logo

XV December AD

A törvényhozó hatalom Rómában

A törvényhozás feladata, hogy a jogilag szabályozatlan társadalmi viszonyokra jogi normái alkosson, természetesen csak akkor, hogy ha az adott szabályozás az adott területre szükséges. Számos olyan társadalmi viszony van, amely nem igényel jogi kereteket, hanem más normarendszerek kötelékébe tartozik. Nemcsak akkor kell a törvényhozásnak jogi normát alkotnia, ha egy új, eddig még szabályozatlan területet kíván szabályozni, hanem akkor is, ha a már meglévő jogszabály nem megfelelő, ilyenkor új szabályt alkot vagy a meglévőt módosítja.
A legfőbb törvényhozó szerv által alkotott jogszabály a törvény, amely a jogforrási hierarchiában az alkotmány után helyezkedik cl, alacsonyabb szintű jogszabály vele ellentétes nem lehel. Rómában is ismert volt a törvény, mint jogforrás. A lex a comitiák szigorúan előírt formában megszövegezett, megszavazott és szabályszerűen kihirdetett határozatait jelentette. A törvény lehetett lex data, vagy lex rogata. Előbbi akkor, hogy ha azt egy arra felhatalmazott magistratus adta a népnek, utóbbi esetben pedig a törvényt a comitiák fogadták el.

A lexek neveiket az előterjesztő magistratusról, vagy pedig az elfogadó comitia minőségéről kapták A lexnek 3 fő része volt.

a) a praescriptio, amely tartalmazta a kezdeményező nevét és a törvény tárgyát, pl: a lex Hortensiát a benyújtó Hortensius dictatorról neveztek el,

b) a rogatio, amely a törvény rendelkező része volt. Itt fogalmazódott meg a törvényalkotó akarata;

c) a sanctio, amely a törvény megsértőjével szembeni büntetést tartalmazta A sanctio szempontjából a lex három féle lehetett:

c/a) Lex perfecta, amely valamilyen magatartást érvénytelennek nyilvánított, sanctiója az in integrum restitutio volt;

c/b) Lex minus quam perfecta, amelynek ugyan volt sanctiója, de a jogsértő cselekmény érvényes;

c/c) Lex imperfecta, amelynek nincsen sanctiója. Ez már igazából nem is törvény, mert nincs mögötte állami kényszer, amely a rendelkező részben foglaltak végrehajtását biztosította volna.

A lexek mindenkire nézve kötelezőek voltak, míg a plebs gyűlésein hozott plebiscitumok csak a lex Hortensia (i.e. 287.) óta, amely hatályukat az egész Populus Romanusra kiterjesztette. A római törvény jellemzőinek leírása után vizsgáljuk meg a törvényhozási tényezőket az egyes korszakokban.


1. A király.
Rómában a királyi cím nem volt örökletes. A király halála után az új király trónra lépéséig a hatalmai inlerrexek gyakorolták. Az új király személyéről az augurok megkérdezése után a comitia centuriata döntött. Erről Livius így ír:
"Hz ember gyakorolta hát a hatalmat, közülük egy viselte a hatalom jelvényét és előtte járlak a lictorok, öl naponként véget ért egy-egy ember hatalma és sorban átszállt mindegyikre; egy év telt el így, s ez alatt nem volt király. Ez okból hívják ezt az időszakot mai napig interregnumnak..."
Ezidőtájt az interrex összehívta a népgyűlést és így szólt "Polgárok! Javunkra, békénkre, s boldogulásunkra válasszatok királyi: így látják jónak az Atyák". A király megválasztását a senatus hagyta jóvá, erre utal az "így látják jónak az Atyák" kitétel A királyi cint életfogytig szólt és a legteljesebb hatalmat biztosította, így ezen óriási hatalom része volt a törvényhozás is.


2. A comitiák.
Rómában Servius Tullius alkotmányreformja előtt eredetileg három tribus volt. Az első törzs a Romanses, azok, akik a Palatínuson és környékén telepedtek le. a második törzs a Tilienses volt, a sabinok képezték. A harmadik pedig a Luceres volt, amelynek eredetéről Keil szerint biztosat tudni nem lehet. Szerinte bizonyosan csak az zárható ki, hogy etruszkok voltak. Servius Tullius alkotmányreformja folytán kialakultak a comitiák, a törvényhozó népgyűlések, erről Livius így ír:
"Servius úgy vonul be az utókor emlékezetébe, mint aki államunkban a rendek elkülönítését valósította meg. s ezzel világosan megkülönböztette egymástól az egyes osztályok rang és vagyon szerint való fokozatait. Bevezette ugyanis a censust, a jövendőbeli birodalom legüdvösebb intézményét, amelynek révén az állatni kötelezettségeket akár háború, akár béke idején nem személyenként osztották szét, mint annak előtte, hanem az illető vagyoni helyzetének megfelelően; a census alapján osztályokat és centuriákat szervezett és megalkotta azt a háborúban és békében egyaránt kitűnő rendet.
Azokból, akiknek a vagyona a száz ezer ars-ra, vagy annál is többre rúgott, nyolcvan ceniuriát szerveztek, negyvenet az idősebbekből, negyvenet az újakból - együttesen első osztály volt a nevük -, az idősek feladata, hogy készen álljanak a város védelmére, a fiataloké, hogy külháborút viseljenek: előírásos fegyverzetük, mely lestük védelmére szolgált, a következő volt: bőrsisak, kerek pajzs, lábszárvédő, mellvéd - mindez bronzból, támadó fegyverük a lándzsa és a kard, ehhez az osztályhoz csatollak még két kézműves ceniuriát, melyeknek tagjai nem fegyveres szolgálatot teljesítettek, hanem feladatukká tették, hogy háborúban a hadigépeket kezeljék.
A második osztály a százezer és a hetvenötezer as között mozgó vagyon birtokosaiból állott - öregekből és fiatalokból egyaránt -, húsz ceniuriát írtak össze; kerek pajzs helyett bőrpajzsot visellek, mellvért kivételével azonos fegyvereik voltak az előbbiekkel.
A harmadik osztály számára ötvenezer as vagyoni állapított meg, ugyanannyi volt itt is a cenluriák száma, ugyanolyan a kor szerinti megoszlás; a fegyverzeten sem változtatott, csak a lábszárvédő maradt el. A negyedik osztály tagjainak vagyona huszonötezer as, a centuriák száma ugyanannyi, mint az előző osztályban, a fegyverzet megváltozik, nem maradt más, csak a lándzsa meg a hajító dárda.
Az ötödik osztály létszáma nagyobb a többinél; harminc centuriát szerveztek belőlük, ezek parittyákat és hajításra alkalmas köveket hordtak maguknál, hozzájuk tartoztak még a kürtösök és a trombitások, akiket kél centuriába osztottak be, ennek az osztálynak a vagyonát tizenegyezer as-ban állapították meg. A lakosság hátralévő része ennél is kevesebb vagyonnal rendelkezett, ezekből egy centuriát alakítottak és felmentenék őket a katonai szolgálat alól.

Miután Servius a gyalogságot ily módon fölfegyverezte és felosztotta, az állam előkelőiből tizenkét lovas centuriát sorozott be; ezen kívül a Romulus alakította három lovas centuria helyett még hatot szervezett, de régi néven, amelyet a jóslatok idején nyertek. Lovak vásárlására tízezer as-t kaptak közpénzből, az állatok eltartására pedig az özvegyekre kivetett évi két-kétezer as-t juttatták nekik...
Servius a kerületek és a már betelepített dombok figyelembevételével négyfelé osztotta a várost, s az egyes részeket, gondolom a kirótt adó nevéről tribusoknak nevezte". Servius reformja nemcsak gazdaságilag volt jelentős, hanem mint látható katonailag is. Keil szerint ez volt a király eredeti célja.

A serviusi alkotmányreform után nézzük meg a népgyűlések fajait és lebonyolításának rendjét. Rómában a népgyűléseknek három faja létezett: a contio, a concilium és a comitia. Contio cselén a római nép nem szavazni gyűlt össze, hanem azért, hogy a beszélőket meghallgassa. A gyűlést a magistratus hívta össze és ünnepélyes imával ő is nyitotta meg, majd a praeco hallgatásra szólította fel a népet. Ezután az egybegyűltek meghallgatták a szónokokat. Csak az beszélhetett, akinek ezt a magistratus megengedte. Ilyen gyűléseket tartottak fontosabb törvényjavaslatok megvitatására, mielőtt az a comitiák elé került. A conciliumon nem az egész Populus Romanus volt jelen, hanem annak csak egy osztálya. Ezek rendszerint forradalmi gyűlések voltak.
A patrícius-plebeius osztályharc idején ilyen gyűléseket a plebejusok tartottak. A comitiák olyan gyűlések voltak, ahol a római nép politikai felosztása szerint gyűlt egybe. Ez a felosztás pedig a curiák, a centuriák és a tríbusok voltak. A comitián mindig szavaztak. A gyűlés a senatus beleegyezésével, valamilyen magistratus elnöklete alatt zajlott a rossz égi jelek állandó figyelése mellett.

A comitiák általában csak egy magistratus, a comitia centuriatál pedig csak egy imperiummal felruházott magistratus (consul, praetor, dictator, interrex) hívhatta össze. A comitia helyét az összehívó magistratus három vásárnappal előbb hirdette ki. Ha a comitián törvényt akartak elfogadni, annak szövegét közzé kellett előtte tenni, hogy azt a nép megismerhesse. Ez a magistratus feladata volt. A közzététel után a nép a törvényjavaslatot contiókon vitatta meg. Bizonyos napokon nem lehetett comitiát tartani, ilyenek voltak a dies nefasti, a calendae, a nonae és az idus A dies nefasti az isteneknek nemtetsző napok voltak, a calerulae a hónap első napja volt, a nonae a hónap ötödik, vagy hetedik napja, az idus a hónap tizenharmadik, vagy tizenötödik napja volt.
Helyeikre vonatkozóan a comitiák eltérlek egymástól. A comitia curiatát általában a városon belül a comitiumon tartották meg. A comitia centuriatát, mivel azt csak imperiummal rendelkező magistratus hívhalta össze, így azt csak a városon kívül lehetett megtartani, rendes helye a Campus Martius volt. A comitia tribulál pedig általában a borúmon, vagy a Capiloliumban tartották. 

A comitiák három cselekményből álltak: a polgárok egybehívása (in licium vocare), a contio és a szavazás (mittere in suffragium). A gyűlést megelőző hajnalban a magistratus egy augurral bement a templum-ba és ott égi jeleket kért. Ha a jelek kedvezőek voltak, akkor ezt egy kürt megfújásával jelezték, ekkor a quirites a templum-ba gyűlt össze, ahol a magistratus contiót tartott. Itt felolvasta a törvényjavaslat szövegét, majd engedélyt adott a polgároknak, hogy a javaslat mellett vagy ellen szóljanak. Azután a tömeg politikai felosztása szerint sorba állt és a magistratus elvezette őket a szavazás helyére. Itt újra felolvasta a törvényjavaslatot és megengedte a népnek, hogy hozzászóljon.

A polgárok osztályok szerint szavaztak, amelyről Livius így ír:
"... fokozatokat állapított meg (ti. Servius), melyek szerint úgy tetszett, mintha senkit nem zártak volna ki a szavazásból és a hatalom mégis az állam előkelőségének a kezében futott össze; elsőként ugyanis a lovagokat szólították szavazásra, majd az első osztály nyolcvan centuriáját és ha nem volt meg az egyetértés - ami csak nagy ritkán esett meg -, a második osztály szavazatát kérték, ennél alább jóformán sohasem kellett ereszkedniük, vagyis annyira, hogy a legalsóbb néposztályokra sor kerüljön."

Az egyes osztályok szavazásának befejezte után a magistratus kihirdette az osztályokon belül az eredményt. Majd miután minden osztály szavazott (mint látható, ez általában egy, vagy kellő) az együttes szavazás eredményéi hirdette ki. Ez olyan formai előírás volt, hogy ha ezt a magistratus elmulasztotta, akkor az egész szavazás érvénytelen volt. A szavazás eleinte élőszóval történt, majd a leges tabulariae írásbeli szavazást rendelt el. A szavazás táblácskák segítségével folyt le, amelyeken az uti rogas (ahogy kérdezed), vagy az antiquo (maradok a réginél) felirat szerepelt.

A comitiákal az égi jelek miatt félbe is lehetett szakítani. A rossz égi jelet az elnöklő magistratuson kívül a vele egyenrangú, vagy nagyobb hatalommal bíró magistratus is észlelhette. Ha az ártó égi jeleket nem vették figyelembe (vilium), akkor az így elfogadott törvény érvénytelen volt.

Ha a szavazás kedvező volt, a magistratus a törvény elfogadását kihirdette, majd a senatus jóváhagyta a törvényt, ezzel váll kötelezővé. Azután fa és érctáblákra vésték és kifüggesztették. A törvény egy példányát pedig, ha azt nagyobb magistratus javasolta, az aerariumban, ha néptribunus, akkor Ceres templomában őrizték. A letételt tanúk előtt kellett végrehajtani. Ez az eljárás a köztársaság idejére jellemző. A királykorban feltehető, hogy csak a rex alkotott törvényeket.

A császárkorban a comitiák törvényhozó hatalmukat lassan elvesztették Augustus még adott a formaságokra, törvényeit közvetve vagy közvetlenül javasolta a comitia tributának, amit az rendszerint el is fogadott. Az utolsó törvény, amelyet népgyűlés szavazott meg, Nerva császár idejéből származik.  
Ha a népgyűlések előtt folyó törvényhozási eljárást összevetjük a mai törvényhozási eljárással, sok hasonlóságra bukkanhatunk, amely arra vall, hogy a népgyűlések mintegy előképei a mai parlamenteknek Azonban az a nagy különbség megvan köztük, hogy a rómaiak nem ismerték a politikai képviseletet.
De nézzük meg a hasonlóságokat: törvényt a comitia bármely tagja kezdeményezhetett, a polgárnak hosszabb időn keresztül alkalma volt, hogy a törvényjavaslattal megismerkedjen, a comitián javaslatot tehetett az indítvány mellett vagy ellen A szavazásnál annyi eltérés tapasztalható, hogy a rómaiak nem ismerték a tartózkodást, tehát igennel vagy nemmel lehetett szavazni A szavazás eredményét a magistratus kihirdette, akárcsak a parlament elnöke. Utána az államfőhöz hasonlóan a törvényt a senatus szentesítette, majd a törvényt kihirdették, ez ma a hivatalos lapban való közzétételt jelenti. Míg ma a törvény hivatalos szövege az, amely a hivatalos lapban megjelent, addig Rómában az. amelyet az aerarium-ban vagy Ceres templomában gondosan őriztek.

Eltérés a római és a mai törvényhozás között, hogy ma nem ismerik a lex data-t, az állam tisztviselője által átlőtt törvényi Ez azért van így. mert ez sértené az államhatalmi ágak elválasztásának elvét. Látható, hogy az igen jelentős eltérések mellett mennyi közös vonás található a népgyűlések és a mai parlamentek működése között.
A különbségeknek kettős alapjuk van. Egyrészt az eltérő társadalmi rendszer, másrészt az, hogy Rómában hiányzott a politikai rendszer, mint elkülönült társadalmi alrendszer. Rómában a népgyűlések résztvevői elsődlegesen gazdasági tevékenységet folytattak, a politikai jellegű tevékenységük csak másodlagos volt. Míg ma a politikus profi, ebből él, addig Rómában a politikai életben résztvevők mögött gazdasági erő, vagyon állt.


3. A senatus.
A senatus történetében bárom korszakol különíthetünk el. A királykorban a patríciusokból állott, akiket patresnek neveztek. A második korszak a köztársaság kora, amikor már plebeiusok is bejutottak a senatusba, ebben a korban a legteljesebb a senatus hatalma. A harmadik korszak a császárság, amikor a senatus önállóságát lassan elvesztette és a császárok engedelmes kiszolgálója lelt. De akármilyen volt is a senatus hatalma, a senatoroknak mindig volt egy bizonyos társadalmi és erkölcsi rangjuk. Erre utal Pomponius: "Qui indignus est inferiore online, indignior est superiore." (D. 1.8.4. - Pomponius)

Maga a senatus szó a senex (öreg) szóból származik. A királyság idején a senatus a vének tanácsa, amelyben a nemzetségek vezetői vettek reszt Magának a királyságnak a kialakulása is összefügg a senatussal
Ejury elmélete szerint: "Az egyik ncmzelségfő a hatalmat kezébe ragadta és úrrá tette magát a többi felett, miután a patriarchális szervezet mcglazulása és mondhatjuk lassanként való felbomlása a talajt előkészítette volt"

Egyet kell értenünk Ejury-val a királyság kialakulását illetően, hozzátéve azt, hogy ez egy hosszú folyamat eredménye volt. Az egyik nemzetségnek huzamosabb időn át erősebbnek kelleti lennie a többinél, hogy hatalmát el tudja ismertetni velük.

A királyság létrejöttével a vének tanácsa is átalakult. Jogköre a comitiákkal szemben határozataik jóváhagyása, a királlyal szemben a tanácsadás volt. Tehát már ekkor jelentős a senatus befolyása a törvényhozásra, hatalma volt ahhoz, hogy a király által beterjesztett és a népgyűlés által elfogadott törvényjavaslatot ne szentesítse. Valószínű, hogy egy erős kezű, korlátlan hatalommal rendelkező király javaslata mindig zöld utat kapott, a népgyűlés elfogadása és a senatus megerősítése ilyenkor csak formaság volt.
A senatus pozíciójának erősségét jelzi, hogy a király halála esetén a hatalom rögtön a senatusé lett, amelyet saját tagjai közül választott interrexek útján gyakorolt. Elméletileg minden nemzetség legvénebb tagja által volt képviselve a senatusban. Keil szerint a gyakorlatban ez másként alakult a király szabad senator-választás jogából kifolyólag. Nem feltételezhető, hogy a király minden nemzetségből beválasztott valakit és az éppen a nemzetség legöregebb tagja volt. Dehogy ez a joga a királynak megvolt, bizonyítja az, hogy a köztársaságkor elején a senator-választást már egy magistratus végzi. Már pedig nehezen képzelhető el az, hogyha a királyság idején e jog a senatust illette volna, akkor ezt a jogát a köztársaságban feladná.

Ejury szerint a népgyűlési határozatok szentesítésének jogából folyik a senatus alkotmányt védő, megőrző jogosultsága is. A szentesítés megadásával a senatus biztosította a római népet, hogy az elfogadott határozat nem lesz Róma kárára, nem ütközik az ősi alkotmányba. Már a királyság végére kialakult az a szokás, hogy mivel a népgyűlési határozat senatusi megerősítéstől függ, ezért a király már előzetesen beterjesztette azt a senatus elé, bár a javaslat a senatus véleményétől függetlenül a népgyűlés elé vihető volt, de nem volt értelme, ha azt a senatus nem erősítette meg. Felvetődhet a kérdés, hogy a király javaslatát elvetette-e egy olyan senatus, melynek tagjai zömét a rex választotta be.

A köztársaság idején a király helyett két főhivatalnok, a consulok gyakorolták a hatalmat. A senatus törvénymegerősítési joga megmaradt, sőt az előzetes véleménykikérés is, de most már a király helyett az egyik főmagistratus terjesztette be a törvényjavaslatot. Itt még erősebben érvényesülhetett a senatus akarata, a consulok csak egy évig viselték hivatalukat, s tervezett döntéseik ellen a másik consul collegialitása érvényesült.
Ebben az időben már a plebeiusok is bekerültek a senatusba, ekkor a senatorok megszólítása patres conscipti helytelen fordítással: egybegyűlt atyák. Ez a fordítás két ok miatt is helytelen, egyrészt, mert a conscripti "összeírottakat jelent, másrészt a conscripti nem a patres jelzője. A patres a patríciust senatorok megszólítása, a conscripti pedig a plebeiusi lovagoké. Helyes nyelvtanisággal patres (et) conscripti. Tehát a senatorok együttes megszólítása: atyák és összeírottak

Kezdetben a plebeiusi senatorokat nem illette meg az indítványozási jog és a tanácskozás joga, ők csak szavazhattak, azaz amellé álltak, akivel egyetértettek, ezért nevezték őket pedarii-nek (lábukkal szavaztak). A patrícius-plebeius ellentét megszűnésével a plebeiusi senatorok teljesen egyenlőek leltek patrícius kollégáikkal.

A köztársasági Róma ura a senatus volt. Törvényt nem hozhatott, de a szentesítés joga alapján csak abból lett törvény, amit a senatus jóváhagyott. A tisztségviselőket a comitiák választottak, de a főmagistratusok hivatali éviik letelte után e testület tagjai lettek. Emiatt a senatusban a szavazás rendje is megváltozott: először a princeps senatus szavazott, majd utána akik már hivatalt viseltek, s hallgatásra most már nem a plebeiusok voltak ítélve, hanem azok, akik még hivatalt sem viseltek. Megállapítható, hogy a senatus hatalma leginkább a köztársasági időkben teljesedett ki. Jogilag nem, de gyakorlatilag e testület rendelkezett a törvényhozó és végrehajtó hatalommal is.

Voltak azonban olyan jogok, amelyek jogilag is a senalust illették meg. A külügy, a hadügy és a pénzügy területén a magistratus alá volt rendelve a senatusnak. A magistratus a senatusban fogadta a kül-államok köveiéit, s követek küldéséhez is a senatus jóváhagyása kellett. Az újonnan meghódított területeken a hadvezér csak ideiglenesen intézkedhetett, a végső döntés a senatusé volt. Békét is ez a testület kötött, a hadüzenethez a népgyűlés beleegyezése kellett, ami gyakorlatilag már csak formalitás volt.
A consult megillető hadsereg felállításáról a magistratus döntött, de újoncozást csak senatusi határozat rendelhetett el. A senatus osztotta meg a hadműveleteket a consulok között. Senalusi határozat mondta ki, hogy a birodalomnak mennyi légióra van szüksége és kimondta megoszlásukat az imperiummal bíró magistratusok között. A senatus szavazta meg a légiók számára a felszerelést és a pénzt.

A pénzügyek is a senatus hatáskörébe tartoztak. A magistratus egy ast sem vehetett ki az aerariumból a senatus jóváhagyása nélkül. A községek vagyonának elidegenítése is a senatus határozatán múlott, bár jogilag a comitiák jóváhagyása kellett, gyakorlatilag azonban nem. Egyes polgárok jutalmazása illetve a búza olcsó áron való adása is a senatus akaratától függött. Tehát mint látható, a hadügy, a külügy és a pénzügy területén a senatus korlátlan hatalommal rendelkezett.
A senatus hatáskörébe tartoztak az itáliai szövetségesek és a provinciák is. Továbbá a senatusi illette a dictator kinevezésének joga. A senatus adhat felmentést az egyes törvények betartása alól is. A senatus hatalma tovább erősödött, amikor a senator választás jogát egy új magistratusra, a censorra ruházták.

Áttekintve a köztársaság senatusát, azt látjuk, hogy a hatalom a polgároktól, a népgyűlésektől egyre inkább a senatusboz került át. Ez érthető is. a birodalom gyarapodásával egyre nőit a római polgárjoggal rendelkezők száma. Egy-egy népgyűlésre nemigen utaztak a városba a birodalom távoli vidékein élő polgárok, így azokon jórészt a városban lévő csőcselék vett részt. De ha a polgárok elutaztak volna a városba, akkor sem lehetett volna annyi ember számára megtartani a népgyűlést.
A népgyűlések, míg Róma városállam volt, jól funkcionáltak, de az egyre terjeszkedő birodalom szétfeszítette ezt a közjogi keretet. S ekkor volt szükség egy olyan szervre, amely a népgyűlések megüresedett helyét betölti, s ez volt a senatus.

A császárság évszázadaiban a senatus alkotmányjogi szerepe alaposan megváltozott. Lényegileg már Sulidtól, de véglegesen Caesar idejétől a hatalma fokozatosan csökkent. A köztársaságkori, az államot irányító senatus a princeps kiszolgálójává vált, s kevésbé a nép érdekeit képviselte a császárral szemben. A megszűnő comitiák helyett jogilag deklarált törvényhozási jogot szerzett. A comitiák lex-eit felváltották a senalus rendeletei, a senatusconsultumok, amelyek törvény erővel bírtak. A principatus idején a császárok, de főleg Augustus próbálták a látszatot fenntartani, ezért akaratukat javaslat formájában terjesztették a senatus elé, amely azt senatusconsultumhan fogadta el.
A hivatalnokokat is a senatus választotta, figyelembe véve a császár akaratát. A provinciák megoszlottak a császár és a senatus között. A császári provinciák azok voltak, ahol légiókat kellett állomásoztatok így a senatus a hadügyekre befolyását teljesen elvesztette. A pénzügyek terén is változás történt. Az államkasszát a császári magánpénztár jóval túlszárnyalta, mivel a császári hadsereget is ebből fizették. Egyes uralkodóknál a kettő össze is folyt, s azzal a császár rendelkezett.
Voltak azonban jogok, amelyeket továbbra is a senatus gyakorolt. A senatus mondta ki a hadiállapotot, gyakorlatban ezt is a császár parancsára. Egyeseket ő nyilvánított a haza ellenségének, a meghalt császárokról eldöntötte, hogy dicsőítsék vagy elátkozzák. A császárválasztás is a senatust illette, gyakorlatilag vagy a légiók vagy a császári testőrség választotta meg az új császárt és ezt a senatus jóváhagyta.

A dominatus korában a senatus még jobban háttérbe szorult, s mivel Róma városa megszűnt a birodalom székhelye lenni, így a senatus egyszerű városi tanáccsá süllyedt. A senatus akkor ülésezett, ha azt összehívták. Az összehívás eleinte futárral történt, majd az összehívó magistratus edictumával, melyet kifüggesztett és meg is küldetett a senatoroknak.
Magát az ülést csak sacrális szempontból megfelelő helyen lehetett megtartani. Ilyen nevesebb helyek a curia Hostilia, Julia és Poppeia, mely utóbbiban ölték meg Julius Caesar i.e. 44-ben március idusán, ezért itt több ülést nem tartottak.
Ha egy ökör emberi hangot hallatott, akkor a szabad ég alatt üléseztek. Az üléseket a városban tartották meg, csak akkor a városon kívül, ha idegen követeket hallgattak meg, vagy egy hadvezér kihallgatást kért, ugyanis addig nem léphetett a városba, amíg imperiumái le nem rakta.

Az ülések ideje is meg volt határozva, minden hónap kalendáin, nónáin és idusain. Nem lehetett ülést tartani szerencsétlen napokon és napkelte előtt illetve napnyugta után. Az ülés megnyitása előtt az elnöklő magistratus auspiciumot tartott, ha nem voltak megfelelőek az égi jelek, az ülést elnapolták.
Az ülés megnyitása után a magistratus ismertette a javaslatot, majd felszólította a senatorokat, hogy mondják el véleményüket. A hozzászólásban a beszélő bármely témáról szólhatott nemcsak a javaslathoz kapcsolódóan, a beszélőt nem lehetett félbeszakítani. A szavazás sokszor úgy történt, hogy mindenki azon személy mögé állt, akivel egyetértett. A szavazás eredménye háromféle lehetett: senatus auctoritas, senatusconsultum, vagy senatus decretum A határozatot csak a néptribunok vétójoga, illetve a magistralusok intercessiója akadályozhatta meg. A határozat egy példányát eltették az archívumba.

Keit szerint a senatus auctoritas volt a határozat általános neve. A senatusconsultum pedig törvényerővel bírt és meghatározott formája volt. Először a magistratus nevét tüntették föl, aki elnökölt, majd a tanácskozás helye és ideje, a senatorok nevei és végül a határozat szövege következett, ha a határozat ellen a néptribunok nem emeltek vétót, akkor a végén volt egy T betű. Legvégül pedig egy figyelmeztetés, hogy a határozat végrehajtását senki sem gátolhatja meg.
A decretumot pontosan meghatározni nem lehet - mondja Keil, lehet, hogy a senatusconsultum része. Véleményünk szerint nem lehel a senatusconsultum része, mert akkor megtalálnánk az állandó elemek közölt, másrészt akkor nem is lenne értelme megkülönböztetni a senatusconsullumtól.

Mint látható, a senatus története során több változáson is átment. A kezdeti tanácsadó testületből a köztársaság legfőbb irányítója lett, amely a császárság alatt fokozatos hanyatlásnak indult és végül jelentéktelenné vált. A törvényhozásra mindvégig nagy befolyása volt, a császárkorig csak a szokásjog biztosította ezt, majd a császárság idején jogilag is törvényhozó szervvé vált. Hatalma csúcsán a senatus a végrehajtó hatalom fölött is ellenőrzést gyakorolt, a császárkorban ez a joga a császár kezébe került. Az uralkodók többsége a senatusl hatalma kiszolgálójává süllyesztette. Ennek ellenére a senatus történelmi tekintélye meg évszázadok múlva is megmaradt.


4. A császár.
A római birodalom harmadik nagy korszaka a császárság. Kialakulása történelmi szükségszerűség volt. Egy olyan hatalmas kiterjedésű állam, mint Róma, másként nem volt irányítható. A császárság kialakulásával a köztársasági formák megmaradlak, hogy eltakarják a római nép előtt az egyeduralom létrejöttét. Kezdetben a hatalom megoszlott a császár és a senatus közöli. A császár az imperium birtokosa, a principatus idején a princeps, aki nem egyeduralkodó, hanem az állam első polgára. Egyéb címeket is birtokolt: pontifex maximus (a legfőbb papi méltóság), imperator, consul, censor, pater patriae (a haza atyja), Ezen felül életfogytig néptribun, ami számára vétójogot és személye sérthetetlenségét biztosította.
Frier az alábbiakban látja a császári hatalom támaszait: "The power of the Ccasars rested first and foremost on their control of the army, second on the legitimation of their authority within the ruling elite and only third /perhaps a distand third/ on the formation of economic interdependence and prosperity within the Empire."

A principatus elején a császár javaslatot tett a senalusnak, amit az el is fogadott. A császári akarat senatusconsultum-ban nyert kifejezést Emellett a császár közvetlenül is bocsátott ki rendeletét, amelyek lehettek: edictumok, decretutnok, mandátumok és rescriptumok. A császári edictum alapját az ius edicendi képezte, amelyet a köztársaságban a főmagistratusok gyakoroltak. A magistratus edictuma helyhez és időhöz volt kötve, addig a császári edictum ideje nem volt meghatározva és az. egész birodalomra kiterjedt.

Ha a császár mint a hivatalnoki kar feje járt el, akkor mandátumot adott ki. Ha a jogszolgáltatás vezetőjeként, akkor reseriptumban döntött. Ha döntést a hozzá intézeti kérvényre vezette rá, akkor ezt subscriptionak hívták, ha külön iratban válaszolt, akkor epistulának. Ha a császár, mint fellebbezési fórum döntött, akkor decretumot bocsátott ki.

A dominatus korában már a köztársasági formák látszólagos fenntartására sem törekedlek. A dominus akarata korlátlanul érvényesült. Ez azért alakulhatott így, mivel a senatus elvesztette jelentőségét, s nem volt semmi sem, ami ellensúlyozza a császár akaratát. Nem volt olyan erős testület, amely befolyásolhatta volna a császárt, mivel a birodalom maga is lassan bomlásnak indult.

Megállapíthatjuk, hogy míg a principatus idején a császár mellett olt állt a senatus, még ha alkotmányjogi jelentőségét lassan cl is veszti, addig a dominatus korában a császár volt az egyedüli alkotmányos tényező, az ősi alkotmány lényegében megszűnt, a hatalom egypólusúvá vált.

Forrás: Varga Péter A római alkotmány fejlődése