logo

I December AD

A nemzetségi arisztokrácia és a latin szövetségi királyság (Kr. e. VIII-VII. sz.)

A Kr. e. VIII. századtól Róma területe lényeges változásokon ment keresztül. A temetkezési helyeken található halotti tárgyak gazdagsága egy gazdaságilag kivételezett csoport meglétére utal, amiből arra következtethetünk, hogy ekkorra az arisztokrácia már megszületett.
Az állattenyésztésről a földművelésre áttért családok a nemzetségi földek egy részét kisajátították, s azt mint ager privatust családi magántulajdonná alakították, a másik része pedig mint ager publicus közösségi tulajdonba került. Mindez elindította a családok közötti vagyoni és társadalmi differenciálódást, mely bizonyos politikai előjogok alapja lett. Korábban a történettudomány azt feltételezte, hogy a vagyoni különbségek a termelési mód különbözőségéből fakadtak, vagyis a földműveléssel foglalkozókat a pásztornépek leigázták.
Az újabb irodalomban ez az ellentét már meghaladottá vált, és a társadalmi tagolódás alapjának inkább a nagyobb földterületeket birtoklók és a legeltetésre, földművelésre alkalmas földterületekkel nem rendelkezők közötti különbség tekinthető. Ebben az időszakban lépnek szövetségre a nagyobb nemzetségek és hozzák létre az egyes falvak közötti szövetséget, amely szövetségi tanácsot működtet (a későbbi szenátus őse), amely majd a királyt is megválasztja.

Az első király megválasztása időben nagyjából egybeesik Romulus mondabeli királyságával, azzal a jelentős eltéréssel, hogy a város alapítása még nem történt meg, így a latin szövetség által választott király még nem a városuralkodója. A királyi tisztség ekkor még nem öröklődik az egyes dinasztiákon belül, hanem választás útján elnyert méltóság. Erre utal az úgynevezett „király menekülésének” (regifugium) intézménye is, mely szerint minden évben a király öt napra jelképesen elmenekül. Ez a rítus a király alávetettségét szimbolizálja a család és nemzetségfők tanácsával szemben, hiszen a hatalom, amit ekkor az auspicium kifejezés jelöl, visszaszáll a családfőkre (patres). Ezt fejezi ki az ősi római közmondás is, miszerint „auspicia ad patres redeunt”, vagyis a „hatalom visszaszáll az atyákra”.
Ha a király meghal, megölik, vagy a háborúk során eltűnik, akkor uralkodását interregnum követi. Az interregnum a korai primitív királyság jellegzetes intézménye. Ennek alapján az atyák mindegyike rövid időre, öt napra gyakorolhatja a teljes királyi hatalmat, minden különösebb beiktatási ceremónia nélkül. így a királyi hatalom nem más, mind a családfők hatalmának átruházása a nemzetségfők közösségére.

A királyság intézménye a családfők által gondosan kimunkált kompromisszum eredményeként jött létre, amelynek értelmében hatalmukat a királyra ruházták, de csak az általuk választott királyra. Az interregnum intézménye az etruszk királyoknál eltűnik, majd később a köztársaság keretei között újra felbukkan, hogy a két konzul egyidejű eltűnése esetén fennálló hatalmi űrt kitölthesse.
Az auspicium alapvető jelentőségű fogalom a római közjogban, hiszen ez fejezi ki azt a hatalmat, hogy valaki jogosult az istenekkel kapcsolatba lépni, és a döntések előtt tőlük megerősítést kérni. Az istenektől érkező megerősítő vagy tiltó jelnek az égbolt augurok által kijelölt részén (templum) kellett feltűnnie. Magát a jelet elsősorban a madarak repüléséből, vagy egyéb meteorológiai jelenségekből lehetett értelmezni. Ennek szabályait a madárjósok könyvei, a ius augurum tartalmazta. így minden fontosabb döntés előtt, például háborúba, harcba indulás előtt, táborverés alkalmával, népgyűlés összehívásakor szükség volt az istenségek megerősítő jóváhagyására. Így az auspicium a római hatalom alkotóelemévé lett.

Felmerül a kérdés, hogy milyen aktus hatalmazta fel a királyt az égi jelek vizsgálatára? A korai királyi hatalom két forrása között tehetünk különbséget. Beszélhetünk egyrészt rituális-szakrális, másrészt politikai-civil forrásokról. A rituális-szakrális alapján a király akiből a köztársaság korára magisztrátus lesz Iuppiter áldása alapján bármikor jogosult auspiciumot kérni. Erre a szakrális megerősítés kérésére pedig a nemzetségfők (gentes) tanácsa hatalmazta fel a választott királyt (politikai-civil forrás).
A gyakorlatban ez úgy valósult meg, hogy a patres (nemzetségek képviselői) maguk közül interrexet választottak, aki majd kijelöli a király (rex) személyét. Vagyis a nemzetségfők nevében a király jogosulttá válik Iuppitertől megerősítést kérni. így hatalma is csak ezen a döntésen nyugszik. A nép a király személyének megválasztásakor semmilyen szerepet nem játszik. Hatalma csak a nemzetségfők akaratából jöhet létre.


Forrás: Pókecz Kovács Attila A királyság államszervezete az ókori Rómában