logo

X December AD

A jogszolgáltatás Rómában

A modern államokban a társadalom stabilitásának egyik alapja a jogbiztonság. A jogbiztonsághoz szükségesek az életviszonyoknak megfelelő törvények, valamint az ezek alkalmazására egy jól felépített bírósági szervezet. A törvényeknek és az objektív igazságnak megfelelő bíráskodás alapja a bírói függetlenség, amely nem más, mint az egyéb állami szervek befolyásától mentes bírói hatalom. A bíró csak a törvényeknek van alárendelve. A bíráskodásnál tágabb fogalom a jogszolgáltatás, amelyet a bíróságokon kívül más állami szervek is gyakorolnak.
Rómában a jogszolgáltatás vezetője a praetor volt. A modern árucserejog kialakításában meghatározó szerepet játszott a praetori edictum, amelynek kibocsátása a ius edicendin alapult. Így a római jogszolgáltatás bemutatását a ius edicendivel kell kezdeni, azután pedig a praetorral és a praetori edictummal kell folytatni.


1. A ius edicendi.
A köztársasági magistratusok közül a jelentősebbeket megillette a ius edicendi, a consul, a praetor, a censor, az aedilis curulis, a propraetor, illetve a proconsul, valamint a tartományi quaestor és a dictator alkothatott rendeletét. Eleinte ez élőszóban ment és a contión történt, később pedig kifüggesztettek, de még ilyenkor is kihirdették előtte élőszóban.
Ediclumok a kisebb jelentőségű ügyektől kezdve a jogfejlődésre hatást gyakoroló formulákig, több indok alapján adtak ki Ezzel magyarázható, hogy bár szinte minden magistratus adott ki edictumok mégis a legjelentősebb a praetore volt, amely meghatározta a jogfejlődést, éppen emiatt később ezzel külön foglalkozunk.
Az edictum kötelező erővel bírt, ugyanúgy, mint a lex. De míg a törvény meghatározatlan időre szólt, addig, míg meg nem változtatták, az edictum csak az azt kibocsátó magistratus hivatali idejének leteltéig. A ius edicendi később a császárt is megillette, sőt a császár hatalmán alapulva egyes császári tisztségviselőket is.
Tehát az edictum a végrehajtó hatalom rendeletéként jelenik meg, jelentősége, hogy szabályoz olyan területeket, amelyek a törvények viszonylagos csekély száma miatt érintetlenek maradlak, másrészt pedig behatárolta az azt kibocsátó magistratus tevékenységét és alapját képezte a bíráskodásnak is.


2. Praetor
Az utolsó király elűzése után (i.e. 510.) a hatalom a consulokra szállt, akik impériummal rendelkeztek. Köztük az imperium nem volt megosztva, vagyis az imperiumból folyó összes jog megillette mindkettőjüket. A consuli hatalom korlátja csak a collegialitás, valamint a senatus befolyása volt. Idővel a consulok feladatai jelentősen megnövekedtek, s az indokolta a praetura létrejöttét A praetor is impériummal rendelkezett, hatalma elméletileg megegyezett a consulokéval, gyakorlatilag azonban impériuma meg volt osztva, csak a iurisdicliót gyakorolta, mint ahogy Ulpianus mondja:
"Praetor sicut universam iurisdiclionem mandare alii potest, ita et in personas certas vel de una specie potest, maxime cum iuslam causam susceptae magistratum advocationis alterius partis habuerat. (D 2.1.17. - Ulpianus) Ritkábban pedig az imperium militaret.
A praetor is rendelkezett a ius cum populo agendivel és a ius cum senatu agendivel. Noha a praetorok impériuma azonos volt a consulokéval, ennek ellenére a consulok velük szemben vétójogot gyakorolhattak. Bár a praetorok collegái voltak a consuloknak, de nem voltak collégál egymásnak, vagyis egymástól jól elhatárolt hatáskörrel rendelkeztek. Az első praetor a praetor urbanus volt, aki a római polgárok közötti vitákat intézte (ius dicere inter cives).

Az árucsere fejlődésével egyre több idegen áramlott Kómába, akiknek jogvitái nem tartoztak a praetor urbanus fórumára Ezért hozták létre a praetor peregrinus tisztségét, aki az idegenek és római polgárok, majd az idegenek közötti vitákban bíráskodott (inter cives et peregrinos ius dicit). Majd a birodalom provinciái számára is praetorokal választottak (Sicilia, Sardinia, Hispania és Gallia Narbonenses), így számuk elérte a hatot. S ez így maradt Sulla uralmáig.
Közvetlen Sulla dictaturája előtt állították fel a főbenjáró bűnügyekben ítélkező százszemélyes bíróságokat, ahol az elnöki tisztek betöltésére szintén praetorokra volt szükség. Ez megváltoztatta a praetorválaszlás rendjét is. Korábban azt döntötték el, hogy a jelöltek közül ki lesz a praetor urbanus, illetve peregrinus és kik kerülnek a provinciákba. Nullától a választás kettőssé vált. Először döntöttek arról, hogy kik lesznek a praetor urbanus, peregrinus, illetve a százszemélyes bíróságok elnökei, utána újra szavaztak, s döntöttek arról, hogy a megválasztott személy a rákövetkező hivatali évben melyik provincia helytartója legyen.
Sulla a praetorok számát nyolcra emelte, Caesar pedig tizenkettőre. Praetorok is, mint a többi magistratus, a császárság idején hatalmukat fokozatosan elvesztettek. Augusztus a számukat még tizenhatra emelte, de feladataik egyre zsugorodtak. Sőt még Claudius császár is felemelte számukat tizennyolcra. De Diocletianusig végképp megszűnt e hivatal." A praetori is a népgyűlés választotta, akárcsak a többi magistratust. A praetor a comitia centuriatán választatott meg. Praetorok nem voltak egymás collegái, tehát jól elkülönített hatáskörrel rendelkeztek.

Miután megválasztották a kellő számú praetori, kisorsolták a praetor urbánust, a praetor peregrinust, a büntető bíróságok elnökeit és a provinciákba küldendő praetorokal. Ha közben a birodalom újabb provinciával bővült és már nem volt több szabad praetor, akkor a népgyűlés határozatot hozott az új provincia valamelyik már provinciával rendelkező praetornak adásáról. Az is előfordulhatott, hogy a senatus felszólította az egyik praetort, álljon a senatus rendelkezésére s hivatalát adja át egy másik praetomak.
A legjelentősebb praetor a praetor urbanus volt, ezt kél lény is bizonyítja, egyrészt, hogy hivatala nem volt átadható, másrészt a várost tíz napnál hosszabb időre nem hagyhatta el. Először a praetorokal a consulokkal egy napon választották, majd mikor számuk magasabb lelt, a consulválaszlást követő napon. A megválasztás után következett a hivatalba lépés. Az egyes korokban a hivatali év más-más időponttal kezdődőit. Az i.e. II. században a magistratusi év március idusán kezdődött, a választások pedig januárban voltak.

I.e. 154-től a magistratusi év január l-jén kezdődött, s a választások pedig az előző év utolsó hónapjaiban történtek, de Ciceró idején a választások már júliusban voltak. A praetornak hivatalba lépéskor esküt kellett tennie a quaestor urbanus előtt, Castor templomában. Bár az imperiumot nem az eskü ténye keletkeztette, mert azt a római nép a megválasztással ruházta át a magistratusra, de ha öt napon belül az esküt nem tette le, akkor hivatalát elvesztette. A hivatalba lépés után gyakorolhatta a praetor az őt megillető jogokat. Rendelkezett az imperium militaréval, amelyet azonban nem gyakorolt, az a consuloknak volt fenntartva, a consulok pedig ehhez hasonlóan nem gyakorolták az iurisdictiót, bár megillette őket.
Legfontosabb jogköre a praetornak a iurisdictio. A praetor urbanus iurisdictiojáról Frier a következőket írja: "In the late Republic the Urban Praetor had considerable freedom to define his own iurisdictio the causes of action he would or would not accept during his year in office.”
A római jog fejlődésére a praetor magánjogi iurisdicliója volt meghatározó, ezzel majd a praetori edictum vizsgálatánál külön foglalkozunk. A praetori iurisdictio harmadik része a közigazgatási jogszolgáltatás, amikor az állami tisztségviselők a polgároknak jogsérelmet okoznak. Megillette a praetori a politikai jogkör is. Így az ius cum populo agendi és az általa összehívott comitián elnökölt is. Összehívhatta a senalust is (ius cum senatu agendi). A vele egyenrangú, vagy nála alacsonyabb magistratus intézkedése ellen élhetett a ius intercessionissal és a ius velandival. A ius vetandit a vele alacsonyabb rangú magistratussal szemben gyakorolhatta pl: az aedilissel. A ius intercessionist pedig a vele egyenrangúakkal is.


A ius velandi a magistratus intézkedésének megtiltását, a ius intercessionis az intézkedés ellent tiltakozást jelentette. A gyakorlatban a kettő alig elhatárolható, talán a ius velandi szélesebb, mint a ius intercessionis, ha a praetor megtiltotta egy magistratus intézkedésének végrehajtását, abba beleértendő a tiltakozás is. Viszont, ha egy vele egyenrangú praetor intézkedése ellen tiltakozott, ez nem jelentette az intézkedés végrehajtásának megtiltását. Rendelkezett a praetor a ius edicendivel is, ez jogképző tevékenységének alapja volt.
Voltak bizonyos sacralis jogai is. A királykorban a legfőbb vallási személy a rex volt, ezt a jogát is, mint a többit, örökölték a köztársasági magistratusok, annyiban, hogy megillette őket a ius auspicii. Bár a mai ember számára ez már nem mond sokat, de a mélyen vallásos rómaiak számára ez meghatározó volt. Minden jelentősebb állami cselekmény előtt, után és alatt is istenek jelzéseit figyelték.

Az auspicium fontosságát bizonyítja, hogy a népgyűlés által szabályos keretek közölt elfogadott törvényt az augurok érvényteleníthették, ha a törvény elfogadása után rossz égi jeleket észleltek. A ius auspicii sem volt egyforma a magistratusok között, a maior potestassal rendelkezőnek mondhatni mindennapos dolga volt auspiciumuk végzése. A praetorok feladata Augustus uralma alatt c téren megszaporodott, a császár az összes népünnepély megrendezését rájuk bízta. Ez nem volt egy elhanyagolható feladat, mert a rómaiak rajongtak a különböző circusi és gladiatori játékokért. S ez a praetor érdeke is volt, ha a nép kegyét meg akarta szerezni.
A hivatalba lépés után megkezdődött a praetor hivatali éve, amely egy év volt. Egy év elteltével a hivatali év megszűnt a rómaiak nem ismerték annak meghosszabbítását. De ha valamilyen ok miatt nem választottak új praetori. akkor a leköszönő ellátta még a feladatát, de már csak promagistratusként. Ezzel juttatták kifejezésre, hogy a hivatal nem törvényes úton van betöltve.

Megszűnt a magistratusi év akkor is, ha az illető lemondott. Mivel a hivatalviselés önkéntességen alapult, így a magistratusi megillette a lemondás joga, bár a rómaiak azt tartották, hogy ha valaki hivatalt vállal, azt hivatali ideje végéig viselje is. Ezért a lemondást kivételesnek tekintették, amit a közérdek vagy nyomós magánérdek indokolt. A hivatali év utolsó aktusa az eskü volt, amelyben a praetor megesküdött, hogy a törvényeket megtartotta. Ez az. eskü volt az alapja az azt követő esetleges felelősségre vonásnak.
A praetori hivatal áttekintése után felmerül a kérdés, hogy az államhatalmi ágak rendszerében hol helyezhető el ez a tisztség. Az előbb leírtak alapján látható, hogy a praetori nem "fokozhatjuk le" bíróvá. A praetor több volt, mint a törvényt alkalmazó állami hivatalnok, a praetor alakította át a merev civil jogot és tette alkalmassá az árucsere szabályozására. De ugyanakkor nem mondható el róla, hogy római alkotmány értelmében törvényhozó lett volna

A törvényeknek megvoltak a maga kellékei és azt a népgyűlések hozták Maguk a rómaiak sem tekintették törvényhozónak, alapszabályként mondták ki, hogy praetor ius facere non polest. Azonban ezen tiltás ellenére a praetorok a merev civil jog foltozgatásával megalkották a modern államok jogának alapját. Egyetérthetünk Pólayval, aki szerint a praetori edictum a törvényhozás sajátos módja, nevezhetnénk burkolt törvényalkotásnak, vagy akár lex datanak is, amelyet a praetor adott a nép számára.

Pólay a praetura történetét három korszakra osztja:

a) A praetor, ahogy Ciceró is mondja, a törvény szolgája. Szigorúan ügyel arra, hogy a merev legis actiós eljárás szabályait pontosan betartsák a felek. Lényegileg azonos a mai bíróval.

b) Decretumával a bírói gyakorlatot alakította, megszabva az esküdtbíró számára a döntés elveit és irányát.

c) A praetor edictumával új formulákat hozott létre, amelyek rugalmassá, humánusabbá, méltányosabbá tették a ius civilét. Ez már, ha burkoltan is, de törvényhozás. A praetura története egy folyamat, amelynek elején állami hivatalként jelent meg, szigorúan, formákhoz kötötten, majd fokozatosan törvény alkotóvá "nőtte ki" magát, létrehozott a régi formákban új tartalommal egy modern magánjogi rendszert. Itt látszik igazán, hogy Rómában nem beszélhetünk az államhatalmi ágak elválasztásáról, s mégis megszületett egy stabil jogrend, praetorok nem váltak Róma önkényuralkodóivá. Méghozzá azért nem, mert hatalmuk teljes volt, azért voltak korlátái. Ilyen korlátok voltak a rövid hivatali idő, a hivatali év letelte utáni felelőssegre vonás lehetősége stb.

Összefoglalva: a praetura megtestesítette a római nép igazságszeretetét és tiszteletet a jogrend iránt.


3 A praetori edictum.
Mint azt már korábban láttuk, ius edicendivel rendelkező magistratus több is volt. Ezek közül a magistratusok közül a római magánjog fejlődésére a praetor edictuma volt a meghatározó, de hatása volt még az aedilis curulisi és a tartományi helytartók edictumának is. Azt már láttuk, hogy a praetori edictum a törvényhozás egy sajátos formája volt, de ennél pontosabb definíciót kell adnunk már csak jelentősége miatt is.
Pólay nyomán az edictum "általában a ius edicendivel rendelkező magistratusok állal közzétett, közigazgatási jellegű rendeleteket, döntéseket és általános szabályozásokat tartalmazó, kisebb részben declarativ legnagyobb részben constuctiv hatályú hirdetmény, melynek érvénye jogilag legkésőbb a magistratusnak a hivatalból való lépésével megszűnik."

Mint a definícióból is kitűnik, az edictum csak az azt kibocsátó magistratus hivatali idejére volt kötelező érvényű. Azonban a magistratus maga is megváltoztathatta hivatali éve alatt edictumál. Ennek alapján az edictum különböző részeit különböztethetjük meg. Azt az edictumot, amelyet a magistratus hivatali éve elején bocsátott ki, azokkal az irányelvekkel, amihez évközben tartani fogja magát nevezzük edictum perpeluumnak. Ezek általános normák voltak, amik a mindennapi életet szabályozták, a praetor jogképző tevékenysége ebben csúcsosodott ki.
Az edictum perpetuum a magistratus programjának is tekinthető, alkotmánybiztosíték, amely alapján az edictumot kibocsátó magistratus visszatartható a hatalmi kilengésektől. Az ediclumnak volt egy olyan része, amelyet az új praetor átvett elődjétől. Ezek olyan szabályok voltak, amelyek pontosan lefedték a szabályozott életviszonyt. Az egymást váltó praetorok a korábbiak edictumából azokat a részeket, amellyel egyetértettek, mindig átvették, ezt nevezték edictum Iratatiliumnak.

Az olyan rendelkezések, amelyeket a korábbi praetorok edictumai nem tartalmaztak, volt az edictum novum. Voltak olyan szabályok is az edíclumban, amelyek nem általánosak voltak, hanem egyedi esetekre vonatkoztak, ezt nevezték edictum repentinumnak. A praetorok jogképző tevékenysége folyamatosan alakult ki. A praetori edictum is fejlődésen ment keresztül, ennek a fejlődésnek a lezárása az edictum Hadrianum.

Pólay nyomán a praetori edictum fejlődésének három korszakál különböztethetjük meg: az edicluális jogképzés kezdetét, az edictum virágkorát és az Edictum Hadrianum létrejöttét. A római törvényhozás első nagy terméke a XII táblás törvény volt, amely a szokásjog összegyűjtését jelentette, azért, hogy az mindenki előtt ismert legyen Az archaikus korban a jogszolgáltatás erősen keveredett sacrialis elemekkel, így a törvénymagyarázás joga is a pontifexeket illette meg.

A sok helyen hézagos törvényt interpretatiójukkal alkalmazhatóbbá telték, s ezáltal fejlesztették is ezt. libben az időben a praetor csak az ősi római per első szakaszának vezetője volt, hivatalnokbíró, aki szigorúan a törvény betűi szerint járt el. A törvénymagyarázás még nem tartozik a hatáskörébe. Ekkor még nem az edictuális, hanem a decretális jogkör a meghatározó a praetomál. A törvény állal nem szabályozott cselnél decretumol bocsátott ki, amelyben impériumából kifolyólag felszólította a feleket valamely magatartás tanúsítására, s ezáltal a fél jogos érdeket védelemben részesítette. Stipulalioval kötelezte őket az előírt magatartás tanúsítására.
A ius civile méltánytalan szabályaival szemben pedig exceptiókat biztosított a sérelmet szenvedett számára. Praetorok ilyen irányú tevékenysége folytán kialakultak a formulák, amelyek általánossá válva bekerültek a praetori edictumba. Általánossá azáltal váltak, hogy a praetor ezeket a formulákat kiterjesztette hasonló cselekre is. Így váll a formula egyszeri utasításból normatív szabállyá, amely az edictum része lett.
De a praetor nem volt köteles alkalmazni ezeket a formulákat, mert edictumál év közben bármikor megváltoztathatta, míg az i.e. 67-ben elfogadott lex Cornelia kimondta: praetorok kötve vannak edictumaikhoz, tehát azt nem változtathatják meg. De ez nem jelenti a praetor decretális jogkörének kizárását, mert nem tiltotta a törvény egy-egy új formula bevezetéséi decretum útján. Így a decretális jog továbbra is forrása volt a praetori ediclumnak és továbbra is fejlesztője volt a római magánjognak. Tehát ha a praetor év közben alkotott egy új formulát, ő azt már nem, de az új praetor felvehette edictumába, így nem állt meg a praetori jogképzés a lex Cornelia után. Ez azért is lényeges, mert ha a törvény a decretális jogot is eltiltotta volna a praetoroktól, ez a római magánjog megmerevedéséhez vezethetett volna.

A praetori edictum virágkora a köztársaságkor vége volt. Utána már az edictum anyag lényegesen nem bővült. A principatus első századának praetorai már nemigen hozlak nova clausulákat az ediclumba. Másrészt a praetori jogképzést fokozatosan háttérbe szorította a császár befolyása a törvényhozásra. Az edictumanyag továbbfejlődésére már mód nem volt, viszont ott volt egy hatalmas joganyag, amely az évszázadok során praetorok munkája nyomán felgyülemlett. Ezt az anyagot rendszerezni kellett, az elavult szabályokat ki kellett hagyni, bizonyos szabályokat módosítani kelleti, illetve újakat kellett alkotni. Ezt a feladatot bízta Hadrianus császár kora legkiválóbb jogászára. Salvius Julianusra. Julianus munkája eredményeképpen elkészült egy törvénykönyv, amelyet a senatus egy senalusconsultummal törvényerőre emelt.

Ezután a praetorok jogképző tevékenysége teljesen megszűnt, majd kisebb feladatok ellátása után a praetor is eltűnt az alkotmányból. A császár rendeletéihez nem volt szükség praetorra. A római magánjog fejlődését az edictum helyett a császári rendelet és a sentusconsultum határozta meg.


4. Az esküdtbíró.
A praetor a formulában nevezte ki az esküdtbírót. Az esküdtbíró az arbiter, a iudex vagy a recuperatorok lehetlek. Erről Frier így ír: "At Rome, most private suits were heard by a single judge the iudex privatus or arbiter.”

A iudex volt a per bírája, aki előtt a per második szakasza folyt és aki a sentential a praetor iránymutatása szerint meghozta. A indexnek nem volt más feladata, mint hogy a praetori formula alapján döntsön. A praetor a formulában pontosan meghatározta, hogy mik a feltételei a pernyerésnek.
Az apud iudicem eljárásban akkor szerepelt arbiter, ha a bírónak valamilyen szakértelemmel kellett rendelkeznie. Recuperatorok akkor, ha az ügy Róma és vele szerződéses viszonyban lévő állam vagy polgára közölt keletkezett.
A recuperatorok mindig hármas vagy ötös tanácsban járlak el. A tanács tagjait a praetor mindig sorsolás útján döntötte el. A index mindig egyesbíró, az arbiter lehetett egyesbíró is, de eljárhatott hármas tanácsban is. A indexel és az arbitert a praetor a felek közös megegyezése alapján nevezte ki, Augustustól pedig a senatori és lovagrendüek éves lajstromából választotta ki.


5. A százszemélyes bíróságok (quaestiones perpetuae).
A római büntetőjog alapvetően más, mint a modern államok büntetőjoga. A római büntetőjog magánjogias jellegű. Elkülönültek a magánjogi és a közbűncselekmények. A delicta privata a rendes bíróságok elé tartozott, mivel a delicta privataból kötelmi jellegű igények származtak, a crimina publica terén a büntelőbírói hatalmat a népgyűlések gyakorolták, s olykor e jogot a senatusra ruházták át. Ilyenkor a praetor mint nyomozóhatóság vett részt az eljárásban.

Megnőtt a praetor szerepe, amikor felállították a százszemélyes bíróságokat. Ennek elnökei praetorok voltak, a bíróságok a legfontosabb közbűncselekményekkel foglalkoztak, határozatukat szótöbbséggel hozták. Tagjait a praetor évente jelölte ki. A határozataik végrehajtását egy magistratusra bízták.


Forrás: Varga Péter A római alkotmány fejlődése