logo

X December AD

A végrehajtó hatalom Rómában

A végrehajtás feladata, hogy a törvényhozás által megalkotott törvényeknek megfelelően alakítsa a társadalmi viszonyokat. Emellett maga is alkot rendeleteket olyan területeken, ahol szabályozásra ugyan szükség van, de az. nem igényei törvényalkotást. Azonban a rendeletek sohasem lehetnek ellentétesek a törvényhozás által alkotott törvényekkel.
Mint látni fogjuk Rómában nem volt olyan testület, amely a végrehajtó hatalmat kizárólagosan birtokolta, úgy mint általában a modern államok kormányai. Mivel Rómának jelentős számú magislratusa volt, így ezek közül csak a jelentősebbekkel foglalkozunk. 


A. A királyság magistratusai.
A királyság kialakulását illetően egyetérthetünk Ejuryval, miszerint a legerősebb nemzetiség feje hosszabb folyamat eredményeként magához ragadta a hatalmat a többi nemzelségfő felett. A király halála után az új király megválasztásáig interrexek uralkodtak, váltva egymást. Az új király személyére az interrex tett javaslatot a senatus jóváhagyásával, majd a népgyűlés választotta meg. Keil szerint a legkorábbi időkben a népgyűlés szavazata nem is kellett az interrex egyszerűen kinevezte az új királyt. Ez volt a creatio. Diána következeit az inauguratio. Ez egy sacralis cselekmény volt, amikor az új királyt elfogadtatták az istenekkel. Mivel a király imperiummal még nem rendelkezett, szükséges volt, hogy a nép ezt ráruházza a népgyűlés szavazatával.

A király mind a három hatalmat egyesítette magában Ő volt a főpap, ő is kormányzott. Őrködött a közrenden, rendeleteket alkotott, adót vetett ki. felosztotta a földterületet, tagokat nevezett ki a senatusba stb. S végül ő volt a legfőbb bíró és a legfőbb hadúr. Mint bírónak az ítélete ellen fellebbezésnek helye nem volt. Hadúrként annyi korlátozása volt, hogy a népgyűlés beleegyezése nélkül nem indíthatott háborúi
Tehát mint látható a király minden hatalommal bírt, s ez végül zsarnoksághoz vezetett. Ezért bukott meg a római királyság, s lépett helyébe i. e. 510-ben a köztársaság, amely a főhalaimat úgy osztotta meg a magistratusok közölt, hogy az ne vezethessen egyeduralomhoz. A vizsgálódás szempontjából a köztársaság alkotmánya a legérdekesebb, mert ebben a korban épültek ki a hatalommegosztás formái, s ez az alkotmány hozott létre olyan erős és szilárd államrendet, amely megalapozta Róma hatalmát. S ez az alkotmány mulatta meg azt is, hogy hogyan lehet úgy gyakorolni és birtokolni a hatalmat, hogy az ne forduljon ál egyeduralomba, azaz kiépítene az alkotmánybiztosítékok rendszerét, alapját pedig a népszuverenitás képezte.
Erre utal Jolowicz : "... but it is true generally that magistrates were not responsible in the civil courts for acts done itt virtue of their imperium at any rate during their term of office.“


B. A köztársasági magistratúrák.
A magistratus egyrészt jelentette a tisztséget, másrészt pedig az azt betöltő személyt. Ahhoz, hogy valaki magistratus lehessen két feltételnek kellett fennállnia. Az egyik feltétel az volt, hogy a magistraturát betöltő személyt a népgyűlés válassza meg, a másik, hogy hatásköre Rómára, vagy Róma területére is kiterjedjen. A magistratura csak világi tisztséget jelentett.
A királyt megillető imperium és potestas megmaradt csak megoszlott az egyes magistratusok között azzal, hogy a magistralust meghatározott időre választották és hivatali ideje alatt nem, de annak letelte után felelősségre volt vonható. Az alacsonyabb magistratusok potestas-sal. míg a főmagistratusok potestassat és impériummal is bírtak. Tehát míg a király
életfogytiglan rendelkezett a legteljesebb hatalommal, addig a magistratusok közölt ez a hatalom megoszlott és csak hivatali idejükre szólt.


A főbb jogok, amelyek megillették a magistratusokal:

a) a ius auspicii.

A vallási szertartások elvégzésének joga. Rómában minden fontos közjogi aktus előtt az istenek véleményét kellett kérni. A rómaiak formakonzervativizmusából és vallásosságából adódóan ezt olyan komolyan vették, hogy esetleges elmaradása vagy hibás elvégzése az aktust semmissé tette. Az auspicium három esetben kötelező volt: a választó és a törvényhozó gyűlések valamint háború megindítása előtt. Ezzel kapcsolatosan mond cl az egyik forrás egy esetet. Egy Claudius nevű hadvezér tréfát űzött az istenekből. Az volt a szokás, hogy háborúinál lás előtt magot szórtak a szent csirkék elé, ha azok ettek, Róma győzni fog, ha nein, elveszíti a háborúi. Claudius valamelyik szomszédos nép ellen készült háborúra, ezért egy augunal megkérdezték a szent csirkék véleményét. A csirkék azonban nem voltak hajlandók enni, ekkor Claudius haragra gerjedt, s a tengerbe dobatta az állatokat, mondván: ha nem esztek legalább igyatok. S utána a rossz előjel ellenére elment a háborúba, ahol vereséget szenvedett. Valószínűleg a történet inkább anekdota, mint valóság, de jól mutatja a rómaiak mennyire komolyan vették az auspiciumot. A magistratusok auspiciumai nem voltak egyforma értékűek, a legnagyobb erővel a consul, a praetor és a censor auspiciumai bírtak.


b) ius cum populo agendi.
A nép összehívásának joga, amely csak az imperiummal bíró magistralust illette meg. A plebeiusi magistratusokal pedig a ius cum plebe agendi illette meg, a plebs gyűléseinek összehívásának a joga. E kél jog csak a lex Hortenziáig különült el egymástól, utána összeolvadt.


c) ius cum senatu agendi, illetve a ius referendi, amelynek alapján a magistratusnak joga volt összehívni senatust és elébe javaslatokat terjeszteni. Ez a jog is csak az imperiummal bíró magistratusokat illette meg. de a tribuni plebis felkérhette a consult vagy a praetori, hogy hívja össze a senatust és ott már a tribuniplebist is megillette a ius referendi.


d) ius edicendi.
Az edictum kibocsátás joga, amely megillette a magistratusokal. Ezek közül a legjelentősebb a praetori edictum, amely a római jogfejlődés alapköve volt.


c) ius vetandi és a ius intercessionis.
A ius vetandi lehetőséget adott, hogy az egyik magistratus tiltakozhasson a másik magistratus tervezett intézkedése ellen. A ius intercessionis alapján az intézkedés végrehajtását megakadályozhatta a tiltakozó, de az intézkedő magistralussal azonos vagy annál magasabb rangúnak kellett lennie.


f) ius coercendi, amelynek alapján a magistratus intézkedéseinek érvényt szerezhetett, ez is főleg az imperiummal bíró magistratusokal illette meg. Az egyes magistralurák elnyeréséhez meghatározott életkor volt szükséges és bizonyos tisztségeket be kellett tölteni, hogy valaki a magasabb magistralurákal megszerezhesse, ezt a lex villa annalis szabályozta.

A quaestura elnyeréséhez a huszonhetedik életév betöltése volt szükséges, ha a jelöli már tíz ével katonáskodott. A katonai szolgálat tizenhét éves korban kezdődött. Az aedilitashoz a harminchetedik életév betöltése kellett, a praeturáboz legalább negyven, a consulatushoz legalább negyvenhárom éves kellett hogy legyen a jelölt. A hivatalok sorrendje szerint nem lehetett consul, aki nem volt még praetor, s nem lehetett praetor, aki legalább quaestor még nem volt.
Azt, hogy milyen komolyan vették a rómaiak ezt a sorrendet bizonyítja Sulla esete. Jelöltette magát praetornak, de a nép nem választotta meg, saját bevallása szerint azért, mert nem volt előtte aedilis curulis, s nem tartott a nép számára hatalmas ünnepségeket. A magistratusok hivatali évük letelte után újra választhatóak voltak. Például Marius összesen hétszer volt consul. Egyébként a rómaiak az éveket a consulok neveivel jelölték.


Most pedig nézzük meg a magistratusokat egyenként.

1. A consulok.

A consulok voltak a király hatalmának örökösei. Hivatali idejük egy év volt. A rómaiak ebben és a collegialitásban látták a biztosítékot a zsarnokság ellen. A consulok a legfőbb polgári és katonai hatalmak voltak. A legfőbb vallási hatalom nem őket, hanem a pontifex maximust illette meg. Az alacsonyabb magistratusok a consuloknak voltak alárendelve. Katonai hatalmuk alapján újoncoztathattak, háborút viselhettek, előbbihez a senatu, utóbbihoz a népgyűlések jóváhagyása kellett. A praetura létrehozásáig a legfőbb bírói hatalom is őket illette, de a praetura megjelenése után is bizonyos jogi aktusok előttük zajlottak így pl. az adoptio, emancipatio, manumissio. "Officium consulis est consilium praebere manumittere volentibus." (D. I 10.1,- Ulpianus)

A censura megjelenése előtt a polgárok lajstromának vezetését, valamint a senatori névjegyzék vezetését is ellátták. Összehívták a senatusi, a népgyűléseken elnököltek, kinevezték a népgyűlés állal megválasztott magistratusokat. Igazgatták a pénzügyeket, de pénzt az aerariumból csak a senatus jóváhagyásával vehettek fel.
Idővel a consulok nagy hatalma csökkent. A praetorok kezébe került a iurisdictio, a censorok leltek a római erkölcsök őrei és ők vezették a polgárok és a senatorok listáját. Nagyon érzékenyen érintette a consulok hatalmát a néptribunok megjelenése, akik vétójoggal élhettek a consulok intézkedései ellen. A lex Valeria elvette tőlük a pallosjogot, ugyanis lehetővé tette a népgyűléshez való fellebbezési a consulok ítéletével szemben.

A consuli hatalom idővel szélforgácsolódott és a császárság alatt a consulatus meg is szűnt. A consuli hatalom fokozatos csökkenése mulatja, hogy a rómaiak biztosítani akarták magukat egy újabb egyeduralommal szemben, s ezért a consul óriási hatalmát különböző magistratusok kezébe adták. Így elválasztották a végrehajtó és a bírói hatalmat is, bár ez az elválasztás nem telte a praetorokat teljesen függetlenné a consuloktól.
A consuli magistralura történetének furcsasága, hogy az egyeduralom megszüntetése hozta létre és az újabb egyeduralom megjelenése söpörte el végleg. A consulok valódi hatalmukat már Sulla idején elvesztették, ez Ceasar alatt tovább folytatódott, majd a császárság alatt végleg megszűnt az intézmény.


2. A tartományi helytartók (proconsulok, propraetorok).
A tartományi helytartóság a praeturából fejlődött ki. A két magistratura elkülönítésére Sulla tette meg az első lépéseket. A praetorok hivatali idejét két évben állapította meg, ebből az elsőt Rómában, a másodikat valamelyik provinciában töltötték. Elnevezésük a köztársaságkorban attól függött, hogy állt-e valaki fölöttük a provincia élén: ha igen, akkor propraetornak, ha nem, proconsulnak hívták.

A császárkorban a senatori provinciákat proconsulok, a császáriakat propraetorok irányították. Az, hogy ki melyik provinciába került, sorsolás útján dőlt el. A helytartónak jogilag azonos helyzete volt a praetura megjelenése előtti consuléval Proconsul portam "Romáé ingressus deponit imperium." (D i. 16.16 - Ulpianus)
Megillette őket a katonai föltalálom, erre szükségük is volt a terület megtartása miatt. Ők hajtották be az adókat. Ez sok visszaélésre adott alkalmat, mivel Rómában a magistralusoknak fizetés nem járt, a nép pedig elvárta különböző költséges játékok, ünnepségek tartását, így mire a magistratus a provinciába került, vagyona is jórészt elfogyott, ezért igyekeztek azt minél gyorsabban pótolni. A senatus méginkább ellenőrizte a provinciák helytartóit, mint a császár.

A helytartó legjelentősebb jogköre a iurisdictio volt, mind a büntető, mind a magánjogi perekben. Megillette ez alapján a ius edicendi. Mielőtt a provinciájába utazott volna, edictumot bocsátott ki. Eleinte annyi edictum volt, ahány provincia. Majd a provinciák közötti kapcsolatok fejlődésével az edictumok is egységesülésnek indultak. Ennek első állomása a Q. M. Scaevola állal Asia provincia számára készített edictum, amelyet a senatus követendőnek talált. A principatus elejére pedig már kialakult egy provinciai edictum, amely az összes provinciára érvényes volt.


3. A cenzorok.
A census megállapítása fontos dolog volt, ehhez kötődtek a polgárok jogai és kötelezettségei. A cenzusnak adózási és katonai jelentősége volt. A királykorban a cenzust maga a király állapította meg, a köztársaságkor elején pedig a consul. De a consuloknak egyéb jelentős teendőik is voltak, ezért i.e. 435 óta kél censort választottak. Cenzorok csak consulviselt férfiak lehellek. Választásuk a comitia centurialán történt. Hivatali idejük előbb négy, majd öt évig tartott.
A cenzorok sohasem rendelkeztek impériummal csak potestasuk volt. A census négy-öt évenként történt és kiterjedt minden rómaira. A census megállapítása mellett vezették a senatorok listáját és ha valamelyik senator a rendhez méltatlan tevékenységet követett el, a censor törölte a lajstromból. Ez mutatja, hogy Róma erkölcsrendészei is voltak.
A magánvétségeket is büntették, lehetőségük volt arra, hogy bárkit a választók jegyzékéből töröljenek, alacsonyabb tubusba helyezzenek. vagy akár meg is bélyegezzenek. A büntetés a következő lustrumig tartott és az új censor rehabilitálhatta a vétkest. Valamilyen büntetés alkalmazásához a másik censor egyetértése volt szükséges.


4. A néptribunok.
A néptríbunatus intézménye nem törvény alapján, hanem a szokásjog útján alakult ki. Eredetileg nem is az egész plebs, hanem csak egyes emberek védelmére, ha a magistratus ítélete igazságtalan vagy túl szigorú volt. Ciceró szerint: contra consulare imperium tribuni plebis constituti.
A néptribunok eredetileg nem is voltak magistratusok, mert nem a comitiák választották őket. Hatalmuk nem potestas legitima, hanem potestas sacrosancta. Hatalmuk nem törvényen, hanem eskün alapult. Így sérthetetlenségük biztosítva volt, de nem gyakorolhatták a magistratusokal megillető jogokat a polgárokkal szemben. Vétójoguk volt, hatalmukat csak a collega intercessioja és a provocatio korlátozta. A lex Hortensia, amely a plebiscitumok hatályát kiterjesztette az egész Populus Romanusra, a néptribunokat is magistratussá tette. A néptribunok személyükben sérthetetlenek voltak, ezért később a császárok is viselték e címet, Livius szerint, aki őket hatalmuk gyakorlásában gátolta, büntetlenül megölhették, vagyonát pedig Ceres szentélyébe adták.

Vétójoguk oly erős volt, hogy megakadályozhatták az adók behajtását, megakadályozhatták a magistratusokat jogaik gyakorlásában. A néptribun ugyan a comitiát nem hívhatta össze, de felkérhette erre az imperiummal rendelkező magistratust, aki köteles volt azt összehívni. Számuk az idők folyamán keltőről tízre emelkedett. Ha a mai intézmények közül keresünk hasonlót, azt mondhatjuk, hogy a néptribunok valamiféle ókori ombudsmanok voltak. A kevesebb joggal rendelkezőket védték az uralmon lévőkkel szemben.


5. Az aedilisek.
Az aedilisi tisztség létrejöttéről igen keveset tudunk. Livius szerint a patríciusok, miután az egyik consul plebeius lett, biztosítani akarták hatalmukat, ezért létrehozták a praeturát és a quaestúrát. A plebs ezt nem tűrhette, ezért állították fel a néptirbunok segédeiként az aedilisekel. Ezt a felfogást az intézmény kialakulásáról az irodalom már meghaladta Livius történeti hűsége ezen felül már több vonatkozásban megkérdőjeleződött. Pomponius a tisztséggel kapcsolatban a következőket mondja: "ltemque ul essenl, qui duos ex plebe constituerunt, qui etiam aediles appellati sunt." (I) 1.2.2.21. - Pomponius)

Róma korai történelmében e magistratusnak két fő jellemzője volt, a plebeiusi jelleg és a szakrális feladatkör A köztársaság végén és a principatus elején azonban már a szakrális feladatkör (éledésbe merült, az aedilisek Róma vásárbírái lellek. A piacot ellenőrizték és így jelentős szerepük volt az adásvételi szerződések és a kellékszavatosság fejlesztésében. A piacok felügyelete mellett eleinte kifejezetten a rabszolga és igásbarom eladásából származó ügyekben, majd később az áru mivoltától függetlenül bíráskodtak az adásvételi és kellékszavatossági ügyekben. A megválasztott aedilis mindig közzé tette ediclumát, amelyben meghatározta azokat a hibákat, hiányosságokat, illetve rejtett sajátosságokat, amikért az eladó felelősséggel tartozott. Az előbb említett ügyeken kívül ugyancsak az aedilis cunilis bíráskodott az olyan kártérítési perekben, ahol a kárt közterületen kint hagyott veszedelmes állatok okozlak.
Tehát azt mondhatjuk, hogy az aedilis curulis különleges bírói fórummal rendelkezett, ahová csak az előbb említett kártérítési perek és az adásvételből származó kellékszavatossági ügyek tartoztak.

A praetor és a aedilis curulis közöli konkuráló hatáskör nem volt, mivel a praetorok ezekben az ügyekben nem jártak el, viszont az aedilisek csak ilyen esetekben bíráskodtak. Az aedilis plebist nem illette meg a bíráskodás joga.
Az aedilis curulis nagy szerepe a római kellékszavatosságra azt mulatja, hogy ha Rómában nem is volt mai értelemben vett piacgazdaság, azért a piac meghatározó szerepe tagadhatatlan, hiszen ezért tudott a római magánjog a modern államok piaci viszonyokra épülő gazdaságának alapja lenni. Az aedilis mint egy gazdasági versenyhivatal felügyelt a tisztességes piaci verseny szabályainak betartására.


6. A quaestorok
A quaestura kialakulása nagyon homályos, Keil szerint egyidős a consulatussal, ezt számuk is mutatja. Ulpianus szerint: "Origo quaestoribus creandis antiquissima est el paene unie omnes magistratus. Gracchanus denique lunius libro septimo de potestatibus etiam ipsum Romulum et Nomam Pompilium binos quaestores habuisse, quos ipsi non sua voce, sed populi suffragio crearent, refert." (1) 1.13.1. — Ulpianus)
Eredetileg két quaestor volt a consulok segédeként. Ekkor még csak a consulok nevezték ki őket, majd a comitia tribután választattak. Számuk i.e. 421-ben megduplázódott, kelten a bűnügyek vizsgálói lettek, kelten pedig a consulokat kísérték háborúba, mint quaestores militares. Sulla a számukat húszra emelte, Ceasar pedig negyvenötre.

Kezdetben mint a consulok segédei azok helyeit bíráskodtak, majd független magistratusok lettek. De nemcsak a consulok segédei voltak, hanem az államkincstár őrzői is, ők feleltek az elszámolások vezetéséért is, mintegy pénzügyi alkalmazottak voltak. A consulok csuk a senatus engedélye alapján a quaestorok útján jutottak pénzhez az aerariumból. E fontos állami feladatok melleit egyéb protokolláris feladatokat is elláttak. Claudius császár rájuk bízta a gladiátori játékok megszervezését, gondoskodniuk kellett az idegen követek elszállásolásáról stb.
Nemcsak a városban, hanem a provinciákban is működtek quaestorok, akik az aedilis curulis feladatait látták el, így ius edicendivel is bírtak. Felvetődik a kérdés, hogy önálló edictumot adlak ki, vagy pedig az aedilisi ediclumot másolták. Ebben nem egységes az irodalom. Véleményem szerint edictumaikat saját maguk készítették több ok miatt is. Egyrészt, ha az aedilisi edictumot akarták volna kötelezővé tenni a provinciákban, akkor egyszerűen kiterjesztették volna a hatályát az egész birodalomra. Másrészt az egyes provinciákban a piaci szokások az adásvétellel és a kellékszavatossággal kapcsolatban eltérőek voltak, egy egységes aedilisi edictum kibocsátása értelmetlen lett volna, alkalmazásra alig került volna. Harmadrészt Rómának különösebb érdeke nem fűződhetett ahhoz, hogy távoli provinciák idegen polgárainak piaci vitáiban az aedilis edictumát alkalmazzák. Valószínűleg itt is végbemehetett egy egységesülési folyamat, ugyanúgy, mint a helytartók edictumainál.


7. A dictator.
A dictator rendkívüli magistratus volt, vagyis csak bizonyos körülmények fennforgása cselén választották meg. Ez rendszerint akkor történt, ha az állam veszélyben volt. Ilyenkor minden hatalmat hat hónapig a dictator kezébe adtak, aki rögtön kinevezte helyettesét a lovasság parancsnokát (magister equitum). Ez a tisztség lényegileg egy sajátos szükségállapot bevezetését jelentette. Figyelemre méltó az idő, csak hat hónap, míg általában a magistraiusokat egy évre nevezték ki. A hivatali idő rövidsége is alkotmánybiztosíték az egyeduralom ellen, amit a túl nagy hatalom csábítása okozhatott.
A dictator a consulok collegája, de hatalma nagyobb azokélól. Hatalmát nem csorbította a néptribunok vétójoga sem, bár idővel ez megváltozott. Megbízatása alatt élet és halál ura volt, döntéséi ellen fellebbezésnek helye nem volt. Impériuma a városon belül is érvényes volt. A dictatura idején a többi magistratus nem szűnt meg, hanem alárendeltjei lettek a dictatornak. A magisler equitum általában katona volt, vagy a consulok vagy a praetorok közül nevezték ki. Róma két leghíresebb dictatura Sulla és Julius Ceasar volt.
Amint látható, a köztársasági magistraturák jellemzői, hogy a nép választás útján tölti be azokat, a hivatali idő viszonylag rövid és a hivatali év letelte után felelősségre vonhatók a magistratusok hivatali tetteik miatt. Ezek azok az alkotmánybiztosítékok, amelyek biztosították a köztársasági Róma államrendjének stabilitását.


C. Magistratúrák a császárság idején

1. A princeps.

Az állam első hivatalnoka, akit életfogytig választottak, de tisztsége nem öröklődött. Elvileg felelősségre is vonható volt, legfeljebb az történt meg. hogy halála után a princepset a senatus elátkozta. A principatus a császárság első formája, melynek atyja és megteremtője Augustus volt. A principatusra jellemző, hogy ragaszkodik a köztársasági formák megtartásához, vagyis burkolt egyeduralomnak nevezhetnénk.
Mivel ragaszkodik a köztársasági formákhoz, ezért a császárt nem is uralkodónak tekintették formailag, hanem az állam első polgárának, princepsnek. Az más kérdés, hogy akaratát, ha nem is mindig nyíltan, de keresztülvitte, s erre a legjobb eszköz a seftalus volt. A princeps különböző címeket viselt. Megillette a legfőbb katonai hatalom, az imperium militare, ő volt a legfőbb bíró. Rendelkezett a ius referendivel, a ius edicendivel, hozzátartozott a császári provinciák igazgatása, személye a tribunicia potestas következtében sérthetetlen volt. Consuli címet nemigen visellek, de megillették a consulok jogai. Idővel a princeps rendelkezett minden, a köztársasági magistratusokal megillető jogokkal, így azok sorvadásnak indultak, majd eltűntek.


2. A köztársasági magistratusok helyzete a principatus idején.
A consulok hatalma lassanként a princeps kezébe vándorolt. Jogkörük jelentéktelen volt. Elnököllek a senatusban, a császár halála cselén képviselték az államot. Hivatali idejük két hónapra rövidült. A censorok a census populi megszűntével eltűntek, egyéb feladataikat más magistratusok vették ál. A néptribunok szerepe a comitiák eltűntével jóval kisebb lett, néha megtörtént, hogy egy-egy senatusconsultum ellen vétójoggal éllek, majd lassacskán eltűntek. Tisztségük névlegesen a császárokra szállt személyi sérthetetlenségük miatt.
Az aedilisi hatáskört már a principatus elején megnyirbálták. Iurisdictiojuk a praetorokra szállt. Közigazgatási hatáskörük is csökkent. A praefectus urbi megjelenésével rendőri ügykörük is összezsugorodott. Alexander Severus után a tisztség teljesen megszűnt.
A questores aerarii helyére már Augustus császár a praefecti aerariit, majd a praetores aerariit nevezte ki, de a senatusconsullumokal továbbra is ők őrizték. Az államkincstár őrzésének elvesztése egyenes következménye annak, hogy az aerarium egybefolyt a császár magánpénztárával, s császári kezelésbe került. A tartományi quaestorok a senatusi provinciákban megmaradlak, míg a császáriakban a quaestores principis léptek a helyükre, de az intézmény a III. században végleg megszűnt.


3/1 princeps, mint magistratus segédei.

a) A legati, akik a provinciák közigazgatását irányították, és a jogszolgáltatást is vezették, ahogy Paulus írja: "Legatus mandata sibi iurisdictione iudicis dandi ius babel."

b) A praefectus urbi, aki Róma városát igazgatta, szinte Róma polgármestere volt, ő felelt mindenért, ami a városban történt. Hatalma a város határáig terjedt; "Praefectus urbi cum terminos urbis exierit, potestatem non habet: extra urbem potest iubere indicare." (I). 1.12.3. - Ulpianus) feladata volt az utcák tisztántartása is.
Az egyik történet szerint Claudius császár idegen követeket fogadott, s meg akarta mulatni Róma városának tisztaságát. A kíséretében volt Róma akkori praefectus urbija, a későbbi Vespasianus császár is. Claudius egy kis elhanyagolt utcába is betért, ahol szeméthegyeket talált, erre olyan dühös lett, hogy olt helyben a szerencsétlen Vespasianus katonáival beleforgattatta a szemétbe. Ez a történet, amelyet a Flaviusok történetírója, Flavius Josephus mesélt el, bizonyítja, hogy a praefectus urbinak milyen komoly feladata volt

c) A praefectus praetorio a császári testőrség parancsnoka volt, általában a császár bizalmasa, később bíráskodott is. Ezzel kapcsolatban mondja Arcadius Cbarisius: "Subnixi sunt etiam alio privilegio praefecti praetorio, ne a sententiis eorum minores aetate ab aliis magistratibus nisi ab ipsis praefectis praetorio restitui possint." (D. 1.11 1-2. — Arcadius Cbarisius)

d) A praefectus Egypti Egyiptom praefectusa volt. Egyiptom a császár magánbirtoka volt. Ulpianus mondja róla;
"Praefectus Aegyipti non prius deponit praefecturam et imperium, quod ad similitudinem proconsulis lege sub Augusto ei datum, quam Alexandriani ingressus sil successor eius, licet in provinciam venerit: et ita mandatis eius continetur. "(111171. - Ulpianus)
Egyiptomban jelentőségét búzája adta, amely Róma városa számára nélkülözhetetlen volt, esetleges elvesztése Rómában éhínséghez vezethetett.

e) A procuratorok eredetileg a császár magán vagy imának intézői, később a provinciákat igazgatták.

f) A curae jobbára a censori hatáskört látták el.


4. A dominatus magistratusai.
Diocletianus császár idejére a köztársasági magistraturák teljesen eltűntek. Ez már nyílt egyeduralom, nem is próbálkoztak a köztársasági látszat fenntartásával. A principatus átmenet volt a rés publicaból az egyeduralomba. Ez a sajátíts út valószínűleg azért alakult így, mert a római nép irtózott az egyeduralomtól, nem akart újra királyságot, így a hatalom fokozatosan, burkoltan fordult át a dominatus rendszerébe. Ezt a birodalom belső válsága is megkövetelte. Az államrend is teljesen átalakult. A birodalom négy részre oszlott, két augustus-sal az élén, akik alatt egy-egy ceasar állt. Ez a diocletianusi tealrarchia alapja lett a birodalom későbbi széthullásának, kiépült egy császári hivatalnok szervezet, melynek feladata a császár, a dominus parancsainak végrehajtása. Nem volt már senatus, nem voltak a népből választott magistratusok, akik a nép érdekeit képviselték volna.


A legfőbb tisztségek a következők:

a) A praefecti praetorio, kettő-kettő keleten és nyugaton a polgári kormányzat élén.

b) A magistri militum a katonai kormányzat élén.

c) A praefectus urbis, egy Rómában és egy Konstantinápolyban, Róma városa ekkorra már nem a "világ központja".

d) A comes sacrorum largitiorum az államkincstár élén.

e) A comes rerum privatorum, a császár magánvagyonának kezelője lett.

f) A quaestor sacri palatii, az igazságügyek élén és ezeken kívül egy sor egyéb hivatalnok.


Forrás: Varga Péter A római alkotmány fejlődése