadó szabállyal, miszerint a kivételeket megszorítólag kell értelmezni. E jogelv tükröződik abban is, hogy a dictator hivatali ideje nem okvetlenül, hanem legfeljebb volt hat hónap. Ha a veszély elmúlt, vagy az őt kinevező consul hivatali ideje lejárt, a dictatornak le kellett mondania.
A kollegialitás hiányát – tehát azt, hogy a két consul helyett egy dictator áll az állam élén – mondhatni matematikai pontossággal ellensúlyozta a maximálisan féléves hivatali idő. Ugyanilyen következetes arányosság tükröződik abban, hogy a dictatort annyi lictor (24) illette meg, mint a két consult együttesen, persze csak feleannyi ideig. 356-tól plebejus származású dictatorokról is tudunk.

A dictatura hasonlít a modern alkotmányjogokban ismert rendkívüli állapothoz. A dictator kezében összpontosult a végrehajtó és bírói hatalom teljessége, míg a rendes államszervek a dictatura idején csak erősen korlátozott hatáskörrel vagy egyáltalán nem működtek.
A dictatura nemcsak a rendes államszervek, hanem az egyes polgárok jogainak korlátozásával is járt, így például dictatura idején szünetelt a büntető ítélet ellen a népgyűléshez való fellebbezés lehetősége (provocatio ad populum). A dictator maga nevezte ki minor collegájaként a szintén imperiummal rendelkező, de neki alárendelt lovassági főparancsnokot (magister equitum). Utóbbit hat lictor illette meg, kifejezve, hogy közjogi rangja a szintén imperium minusszal rendelkező praetoréhoz volt hasonló.

A dictatura eredeti formájában csak a 3. század végéig funkcionált. Háttérbe szorulásának oka az volt, hogy a tribunusi vétójog a dictator ellen is alkalmazhatóvá vált. Gaius Gracchus fellépése (Kr. e. 121) óta többször is előfordult, hogy a senatus ún. senatus consultum ultimummal mintegy rendkívüli állapotot hirdetett ki, és a consulokat minden szükséges intézkedésre felhatalmazta (videant consules ne quid detrimenti res publica capiat: ügyeljenek a consulok arra, hogy az állam ne szenvedjen semmilyen kárt). Ezzel a dictatura sajátos, új formája jött létre, ami azonban már a köztársaság válságát jelezte.
Sulla határidő nélküli dictaturája ismét más kormányformát jelent, ahogyan Caesar dictaturájának sincs sok köze a második Romulusnak is nevezett Camillus nevével fémjelezhető intézményhez.



Földi András